Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar gazdaságpolitika ma: reménykednek a dolgok jobbra fordulásában

Közhely, és abból is a szakállasabb fajta, mely szerint nyitott gazdaság a mienk. Még az elvtársi időkben rendszeresen lehetett hallani ilyesmit: az ország nemzeti jövedelmének 60 százaléka az exportból származik. A mondatnak nincs közgazdasági értelme, és bizonyos, hogy az akkori magyar nemzeti jövedelemnek nem hogy a 60, de a 6 százaléka sem származott a felerészt a KGST-be, másfelől a konvertibilis piacokra kivitt árukból. A pártvezetők által olyan sűrűn idézett szám mögött csupán azon statisztikai tény állt, hogy a magyar kivitel értéke a nemzeti jövedelmet száznak véve mintegy 60-at tett ki. Mint ahogy a behozott áruk is mintegy 60 százalékot tettek ki az éves nemzeti jövedelemhez mérve – mégsem mondhatni, hogy az import a magyar nemzeti jövedelem 60 százalékát viszi el.
No de a közhely attól az, hogy valami nyilvánvaló igazság bújik meg a szavak mögött. Hazánk akkor is sokat külkereskedő, vagyis nyitott gazdaság volt, és most különösen az. És nem csak statisztikai értelemben. Azonfelül hazánk gazdasági intézményei hasonultak a külvilágéhoz, gazdaságunk aktivitása pedig érzékeny más országok konjunktúrájára. 2004 tavaszán a magyar gazdaság kilátásai alapvetően azon múlnak, hogy mi lesz Európában.
Még néhány napja azt írtam volna: mi lesz Németországban. Hiszen legnagyobb exportpiacunk a német, és egyéb partnereink közül számos szintén a német gazdaságtól függ. Ha ezen a piacon megnő a kereslet, akkor abból erős szívó hatás következhet a magyar gazdaságra. Ami szintén közhelyes igazság. Az viszont már nem magától értetődő, hanem magyarázatot követel: miként állt elő, hogy mára a kormányzati gazdaságpolitika arra egyszerűsödött: ha az ég kegyelméből végre magára talál a német konjunktúra, akkor 2004-ben lesz esély a magyar gazdasági növekedés gyorsulására, minden negatív hazai tényező ellenére. Ha viszont nem, akkor gyenge évünk lesz.
Nézzük majd meg tehát: miként juthattunk el mára oda, hogy gazdasági kilátásaink ennyire a külső környülállástól függjenek, és ennyire lutriszerű módon. De előtte nem lehet említetlenül hagynunk a spanyol fővárost 2004. március 11-én érő terrortámadást. A kétszáz halottat követelő támadás következményei felszították a spanyolok voksolási szándékait, átírták a szavazóközönségnek a választást megelőzően mért pártpreferenciáit. A direkt politikai, katonapolitikai következményeken túl az is nyilvánvaló, hogy ma nehezen megítélhető mértékben ugyan, de romlottak az európai konjunktúra sanszai. A madridi vérfürdő után esnek a tőzsdei árak, idegesek a tőkepiacok. Félő, hogy az éppen csak nekilendülő európai üzleti ciklus sebet kapott a madridi pályaudvarokon. Európáról bebizonyosodott: sérülékeny. Mint ahogy Amerikáról is kiderült az 2001-ben.
Amerika azonban a New York-i tragédiát követő gazdasági elbizonytalanodásra nagy katonai költekezéssel, súlyos államadósságok felhalmozásával reagált. De tehette (egy darabig), hiszen a dollár nemzetközi pénz. Az amerikai államnak szívesen adnak kölcsön. Ha pedig gyengül a dollár a kormányzati deficit meglódulásának hatására, hát gyengül. A gyenge dollár még kedvez is az amerikai exportőröknek. Ám Európában más a helyzet. Egyszer: a pénzmennyiséget szabályozó európai központi bank (ECB) független a nemzeti kormányoktól. Másodszor: a tagországok korábbi szerződése tiltja az államháztartási hiányok felhalmozását, a méretes deficiteket. Igaz, éppen a németek és franciák ma nem képesek teljesíteni azokat az ún. maastrichti feltételeket, melyeket annak idején Európa latin felére és az esetleges későbbi csatlakozókra találtak ki. Ám mégis igaz, hogy az Európai Unió nemzeteit egyenként és a közösséget együttvéve fékezik a deficitek felhalmozásában az 1990-es évek elején elfogadott pénzügyi játékszabályok.
Így viszont kizárt, hogy a német gazdaság lokomotívját fel lehetne fűteni az állami kiadásokkal úgy, mint ahogy az ifjabb Bush tette az Egyesült Államokban. De március 11. után eleve nagyobbak a gondok az egész vén kontinensen, mint annak előtte. Nem látni ma még, a madridi vérfürdő másnapján, hogy az utasforgalom szorosabb felügyelete, a biztonsági eljárások szigorítása, az éberség és aggódás életérzése mennyire veti vissza az idegenforgalmat, növeli az áruk és emberek mozgásának költségeit, erősíti a pesszimista hangokat Európában.
És itt kell visszakanyarodnunk a mi belső, hazai gyártású gondjainkhoz. Pillanatokkal az uniós csatlakozás ünnepi pillanatai előtt ott tartunk, hogy nemrég a Financial Times Deutschlandban egy német elemző bukott angyal néven utalt hazánkra: egy ország, amely valaha a reformok és a piacgazdasági átmenet élén járt, ma a tíz jelölt között a legközelebb áll egy általános gazdasági és devizaválság bekövetkeztéhez.
Nem durva hiba így írni rólunk? Hiszen a budapesti értéktőzsdén néhány hónapja rég látott lendülettel emelkednek részvényárfolyamok. A kivitel nő, amint az állami és pártvezetők ma sem felejtik megemlíteni beszédeikben. A kormány közeli közgazdászok és közgazdásznők, akik az Antall-kormány idején a fékezhetetlen infláció rémképével riogattak, Orbánék idején fanyalogtak (és Medgyessy nagy pénzköltő akciói idején mélyen hallgattak), ma a makroszámok küszöbönálló javulásáról cikkeznek.
Kinek van hát igaza? A hazai és külföldi elemzőknek, akik a magyar gazdaság egyensúlyi mutatóinak riasztó alakulásából vonnak le következtetéseket? Vagy azoknak a befektetőknek, akik nem fordultak el a térségtől, és hazánktól sem?
Segít helyzetünk megértésében, ha ugyanazt tesszük, amit a londoni, frankfurti bankárok, hitelképességi elemzők: összehasonlítunk. Mert lássuk be, kevés nyugati pénzembernek van kiforrott és éles Magyarország-képe. A külvilág vár valamit a térségtől, ettől a nyolc plusz kettő csatlakozó országtól; ebben a mezőnyben található a helyünk. Mondhatni: helyezésünk. Tény, ami tény: a sorstársakhoz (s egyben: versenytársakhoz) mért pozícióink romlottak. Holott 1956-tal, majd később a kádári éra látszólagos nyugijának éveiben az ország ázsiója elég jó volt; igaz, akkor Ceausescu és Husak, Honecker és a szovjet aggastyánok sora alkotta a térségben a választékot. De az élbolyban voltunk az 1990-es évek elején is. Dolgoztak ugyan ellenünk divatok is: a pénzvilágban mindig jól hangzott a lengyel sokkterápia, míg mások jó darabig hitelt adtak Klaus akkori cseh miniszterelnök magabiztos megnyilvánulásainak. A divatok változnak, ám bizton állíthatom: gazdaságunk szerkezeti átalakulása sikeresebbnek bizonyult, mint a lengyeleké, vagy akár a cseheké.
A makrogazdasági mutatók azonban végig problematikusak voltak, és ma is gondot jeleznek. Az unió statisztikai hatósága, az Eurostat közzétette a tizenöt mai, valamint a tíz jövőbeli tagország költségvetési egyenlegét és az államadósság mértékét, s ezek terén nem állunk jól. Tudni kell: e mutatók több okból fontosak. Fontosak nekünk, mert megmutatják, hogy ezekben az években a mostani generációk mekkora terhet pakolnak a későbbiek vállaira (a költségvetési hiány létével, mértékével kapcsolatos állampénzügyi és egyben erkölcsi kérdés ugyanis ez); illetve mekkora öröklött terheket hurcolunk (az államadósság eddigi mértéke pedig ilyesmiről szól). A számok: 2002-ben az egyéves bruttó hazai össztermék (GDP) 9,3 százalékára rúgott az állami költségvetés hiánya – történelmi léptékben is párját ritkítóan nagy deficit ez. A tavaly évre pedig 5,9%-os deficitet mértek; ez jóval több annál, amit a Medgyessy-kormány elfogadtatott az Országgyűléssel, de még azt a hiánymutatót is felülmúlja, amelyre hivatkozással az év elején a pénzügyminisztert menesztették. Az államadósságnak a nemzeti jövedelemhez mért hányada pedig az Eurostat szerint 2003 végén a GDP 59 százalékát teszi ki. Ez a fontos szám azt mutatja, hogy mekkora a magyar állam külső és belső eladósodottságának mértéke.
A szám hozzámérhető a többiekéhez. Nos: a nyolc volt tervgazdaság között vitán felül ma hazánké a legnagyobb mértékű államadósság. Ami nálunk 59%, az a lengyeleknél 45%, a cseheknél 38%, a szlovénoknál 27%, az észteknél 6%. Nem irigyelhetjük az ő történelmi örökségüket, de az is tény, hogy az 1990 előttről örökölt adósságunk terhei máig nagyobbak, mint a többi sorstárs országé. Gazdaságunk részben emiatt is inflációsabb másoknál, és érzékenyebb a külső pénzvilág ítéletére, hiszen attól jobban függ, mint egy kevésbé eladósodott gazdaság.
A nemzetközi pénzvilág egyébként azzal számol, hogy a kelet-közép-európai térségben az EU-belépéskor és azt követően – ahogy ezt a korábbi európai bővítések példái mutatják – tovább gyorsul a gazdasági felzárkózás, a pénzügyi adatokban kimutatható konvergencia. Erre spekulálnak azok a külföldi befektetők, akik magyar, szlovák, lengyel állampapírokat vesznek: a nemzeti valuták megszűnésével a követeléseiket belátható időn belül euróban kapják meg. Erre a konvergenciára bazíroznak azok a külföldiek, akik földet, ingatlant, vállalati részvényt vásárolnak nálunk. Most, amikor Nyugaton nyomottak a kamatlábak, a törékeny európai konjunktúra miatt mérsékeltek a tőzsdei kilátások, a szokásosnál jobb üzletnek látszik nagy kamatozású magyar állampapírt, alulértékelt magyar részvényt, földet, házat venni.
Másfelől viszont itt vannak a nyomasztó államháztartási adatok. Ezek alapján jutottak az idézett német szaklapban az elemzők a borús következtetéseikre. Reméljük, nem lesz igazuk. Annál azért ma is erőteljesebbnek, versenyképesebbnek érezzük gazdaságunkat. Ám mégis jogos a kérdés: mitől és hogyan csúsztunk le a korábbi vezető pozícióból a mostaniba?
Ezeken a hasábokon már sajnos volt okom elmondani: a kormányzat gazdaságpolitikai teljesítménye nagy teher gazdaságunkon. Hoztak rossz döntéseket, de még súlyosabb a kormányzat döntésképtelensége. Itt van az euróra való áttérés kérdése, amely ma a legjelentősebb gazdasági dilemma. A helyzet a következő: amikor most májusban belépünk az Unióba, egyben belátható időn belül kötelesek vagyunk az ún. Gazdasági és Monetáris Unióba (GMU) – vagyis az eurózónába – is belépni. A GMU-ba való bejutáshoz azonban előzőleg részletes mutatórendszert kell teljesítenie a jelölt országnak. A mutatók között van az infláció, a kamatszint, a költségvetés hiánya, az államadósság mértéke, a nemzeti fizetőeszköz viszonylagos stabilitása. Csupa olyan mutató, amellyel bajunk van, lehet. A gond tehát kettős: a túlzott deficit vagy a nagy infláció egyfelől rossz a magyar polgároknak, másfelől veszélyezteti egy vállalt kormányzati kötelezettség teljesítését is.
Mondhatná valaki: nem is kellene törnünk magunkat, hogy az elsők között jussunk be az eurózónába. Igen ám, de Medgyessy már tavaly nyáron bejelentette, hogy hazánk 2008. január elsején kívánja az euróval felváltani a forintot. Ehhez 2006–2007 során kellene teljesíteni a feltételeket, ám ahhoz már tavaly jobban kellett volna állniuk az állampénzügyeknek. Ráadásul 2006 választási év – nehéz elképzelni 2002 ismeretében, hogy ugyanez a kormány addigra képes rendbe hozni az állampénzügyeket. Talán ez a felismerés vitte rá Medgyessyt, hogy ez év elején az új pénzügyminiszter megnevezésekor bejelentse: Draskovicstól márciusban várja az előző nyári döntés végrehajthatóságának felülvizsgálatát. Az idő telik, a döntést tovább lebegtetik. Lám, egy kardinális kérdésben ugyanazt az improvizálást, határozatlanságot látjuk mi itt bent, és mások az országon kívül, mint annyi más ügyben.
Most azon kell aggódnunk, hogy a külföldi elemzők és befektetők ne veszítsék el maradék bizalmukat, és a tőke ne álljon tova. Fura, hogy 2004-ben ennyire kelljen függnie egy ország kormányzatának a külső finanszírozók vélelmeitől. Ez mutatja a kormányzat gazdaságpolitizálásának nyomorúságát: az a politikájuk, hogy várják a német lokomotív húzta külső konjunktúrát. Ami talán el sem indult, vagy ha igen, megeshet, kisiklott a madridi pályaudvarokon történtek miatt. Megint okolhatjuk a külvilágot?



« vissza