Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Görcsös aktivitás

Nem is oly régen e hasábokon a kampánykormány működésének első szakaszát próbáltam értelmezni. Büntetésem nem maradt el: íme, most a kampánykormányzásról vagyok kénytelen írni.
Alaposan megbolydult a köz élete 2004 elején. (Amit közéletnek neveznek, az kavargott idáig is, jobbára körbe-körbe, vagyis a helyzet mit sem változott.) Ez a megbolydulás két okra vezethető vissza. Az egyik természetes: bő negyedév múlva ismét egy választás zaklatja majd a kedélyeket, igaz, nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelent. Valószínű azonban, hogy az uniós képviselőkre való voksolás elvi-lélektani hatása fontosabb, mint gyakorlati jelentősége.
A kormány legitimációs görcse több évtizedes, baloldali hagyományként változatlan, s ezúttal ez már a bel- és külpolitikában bizonyos konzekvenciákkal jár. Mindenesetre a kampányhangulat erősen nyomja a kormányoldal lelkét, amit az SZDSZ fölpörgése is mutat. Az 1994 óta a szocialisták platformjaként működő, jobb sorsra érdemes valahai liberálisok legalább verbálisan ki akarnak szakadni nagy testvérük, amelyhez ezernyi, eltéphetetlen szállal is kötődnek, öleléséből.
Törekvésükben már nem az önállóság visszaszerzésére való eltökéltség sarkallja őket, hiszen erre sok esélyt már aligha látnak, hanem a szövetséges rovására való pozíciószerzés vágya. Amire most valóban van esélyük. A kormány működésének gyöngeségeit az SZDSZ rá tudja terhelni az MSZP-re, noha abban a maga alulteljesítése is jelentős szerepet játszik. Ezúttal azonban előnyt kovácsolhat abból, hogy kicsi (tud, mer, tesz kicsinek lenni), s azt a látszatot keltheti, hogy a felelőssége is oly csekély, mint parlamenti jelenléte. Vagyis csak töredéke a nagy(obbik) kormánypárténak, amely most van a szavazatvesztés leghevenyebb szakaszában, s ebből az SZDSZ már most is sokat profitál. Zsarolási potenciálját a maga növekedési lehetősége és az MSZP fokozódó kiszolgáltatottsága jelentősen növelte idáig is, s van reménye arra, hogy ezt ügyes politikával még fokozza is. Ugyanakkor a koalíció tényleges felbomlásának lehetősége változatlanul elhanyagolható. A kormánypártok gondosan karbantartott Orbán-fóbiája továbbra is garancia arra, hogy ettől a kormányoldalnak ne kelljen aggódnia.
A tartalmatlan politikai leépülés folyamatát váltó hiperaktivitás másik oka, hogy a másfél éven át folytatott kvázi-kormányzás nyomán a gazdaság állapota egyre kilátástalanabbá vált. A forint árfolyama hektikusan változott, az államháztartás hiánya rekordokat döntött, a külkereskedelem hiányát nem ellensúlyozta a működő tőke beáramlása, sőt, jelentős volt a tőke kivitele, az infláció növekedésnek indult.
Ma már szemrebbenés és a legkisebb zavar nélkül hajtogatható az a politikai tétel, hogy a gazdaság a politika mögötti döntő tényező. (Íme, mit tesz a rendszerváltozás: a piacgazdaság is elbír egy korosabbak számára dogmának számító marxista tételt, amit a köznyelv persze kissé megcsavart: a Lé határozza meg a tudatot.) Az év elején az is egyre nyilvánvalóbbá vált (tehát már nem csupán mint ellenzéki vélemény fogalmazódott meg), hogy itt maga a politikai szféra egésze és működése került nehéz helyzetbe. Amit az súlyosbít, hogy a kormányoldal iránt elkötelezett körökben is úgy vélik, hogy ez nemcsak következménye, hanem oka is volt a gazdaság helyzetében bekövetkezett romlásnak.
A helyzet romlása nem elsősorban a kormány–ellenzék közti verseny politikai vitáiban fejeződött ki. (Egyébként abban is.) Magyarország nemzetközi versenyképességének csökkenése csak részben gazdasági kérdés. De tudhatjuk, hogy a mai világpiaci és piacgazdasági feltételek közepette maga a gazdaság nem kormányfüggő, a gazdaság képes arra, hogy rossz kormányzás mellett jól, vagy jó politikai feltételek között rosszul működjön, s különösen egy olyan országban, amelynek legfőbb makrogazdasági mutatói a külpiacok változásaitól függnek. Önmagában tehát maga a kormányzás nem feltétlenül döntő egy ország teljesítményének, perspektívájának megítélésében.
A tehetetlenség, a hibás kommunikáció, a hozzá nem értés, passzivitás, az ellentmondó üzenetek azonban sokat árthatnak: ahogyan ez már decemberben minden megfigyelő számára egyértelművé vált. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy a kormányfő januárban feláldozta a belső bizalmasának számító pénzügyminisztert, hogy aztán ugyanabból a zsebéből elővegyen egy ugyanolyan figurát, s róla és vele próbálja elhitetni, hogy ettől a személycserétől majd minden jóra fordul.
Az új seprű meg is kezdte a söprést, annyi hasznot már eleve hozott, hogy a takarékossági intézkedések nem Medgyessy-, hanem Draskovics-csomag néven vonultak be a mindennapi beszélgetések nyelvezetébe.
A takarékossági csomag persze nem old meg semmit. Legnagyobb értéke, hogy olyan jelzésnek számít, amelyben van valami önkritikai felhang. Ezen keresztül pedig legalább megengedi azt a feltételezést, hogy a kormányban érlelődik a szándék, hogy korrigálja azt, amit elrontott. Az új pénzügyminiszter gyakorlatilag új költségvetést készíttetett, ám ezt a pártversenyre sandítva, a belpolitikai kommunikáció szempontja miatt nem óhajtotta kimondani. Nem biztos, hogy jól tette, mert gazdasági elemzők szerint a bruttó 180 milliárd körüli takarékossági intézkedések nem elegendőek még a minimális cél elérésére sem, ahhoz még legkevesebb további 80 milliárd kellene. Van azonban még tartalék bőven: az autópálya- és metróépítés pazarló nagyvonalúsággal megőrzött kiadásai a jövőben nyugodtan csökkenthetők. Ez vélhetően be is fog következni, már csak azért is, mert valami avatnivalót a következő választási kampányra így is össze lehet hozni, míg a 2002-es kampány ígéretei amúgy sem valósíthatóak meg. A kampánykárosult választók pedig bizonyos határig nem érzékelik az ígért 800–600–450 kilométerek és a vélhetően ennek töredékeként megvalósuló szakaszok hossza közti különbséget. Ennek fölismeréséért a kormánynak nem kell drága tanácsadókat foglalkoztatni, mert tudhatja, hiszen az ígérgetések évadján már a maga kommunikációjából is megtanulhatta, hogy a kampánymatematika mámorító számdömpingje megrészegít mindenkit. A baj az, ha nem csak a szavazók-fogyasztók, hanem az alkotók is ebbe a mámorba zuhannak. A pénzügyminiszter cseréje mintha a józanodás halvány reményét jelezné.
A valóság azonban az lesz, amit minden közlekedő érezni fog: hogy mit jelent a meglévő úthálózat karbantartásának elmulasztása, mennyivel többe kerül egy-egy katasztrofálisan elhanyagolt út teljes rekonstrukciója, mint járható állapotban való megőrzése. Ez pedig nem csak közlekedési, hanem ideológiai kérdés is. Amikor a mai ellenzék kádárista restaurációt emleget, nemcsak kétes múltú vezetők visszatéréséről, a társadalom rétegeinek szembeállításával történő hatalomnövelésről, közhatalmi szervek pártcélok érdekében való működtetéséről s más rafinált trükkökről beszélhet, hanem a pártállami slamposság és voluntarizmus köznapi eseteire is visszautalhat. Mert hiszen már most is nap mint nap találkozhatunk a látszat valóságával és a valóság látszatával, a biztonságnak és kiszámíthatóságnak nevezett bizonytalansággal és kiszámíthatatlansággal, azzal a vezetési stílussal, amely a kanyarban is egyenesben tartja a végső pillanatig a kocsit, majd hogy ne csússzon az árokba, kapkodóan gyors kormányzással tartja az úton. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a gigantikus összegeket lekötő autópálya-álmok mögött nincs ott az azok finanszírozását lehetővé tevő gazdaság.
Mára bebizonyosodott, hogy maga az autópálya önmagában nem garancia a gazdaság sokat emlegetett fellendülésére, a munkanélküliség csökkentésére, beruházások vonzására. Az elmúlt években és hónapokban Magyarország rendre lemaradt például nagy autógyártási projektekről, mert elfogyott a korábban bőségesen rendelkezésre álló olcsó, minőségi munkaerő. (Gondoljunk arra, hogy az autópálya mellett fekvő Tatabánya vesztett Nagyszombattal szemben a Peugeot–Toyota kisautógyárért folytatott versenyben. Akkor a miniszterelnök azt nyilatkozta, annyi baj legyen, nekünk érdekünk Szlovákia fellendülése is, továbbá ott is sok a magyar munkanélküli, és így bizonyára javul majd a helyzetük. Most ismét örülhet, hiszen a Hyundai sem nálunk, hanem Zsolnán építi fel új gyárát…)
A közeljövő hozhat új sztrádákat, és biztosan okoz katasztrofális viszonyokat egyéb utakon. A modell ismerős, csak a szerkezet elemei cserélődtek. Valaha a tradicionális gazdasági ágak rovására újakat kellett erőltetett ütemben fejleszteni. Ezek az ambíciók általában horribilis összegeket vontak el harmonikusabb, racionálisabb fejlesztési programoktól. Ilyen volt egykor a nehézipar erőltetett fejlesztése, emlékezhetünk arra, amikor az első olajválság után kedvezményes olajkazán-építési láz tombolt, majd jött az eocén-program, utóbb Grósz Károly két év alatt be akarta fejezni a nagymarosi vízlépcsőt. (Mindez háborús pusztítással mérhető károkat okozott, ezek a kalandok igen nagy tételeket jelentettek a szinte felfoghatatlan mértékű magyar államadósságban.) Az autópálya-építés görcse annyival kevésbé ijesztő, hogy a sztrádákra valóban szükség van. Igaz, nem akkor célszerű építeni őket, amikor éppen nincsen rájuk pénz.
Az ország alig került túl a sajátosan menedzselt pénzügyminiszter-cserén, megkapta az újabb ajándékot, a miniszterelnök alkotmányjogi csomagja formájában. Medgyessy országértékelése látványos kommunikációs puccsá formálódott, vélhetően a frissen szerződtetett PR-szakértők tanácsainak eredményeként. Álljon itt – inkább az utókornak – három javaslata. A miniszterelnök azzal lepte meg az országot, először nyilván az őt hatalomba küldő párt frakcióját, aztán koalíciós partnerét és természetesen az ellenzéket, hogy az EU-s választásra közös listával kellene készülni. A kormányoldal és az ellenzék fele-fele arányban osztozna a mandátumokon. Azután csökkenteni kellene az országgyűlési képviselők számát, valamint be kellene vezetni a közvetlen elnökválasztást. Kiegészítette ezt azzal, amiről utóbb jóval kevesebb szó esett, hogy kívánatos a bürokrácia csökkentése, uszított egy kicsit a hivatalnokok ellen – s mindezt a takarékosság emelkedett szándékával indokolta.
Mármost nehéz komolyan venni ezt a buzgólkodást egy olyan kormányzás idején, amikor a minisztériumok sosem látott tömegű államtitkárral erősödve, a korábbi kormányhoz képest kétezer fővel nagyobb apparátussal gazdagodva működnek. Szerényen egy-egy ilyen hivatalnok éves bérköltségét közterhekkel 10 millióra taksálva ez a főbürokrata sereg évente eleve mintegy húszmilliárdba kerül az adófizetőknek, amihez még működésükhöz szükséges feltételek biztosítása, a mobiltelefonok, szolgálati járművek, bútorcserék tízmilliárdjai járulnak. Talán az ő eltartásuk miatt van szükség a parlament létszámának csökkentésére? És hogy értsük azt, hogy a az úgynevezett bürokráciát kell visszaszorítani? Ez a célkitűzés a közigazgatásból való pénzkivonás programját vetíti előre. A sokak számára oly kedves program szépséghibája nem az, hogy anno Rákosi Mátyás is meghirdetett egy hasonló programot, hanem az, hogy egy olyan időszakban fogalmazódott meg, amikor az uniós tagság okán, megannyi új jogszabály alkalmazása, új előírások teljesítése kifejezetten a közigazgatás (jelentős részben: mint szolgáltatás!) erősítését követeli – illetve most már talán azt kellene inkább mondani, hogy követelné…
Az alkotmány, a jogállamiság kialakult és hibái ellenére is lényegében jól működő gyakorlata szemben áll az első pillanatban átgondolatlannak tűnő, de valójában nagyon is jól kifundált javaslatokkal. Igaz, a meggondolás nem államjogi vagy politikai stratégiai szempontok mérlegelését jelentette, hanem a politikai marketing szempontjainak mérlegelését, s azok minden más megfontolással szembeni prioritását.
Az első ötlet képtelenségéről, antidemokratikus jellegéről, a többpárti demokrácia szellemével ellentétes voltáról, a benne megjelenő politikafelfogásról szóló kritikákból és elmélkedésekből tanulságos antológiát lehetne összeállítani. A hazai felhördülésnél és elutasításnál csak az EU valamennyi szintjén és valamennyi politikai csoportja által megfogalmazott megdöbbenés és éles elutasítás, illetve az e véleményeket tartalmazó üzenetek és kommentárok voltak hangosabbak. (Mindezt a külügyminiszter első hevültségében jelentéktelen akadékoskodásnak minősítette.) E javaslatával tehát a miniszterelnök (és persze tanácsadói, szakmai háttere) csúfosan megbukott.
A politika szabályai szerint ebből azonban nem az következett, hogy a másik két ügyben visszavonult. Éppen ellenkezőleg: amit a közös lista fogadtatásának révén elvesztett, a másik két ötlet vámján akarta visszanyerni. Ezt annál bátrabban tehette, mert a parlamenti képviselők számának csökkentésében elvben a politikai élet valamennyi résztvevője egyetért. A közvetlen elnökválasztás gondolata sem új keletű, ezt azonban a többség mindig is elutasította. Medgyessyt e javaslatában egyáltalán nem zavarta, hogy a közvetlen elnökválasztást meghirdetők körében eddig a legelszántabbnak Torgyán József mutatkozott. (Istenem, nagy szellemek ha találkoznak…)
Az alkotmányjogi javaslatok tartalmi komolytalanságát az bizonyítja, hogy semmiféle szakmai érv nem állt mögöttük. Szó sincs arról, hogy ettől a törvényhozói-kormányzati munka javulna, a népképviselet hatékonyabbá, a demokrácia szerethetőbbé válna. A kormányfő figyelme erre nem terjedt ki, láthatóan egyetlen célja volt: a kormányteljesítmény deficitje miatti népszerűségvesztést, a társadalmi bizalmi válságot a heveny populista rohamozással kívánta ellensúlyozni. Tőle szokatlan módon beindult a lakossági fórumokon való programhirdetés gyakorlata, s e tevékenység a heveny választási kampány legfontosabb külső jegyeit mutatja. A nép mögöttem áll!, Nem engedem elsikkasztani javaslataimat!, Nem engedem, hogy a pártok elsumákolják az ötletek megvalósítását – mondogatta mérsékelten változatos formában.
Ez a fajta támadás általában véve a politikai élet egésze ellen irányul, magának az olyan-amilyen demokratikus politikai rendszernek a közvetett kétségbevonását jelenti – a javaslatok tartalmától függetlenül. A populista demagógia új változata ez, olyasmi, amiben Medgyessy korábban nem jeleskedett. Az utóbbi évtizedben ez Horn Gyula specialitása volt, igaz, ő értett is hozzá. Messzebbre visszatekintve meg – talán van, aki még emlékszik rá – mintha a néhai Marosán György politikai kultúrájának reinkarnációja lenne ez. Amit az is indokol, hogy nevezett egykoron szociáldemokrata volt, akit a Magyar Dolgozók Pártja, a kommunista párt felé sodort az élet. Az MSZP a maga sajátos módján ugyanezen az úton jár, igaz, a kor szellemének megfelelően visszafelé. Az utódpárt most a szociáldemokrata párttá válást tekinti legfőbb feladatának.
S ha a történelmi előzmények felé fordulunk, akkor mi sem természetesebb, mint egy Deák-év után Deákot idézni. A magát sokszor a haza bölcse reinkarnációjaként szemlélni igyekvő s ehhez elszánt propagandisták szolgálatát is örömmel vevő miniszterelnök azonban abban a szerepben mutatkozik, amit Deák egy 1868-as beszédében a leghatározottabban elutasított.
Deák tudta, hogy a kiegyezés rendszere bírálható, maga mindig olyan alapnak tekintette, amelyet tovább kell építeni. De az esetleges elégedetlenség nem jelenthette azt, hogy ami működik, azt szét kell verni. Nos, a mi mai alkotmányosságunk, terheivel, bizonytalanságaival, bírálhatóságával együtt is működik, s megfelel annak a feladatnak, amire létrejött. Erre gondoljunk, amikor Deák sok pontján oly aktuális szövegét olvassuk.
Egyszer egy hírneves orvoshoz ment egy úr tőle tanácsot és orvoslást kérve betegségében, az orvos hajlott kérelmére, s fölszólítá, mondaná el baját. A beteg elmondá, hogy neki sem valami súlyos, sem folytonos fájdalmai nincsenek; elmondá, hogy étvágya különösen jó, hogy minden orgánumai betöltik hivatásukat, hogy álma nagyon jó, s háborgatás nélkül alszik reggelig, hogy erőteljesen mozoghat, hogy vadászni, lovagolni képes fáradtság nélkül, hogy neki kedélybaja nincs, sőt inkább kedélyre derült. Erre az orvos belevág: ’Hisz ha mindettől meg akar menekülni, erre az orvosság igen könnyű. Igen könnyen el lehet azt érni, hogy sem étvágya, sem nyugodt álma ne legyen, s kedélye is le legyen hangolva.’ Ezt felelem én részemről is azoknak, kik a meglévő állapotot ócsárolják. El lehet mondani, hogy közjogi tekintetben tettleg sohasem voltunk oly helyzetben, mint most. El lehet mondani, hogy a mohácsi vész óta Szent István koronájának országai így együtt soha nem voltak, mint most. … El lehet mondani, hogy ily kevés súrlódás és keserűség köztünk s Ausztria közt sohasem volt, mint most. El lehet mondani, hogy az a külföldi tőke, mely még a határszélig is óvakodott eljönni, most mégis nagyobb mértékben és könnyebben foly be az országba, és a mi népünk elég ügyes, elég eszélyes ezt a haza javára felhasználni. – így Deák, és még folytatja is a helyzet előnyeit ecsetelve. Aztán így fejezi be: Ha mindezeket meg akarjuk dönteni, akkor támadjuk meg az alapot, a kiegyezkedést, és valószínűleg meg lesz döntve. Zárójelben még azt teszi hozzá az egykori tudósítás: Éljenzés.
Mármost mi az akkori állapotokhoz hasonló jókkal nem dicsekedhettünk. Antall József egykor azt mondotta elégedetleneinek, hogy Tetszettek volna forradalmat csinálni!
A mai helyzet előtt nem volt forradalom. Nem volt két évtizedes erőgyűjtés és gyarapodás. Tehát Deákhoz hasonlatos elégedettségnek nem adhat hangot a magyar társadalom. De maga a politikai berendezkedés, pártokkal, parlament által választott, pártok fölötti köztársasági elnökkel, választásokkal alkalmas arra, hogy politikai véleményeket, alternatívákat dolgozzon ki, s kifejezze a társadalom akaratát. Amennyiben ebben zavarok mutatkoznak, ahogyan láttunk már példát erre, az nem a szerkezetből következik, hanem a működtetésből. Tetszettek volna jobban kormányozni! mondhatná a kormánypárt a mai kormányosoknak. Vezetője azonban mást csinál: megtámadja, amiben idáig konszenzus volt, s teszi ezt úgy, hogy abban nem a korrekció, hanem a hatalom birtoklásának vágya látszik meghatározónak. Amihez azt sem tartja nagy árnak, hogy a rendszerváltás és változás legsikeresebb elemét támadja meg.
E sorok írásának idejéig manővere a médiát nézve sikeresnek látszik. Megtörtént az, amire az első száz nap óta nem volt példa: a kormányfő uralja a kommunikációs teret. Láttuk azonban, hogy mi következett az után a száz nap után. Aligha lesz ez másként az alkotmányjoggal kapcsolatos jóléti rendszerváltás száz napját követően. Azt is sikerült fokozni: a jólét eufóriáját a program jobb létre szenderülése követte.



« vissza