Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az amerikai külpolitika és az elnökválasztás

Ahogy januártól fókuszba került az elnökválasztási küzdelem Amerikában, felerősödött a vita az amerikai külpolitikáról. Az évet értékelő és programadó State of the Union beszédében George Bush elnök semmi jelét nem mutatta, hogy változtatna a külpolitikai irányvonalon. Az iraki invázió, a terrorizmus kapcsán ugyanazokat a gondolatokat mondta el, mint egy évvel ezelőtt. A politika helyes, és folytatni kell – ez volt az üzenet. Ez beleillett az egész beszéd szellemébe: nyilvánvaló, hogy Bush választási kampányában az önkritika nem fog helyet kapni.
Ez a választási kampány éles lesz, és már márciusban súlyos bírálatokat vágott egymás fejéhez Bush és várható ellenfele, John Kerry szenátor Massachussettsből, a Kennedy-klán támogatottja. Bush tanácsadói sem tagadják, hogy szoros versenyre számítanak. Kerrynek van képessége és esélye arra, hogy maga mögé állítsa a választók felét. Erősíti őt az is, hogy a Demokrata Párt régóta nem tapasztalt egységben sorakozott mögéje. Egyesíti őket a cél: leváltani George W. Busht és neokonzervatív-neoliberális csapatát.
Ez is jelzi azt, milyen megosztott ország ma az Egyesült Államok – és így van ez a külpolitika ügyében is. Az európai és magyar vélekedések amerikai külpolitikáról beszélnek, azonban ma pontosabb volna az elnök külpolitikájáról beszélni, amelyet az amerikaiaknak jelentős hányada ellenez vagy erősen bírál.
Az ifjabb Bush sok tekintetben más politikát folytat, mint apja tette. Különösen igaz ez a külpolitikára. 2000-ben nagyjából ugyanaz a külpolitikai csapat jött vissza a Fehér Házba és a kormányba, mint amelyik nyolc évvel azelőtt, Clinton győzelmekor távozott. Ugyanaz – de csak nagyjából. Itt van Powell és Dick Cheney, meg Condoleezza Rice. De a hiányok is jelentősek: nem jött vissza a külügyminiszter és helyettese, James Baker és Lawrence Eagleburger, nem jött vissza Brent Scowcroft, a nemzetbiztonsági tanácsadó. Mindezt koruk, egészségük is magyarázhatja. De fiatalabb munkatársaik nem kerültek politikatervezői pozíciókba. A súlypont Cheney lett most – és nem Powell, nem a nemzetbiztonsági tanácsadó. S a legnagyobb különbség a két elnök, apa és fia közt van. Az idősebbik Bush, George Herbert mögött hatalmas diplomáciai és hírszerzési tapasztalat állt, amikor hivatalba lépett: és mindezt rendkívül árnyaltan használta. Érzékeny volt, de kemény és határozott, és nem kérdés – bár erről ritkán esik szó –, hogy a hidegháború befejezésében a végjátékot ő vezérelte végig a nemzetközi politikában, rendkívül tudatos és higgadt vonalvezetéssel. Ennek a sikernek egyik titka az volt, hogy konzultációk sorát szentelte a külpolitika nemzeti egységének megteremtésére, és fontos lépéseihez meg tudta nyerni a teljes Kongresszus támogatását.
Várhattuk volna, hogy fia hasonló utat választ. Miközben a világsajtó a cowboy-elnökről cikkezett 2000 végén, a bennfentesek tudták, hogy az ifjabb George (W.) ugyan valóban nem tanult sokat a Yale egyetemen, de a családi asztalnál a külpolitika magánakadémiai kurzusát hallgathatta végig az évek során – olyan többlet ez, amit semmilyen egyetemi képzés nem tud megadni. Hiszen az idősebbik Bush Kínában volt nagykövet, majd a CIA igazgatója, és nyolc éven át alelnök, hogy csak a fontosabb posztjait említsük. De a bennfentesek egy része azt is tudta, hogy az ifjabb George körül inkább a radikális Reagan-csapat, mint apja emberei sürgölődnek, különösen az a Dick Cheney, aki 1991-ben az Öböl-háborút a végső győzelemig, azaz Szaddam eltávolításáig akarta folytatni (s ebben valószínűleg igaza volt). Cheneyvel szemben akkor az idősebb Bush Powellre – és feltehetőleg Fejszál szaudi királyra – hallgatott.
Az ifjabb Bush tehát nem az apai örökséget folytatta a külpolitikában – abban sem. Nem kérdés, hogy apját, akinek az újraválasztási hadjárat nem sikerült, vesztesnek tartotta a külpolitikában is, bár a tények mást mutatnak. George W. elvetette az apai iskola több alapelemét, elsősorban a konszenzusteremtés fontos szerepét, a külpolitika támogatásának széles körű megszervezését otthon és külföldön. Az idősebb Bush például több telefonbeszélgetést folytatott Antall Józseffel hajnali órán (itthoni idő szerint éjfél és egy óra között) kritikus világpolitikai helyzetekben, és személyes találkozóikon is mindig órányit beszélgettek – Bush, mint kedves iróniával mondta, mindig meghallgatta Antall tanári előadásait. Függetlenül Antall rendkívüli képességeitől, nem hiszem, hogy az ifjabb Bush egy a miénkhez hasonló méretű ország miniszterelnökével rendszeresen konzultáljon világpolitikai kérdésekben. Nem tudjuk, hogy Chiracot hányszor hívta fel, de valószínűleg nem túl gyakran. Az ifjabb Bush kevesebb emberrel tanácskozik – elsősorban belső körére támaszkodik, amelyben Cheney, Rumsfeld és Paul Wolfowitz az erőfölény kihasználásának híve, a neokonzervatív – valójában neoliberális – értelmiségiek, mint Karl Rove és Richard Perle pedig a határozott amerikai fellépés erkölcsi, ideologikus igazát vallják.
Nos, ez a gárda áthágott egy sor finom határt az elmúlt négy évben, s ezek együttes hatása hatalmas vihart aratott otthon és külföldön egyaránt, és sok helyen száznyolcvan fokos fordulatot hozott az amerikai politika megítélésében. Ez az elutasítás hisztérikus és szélsőséges, és sanda érdekek is szítják. De a politika tervezőinek mindig figyelembe kellene venniük, hogy lépéseik tömegérzelmeket keltenek, s ezeknek kezelése része kell legyen a stratégiának. Tudni kell például, hogy az erő fitogtatása mindig, mindenütt visszaüt a közvélekedésben, de még barátaink ítéletében is.
Mi az, ami átbillent a Bush-politikában – és annak megítélésében – a láthatatlan határok túloldalára? A kétségtelen amerikai dominancia ma egyeduralmi törekvésnek látszik, az érdekek és az igazság makacs követése a nemzetközi jog felrúgásának, a határozottság zsarolásnak, az önbizalom önhittségnek – nem kell folytatnom, mindenki ismeri a sort. Az érem másik oldala pedig azt mutatja, hogy a Bush-csapat a szövetségesi kritikát gyakran támadásnak veszi, az óvatos intéseket hűtlenségnek. Amerika szerepét a Bush-csapat olyan világtörténelmi színpadon ábrázolja, ahol csak jók és rosszak vannak, és a díszlet fekete-fehér – holott világos a játékban az érdekek szerepe is.
Európaiak többnyire nem értik ennek a politikának az érzelmi hátterét, gyökereit. Pedig Bush elnök ehhez a külpolitikához, ehhez a világlátáshoz hatalmas támogatást kapott a választóktól 2001. szeptember 11-től kezdve, s ez a támogatás, bár egyre csökken, máig tart. Az iraki inváziót például John Kerry is megszavazta a szenátusban annak idején. Az iraki háború indokoltságáról kevés vita van ma Amerikában. A lejátszás mikéntje a vita tárgya.
Az egyetértés alapja pedig az a döbbenet és az a félelem, amit 2001 szeptemberének merényletei okoztak az amerikai emberben. Az amerikaiak csak így hívják az eseményt: nine-eleven, kilenc-tizenegy, ahogy mi mondunk október huszonharmadikát, és csak mi értjük – és talán mi sem –, hogy ez mi mindent jelent. Egy darabig a külföld is érezte és értette ezt a döbbenetet, és el is hangzott minden okos szó és minden közhely, ami elhangozhatott az első pillanatban. De aztán felejtettük az ügyet, és más események halványították el a két torony leomlásának pokoli képeit. Elfelejtettük, amit az első pillanatban rögtön felfogtunk, aztán szétbeszéltünk: az esemény kimondható és kimondhatatlan szimbolikus jelentését.
Amerika azonban nem felejt, és ezen nem lehet csodálkozni. Inkább a mi feledékenységünk a furcsa. Az a furcsa, hogy többen figyelnek oda az összeesküvés-elméletek örök őrültjeire és szélhámosaira (Bush tudta!), mint azokra, akik értik, hogy az egész fehér civilizációt ütötték gyomorszájon 2001. szeptember 11-én. Márpedig, akarjuk vagy nem akarjuk, szeretjük vagy nem szeretjük, annak mi, európaiak is részesei vagyunk. Bennünket is gyomorszájon vágtak. Bennünket is érhet hasonló csapás.
(Cikkemnek ezt a részét még a március 11-i madridi robbantások előtt írtam.)
Ezt a mélyütést Amerika még nem dolgozta fel. Tegyük hozzá, hogy az elnök sem. Csak érezte biztosan, a zsigereiben, hogy mit kell tennie. Ahol a döbbenet és a félelem görcse tart, ott az erély és a gyors visszacsapás, az egyszerű magyarázatok hatnak. Nem kérdés, a politika logikája is gyors cselekvést sürget ilyenkor. Aki nem vág vissza ekkora provokációra, gyengének látszik, és egy világhatalom nem mutathat gyengeséget.
Ennek a csapásnak a mélyén ott dolgozik egy másik súlyos esemény lelki hatása is: a technológiai részvények 1999-ben kezdődött árzuhanása, amely közvetlenül vagy közvetve minden amerikait sújt.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben a lelkiállapotban az amerikai kormány zokon vette Franciaország és Oroszország összjátékát a Biztonsági Tanácsban. Európában sokan a nemzetközi jog és az európai szellem diadalának, az európai egység megújulásának tartják Amerika javaslatainak vétóját – én azt hiszem, hogy nagyon naiv az, aki a francia, német és orosz viselkedésben nem sejti az anyagi érdekeket, a hátsó gondolatokat és régi indulatok atavisztikus felbukkanását. Egyetlen mentsége Chiracnak és Putyinnak, és Schrödernek is, hogy mindhármuknak hatalmas muzulmán kisebbséggel kell együttélniük, s velük modus vivendit kialakítaniuk hosszabb távra. Ennek módozatai pedig pozitív eredményeket hozhatnak az egész atlanti civilizáció és az iszlám együttélése szempontjából.
Bush tehát lépett: elindult, és a NATO-ban és azon kívül egyenként kereste meg szövetségeseit. Nem volt nehéz a koalíciót összeállítani: Blair és Aznar nagy határozottsággal, Berlusconi kisebb tétovázással Bush mellé állt – ennyit ér az új európai egység csodája. De odaállt Japán is, Ausztrália, s egy sor kisebb ország. A baj az – s itt kezdődik a Demokrata Párt és jó néhány független szakértő kritikája –, hogy a katonai akció sikerében megerősödött Bush nem próbálta meg helyreállítani a megbomlott NATO-egységet, nem adott valódi esélyt a hűvös francia és német kapcsolat helyreállításának. A Bush-nyelvezetben továbbra is a koalíció szerepel, s nem a szövetség, az alliance – vagyis a NATO. A katonai siker egyelőre nem oldotta a Bush-csapatban az ENSZ-pofon görcsét – pedig koalíciókat szervezni mindig fáradságosabb művelet, és működési zavarokkal jár, mint a létező kereteket használni fel. És ott áll a tagadhatatlan tény, hogy a világ egyetlen jól működő biztonsági formációja a NATO, immár több mint fél évszázada, és mögötte remekül szervezett irányítási, stratégiai, logisztikai struktúra áll. Emlékezzünk a balkáni háborúra: tízezrek halálát, százezrek földönfutóvá válását okozta az Európai Unió és az ENSZ évekig tartó tétovázása, kivárása, zavaros közvetítése – Boszniát a NATO fellépése mentette meg a további pusztítástól, s ezt Clinton és Chirac egyetértése tette lehetővé. A nemzetközi jog elsiratóinak el kell gondolkozniuk azon, hogy az ENSZ döntési mechanizmusa hányszor akadályozta meg a nemzetközi fellépést a népirtással szemben az elmúlt évtizedben. E kudarcok fényében nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jog és az ENSZ újragondolása halaszthatatlan feladat.
A NATO politikai testületeinek elhanyagolása, háttérbe szorítása immár amerikai oldalról történik – ez példátlan fejlemény, s ha ez maradna a politikai irányvonal Washingtonban, annak súlyos következményei lennének az egész világ stabilitására nézve. A NATO-szövetség mentális, kommunikációs helyreállítása mellett már az ősszel hosszasan érvelt a Foreign Affairs oldalain Ronald Asmus, Madeleine Albright volt helyettes államtitkára. Hogy milyen fontos a NATO a józanul gondolkodók számára, azt Michéle Alliot-Marie, a francia honvédelem miniszter asszonyának január végi washingtoni sajtóértekezlete bizonyítja: a közös európai véderő afrikai és afganisztáni akcióit kiegészítő tevékenységnek nevezte a miniszter, amely elsősorban humanitárius és rendfenntartó feladatok megoldására képes, és nem ellentétet, hanem munkamegosztást jelent a NATO és az EU viszonyában. Ez a motívum arra utal, hogy a közeledés szükségét Párizsban is látják.
E történetnek furcsa mellékszála Bushnak Putyinhoz fűződő kapcsolata, amelyet szintén rengeteg kritika ér. Az iszlám fundamentalizmus elleni fellépés ugyan az érdekek bizonyos egybeesését hozta, de ennek jelentőségét túlbecsülni, szentimentális gesztusokkal növelni nem szabad, mondják a bírálók. Mit segít Amerikának az a Putyin, kérdezi a sakkvilágbajnok Garri Kaszparov a Wall Street Journalban, aki a csecsen kérdést, de Moszkva közbiztonságát sem tudja megoldani? Egyre több kritika éri az amerikai közvéleményben Putyin fellépését a jogállamiság, a véleményszabadság ellen, és orosz hatalmi politikáját Csecsenföldön, Ukrajnában és Belorussziában. Oroszország stabilitása mindenkinek érdeke, mondják a kritikusok – de ezt nem lehet elvtelenül támogatni.
Irakban a Bush-kormányzat felismerte a helyzet diktátumát, hogy a normalizációhoz, az ország egyben tartásához, demokratikus reformjához be kell vonni az ENSZ-et a rendezési folyamatba. Ez még csak korrekció, nem fordulat Bush politikájában. Kerry radikálisabban fogalmaz ebben a kérdésben. Megválasztásom esetén el fogok menni az ENSZ-be, és új kapcsolatot ajánlok fel Amerika nevében – mondta el több alkalommal az előválasztási hadjárat során. Ennek a visszatérésnek bizonyára lenne majd ára is, az ENSZ reformja, erről azonban Kerry most nem szól. Most a nyitás gesztusa a fontos neki, amelyet Bush vonalvezetésével lehet szembe állítani, azzal a politikával, amely Kerry szerint gőgös, túlideologizált és elhibázott.
Mint említettem, kevesen vonják kétségbe az amerikai közvéleményben az iraki invázió jogosultságát. A demokrata előválasztások során sokáig éllovas, de végül vesztes Howard Dean, aki kampányában ellenezte az iraki beavatkozást, meglepő – realista – választ adott március elején a kérdésre, mit javasolna John Kerrynek, ha megválasztanák elnöknek, mi lesz a feladat Irakban. Irakban hosszú jelenlétre kell berendezkednünk, mondta Dean: létre kell hozni a demokrácia intézményeit, és az egyetértést a nagy vallási és etnikai csoportok között. Ez hosszú éveket jelent, fejezte be Dean. A másik vesztes demokrata jelölt, Wesley Clark tábornok, aki elhibázottnak tartja az iraki akciót, kampánya során nem tudott jó választ adni arra a kérdésre, hogy miben különbözik ez az akció Szerbia bombázásától, amelyet NATO-főparancsnokként ő vezényelt.
Az amerikai politikusok egyetértenek abban, hogy Irak kulcsfontosságú pont a Közel-Kelet stratégiájában, és Szaddam személyisége és hirdetett céljai, fegyverkezési programjának ismert részletei mind a súlyos háború kockázatát ígérték. Szaddam háborúi, a kurdok elleni gáztámadások, a százezernél több halottat feltárt tömegsírok elég vádat hoznak fel e diktátor ellen. Jellegzetes például Tom Tancredo coloradói képviselő minapi érvelése, aki szerint, ha a Nyugat elfoglalta volna a hitleri Németországot 1936-ban, akkor ötvenmillió ember halálának veszi elejét. Bizonyára ez a megelőző csapás is járt volna emberáldozattal, bizonyára sok nehézséggel kellett volna megküzdeniük a megszállóknak, folytatta Tancredo, és akadtak volna akkor is olyanok, akik azt kérdezik: vajon bizonyos-e, hogy Hitler megtámadta volna szomszédjait.
Ion Pacepa tábornok, Ceausescu hírszerzésének az 80-as évek elején disszidált feje részletesen ismertette az ősszel egy cikkben azt az eljárásmódot, amellyel a szovjet szakértők ellátták a kémiai fegyverek vásárlóit (Irakot, Líbiát) ellenőrzés veszélye esetére. Az anyagot elégetik, de a gyengébb minőségű le is bomlik két hónap alatt, azzal nincs teendő. Csak a technológiai leírást kell acélbőröndben elrejteni biztos helyen – például vízfenéken. Egy ilyen koffert az amerikai csapatok meg is találtak, ami nagy csoda, mondhatni valószínűtlen szerencse, tekintvén Irak nagyságát, hatalmas, kiismerhetetlen sivatagait és kopár hegységeit. Pacepa tábornok, aki máig rejtekhelyen él az Egyesült Államokban, arra is felhívta a figyelmet, hogy Bush inváziója előtt néhány nappal szakértők kíséretében Bagdadban járt az iraki vegyifegyver-program egykori felépítője – aki nem más, mint a későbbi KGB-főnök, majd külügyminiszter Jevgenyij Primakov. Szaddam akivel nem kávézni ültek le, magas kitüntetésben részesítette őket.
Az ENSZ-ellenőrök egy évtized alatt gyűjtött adatai világosan feltárták Szaddam szándékait, bármennyire is akadályozták munkájukat a helyszínen. Ehhez oda lehet tenni a hírszerzések által feltárt adatokat Szaddam friss fegyverrendeléseiről. Az, hogy Kadhafi most hirtelen feladta vegyi- és atomfegyverprogramját az amerikaiaknak, szintén világos jelzés. A mozaik – amelynek rengeteg más eleme van – egyértelmű képet ad. A vitákat nem az okozza tehát Amerikában, hogy kétség merült fel Szaddam veszélyességéről. Hanem az, hogy a CIA nem tudott elegendő adatot tenni a bizonyító anyaghoz. Ez újabb adalék a CIA működési zavarairól, és nem csoda, hogy mindkét pártban sokan követelik – már 2001 szeptembere óta –, hogy Bush váltsa le a CIA vezetőit, és az ügynökség hajtson végre belső reformot. A Kongresszusban egymást érik a CIA éles meghallgatásai, de az elnök egyelőre a helyén hagyta George Tenet CIA-igazgatót. Ez annál meglepőbb, mert Bush és Blair, miután a Biztonsági Tanács sarokba sakkozta őket, fölöslegesen sokat hivatkozott a tömegfegyverek CIA-bizonyítékaira, s ezzel formálisan erre az ingatagnak bizonyult érvre szűkítette a beavatkozás okait.
Így fest ma a külpolitikai vélekedések spektruma az amerikai külpolitikában. De – hacsak nem romlik a helyzet súlyosan Irakban – nem ezek a viták fognak dönteni az elnökválasztás kimeneteléről. A Demokrata Párt a gazdagok adókedvezményeit, a társadalombiztosítási rendszer törékenységét és fenyegetettségét, a hatalmas államadósságot és a multinacionális cégek gyárainak külföldre költözését hánytorgatja fel kampányában Bushnak. E pillanatban John Kerry népszerűsége eléri az elnökét, de ez megszokott jelenség: az ősszel kezdődött demokrata előválasztási kampány nagy nyilvánosságot biztosított a kormánypolitika bírálatának.
Március közepén Bush is belendült a kampányába – kényszerből, igen korán. Az ő támadásainak központjában Kerry szenátusi múltjának bizonytalanságai, irányváltoztatásai állnak. Kerry a Kennedy-varázst igyekszik mozgósítani, hogy feledtesse azt a képet, hogy ő egy habozó, tépelődő Hamlet, ahogy egyik kritikusa mondta – szenátornak kiváló, de Amerika elnökének alkalmatlan. Ezzel az imázzsal könnyű szembeállítani Bush határozott, a döntéseket vállaló egyéniségét. Ha pedig felerősödik a homoszexuális aktivisták kampánya a házasság jogáért, Bushhoz újabb hívek csapódnak ellenérzésből, mert ebben az országban a hagyományos értékeket vallja ma is a polgárok többsége.
Hogy változik-e, árnyaltabb lesz-e az amerikai külpolitika, ha Busht újraválasztják, ma még nehéz megjósolni. Egy győzelem után könnyű újragombolni a kabátot, és csendes fordulatot hajtani végre. S ez üdvös volna.



« vissza