Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hamburg Európa modellje?

Hamburgban, Németország legkisebb szövetségi államában, de 1,7 millió lakójával második legnagyobb városában a február 29-én tartott előrehozott választásokon jószerével újra azt tapasztalhattuk, amit 2002 novemberében Ausztriában. A jobb- és baloldali szavazatok arányának nem meghatározó változása mellett a politikai jobboldalon teljesen átrendeződtek az erők. A Német Kereszténydemokrata Unió 21 százaléknyi, valamivel több szavazatot szívott fel, mint amennyit e voksoláskor történt teljes elenyészésével a kettéhasadt, Ronald B. Schill-féle Jogállami Offenzíva Pártja elvesztett. A helyi kormányban korábban igazságügyi, majd a botrányos körülmények között feloszlatott új ciklusban belügyminiszter Schill extrém történetei nem voltak elegendőek választási ígéreteinek érdemi eredményekre váltásához. A szegényebb körzetek lakói fogadókészek voltak az igazságügyi, bűnügyi szigorítások rendteremtésének, vagy egyszerűen a kikötővárosban a bevándorlással összefüggésbe hozott, ijesztő kábítószeres helyzet javításának ígérvényére. Miután a bejelentés nélküli külföldiek a kínzás vagy vallatás határát jelentő kényszer-gyomormosatások elől menekülve valóban eltűntek a városból (bár a közbiztonság érdekében hangoztatott többlet rendőri jelenlét csak az előkelőbb városrészek osztályrésze lett), a szerényebb életkörülményű polgárok azt tapasztalhatták, hogy helyzetük mindez által kevéssé javult. Mindebből leginkább az az érdekes, hogy a populista párt, zömében korábban baloldali és protest szavazói, a külvárosi közönség, az üzenet és vonzó arculat nélküli baloldal helyett a Schill-féle extrém párt zsilipjén keresztül a mérsékelt jobbközép szavazótáborba hoztak erősítést. Olyan eredmény született a vörös fellegvárnak számító kikötővárosban, amihez foghatót a konzervatívok csak 1953-ban tudtak elérni, amikor közös listán indultak az FDP-vel. Ennek megállapításához elég nem pusztán az előző, hanem még néhány korábbi választási eredményt összehasonlítani, a választói csoportok mozgásának felderítésére.
Azóta, március 7-ével a görög Pán-Hellén Szocialista Mozgalom elvesztette az előző választáson már megingott hatalmát az egyedül is biztos többséget szerzett Új Demokrácia kereszténydemokrata pártjával szemben. Ezzel Európa gazdagabb, a nyugathoz sorolt felén csak három baloldali kormány marad: a brit, a német, valamint a hagyományosan legnagyobb pártként kisebbségben kormányzó, és munkájában így több évtizedes konszenzusos tapasztalatokat szerzett svéd Szociáldemokrata Munkáspárté.
A hazai közírás még nem vett róla tudomást, de az újbaloldaliságnak elnevezett balközép tőkepártiság úgy tűnik, csak ideiglenes megoldást jelentett a nyugat nagy baloldali pártjainak. Az iraki megoldásra népszerűségét rááldozó Tony Blair már jó ideje újra a hagyományos baloldali, szakszervezeti érvelést egyre inkább figyelembe véve fogalmazza beszédeit. Németország gazdasági bajaira Schröder láthatólag nem tud úgy megoldásokat javasolni, hogy ne sértené, ne háborítaná fel a pártján belül az uralma kezdetén sértetten elvonult Oscar Lafontainnel megjeleníthető klasszikus szociáldemokráciát és a hagyományos választói csoportokat. Minden európai szocialista, vagy szociáldemokrata párt az előtt a reménytelen feladat előtt áll, hogy a modern globalista gazdaság kikezdte, darabolja hagyományos és tömegpárti kiépülésük idején még egységes bázisukat, amelynek megnyerésére évtizedeken át a jóléti intézkedések kiterjesztése jelentette az egyszerű receptet. Fogyatkozik a bázisuk, a társadalmaknak ez a jellemzően szervezett alkalmazotti rétege önmagában már nem elégséges a választások megnyerésére. Ezzel egyszerre jelentkezik a további növekedés (ezzel a többlet elosztható javak) korlátozódása, ezt tovább erősítve a társadalmak elöregedése. A jóléti rendszerek további fenntarthatatlansága egyre nehezebben leplezhető. Ez pedig a programját, fő üzenetét pontosan erre a kérdésre összpontosító baloldalnak súlyosabb csapás az ezzel a problémával szintén szembesülő, de más hagyományos értékekkel, valamint a tulajdonpártisággal operáló jobboldali vetélytársaknak. Blair diszkrét kommunikációs visszakanyarodása és Schröder népszerűségének mélyrepülése ugyanennek a jelenségnek a változatai. Ez az erősbödő folyamat a jobboldalnak folyamatosan szállítja az előnyszerzési lehetőséget, ha bizonyos körülmények között nem is lehet képes garantálni a biztos sikert. Ez utóbbiért mindig meg kell dolgozni a politikai piacon. Így Hollandiában Fortuyn feltűnését követő gyors halála miatt a baloldalról már leszakadt, elégedetlen, protest szavazók nagyrészt a szociáldemokraták szavazótáborába tértek vissza. Szakmaiatlan ugyanakkor az a sajtóban számos helyen publikált állítás, hogy a német Hamburggal szemben a vörösök az ausztriai Salzburgot vették el a feketéktől a március 7-ei tartományi választásokon. Kétségtelen, hogy gyengébb szereplésével az Osztrák Néppárt a karintiai és salzburgi választásokon nyilván az országos koalíció árát fizette meg. Ám a számokat vizsgálva látható, hogy az ÖVP a híres érseki székhelyen egyetlen százalékot és egyetlen mandátumot vesztett csupán. A baloldal a Szabadságpárt jelentős visszaesése, valamint ezúttal a szocialisták által be-, illetve visszagyűjtött liberális és megint csak protestáló szavazatok révén szerezte meg a város vezetését. Ugyanebben az időben Karintiában Jörg Haider sorsáról szólt a döntés. A FPÖ fenegyereke némileg növelte támogatottságát, holott, aki a távozását kívánta, a baloldalra szavazott – ilyen pedig a néppártiak körében is szép számmal akad. Végül is a konzervatívok jelentős visszaesése ellenére a barna-fekete koalíció biztos többséget szerzett a szövetségi tartomány parlamentjében. Ezek a csaták kevéssé állnak összefüggésben a hosszabb távú folyamatokkal, de minderre választ kaphatunk június 13-a körül a fél kontinensen tartandó politikai véleménynyilvánítás alkalmával, ahol az Európai Parlament összetételéről döntenek a 25 állam választópolgárai.
(Az írás a március 14-én tartott spanyol választások előtt született.)



« vissza