Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A "Mednyánszky-regény"

Nyílt confessióval kezdem: számomra a felső-magyarországi báró Mednyánszky László (1852–1919) talányos festői zsenije mellett olyan izgató művész-jelenség is, hogy pár éve úgy gondolok rá, mint egy szépirodalmivá is stilizálható figurára. (Szent Öreg Kutya: Mednyánszky önmagát is lét-metaforaként sűrűn titulálta öreg kutyának; szentnek meg aszketikus és fenségesen beteljesített életműve miatt nevezem.) Úgy gondolok rá, egy Mednyánszky-regény elképzelhető alakjára, mint aki a befelé fordulás radikális demonstrációjával képes aktuális hőse lenni egy minden mozzanatában mai műnek. Noha közben jól tudom, Mednyánszky művészi élete egyáltalán nem regényszerű. Akkor sem, ha színes és csábítóan csillogó anekdoták optimális főhőse Justh Zsigmondnál, Pekár Gyulánál, Malonyay Dezsőnél és másoknál – a csavargók vonzó-taszító, különc bárója Krúdynál, többször megírt filozopter filantrópiákkal; aki persze a szegény-züllött kocsmai népség mentor-balekja, és nem az oly divatos, bársonykabátos, Lavallière-nyakkendős, palettás piktor, aki csődületet keltve kenegeti a festéket némely utcasarkon vagy faluvégen. Tudjuk, hogy hegyeket-erdőket-mocsarakat bújó, minimum kétes külsejű egyén, akit a hatóságok gyakorta begyűjtenek kémkedés gyanújával; computer-csavargó, aki szisztematikus szívóssággal kóborolja végig Európát, és rendszeresen bukik alá az abszintivók és bizarr szegények mélyvilágába. Aki külvárosi bulvárok sötét fasoraiban vagy éjszakai-hajnali kaszárnyák környékén kószál, ám a szokásos szerelésében, lyukas cipőben, tépett felöltőben, hóna alá szorított esernyővel tűnik fel elegáns kastélyok lampionos estélyein, hogy inkognitóját felfedve néhány teozófikus bon mot-t közöljön a tévelygő és hüledező arisztokratákkal. Aki a romboló erő emanációit tanulmányozza az Etna kitörésekor, analizál utcai akasztásokon, nyilvános kivégzéseken, aki önkéntes a háborús lövészárkokban, mert örvényszerűen vonzzák a háborús hangulatok, mert ebben a létélményben minden másképp van és minden másképp áll össze: a békés mindennapi élet és a háborús élet izgalmának kontrasztjával életem lényegét adja. Vagy aki a váci temetőben – ahol szerelme, a drága, tiszta lélek Kurdi Bálint halála után (1908) idejének jelentős részét fohászkodással-imádkozással-belső monologizálással tölti – megfelelni igyekszik egy magasabb létideálnak. A különféle anekdoták diszharmóniájából különben is nehezen rajzolható meg egy hiteles Mednyánszky-kép – erre már nagyszerű monográfusa, Kállai Ernő is felfigyelt 1943-ban: a temérdek adomából, amelyet művészkörökben és a főúri társaságban többnyire azzal a célzattal terjesztettek róla, hogy »különc voltán« szórakozzanak, nemegyszer az igazi emberi szentség fénye sugárzik.
Ki hát ő, akiből mégiscsak hiányoznak a különcködés ezerféle, de előre megtervezett spontaneitásai? Aki sohasem tett hangzatos nyilatkozatokat, és spekulációk nélkül tudta, amit kortársa, Baudelaire is, hogy a valódi művésznek távol, egyedül, magányosan, titokban, dicsőség nélkül, a tömegeket távol tartva, tettének mélyebb érzelmeit magába rejtve kell élni és alkotnia.
A legújabb Mednyánszky-kutatás is azt intonálja, hogy ez az első látásra társtalan művészi élet nem a paradigmaváltók zajos és esetleges, váratlan fordulatokkal teli fejlődéskvantuma. Nem fejlődésregény – inkább a visszatérés-ismétlés-emelkedés többszöri variációjának feszültsége és energiája. Ugyanakkor talányos, nehezen felfejthető mű. Rejtőzködő. A Mednyánszky-jelenség szerintem inkább mantrázó jellegű – buddhista papok szikár, mély, messze hangzó ráolvasó éneke.
A 2003-as Mednyánszky-emlékkiállítás zajos sikere látványosan rehabilitált egy festőzsenit, akinek művei, ahogy Justh Zsigmond is megjegyezte róla, az emberi szenvedés religióját hirdetik. S aki az alkotás megszállottja volt. Teljesítménye a művek számában is lenyűgöző – csak a Magyar Nemzeti Galériában 469 művét állították ki (ebből 283 festmény, a többi grafika), ami az eddig valaha látott legnagyobb Mednyánszky-anyag volt. (A kiállítást most Pozsonyba viszik, majd megrostálva Bécsbe.) E mostani feltűnő érdeklődésnek és sikernek – százezernél több látogatója volt a meghosszabbított tárlatnak –, ahogy a műkritika is leírta, több oka is lehet. Számomra legtalálóbban a kiállítás rendezője és a katalógus szerkesztője, Markója Csilla tapintott rá, aki e hirtelen Mednyánszky-reneszánszot legfőképpen saját korunknak nem is annyira az ismert, feldolgozott, megcsontosodott, lezárt végpontú, hierarchikus rendszerek iránti, hanem inkább a mellérendelő, a zárvány-jellegű, de azért autonóm szuverenitású életművek iránti vonzódásként értelmezi. Alkotói struktúráját egymás mellé rétegződőnek is látja, mint korábban mások is,. Csakhogy Mednyánszky fejlődéskvantumában benne van a jövő totalitása is. Nem paradigmaváltó művész, de páratlan termékenysége és formaemlékezete, kombinációs és tipologizációs hajlama mellett érvényes művészi feladatokat talált, értékes gondolatot munkált ki, továbbfejlesztésre méltó fikciókat egy korábban már túléltnek, meghaladottnak, sőt kidobásra ítélt konvencionális képi világ rendszerében. Nem érdekelte a haladástudat – tudatosan belül maradt egy nagyon tágas, de lehatárolt rendszerben – ezért én inkább a kimeríthetetlen végesség festőjének érzem. A műtörténész Markója szakmailag így kvalifikálja: Lefaragott a romantikus festészet túlzásaiból, megtöltötte maradandó tartalommal az impresszionisták pillanatképeit, monumentálissá fokozta az intim paysage-ot, a zsánerből expresszionista drámát csinált a fölös szcenika elhagyásával. Valószínűleg innét, ebből a művészi attitűdből ered a különben végtelen horizontokat szemlélő, mániákusan befelé forduló, meditációs kényszerekkel működő festő mostani tömegsikere. Ezt kódol(hat)ták a látogatók tízezrei, ezért lehet igaz a katalógusba valahová szolidan beszorított mégis-fordulatot tartalmazó tételmondat: Mednyánszky újrafelfedezésének most jött el az ideje.
Persze Mednyánszky lebegő tájképeinek, setét, drámaian ijesztő csavargóképeinek vagy a nagy háborús anabázis tablóinak, a halál semmijébe való aláhullásnak már korábban is számos híve akadt. Sőt kiváló szakemberek (is) foglalkoztak életművével. A Mednyánszky-boom idejét mégis most írjuk. Köszönhető ez nemkülönben a mostani emlékkiállításban kitűnően együttműködő Szlovák Nemzeti Galériának, a szlovák és magyar művészettörténészek közös munkáinak, különösen az életmű identitása megnyugtató tisztázásának. És harmadsorban, de egyáltalán nem a sor végén, a kiállítást közvetlenül megelőző évek nagyszerű Mednyánszky-kutatásának.
Ugyanis egy új végiggondolást szuggeráló tárlat, egy új regény felépítését/felépíthetőségét az is emlékezetessé teszi, hogy kísérőül a Galériának (és a Kossuth Kiadónak) egy egészen kiváló katalógust sikerült megjelentetnie. És napvilágot látott egy autentikus, cenzúrázatlan, eddig még kiadatlan vaskos naplókötet is, Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 címmel.
Az előzmények ismeretében e munkákat aligha lehetséges eléggé megbecsülni: pár éve, Mednyánszkyra, mint lehetséges regényfigurára kezdtem gondolni, végigkutattam a fellelhető forrásokat s épp a naplóhagyaték szétszórt, rendezetlen és kiadatlan állapota láttán egyáltalán nem remélhettem közelinek egy eljövendő Mednyánszky-reneszánszot. Legalábbis a kutatásban. S aztán meglepetésemre és örömömre az Enigma című művészetelméleti folyóirat Markója Csilla vezetésével rendszeresen foglalkozni kezdett Mednyánszkyval; lassan, szívósan, de megnyerő következetességgel és csöndesen új alapokra fektették az addig halódó vagy inkább csak gyermekcipőben járó Mednyánszky-kutatást. Köszönhető ez elsősorban az Enigma-szerkesztő (és a mostani kiállítást szervező, a katalógust szerkesztő) Markója Csillának és a Naplót újra rendszerező-kiolvasó Bardoly Istvánnak. A lap tematikus számaiban sorra jelentek meg új értelmezések, új összefüggések, naplók és levelek és egyéb dokumentumok, sőt eddig lappangó új művek kerültek elő, és új szempontok merültek fel – kimunkálva egy leendő nagyszabású kiállításon a valóban jelentős életmű újrafelfedezését.
A Mednyánszky-rekonstrukcióban tehát leginkább az új forrásközlések tették a legtöbbet – az Enigma naplóközlései például azt a reális várakozást táplálták, hogy a nagyrészt kiadatlan naplók hamarosan napvilágot láthatnak, és ezzel egy mélyebb árnyalású Mednyánszky-kép rajzolható meg. A mostani lenyűgöző naplókötet utószavában a szerkesztő, szöveggondozó, kiváló jegyzeteket és mutatókat készítő Bardoly István részletezi is a képekből, rajzokból, noteszlapokból és vázlatkönyvekből álló hatalmas, több országba szétszóródott, korábban per tárgyát is képező hagyaték sanyarú sorsát. Vagy akár a naplójegyzetek technikai (kiolvasási) problémáit – Mednyánszky bejegyzéseit hol magyar, hol német nyelven írta, de mindig görög betűkkel, ahogy ezt különben a buddhizáló Szirmay nagyapjától tanulta. De feltételezhetjük az egyetlen, 1960-ban kiadott napló cenzúrázásának elképzelhető okait is: a szerző nyílt homoszexuális confessziói, antimaterialista világnézete, metafizikai-teozofáló meditációi, vagy egyszer a hontalanság, máskor az utópisztikus nacionalizmus játszhatták a korabeli szövegcsonkítások alapvető okát.
De a legfontosabb eredmény, amit idáig csak sejthettünk, hogy a csonkítatlan naplóból egy valóságos szerelmi regény intonálódik. A Napló szinte parttalan hömpölygéséből az rekonstruálható, hogy 1881 nyara volt Mednyánszky biográfiájának mindent eldöntő dátuma: ahogy ő maga írja, a Gondviselés oly kimondhatatlan kegyelemben részesítette, hogy Bécsben, a Rudolf-laktanyában megismerhette és barátjának-szerelmének vallhatta Kurdi Bálint váci földművest, aki katonai szolgálatát teljesítette a császárvárosban, és Mednyánszky modellként alkalmazta (nagyszerű portréja közismert). Nyuli, ahogy nevezte, oly elementáris hatással volt a festőre, hogy a mániákusan önelemző-befelé forduló szellem megtalálta elveszettnek hitt egyensúlyát, öntudatra ébredve megmenekült, ahogy rondószerű visszatérésekkel emlegeti, egy jobb életnek. A napló szerint ez a szellem földi jelenléte értelmét, vezérét, a tiszta fényt/lelket találta meg az egyszerű földművesben, aki saját fölhalmozott energiáit minden kényszer nélkül volt képes mozgósítani és felszabadítani. Kurdi 1906-os halála után ezért minden bejegyzés invokációja hozzá szól, akit spirituális értelemben vezetőjének tekintett: Te tanítottál szeretni a szeretet jegyében, tisztulni és üdvözülni egyedüli célja életemnek (1908. december 3.). Különben is, írja más helyütt, még korábban és teoretikus letisztultsággal, a vonzódás a férfiúi roboráló életerő irányában szükséges, csupán az erotikus rész hagyandó el. Végül is a szeretet az egyetlen olyan mozgatóerő, amely összekötheti őt a magasabb erők iránti engedelmességgel. Ez a magasabb karma. És képesnek is tartotta magát, hogy a halált és az életet egyszerre érezze át, és a világosság értelmét, a szeretetet megfesse.
És ez a hibátlan teória. Mednyánszky minden festett köd, viharos rozsdabarna-szürke színdinamika, drámai tónusú monológium és a pusztulás víziója ellenére is gondoskodott némi reményről – legtragikusabb csavargóképei láttán is felcsillan némi spiritualitás; a nem látható történet, amelyet ő egyszerűen a tiszta fény közelségének nevez. Alig leplezetten egy buddhizáló lélek reménysugara ez – hisz a Hagyományozott Tanítás szerint éppen ez a Tantra legfőbb jelképe és fogalma. A tiszta fény vagy tiszta mező a megszabadult elme létezési síkja, az eget bírók tiszta helye – végül is maga a mennyei birodalom. Mednyánszky képszerkesztésén egy földi szenvedéstörténet felől nézve is átsüt ez a hallatlan tisztaság – amin a lemondás, a deprimált komorság és az önsanyargató aszkézis mellett élete utolsó pár évében fölfedezi azt, amit szinte sosem ismert. És ami mellett olyan érzéketlenül elsuhant: a mosolyt.
Mosoly: új szellem.
Mosoly: váratlanul egy egész élet szenvedéstörténetével válik egyenértékűvé.
Ezért is torokszorítóan drámai és katartikus az egyik legutolsó naplóbejegyzése. Olyan, mint egy derűsen megvalósított farkasszemnézés: Megkezdtem egy nevető fiút, amint kint a záporesőben áll.



« vissza