Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Féktelen drámaiság

Rég nem látott siker az Operaházban. A Jenufa-bemutató előadása után tombol a (felerészt külföldi) közönség. A morvaországi Janacek főművének, a nyugaton Jenufaként játszott Její pastorkynának (Az ő mostohalánya) ősbemutatója 1903-ban volt Brünnben, s csak a korabeli, sértett vetélytárs zeneszerző-operaigazgató akadékoskodása miatt húzódott 12 évig a mű prágai színrevitele. Nemzetközi diadalútja az 1918-as bécsi, kölni, később berlini, New York-i, bázeli előadásokkal indult, az elmúlt évtizedben pedig reneszánszát éli: nagyformátumú előadás született a Covent Gardenben, az amszterdami Muziektheaterben és Hamburgban. Utóbbiban a Jenufa másik főszerepét (Sekrestyésné) épp az a nemzetközi operacsillag Marton Éva énekelte, aki – szégyenszemre – harminc év múltán csak most jutott először szerephez a Magyar Állami Operaházban. Láthattuk, mit vesztettünk vele.
Jana&cek tizenegy operájának egyike a korabeli írónő, Gabriele Preissová regénye nyomán született, a librettót is a zeneszerző készítette. A morva népi hagyományok ereje szólal meg e féktelenül drámai zeneműben anélkül, hogy Janacek közvetlen módon használta volna föl a népdalokat. Átszűrt, neoromantikus muzsika ez; a szakirodalom szerint a beszélt nyelv dallamát követő, eredeti, hallatlanul expresszív ária-fogalmazás miatt a szerző a modern zene egyik úttörője, aki ugyan nem Schönberg, hanem Bartók vagy Manuel de Falla útján halad.
Az operaházi előadás – melynek zenekarát szenvedélyes alkotómunkára, atmoszférateremtésre sarkallja a karmester Kovács János – a sorsdrámák feszítő erejétől izzik. A Sekrestyésné, a megesett lány, Jenufa mostohaanyjának szerepében Marton Éva lelkének viharzása, a férjének alkoholizmusa miatt sokat szenvedett, falusi templomos asszony belső drámája lobban föl – hangját magabiztosan uraló, szenvedélyes áriáiban. Antik hősnők módjára, balladák nagyasszonyaként uralja a színpadot, nemcsak hangja, lényének kisugárzása is betölti a színpad hatalmas terét. Már-már elviselhetetlen lelki terhet ró a nézőre is, amikor iszonyatos lelki tusa után dönt az újszülött meggyilkolásáról, s a patakpartról hazatérve eszeveszett önvád emészti. Akkor is őrá kell figyelni, ha a teljes lakodalmi sereg – a teljes szereposztás – a színpadon van. Nemcsak azért, mert övé a tragikus vétek, hanem mert egyéniségével, hangjával egyaránt, és lelki folyamatokat megérzékítő modulálásaival fölébe nő a sokaságnak.
Megrázkódtatások sora teszi próbára a szegény, elcsábított lány szerepében a fiatal Bátori Éva énekesi, színészi helytállását. Lírai szopránja lelki viaskodások drámájában kap fájdalmas színezetet, nincs könnyű dolga, mert el kell kerülnie a librettó kínálta melodramatikus fordulatok kísértését. Széllelbélelt legényének szerepében Kiss B. Attila hetyke és könnyen hevülő Stevát alakít, lendületesen. Való igaz, neki is le kell küzdenie a figura sablonosságát. Hangi adottságai erre képessé teszik, egy-két jelenetet leszámítva feledtetik a szerep egysíkúságát. A vendégszereplő Graham Sanderst (Laca), Steva végletesen féltékeny féltestvérének szerepében, a Jenufa iránti olthatatlan szerelem vezérli, a Bátori Évával és Marton Évával való lírai tercettjei valódi szenvedésnek adnak hangot. Nehézkesebb, kifejezéstelenebb mozgása viszont gyöngíti színpadi jelenlétét.
Vidnyánszky Attila, akit már korábbi, prózai rendezései valósággal predesztináltak egy nagy ívű, látványban-zenében-összjátékban kiteljesedő, sokszínű operai színrevitelre, megkísérli a főszereplők bensőséges drámája és a színpadot benépesítő kórusok látványos és igencsak expresszív mozgatása révén a monumentalitást. Az Operaház férfi- és női kara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) hangorkánok és finom árnyalatok váltogatásával állnak helyt, és látványosan jelenítik meg a megkövesedett falusi morál, a pletykaszomjas népség Jenufát s a Sekrestyésnét okkal riasztó világát. Vidnyánszky erőssége mindig is a tömegjelenetek, s ez esetben, a tehetségesen stilizált, folklór ihlette statiszta-mozgatások (díszlet-jelmez: Alekszandr Belozub) nagyszabású, szuggesztív víziójának megteremtése volt. A magánénekesek jeleneteit, tőle szokatlan mértékben, visszafogta, hogy teret adjon áriáik zavartalan megoldásának. A szüntelenül forgó, hatalmas malomkerék őrli az időt és a hősök lelkét-sorsát, amiként a szimbolikus kellékeknek is pontos helyük van az előadásban. Nem tudtam megbékélni azonban a kínosan naturalista módra, jégkockába fagyasztott gumibaba ötletével, elüt az előadás puritán, stilizált jellegétől, szirupossá lágyítja. Elegendő lenne a kereszt formába halmozott jégkockák mementója az emelkedett zárójelenetben.
Az Operaház zenekarának élén Kovács János empátiával fakasztja föl Janacek bánatos líráját, impresszionista tónusait, és jól érzékelteti a fergeteges dráma tengerzúgását.



« vissza