Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Méhes, batul, pónyik

A magyar waste landek címmel Eliot emlékének ajánlotta 1978-ban közreadott versét Takáts Gyula. A vers alcíme: Hegyközségeink pusztulására. A költő, aki nyarait köztudottan a Balaton-felvidéki Györökön töltötte borospincéje előtti lugasában, mandulafái és alkalmi vendégei társaságában, tragikus hangon szólaltatja meg a hajdani présházak, szőlőparcellák és gyümölcsösök, illetve ami ezzel együtt járt, egy valahai életforma és hagyományvilág pusztulását. A vers nem váltott ki különösebb visszhangot, nem is volt érdeke a hatalomnak, hogy bárki felfigyeljen arra, hogy ahonnan messze / kellene látni, / kutak öblébe / a halál rí… / Rothadt szalmazsákok. / Szuvas pad. Cserép. / Szétesett tűzhely, / rajta a semmi ég. / Elvadult puszta már / dőlt egérfogókkal. / Trágyázza, ami rossz, / ronggyal, töklopókkal… Emlékezetem szerint Alföldy Jenő volt az egyetlen értő kritikus, aki Takáts munkájára – és a verset indukáló tragédiára – megpróbálta felhívni a figyelmet, eredménytelenül. Igaz, csöppet sem lélekemelő, csöppet sem idilli az a nagyszabású tablókép, melyet a költő a romló tájról kanyarít: Eldobott korsók, / kidőlt hegyi szolgák / itt-ott a gazból / arcukat kidugják… / Tört prések. Elmaradt / küllők az útba. / Rom mögött a szilvát / örökzöld befutja. / A pince-szellőző) gyep torzsát kiütve, / elsüllyedt világ / teleszkóp-tükre… Mesteri a módszer, ahogy Takáts a mikrovilág ezernyi ezer motívumát sorolva mutatja be egy évezredes kultúra rekvizitumainak megállíthatatlan süllyedését. Mert ez a vers kulcsszava, a süllyedés, az a mitikus motívum, mely Platónnak az antik Antantisz kataklizmáját bemutató művétől folyamatosan jelen van az európai irodalomban. A tovatűnő múlt, az elvesző, semmibe foszló emlékek és hagyományok őskép (imágó) formájában jelennek meg az Atlantisz-tragédiában, melynek oldalági rokona irodalmunkban többek között Weöres nagy verse, a Bab el Mandeb-en és értelemszerűen Várkonyi Nándor, illetve Hamvas Béla munkássága…
Talán nem fölösleges ezeket a vázlatos szavakat odavetni előzményül Ambrus Lajos Lugas című könyvéhez. Egyházashetye, a Berzsenyi Dániel emlékét őrző település, ahol Ambrus Lajos él, nem szülőföldje, hanem – nevezzük tán így – talált földje az írónak. Ahogy például a festő és grafikus Somogyi Győzőnek Salföld. Ám szülőföld ide, talált föld oda, munkájában Ambrus Lajos az amnéziába süllyedő falunak és az azt övező szűkebb és tágabb pannon tájnak az idők múlásával értő gazdája és krónikása tudott lenni. Nem kétséges, hogy az utolsó pillanatban. Mert itt is kiültek már a dombokon-mezőkön a József Attila emlegette hullafoltok, és nem is a szó átvitt értelmében, hiszen a Takáts Gyula-vers bemutatta pusztuláshoz hasonlóan Egyházashetyén és környékén is rajta hagyta már szellemi keze nyomát az enyészet. Azoknak az öregeknek, akik még emlékezhettek a régi mesterségekre és ünnepekre, a hajdani gyümölcsök gyerekkori ízére, a vadvizek futására és az évszakok szakrális örvényeire, lassan szavuk szakadt. Mégis menteni kellett mindazt, ami még menthető – ha nem a tájban élő aggastyánok elbeszélése nyomán, akkor ódon feljegyzések lapjairól. Néprajzosok megfakult feljegyzéseiből, rongyos szakácskönyvekből és kalendáriumok ákombákom betűiből, hajdani gazdák és névtelen tollforgatók vázlataiból. És a táj géniuszának Hamvas Béla emlegette természetéből, mely megmutatkozik a napsugár színárnyalatában, a hirtelen támadt zivatar karakterében, a lombok ősszel veresbe forduló zöldjében, az emberarcok és szavak ívében és aromájában, ahogy azok a tájhoz illeszkednek.
Ahol élek, a táj: Nyugat-Magyarország. Egyre inkább régió merthogy a vasfüggöny lehulltával közelebb juthatott önmagához: begyógyíthatta a huszadik századi história okozta sebeit. Ha messziről rápillantok, ha nem is teljes kozmikus ritmus-harmóniákat látok, de síkságok, halom- és dombvidékek poétikus váltakozásai színterének észlelem… Ebbe a szelíd ritmusú képbe az erdős hegységek és itt-ott még harmadkor végi vulkános bazalttakarók vésődtek be… Bükk- és tölgyerdők a hegyekben és dombokon, gabonamezők a lösz borította halmokon és síkságokon, gyümölcsösök és szőlők a délies lejtőkön. Ártéri mocsárerdők a folyamok partján, vizes rétek szalagjai a merevfutású, lapos völgyek fenekén… – mutatja be a tájat az író, egyelőre madártávlatból, egyszerre a tragikus história messzeségéből és a szakrális aggodalom magasságából. És a továbbiakban sem siet, hogy képzetes kamerájával egy-egy részletet világítson meg. Ez persze a végső célja, de itt a kapkodás nem vezetne sehová. Ahhoz ugyanis, hogy a teljes értékű jelenhez megérkezzen, körül kell tekintenie az idő rétegeiben. Az egymásra halmozódott tapasztalatok, hangulatok és emlékek világában. Ezek azonban nem nyílnak ki maguktól, mindet külön-külön meg kell találni, és értelmezni kell. Faggatni kell az ősöket, Berzsenyit és Weörest, akik a táj szívén tartották szellemujjukat. Meg kellett találni Jókai és Herman Ottó műveit, akik titkokat őriztek a plánták lelkéről és a tovatűnt mesterségekről. És meg kellett találni Kosztolányit, aki – bármily meglepő – feljegyzést vetett papírra a környék pusztuló barokk templomairól és a még fellelhető regösök énekéről. És persze illett belekukkantani a még régebbi látók munkáiba, a felvidéki Nagyócsán (Ocsova) született, mindentudó Bél Mátyáséba például, akit nem alaptalanul mondtak valaha Magyarország Ékességének. Aztán Diószegi Vilmoséba, Eötvös Károlyéba. Nem tudom, ismeri-e Ambrus Lajos az áldott emlékű és tragikus sorsú Fettich Nándor régészeti munkáit, e műnek nyugat-magyarországi vonatkozásait: ő is sokat tudott e régió valahai titkairól.
Az én falum elöregedett és rosszkedvű falu, mondhatni: kihaló. Sok az özvegyasszony. Bő száz éve, 1898-ban 746 római katholikus és ágostai evangelikus vallású személyt számláltak benne – most 450-en vagyunk. Kilenc halálesetre öt születés jutott 99-ben, s ez még szerencsés átlag: azonban rosszabb évjáratokban a tendencia azt mutatja, hogy viszonylag hamar kiradírozhatjuk magunkat a térképről… Minden harmadik polgár köddé vált – elhalt vagy városba költözött –, például a közeli Celldömölkre, a régi járási központba, amely pár évtizede városi stallummal bír, noha szerény történelme során nemhogy klasszikus urbs nem volt, de még oppidum (mezőváros) se nagyon… – közelít a szűkebb tájra később komótosan és aggályosan Ambrus Lajos, a megmaradottak és hűségesek arcát pásztázva. Mert ők legalább annyira fontosak és megtartóak, mint az ősök. Kertészek és borászok. Pékek, kályhások és háziasszonyok. Méhészek, ácsok és kovácsok. És meg kell álmodni újra a mindennapi áldást, kenyeret, a bort meg a gyümölcsöket. Az egyházashetyei kenyér: kemenesaljai kenyér. Berzsenyi szülőfalujából való kenyér – ó, ódaköltészet, ó, éji homályok tudós poétája! Ó, a lélek sötét tájképén bolygó szellem – a kenyérmesternek, aki a kenyérsütést és a kiosztogatást végzi, ezért hasonló lélekkel teli embernek kell lennie. Vagyis nem holmi futó sütőasszonynak (ritkábban sütőembernek), hanem költőnek is, aki mater familias ugyan, de tudja a madarak énekét is, a lélek metafizikáját, de a kenyérosztás súlyos mesterségét is… Az ódai felvezetés után részesei lehetünk a hetyei kenyér megszületésének: a kézzel vájt nyárfa teknőben való dagasztástól a szegésig.
És ahogy a kenyérsütés szertartásába, Ambrus Lajos ugyanúgy beavatja az olvasót a méhészet titkaiba is. Közismert Hamvas Béla írása a méhes – áttételesen a végső kérdéseken való tűnődés – metafizikájáról. Méhes, méhesház. – írja a szerző. – Hetyén, a kert végén magam is építettem vagy hét évvel ezelőtt klasszikusat, archaikusat, zsindelyeset, mint a mesében… A méhesházban, ez a csodálatos benne, tökéletesen kieshetünk térből-időből. Zsongás van, éteri zene van és fáradhatatlan zsolozmázás – tétova pillanatok vannak, prózát írni ilyen helyen egyáltalán nem lehet. Aludni kell, ahogy a régi öregek tartották, mert a méhesben legszebb az álom.
Ismerősei és barátai jól tudják Ambrus Lajosról, hogy őt a legszemélyesebb szálak a kivesző, régi gyümölcsökhöz fűzik. Almákhoz és mandulákhoz, peronoszpóra-vész előtti szőlőkhöz, utánozhatatlan zamatú körtékhez és naspolyákhoz. A Kárpát-medence egy-egy titkos zugában fennmaradt szilvához és cseresznyéhez, búzával érő körtéhez és milotai dióhoz. Ki ne emlékezne (vagyis: ki emlékszik még?) az élet efféle lényegtelen apróságaira, mint a fontos almára, a szentivánira, a sikulaira? A Masánszkyra, a bőralmára, a citromalmára, a selyemalmára, a jegesalmára, az izgató nevű leánycsecsű almára? A sóvárira, a darualmára és a pogácsaalmákra…? Az üvegmeggyre, a nagy magyar kajszira, a lószemű szilvára, aztán a sokféle cseresznyére, úgymint a badacsonyi óriásra, másképpen baltavári ökörszemre vagy a Nagyhercegnőre? Netán a zöld ringlóra, a fűzalmára, a csörgőalmára, a téli piros kálvillra és az erdélyi almák büszkeségére, a Batulra és a Pónyikra? Hogy mindez ne csak szépen csengő és aromákat idéző szó maradjon, az író – lehetőségei szorításában is – gyűjti, pátyolgatja az ódon gyümölcsfajtákat. Hogy miért? Csupán egyetlen, mondhatni profán szándék vezet. Az a »zöld szenvedély«, hogy az intenzív világfajták és az egyengyümölcsök sodró világdivatja idején a természet ezerféle gazdagságából és sokszínűségéből legalább egy szemernyit felidézhessek. És persze a lassan-lassan alakuló hetyei gyűjteményes kertből, akár a régi pomológus atyák, egynéhány ojtóvesszőt felajánlhassak a jámbor érdeklődőnek…
Ambrus Lajos könyve, a Kortárs Kiadónál megjelent Lugas, az említetteken túl is a hagyományok, a természet titkainak, füveknek-virágoknak, ünnepeknek és öreg szerszámoknak, erdei vadaknak és égi madaraknak, mestereknek-barátoknak ezernyi ezer titkával foglalkozik. Röpiratot közöl például a Kissomló-hegyről, melyet – pontosabban annak ódon szőlőparcelláit és borkultúráját – végpusztulás fenyegeti, hiszen Ami a legsúlyosabb: a hegyközség intézménye a mi hegyünkön voltaképpen semmiféle valóságos jogosítvánnyal nem rendelkezik. Hiányzik az összehangolt csapatmunka, vagyis a teljes értékű közösség.
Takáts Gyula említett, 1978-as keltezésű versének baljós alcímében is feltűnik a hegyközség szó, mely Ambrus Lajos idézett mondatainak is kulcsfogalma. Azt persze, hogy mi lesz a jobb sorsra méltó Kissomló-heggyel, megjósolni nehéz volna. Ám biztató, hogy legalább értő figyelem és szándék mutatkozik arra Egyházashetyén – és egyre többfelé az országban –, hogy a múlt, a hagyományos mesterségek és életformák sokasága ne vesszen el végérvényesen. A kaposvári költő vers-remeklése még a teljes reménytelenség keserű látlelete volt, Ambrus könyve egy romjaiból újjászülető, megújulni akaró táj, egy szerveződő új közösség reményteli krónikája.
(Ambrus Lajos: Lugas. Kortárs Kiadó, Bp., 2002.)



« vissza