Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Rákleves és boszorkányseprű

A 17. század búcsúzó esztendejében, 1699-ben a székelyföldi Olasztelken született Hermányi Dienes József élete távol telt a nagy földindulásoktól. Mire embernyi emberré nőtt, a tovatűnő korszak heroikus eseményeinek emléke is legendák ködébe veszett. Mindennapi álmok és csetlés-botlások jegyében teltek az évszakok. Ami korábban emberi méreteken túlnövő akarat volt, ekkorra elveszítette túlvilági fényudvarát, ami diabolikus megszállottság, hóborttá kopott. Ám aki ebben a kisszerű, világszéli ízek és bűzök belengte világban élt, és érzékeny lélekkel áldotta meg a Teremtő, észre kellett vegye a mikrovilágok csodáit. Ha pedig literátus lélek volt, az életnek azokban a miniatűr eseteiben és benső rebbenéseiben is meg kellett lássa a mirákulumot, melyeket a korábbi tollforgatók lefitymáltak, sőt jószerivel tán észre sem vettek. Ha pedig meglátta, le is kellett jegyeznie.
Senki sem hihette, tán maga Hermányi Dienes sem, hogy amit művel, a szó klasszikus értelmében irodalom volna. Azt sem sejthette tán, hogy ez a klasszikus értelem immár fakulóban van. Tételes esztétikák és egyéb harsány doktrínák híján körmölte, amit körmölhetett, s hogy feljegyzéseinek mi lesz a sorsa, aligha érdekelte. Talán maga is meglepődött volna, ha tudomására jut, hogy szűk kétszáz esztendővel halála után a művét Nagyenyedi Demokritus címmel közreadják, s kandi olvasók próbálják abból visszaidézni a tovatűnt 18. század mindennapjait, maguk elé képzelni a régi Erdély színeit-ízeit és bűzeit.
Papucsférjek és iszákos szerzetesek, rókatorkú diákok és lókötők, halászó cigányok, kántálók meg nagyotmondó Háry Jánosok, megfattyazó leányok, balgatag ördögűzők és boszorkányseprűn járók, szoknyás hárpiák, javasemberek, kocsmahősök és egyéb hasonló szerzetek jönnek-mennek a Nagyenyedi Demokritus lapjain. Hogy hogyan jön ide Demokritus? Nos, ezt a mű teljes címe árulja el, mely így hangzik: N. enyedi síró Heraklitus és hol mosolygó s hol kacagó Demokritus.
Tudni kell, hogy a deákos műveltség szerint Demokritosz volt a derűs, Herakleitosz pedig a komor gondolatok atyamestere. Tegyük hozzá: illő önismerettel jegyzi hol nosztalgia átitatta, hol vitriolos krónikája élén a szerző, hogy az nem egyéb, mint dib-dáb dolgoknak tővel-heggyel s éllel-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja. De hozzáteszi: mindez arra jó, hogy bölcsebb legyél…
Hermányi Dienes József gyermekkora a kuruc szabadságharc bukása jegyében telik, egyúttal kicsit a világvégre vetettség félálmában, ami egész eseménytelen életének meghatározó hangulata. Mintha az erdélyi faluszélek, parókiák, cigányputrik és nemesi kúriák táján örökké köd borongana. A világ fontos eseményei távol történnek, olyan távol, hogy azoknak a visszhangja is csak ritkán ér el idáig.
A későbbi krónikásban csak felnőtt korában kerülnek helyükre a bujdosók, apokalipszis-várók, félbolondok, nekibőszült fantaszták és más árnyéklelkek, akiket a vihar örvényei hajdan a közelébe sodortak. Nem személyes emlékként, hanem öreg patrónusa, Kemény László gubernátor elbeszélése nyomán veti papírra, hogy Thököly Imrének a bujdosásban is száz társzekere volt, de a vele való nép néha megkoplal vala, s egykor egy hónapig csak kökénnyel, vackorral, vadalmával, s ami a legkedvesebb, sült tökkel dédelgeti vala magát… Azt sem látta, csak továbbadja, hogy egy oláh pap ökröt lopván az állatot beköti a templomba, majd miután rajtakapják, a templom mellé állított akasztófára húzzák a megtévedt papot.
Személyes gyerek- és diákkori emlékei sokszor borzongató, de mindig hangulatos képek – a népi életről, mulatságokról és hajdani népszokásokról kanyarított remek miniatűrök. Ezek a mű legerősebb, legemlékezetesebb motívumai. Mint a korabeli németalföldi életképfestők, olyan eleven képeket idéz elénk a jó Hermányi Dienes. Mikor gyermek és etimológista tanulócska volnék, egy húsvétban kántálni elcsalának holmi ravasz háromszéki nemeske gyermekek: Málnási Imre Pál, kit magaviselésiért cigány Málnásinak hívnak vala, Bodor Elek, kitől a Borbély György házánál igen megrühösödtem vala, és ama sunnyogó Gyujtó József. És valahol megfordulunk vala, mindenütt adnak vala pénzt s kalácsot igen bőven… – idézi a húsvéti kántálások hangulatát. Elmeséli, hogyan talált apja egyik bérese két elanyátlanodott farkaskölyköt az erdőn, hogyan akart ráklevest főzni az együgyű szebeni szász, és hogyan ettek a kolozsvári klastromban böjtnapon teknősbékát a barátok. Azt is előadja, hogy Székelyudvarhelyen hogyan kotyvasztott véletlenül bele egy piacra főzögető asszony egy békát a káposztás fazékba, mire persze a vendégei sorra elmaradnak tőle örökre.
A pünkösd emléke is megkísérti: gyöngyvirág nyíláskor, pünköst előtt, pünkösti királyt tesznek vala az enyedi kollégiumban, és azt a felső Holt Marosban kikísérik vala… Az utolsó királytétel esék anno 1719, s lőn királlyá az ifjú Teleki József, a nagy Teleki Józsefnek a fia. Kikísérők őtet nagy sokasággal, és benn a berekben sok szép deák orációk s versek elmondása után hosszú asztalhoz ülénk. Vala szép és meleg idő, bor erős és bőv… Hajdani vásott diák-csínytevéseik is eszébe jutnak. Udvarhely városában vala egy vén és jó asszony, aki gyermekségemben esztendeig gondomat viselé, ki is a kártyajátékot felette nagy bűnnek tartotta, de minket attól nem tudott elfogni. Sőt a Küküllő jegére ültünk télen, ő a partról fenyegetett, de a sík jégre nem mert béjönni… Az enyedi kollégiumban ezt tanácsolták egy fogfájós társuknak gyógymódul: Menj el öcsém a kollégium sütőjébe, hideg vízzel vedd tele a szájadat, menj a kemence szenéhez, told le a nadrágodat, gatyádat, s mindaddig pirítsd a seggedet, míg megforr a szájadban a víz – s elálla fogad fájdalma… Papírra veti aztán, hogyan táncoltatták gyertyavilágnál a serfőzőben a fogadós kacérka széplányát a nagytorkú enyedi minorita szerzetesek. Meg azt is, hogy az enyedi kollégiumban sokáig nem volt teológia professzor, ezért a végzős diákok vakoknak vak vezérei lettek, hiába kínozzák a teologiát az elöljárók, mint a kurvát Dési Zsigmond, kihez hálni sarkantyús csizmába s férfi köntösbe jár vala bé a kollégiumba az idvezült Andormányiné…
Felidézi, hogy a szeredai sokadalomban, vagyis a csíksomlyói búcsúban hogyan járt pórul a tudatlan barátokat argumentumokkal szorongató kálvinista pap-vendég, akit a felbőszült cseribarátok – ultima ráció! – arcul ütnek, szakállát megtépdesik, sőt villahegyekkel szurkálják össze a hátát meg az oldalát. Egy kolozsvári diákot úgy vakít meg fél szemére professzora leánya, hogy a kulcslyukon át kiszúr egy nyárssal, amikor a szerencsétlen flótás azon át leskeli, hogyan édeleg a kikapós szépség odabenn mindenféle úrfiakkal.
A katolikusok a református Hermányi Dienesnél általában dölyfös, pökhendi fráterek, ostobaságuknál csak babonásságuk és falánkságuk nagyobb. Hajdan egy pápista plébános ekképpen bizonyította meg hallgatói előtt, hogy az ő halottai mennyországba nem mentek, hanem purgatoriumba gyötrődnek, s a cinteremben is Istentől egy kis refrigériumot nyervén, megjelennek. Az olyanoknak számok szerint, akik tehetősebbek valának, holmi rákoknak egy kis viaszgyertyát ragaszta, és meggyújtván, elbocsátá a templom körül, sötét éjszakán, ez a pápista Sámson rókája. A hallgatóit előhívatván, távol nézte velek a kis világocskákat s mondja: hogy azok a lelkek és az ő testeiket keresnék, hanem segilleni kéne misével s egyéb sufrágiumokkal…
Az a torzkép, mely a 20. századig hozzátapadt a pápista papokhoz – pókhasú, buja népnyúzók, röfögő-böfögő, ködhabaró szélhámosok, akik mindenféle hókuszpókusszal és vásári bűvészmutatvánnyal biztosítják jámbor híveik feletti hatalmukat – már az enyedi krónikásnál megtalálható.
Neki, puritán kálomistának már az is érthetetlen, hogy a csíkszeredai sokadalom alkalmatosságával a templomban egy csipás szemű vénasszony sokáig imádkozik egy kép előtt térdepelve és ezt mondogatja: Édes! Édes! Szép szűz Máriám! Gyógyítsd meg az én szememet! Az ilyesféle babonásság igencsak felbolygatja krónikásunk lelkét. A katolicizmus – a cikornyás vallás, ahogy nevezi – szakrális szimbólumait így figuráztatja ki egy derék betűmetsző diákkal: Miért lennék én pápistává, hogy képeket imádjak? Hiszen nekem is van fúróm, s tudok egy fán két lyukat fúrni, szem gyanánt, s így imádhatom azt…
Kedves és hangulatos bolondságok, nosztalgikus emlékek, melyek sorra felidéződnek benne, miközben pestis dúl, tatárok portyáznak, lókötők és világtalan énekeskoldusok járják a falvakat, de a nyomorúság is megszépül az idő múlásával, és újra meg újra felidézi emlékezetéből a krónikás a hóbortos mesterembereket, a bolond szűcsöt és fogadóst, ökör urat és a szájhőst – az eszes bolondot, aki azzal hetvenkedik, hogy maga a királyné vendégelte Bécsben, az almáriumból hideg sültet tett elébe –, meg az együgyű és pokolbélű szerzeteseket, a harangtolvajt, a kikapós szépasszonyokat és a gyóntatószékben megfattyazó leányokat, nem szólva a feledhetetlen rákászó s pisztrángozó halászról, aki nemhogy köznapon, de még vasárnap is a templom felé sem menyen vala, hanem mint a gém, csak a vízparton jár. Szóba hozza a hasbeszélőket, kikről írják a régiek, hogy voltak hajdan olyan ördögös emberek, kikből alfeleken és hasokból beszéllett volna ki az ördög – ennek kapcsán felidéz egy hasonló esetet, de hozzáteszi: én csudatételt nem hiszek. Ahogy a kulcslyukon bogarakként ki-be szálló boszorkányokban sem hisz, akiket mások az oroszlányoknál s tigriseknél is ártalmasabbaknak tartanak. Kétkedve veti papírra az enyedi magyar bába esetét, kit feketeszemű bábának hívnak vala, aki felől közönséges hír vala – s némelyek esküsznek is vala –, hogy boszorkány. És professzoráról, Szigeti Istvánról is kajánkodva jegyzi fel, hogy az félig-meddig hitt az illusio diabolicában.
A mű címében idézett síró Heraklitusnak, de a kacagó Demokritusnak is volt alkalma bőven arra, hogy könnyeit hullassa, olykor meg kényszeredetten vigyorogjon a romló világon, melyet ezernyi kórság és iszákosság látogat. Se szeri, se száma a feljegyzések között az alkoholistáknak, torz lelkeknek, cipó-hátúaknak, képmutatóknak, futóbolondoknak és pitiáner fantasztáknak, megfagyott gyerekeknek, kiguvadt szemű nőbolondoknak, bohókás csodaváróknak és babonás féleszűeknek. Egy bizonyos Bethlen Elek például vétkes házasságban szörnyen meghimlőzék, s az oly éktelenné tevé ábrázatját, s az orrának egyik oldalából is levagdala, mint a szarka, hogy oda papiroskát ragasztának. De az asszonynak egy kis körme sem fájt, piros, succulenta, heverő, kényes, maszkában, táncban gyönyörködő virágleány vala, bár az ágyékára száll vala szegénynek valami nyavalya…
Bizony, a mi Hermányi Dienesünket szinte vonzza az élet érdes és büdös oldala. Telis-tele vannak balgatag adomái szarral és lófasszal, peseléssel-okádással, sárral-vérrel, fekéllyel és mindenféle egyéb csúfsággal. Rút dolog – mondja egy helyütt –, de lám felfogja a heverő penna. Felfogja bizony, sőt mintha gyakran egyenesen keresné is.
Kemény János fejedelem unokájának bükösi kastélyában olyan muri kerekedik, hogy a lerészegedett vendégek a leányok papucsából isszák a hegy levét. Thököly fejedelem törökországi papja kurvás vala, s könyvbe jegyezgeti vala fertelmeskedéseit naponként, ezzel a szóval: Vágtam húst vászontáblán…
Egy-egy nagyszabású figurát állít elénk, azt is többnyire görbe tükörben mutatja meg. A nagyszerű Pápai Páriz Ferenctől, enyedi professzorától például ezt a mondatot idézi: Ti, deákok, most gyertyánál szartok, ha papok lesztek, forgács világánál esztek. Aztán hozzáteszi még: Igen eljár vala ez a professzor az enyedi lakadalmakba, tizedlakozásokba, céhlakásokba, s néha kétfelől fogva viszik vala haza. És ittason azt mondogatja vala: Könyvet írok! Könyvet írok. Az adoma jól érzékelteti azt a sajátos békaperspektívát, melynek segítségével krónikásunk a világot látja.
A tudós grammatikusról és költőről, a kortársai által különcnek, sőt futóbolondnak tartott Kalmár Györgyről azt a képtelen adomát adja elő, hogy ő Angliából hazatérve elmesélte volna: akit felakasztanak, ha valamit vall a szentencia alatt lévő ember, mindjárt pennára veszik a tipográfus legények, hazul éhen vitt galambok lábára kötik cedulanter, s már nyomtatva adják egy-egy krajcáron, mikor a nép takarodik az akasztófától. Ez a Kalmár hazug inspektornak találtatott.
A tudós Petrőczi Kata Szidónia asszony leánya szép személy, de igen súlyos az alfelében és felette rossz gazdaasszony, aki ráadásul összeszűri a levet Bethlen Elekkel, a parázna úrfival, aki egyik korábbi asszonyát halálba szerette.
A híres-neves református püspökről és költőről, Starinus (Sztárai) Mihályról azt a – festő ecsetére kívánkozó – esetet adja elő, hogy ő olyan kopasz ember vala, mint a tök. A pápisták pedig igen mérgesen gyűlölik vala őtet, s igyekeztek is néha halálára. Észreveszi egyszer, hogy a pitvar ajtón kívül lesik holmi papiszák dorongokkal, hogy ha kidugja a fejét, agyon verjék. Ő is egy tököt pálcába szúr, s kidugja éjjel, melyet összerontának az ő feje helyett…
Lipót császárról is torzképet kanyarít: bizonyos Toroczkai Zsigmond meséli el neki – ő pedig kajánul továbbmondja –, hogy a koronás uralkodó felette éktelen, cipó-hátú, görbe, kisded, mint a tenyerem oly nagy ajkú ember, aki ráadásul az első két feleségét, mivel azok nem szültek utódot neki, ratio status – azaz államérdekből – meggyilkoltatta.
Két jeles figura is előjön – Erdély jeles krónikásai, igencsak karikírozva – egy adomában: Haller János Jámbor pápista úr… az Apor Péter nagy kurva leányát vette elsőben feleségül, ki nékie semmi örököst nem szüle, mint régen corrupta gonosz faj. Mert az anyja is olyan vala, és a szegény fekete cigányforma Apor fizetett ezért ötezer forintot. De hagyjuk a pórnak Apórt! – teszi hozzá nyelvi játékba bonyolódva. Ezeket kimondottan kedveli és érti is Hermányi Dienes. Pápai Imrét például így jellemzi: izgős-mozgós ember volna, mintha az északi széltől fogantatott volna, a déli szélnek méhében. Bethlen Elek szépséges leányát a gavallérok úgy ostromolták, mint a legyek a kásás fazekat. A furfangos háromszéki székely viszont, aki éjszaka, mikor a vizellés és a vastagja is reá jöve, szász vendéglátójának ónkannájába ürít, majd hajnal hasadtakor Doboly felé feldobol, vagyis köszönés nélkül odébbáll, mint aki jól végezte dolgát.
Amúgy semmilyen nációt nem kímél krónikásunk, a magáét is beleértve. A cigányok ravaszok, mint a róka, a románok kétkulacsosok. Az enyedi luteránus szászok ma bizony olyanok, mint régen voltak a zsidókra nézve a szamaritánusok. Ha a zsidóknak állapotjok jól folyt, ők magokat zsidóknak mondották, ha rosszul volt a Zsidóország dolga, ők azt mondották, hogy nem zsidók ők… A szász Szappanyos Simon enyedi pápista szenátor meg akar gazdagodni, aranybányát nyit, ahol harminc bányászt dolgoztat, akik egyúttal a feleségét még jobban dolgozzák vala.
Hermányi Dienes József éles szemmel és erős karikírozó indulattal vette észre az erdélyi élet kezdődő bomlását. A patriachális nyugalomra vetülő egyre kormosabb árnyékokat. Hol tarka, hol komor eseteket vetett papírra, de mindig a mikrovilágok igézetében. Semmi érzéke nem volt a heroikus tettekhez, ideákhoz. A szerencsétlen pestisesről azt tartja szükségesnek elmondani egy groteszk adomában, hogyan itta kétségbeesésében halálba magát. II. Apafi fejedelem szárnysegédéről azt jegyzi fel, hogyan vadászott hálóval fürjekre Bécs határában. A hidvégi pap pedig hiába jó orátor és akadémikus, mikor bortól sokat locsogó, szotyogó ember. Alakjai nyúlszívűek, tekergők, dadogósak, gutaütöttek, félördögök és maszlagosak, ebjáratúak, hörcsökösök, huncfutok és rút paráznák, vedernyi bort vedelők és hordó borba fulladók. Sohonnai korcsomázók, földehagyottak, kiknek hátán a házok. Még a nagyszabású, karizmatikus figurákat is előszeretettel kicsinyíti, sárban-mocsokban sétáltatja. Ez persze részben a pletyka, az adoma természetéből következik, de talán nemcsak abból, hanem írónk egyéni látásmódjából is.
Az pedig már szinte hihetetlen és igencsak elgondolkoztató, hogy alig száz esztendő múlva Újfalvi Sándor öreg vadász, az erdélyi élet jó tollú-jó szemű krónikása a nagyenyedi tollforgató által megörökített világot fogja immár soha vissza nem térő aranykornak látni.



« vissza