Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Vízöntő küszöbén 1. rész

 

I.

 

Kodolányi János regényének keletkezése

 

Kodolányi János regénye, a Vízözön 1948 tavaszán jelent meg, még Vízöntő címen, mely közvetlenül utalt az asztrológiai világszemléletre. Az asztrológiai hagyomány a Nap precessziós útját (Nagy Napév) világkorszakokkal hozza kapcsolatba. Az egyes világkorszakok (világhónapok) nevét és jellegét az határozza meg, hogy a Tavaszpont (az a pont, ahol a Nap a tavaszi napéjegyenlőség idején áll) melyik állatövi csillagképben jár. Egyes számítások szerint 1950 vagy 1960 táján a Halak korszakából a Vízöntő korszakába jutunk el. Egy olyan korszakba, mely nevében is megidézi a vízözön mítoszát.
A regényt 1946 februárjában kezdte el írni, és 1946 szeptemberében már arról tudósíthatott, hogy regénye elkészült. 1949-től hosszú éveken keresztül teljes magányban élt feleségével a Balaton-parti Akarattyán. Belső emigrációjában – mely mondhatni már 1948-ban, budai otthonának kiürítése előtt elkezdődött – négy regényt írt. Ezek keletkezésük sorrendjében a Boldog békeidők (1948), az Új ég, új föld (1949), az Én vagyok (1950–1952) – melynek egy nagyobb részlete Jehuda bar Simon emlékirata címmel 1957-ben jelent meg – és Az égő csipkebokor (1953). Az utóbbi három mű a Vízözönnel együtt ciklust alkot. E tetralógiának minden egyes művével az asztrológiai időszámítás négy világhónapjának, az Ikrek, a Bika, a Kos és a Halak jegyével jelzett időszakának mitikus hagyományát akarta rekonstruálni, illetve a korszakok mítoszai által megörökített kimagasló alakjait kívánta megjeleníteni, azokat a személyeket, akik szimbólumba foglalják az egyes korszakokat, Utnapistimet, Gilgamest, Mózest és Jézust. A Vízözön és az Új ég, új föld szorosabban összetartozik a cikluson belül, mivel mindkettő a Gilgames-eposz adaptációja.
Az 1945 után írott regényciklust meghatározó mitikus világkép alapvetően már a világháború idején kialakult Kodolányiban, meghatározta szellemi magatartását, kritikai alapállását. Ezt bizonyítja több 1941 és 1944 között keletkezett írása. Az asztrológiai világszemléletre való utalás is a történelem előtti korok és a jelen mitikus párhuzamát hangsúlyozza. Ekkor már radikálisan megkülönbözteti a modern – a rá ekkor erős hatást gyakorló Vatai László kifejezésével élve –, az autonóm embert a kultúrembertől, ki a transzcendensre vonatkozó jelképrendszerrel él. Az utóbbit még – utalva a mítoszi világképre – nevezte őskori, illetve primitív embernek, vagy homo magusnak. Kodolányi úgy tartotta, a jelenkori civilizációhoz közeledve a történelemben a szimbólumteremtő képesség, transzcendenciához kapcsolódó szimbólumrendszerben élés hajlama egyre inkább csökken. Az őskori, a függő ember számára minden cselekedet valami mögöttes tartalomra utal, úgy látszik, azt egyfajta transzcendens valóság határozta meg. Minden emberi cselekvésnek ősi mintája van. Minden tett azáltal válik meghatározhatóvá, ha kapcsolatban van a transzcendens valósággal. Kodolányi hangsúlyozta egy kozmikus rend megvalósításának a szándékát, illetve annak ideális voltát. A kultúrában élő, a függő, az archaikus ember nem tárgya, hanem alanya a mindenségnek, elgondolja, tudatosítja a hozzá való viszonyát, s számára a mindenség mint rend, mint kozmosz jelenik meg.
Az örök magyar szellem megragadásának szándéka is összefonódott benne az archaikus mítoszokban kifejezésre jutó, a kozmosz és a természeti tények, a mindenség szellemi egységét, azonosságát illető intuitív felismeréssel egy mélyebb önismeret jegyében. Kodolányi – elutasítva a modern individualista felfogást – tágítani, vagy feloldani akarta a személyiség határait is, s egyúttal egy metafizikai álláspontból kiinduló, kozmikus helyzettel számoló egységes világnézet megteremtésére tett kísérletet. Ez a szándék láttatta ideálisnak a mítoszt, s ebben a szándékban nőtt össze a mítosz és a kultúra fogalma. Háború alatt írt elméleti írásaiban a kultúrát mint az emberi viszonyulásban jelentkező, összeegyeztethetetlenül ellentétes valóságok feszültségét, a természet és a transzcendencia meghatározó ellentétét feloldani hivatott szimbólumrendszert határozta meg. Kodolányi kitágította a mítosz fogalmát. Egy Veres Péterhez írott levelében ezzel a meghatározásával találkozunk: A mítosz tehát nem egyéb, mint az emberi faj őstudásából származó a priori igazságoknak a kor nyelvén való kifejezése.
Az 1946-ban írott Vízözön, mely regényciklusának első műve, egy mítosz újrateremtésének, vagy még inkább megteremtésének kísérlete. Az író a közelmúlt eseményeit transzponálja a történelem előtti időbe. A mítosz olyan eseményeket beszél el, melyek az ősi szent időben, az idők kezdetén mentek végbe. Kodolányi megkísérelte azt, amit a mítosz tesz. Kiragadni az embert az egyszeri, a megismételhetetlen, individuális történelmi idejéből, egy mérhetetlen, időn kívüli pillanatba helyezni, s ezáltal örökérvényűen aktualizálni a történelmi és a személyes lét eseményeit.
A mítoszi világkép látásmódja szerint rendezi el Kodolányi az anyagát, s ebből adódik regényének sajátossága.
Sajátos egyrészt az a magától értetődő természetesség, mellyel az író átlépte a távoli és a közelmúlt eseményeit elválasztó világkorszakokat. Ebben az őskori életmódnak, szemléletnek a szempontja érvényesült: egy dolog a paradigmatikus cselekedetek ismétlődése okán válik valósággá. Kodolányi anakronizmusaiban az az archaikus világszemlélet fejeződik ki, mely számára a történelem folyton és folyton megújul, egy őseredeti hagyomány éled fel, válik újra érvényessé. Az író a történelmet a mitikus kozmogóniával, a kortárs eseményeket a mítosz segítségével értelmezi, időtlen minták alapján. Az emberi cselekedetek, a történelmi szituációk, a katasztrófák, a jelenkori helyzetek is mind-mind egy-egy archetípust utánoznak, innen az ídősíkok átjárhatósága
A Vízözön sajátosságához hozzájárult az a mód is, ahogyan egymás mellé társított vulgáris és áhítatos, szent és erotikus, emelkedett és hétköznapi elemeket szatirikus közvetlenséggel. Ez szintén az archaikus gondolkodást idézi. Eliade felhívta a figyelmet arra, hogy az archaikus gondolkozás nem tesz különbséget a szellemi és az anyagi között: a két sík kiegészíti egymást. Ugyanígy a dolgok önmagukban se nem szentek, se nem profánok, mivel a szimbolikus jelentés és a tapasztalati valóság nem zárják egymást ki. A szimbolizmus csak egy új értelmet kapcsol egy tárgyhoz, meghagyva annak eredeti jelentését is.

A regény története és annak forrásai

A Vízözön egy egyre inkább puszta civilizációvá váló kultúra elmúlását, a benne élőknek az elmúlással szembeni hasztalan civilizációs erőfeszítéseit jeleníti meg. Nannar, az égi istenség megjelenését – mely a teljes pusztulással fenyegető vízözön közeledtét jelzi – éppen az emberek bűnbeesése hívja elő. A különféle természeti csapások elbeszéléseit magába foglaló mítoszok is egyébként azt sugallják, hogy a kataklizmák a bűnössé válás, a természet ellen elkövetett cselekedetek, az isteni törvények megbomlása, az eltévelyedés kísérőjelenségei. Erről szólt Platón a Kritiászban Atlantisz pusztulásával kapcsolatban: De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba kerül az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosulnak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. A kataklizmák egyszerre büntetések, s ugyanakkor az anyagi világban megnyilvánuló szimbólumai annak a láthatatlan, de egyre valóságosabb szellemi-lelki pusztulásnak, mely az emberi közösségben végbement.
A babiloni felfogás szerint a vízözönnel befejeződött az őstörténet, s utána következtek el az úgynevezett történelmi idők. A regény az ismeretlen őstörténetnek a mitológiáját kísérli meg újrateremteni. A műben az emberiség ősi, közös szellemi hagyományának gondolata, művelődéstörténettel és filozófiával, a történelem előtti időkbe stilizált huszadik századi freskó az önéletrajzzal egy mitikus-eposzi egységet alkot.
A cselekmény alapja a Gilgames-eposz új-asszír, úgynevezett tizenkét táblás kiadásának XI. táblája. Az eposz feldolgozása – a Vízözön folytatásának szánt – Új ég, új földdel válik majd teljessé. A XI. táblán a vízözön-elbeszélés található. Eszerint az istenek Enlillel az élükön elhatározzák, elpusztítják a bűnbeesett emberiséget, úgy, hogy vízözönt bocsátanak a földre. Enki (Éa), aki szintén részt vett az istenek tanácskozásán, egy álom által figyelmezteti Utnapistimot, meghagyja, hogy egy hatalmas hajót építsen, melyre minden élőlényből vigyen egy párat, s abban szállásolja el magát és családját. A szokatlan munka iránt érdeklődő embertársainak a bölcs azt a magyarázatot adja, hogy a vele ellenséges Enlil elől az iránta barátságos Enki isten birodalmába akar költözni, s a tengeren fog élni. A hajó elkészültével egy időben beköszönt a vízözön, pusztítva mindent és mindenkit, de Utnapistim túléli az istenek által előidézett katasztrófát. Hét nap múlva elül a vihar, a vizek megnyugodnak, majd apadni kezdenek, s a hajó pedig megfeneklik Niszir hegyén. További hét nap után Utnapistim galambot bocsát ki, amely nem lelvén száraz helyet visszatér, ugyanígy jár a fecske, csak a holló marad el, mert bőséges táplálékot talált. Enlil, miután megtudja, hogy nem pusztult ki az egész emberiség, szörnyen felbőszül. Az istenek jobb belátásra bírják Enlilt, s ő megenyhül. Letérdelteti Utnapistimot és feleségét, meg Szur-szanabut (Ur-sanábi; Puzur-Kurgal). Elragadja őket a folyamok torkolatához, ahol mint az istenek halhatatlanokká válnak.
Az elbeszélés hiánytalanul beépül a regénybe, de a cselekmény kisebbik hányadának alkotja csak a vázát. Az elbeszélés egyrészt kiegészül Hans Hörbiger elképzelései által inspirált elemekkel. A hold szerepét illető teóriával Várkonyi Nándornak még kéziratban olvasott művében, a Sziriat oszlopaiban találkozott Kodolányi. Ennek megfelelően Nannar istenség közeledése és földet érése idézi elő az özönvíz kataklizmáját.
Hörbiger világjég-elméletének végkövetkeztetése, hogy a Hold egy befogott égitest, tehát valamikor önálló planéta volt, mely bejutott a Föld vonzáskörébe, és kitérítve eredeti pályájáról a Föld bolygójává, holdjává vált. Már több ilyen égitestnek volt egyre inkább közelítő pályája egünkön, s ezek rendre lehullottak a földre. Ezek a lehullások okozták a Föld történetének nagy katasztrófáit, a vízözönöket, geológiai változásokat. Ezt az elméletet Kodolányi összekapcsolta a Gilgames-eposz mítoszával. Az egyre inkább közeledő, majd a vízözön katasztrófáját előidéző holdnak Nannar istenség felel meg a regényben. Nannar (Nanna) a sumer-akkád mitológia holdistene, Enlilnek az alvilágban született első sarja. Enlilhez képest alárendelt szerepét mindig hangsúlyozták. Nannar, mint a vízözön katasztrófájának okozója nem szerepel a sumer-babiloni hagyomány szövegeiben, de a Gilgames-eposz szerint Enlil volt, aki az embereken bosszút állva a katasztrófát előidézte. A XI. táblán olvasható:
Gyűljenek az égő máglyához az istenek mind-valahányan,seregeljenek, mint madárraj, ízlelgessék a hála füstjét –de Enlil ne legyen közöttük, mert Enlilt nem illeti hála:ő készítette ezt a romlást, sarkallva szeszélyes haragtól,ő szórta döglött halporontyként tengerbe az emberi fajtát!
Nannar Enliltől származása okán lett a regényben a becsapódó hold, a katasztrófát előidéző holdistenség. Egy helyen Hörbiger elmélete így jelenik meg a regényben: Csakhogy Istar dühös követelésére elküldte Nannart, pusztítsa el az emberi nemet. Nannar eljött. Sugarait rábocsátotta a világra. E sugarak szívják el a tenger vizét egyfelől, s gyűjtik magasra, meg bocsátják vissza másfelől. Ezek szívják el a levegőég egy részét egyfelől, s iparkodnak fölpúposítani másfelől. Átjárják a világot keresztül-kasul, behatolnak a föld mélyébe az Alvilágig, átnyomulnak a tenger mélyén, keresztültűznek minden emberi, állati testen, mirigyen és szerven, behatolnak a növények rostjaiba és gyökereibe… Ez a Vörös Sárkány […] rámereszti három mély odvú szemét a világra, kitátja iszonytató száját, sugarainak temérdekségével úgyszólván körülkoslatja a világot, hogy azután lenyelhesse. Nannar, a regénybeli égi sárkány felidézi János Jelenésekről egyes részleteit is: „Láttaték más jel is az égben és ímé vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala és tíz szarva és az ő fejeiben hét korona; És a farka utána vonszá az ég csillagainak harmadrészét és a földre veté azokat…” (12. 3–4. Károli ford.)
Utnapistim felfedezvén Nannar közeledését, s megsejtvén a vele együtt közelgő kataklizmát, összehívja a beavatottakat megvitatni e fenyegetéssel szembeni tennivalót és helyes magatartást, s ugyanakkor figyelmeztet minden befolyással bírót, hirdeti az erőszakról, a hatalomról való lemondást. Az eposzban Enki ugyanígy a lemondásra szólítja fel Utnapistimot: „Építs hajót s vesd meg ezentúl – hiszen amúgy is elhagyod majd –vesd meg a birtoklás hatalmát, mely odakötöz javaidhoz, vesd meg a házat, kertet, földet, ezt a mulandó gazdagságots keresd az életet helyette…”
Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről – mondja Utnapistim. – Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát. Ez az értelem nevében a minden tudományról és hatalomról való önkéntes lemondás elfogadhatatlan az emberek számára.
A regény kezdete, Utnapistim, az özönvíz előtti ember anyagi és szellemi valójának ábrázolása, az emberiség számára jóslattal bíró jelenete a sárkányok küzdelme pedig Edgar Dacqué-nak Várkonyi által ismertetett nézeteit idézi.
A Vízözönben jelentős szerepet játszik Dacqué típustan-a, mely szerint az ember, mint törzs, nem egy fejlődési folyamat végeredménye, hanem őstípus, s mint ilyen, több földkorszakot élt át. Megfigyelése szerint az élő szervezetek változatos gazdagsága egyes őstípusokból fejlődött ki. Ilyen az emlős-, a hüllő-, kétéltű-típus. Dacqué állítása szerint semmi adat nem bizonyítja azt, hogy az egyik típus a másikba átfejlődhetett volna; nem látja igazolni a Darwin-féle leszármazás-elmélet alapelvét. A Dacqué által meghatározott őstörzsek, típusok lényegében mindig megmaradnak. Lényegileg nem változik, ami az egyes típusokat a többi típustól megkülönbözteti, annak ellenére, hogy a típusok bizonyos korszerű külső formákat, korjegyeket felvehetnek. Első látásra az ember egy-egy hüllőt kétéltűnek nézhet vagy emlősnek. Dacqué meghökkentő feltevése, hogy az ember mint törzs, mint típus legalábbis a permi korba ér vissza, abba az időbe, amelyre az emlősállat kialakulása esik. Nem a gerincesek fejlődésének utolsó foka az ember, mint ahogyan a korban klasszikussá vált leszármazáselmélet tanítja, hanem a paleozoikumból eredő őstípus. A fentiek értelmében: A változó korjellegek szerint változó külső formákat vett fel, természetesen anélkül, hogy saját lényegét elveszítette volna. Vagyis a paleozoikumban egyszer halszerű, aztán kétéltűszerű, később hüllőszerű, végül a későharmadkorban majomszerű formájú lett. A típuselméletet igazolják Dacqué szerint a különféle mítoszokban szereplő hal- és skorpióemberek, a kentaurok, madár- és kutyafejű emberek stb. is. Az emberek testi ruhájának cseréjéről tanúskodnak a méhmagzat formaváltozásai, a mai ember szervezetében megőrzött formacsökevények, a visszaütésszerű deformációk számtalan változata (lábujjkarmok, többemlőjűség).
Dacqué leírását vízözön előtti emberről idézi Várkonyi is: Legelőször kétéltű és hüllő-szerűnek látszó jegyeket kellett viselnie. Járása talán, mint a kétéltűeké, vonszolódó volt, Kéz- és lábujjai úszóhártyásan összenőttek, s talán még szembeállítható hüvelykujja sem volt. A legrégibb kétéltűekkel s hüllőkkel közösen, talán helyenként szarupáncéllal borított teste volt, amely ismertető jegy, különösen a paleozoikum végén… Más helyen: A mezozoikum idején az ősember – aki sok törzsben és különböző fajú egyes alakokban élt – homlokszemét visszafejlődés útján lassan elveszítette, és világosabban kitüntette emlős mivoltát. Az emlősnek már nem volt homlokszeme; a mezozoikum emberén ez a szerv egyre jobban visszafejlődött, s helyette a koponya-tok, a nagy-agyvelő teljesebb kifejlődését nyerte el… Ugyanez a gondolat a regényben költői látomásként jelenik meg, Utnapistim halhatatlan voltát, s ugyanakkor az emberi lét időtlenségét szimbolizálva: Utnapistim évezredek óta élt. Egyik alakját levetette, s fölvette az újat. Volt hal, hüllő és madár. Volt kétnemű emlős lény, négykézláb járt. Volt úgy is, hogy három szemmel nézte a világot, aztán a középső szeme mélyen behúzódott az agyába, már nem látott, csak érzett… Ezeknek a külső jegyeknek feltételezett változása, mint elmélet alkalmas lesz a vízözön előtti és utáni ember megkülönböztetésére, s erre alapot adnak a különféle mítoszok világkatasztrófákkal, vízözönnel kapcsolatos hiedelmei is.
Jó néhány monda a vízözön előtti, a harmadkori ember külső jegyeit a sárkányokéhoz hasonlítja, vagy legalábbis kortársakká teszi az embert és a sárkányokat, s ehhez igazolást nyújt Dacqué elmélete. A sárkány-mítosz egyébként éppolyan elterjedt, mint a vízözön vagy az aranykor emléke. Sárkányokat maga Kodolányi is szerepeltet a regényben. Sőt maga a regény, mondhatni, nyitó jelenete, melyből Utnapistim népe jövőjét kiolvasta, szintén sárkányok küzdelme volt. A sárkányok jelenléte is mintegy a mitikus térbe és időbe emeli a regény cselekményét. Ugyanezt a hatást éri el majd később Juhász Ferenc is, mikor verseiben gyermekkorának világát benépesíti a korábbi földtörténeti korszakok állat- és növényvilágával.
Utnapistim és barátai, kik a beavatottak körét alkotják, Erechből származnak. Erech Uruk város bibliai neve, ennek lesz uralkodója Gilgames a vízözön után. Erech és Szurippak a regény szerint két egymás ellen fenekedő testvérváros, melyek mindenben egyformák voltak. Ellentétüket az író a hasonlóságok ellentétének mondta. A két királyság közti háború Szurippak győzelmével ér véget, s Lugal uralkodása alatt – Eridu későbbi csatlakozásával – közös birodalmat alkotnak. A király célja egyesíteni a birodalmak erőit annak érdekében, hogy egy hatalmas tornyot építsenek, mely megőrzi és átmenti civilizációjukat az özönvíz utáni korba. Lugal megnyeri barátjának, tanácsadójának, szíves ellenzékének Utnapistimot, s az erechi beavatottak körének tagjai is megbecsült alattvalókká lesznek. Erech és Szurippak egymás iránti politikai ármánykodásai, háborúi, Lugal uralkodásának motívumai, a Világtorony felépítésével kapcsolatos események nyilvánvalóan a 20. századi társadalmi, politikai küzdelmeket idézik. A barátok, a beavatottak, Lugal, Ur-Ba’u, Namzi és a többiek alakjaiban pedig a jellegzetes kortárs értelmiségi magatartások rajzát adja Kodolányi. A portrék modellje néhány esetben könnyen felismerhető, például Várkonyi Nándor, Szabó Lőrinc, Németh László vagy Márai Sándor. Önéletrajzi eredetű momentumokat tartalmaznak a háborús jelenetek, a vízözön pusztításának képei; Utnapistim népének hajóba zárt élete a pincében eltöltött napokat idézi Budapest ostromának idején. A regény keletkezését megelőzően a közelmúlt történelmi eseményeit Kodolányi sok esetben úgy látta, mint az időtlenbe emelkedett mitikus történéseket. Az ostrom élménye az Apokalipszist idézte számára. Naplójában így írt a romokban heverő Budapestről: Milyen apokaliptikus szörnyeteg gázolta szemétdombbá, égette füstössé, törte cseréppé. És Pesten egy-egy hatalmas hullaszagú, kiégett palota, a romutcák tégla- és gerendahegyei között mintha Tihuanaku romvárosának elhagyott, dicső Naptemploma lett volna. Tihuanaku – a Várkonyi által ismertetett hipotézis szerint – a vízözönt megelőző korból származó ország. A naptemplom maradványai formáiban, céljaiban kitisztult vallásról tanúskodnak. A közelmúlt barátságaira való emlékezését is áthatotta a jelképessé lényegülő idő és tér pátosza. Kodolányi Naplójának egy másik helyén Faragho Gábor altábornagy – aki 1944 októberében Moszkvába utazott Teleki Bélával és Szent-Iványi Domokossal a fegyverszüneti küldöttség tagjaként – alakját így idézi: Kíváncsi vagyok, most, amikor az özönvíz lezúdult, s itthagyta fullasztó iszapját, merre keresi az ég derengését, honnét várja a termékenyítő nyári szelek érkezését. Ugyanakkor – ahogyan Kabdebó Lóránt megállapította – a regény egyben eltávolodás a konkrét önéletrajztól: Hogy felépítsen egy ideális életrajzot. Mert a Vízöntő (Vízözön) nemcsak egy történelmi bűn és büntetés, a nagy katasztrófa története, hanem egy ember-modell átgondolása is: a kezdet és a vég szembesítése… A mítosz pedig a távlat megteremtésének a lehetősége Kodolányi számára. Mintha csak egyedül a mitikus szemlélet által lelhető meg a magyarázat a történelem iszonyatára.
Joseph Henderson szerint a modern ember álmaiban, képzeteiben megjelenő történetek és az ősi mítoszok közötti analógiák se nem nyilvánvalóak, se nem véletlenek. Azért léteznek, mert a modern ember is megőrzi azt a szimbólumalkotó képességet, amely egykoron a primitív ember hiedelmeiben, rítusaiban nyert kifejezést. Több módja is van annak, hogy tudatára ébredjünk, mennyire függünk az ilyen szimbólumok üzeneteitől – írta Henderson –, és hogy mind viszonyulásainkban, mind viselkedésünkben mélyen a hatásuk alatt vagyunk. Háború idején például fokozott érdeklődés mutatkozik Homérosz, Shakespeare vagy Tolsztoj munkái iránt, és újszerű megítéléssel olvassuk azokat a fejezeteket, amelyek a háborút örök – vagy archetipikus – jelentéssel ruházzák. Sokkal mélyebb benyomást keltenek, mint azokban, akik soha nem élték át a háború intenzív élményét. A trójai háború egészen más, mint az agincourti vagy a borogyinói csata, ennek ellenére a nagy írók képesek arra, hogy az idő és a hely különbözőségeit átlépve megragadják az univerzálisat. Ezeket olvasva valami alapvetően szimbolikusra reagálunk. Kodolányi is a valóság szimbolikus jellegét kereste, és az olvasója is őt követve arra törekszik, hogy az idő és a hely különbözőségeit átlépve megragadja az univerzálisat. Alkotóban és befogadóban egyaránt megelevenedik az archaikus ember, aki nem ismeri az oktalan szenvedést, mindkettejükben létezik az az archaikus mítoszokat átható igény, hogy megtaláljuk a történelmi események értelmen túli igazolását.
A Gilgames-eposztól, mint alapvető forrástól nagyban eltért Kodolányi azzal, hogy Gilgames gyermek- és ifjúkorát a vízözön előtti időkbe helyezte. Gilgames akkor születik, mikor Utnapistim és Simetán, a csillagász elkezdi figyelni Nannart, az Égi Gyíkot. A fiú más jellemében, fizikai valójában, mint a többi ember. Gilgames hírnöke az eljövendő, a vízözön utáni emberi nemnek, az Égi Gyík korának fia. Sorsa, születésétől kezdve férfivá avatásáig, házasságáig párhuzamosan fejlődik a regény előbb említett eseményeivel. Személye köti össze a Vízözönt az Új ég, új földdel, benne testesül meg az átmenet a vízözön előtti korból a vízözön utáni korba. Ez az antedatálás teremtett lehetőséget a két világkorszak embertípusainak szembesítésére. Gilgames későbbi, uralkodói tetteiben pedig ott tükröződik majd a vízözön előtti korszak kultúrájának, civilizációjának emléke.
Az író regényének szimbólumait, cselekményét a sumer, babilon-asszír kultúrkör emlékei ihletik elsősorban, de a szövegben fellelhetők más őskori kultúrákra vonatkozó utalások. É-anna szurippaki templomvárosának, a Szent Városnak a regénybeli, és a húsvét-szigeteki, tihuanakui Kalaszaszaja (Naptemplom) régészeti leírása rokon egymással. A sziklafejek, melyek mereven, közönyösen és mozdíthatatlanul néztek szembe a tengerrel, szintén a Húsvét-szigeteken található, lávatufából kifaragott, hatalmas óriásfejeket idézik. A harmadkori ember eltűnésének összekapcsolása a vízözönnel az aztékoknál fordul elő. Az előkelőségek által viselt álszakáll a maja papokat, az inkákat, az egyiptomi vallási vezetőket, a fáraókat jellemezte. Kodolányi felhasználta Platón Krítiászának, illetve Timaioszának Atlantiszról szóló elbeszélését. A távoli Aztlán mint név az azték hagyományban fordul elő, mint a boldogok szigetének az elnevezése. E hely a paradicsomi idő, az aranykor emlékét őrzi. A regényben hosszabb idézeteket találunk a guatemalai Popul Vuh-kódexből és a maja Csilam-Balam könyvből. Isten Mózesnek mondott szavait – Vagyok, Aki vagyok – hallja, és idézi Utnapistim is, azonosulva jelentésével, miszerint Isten az abszolút lét, akinek az az igazi jellemzője és lényege, hogy van, létezik, mert örökkévaló.
Mindez jelzi, hogy Kodolányi átvette azt a Várkonyi Nándor által is képviselt hipotézist, miszerint lehetett egy történelem előtti fejlett kultúra, mely a földfelszín jelenlegi, ma ismert képének kialakulása előtt alakult ki, és amely az északi és déli mérsékelt-forró égövben Amerikától Mezopotámiáig terjedt, de hatásának nyomait Közép- és Kelet-Ázsiában és a csendes-óceáni szigetvilágban is megtalálni. Ennek az atlanti kultúrának egyik ismertetőjegye a kolosszális építkezés, melynek emlékei a piramisok. E piramisműveltség belső szellemi tartalma a kozmikus világszemlélet volt. Ez volt az alapja minden tudományának, erkölcstanának, társadalmi berendezkedésének. A kozmikus világszemlélet alapelveiből következett számára az eschatologikus parancs, a végső isteni indítékok elismerésének, az isteni tökéletesség elérésének a parancsa. E történelem előtti kor kultúrájában a morális és szellemi értékek előbbrevalók voltak az értelmi és anyagi értékekkel szemben. Mint ahogyan Kodolányi fentebb idézett mítoszmeghatározása, vagy a Várkonyi Nándor művéből, a Sziriat oszlopaiból a regénybe átemelt, atlantiszi kultúrára vonatkozó hipotézis is sugallja, az író felfogásában a kultúrát alkotó élet-és világszemlélet lényegét tekintve mindig és mindenütt ugyanaz, azonban a civilizált ember életszemlélete ettől alapjaiban eltér.
A vízözön leírásának másik fontos forrása a Jelenések könyve. János apostol jövőre vonatkozó látomásaiban ott a korábbi világkorszakot lezáró katasztrófára való emlékezés. Kodolányi a Gilgames-eposz, a Teremtés könyve, Platón szövegei mellett a negyedik legjelentősebb vízözön-elbeszélésnek tartotta az Apokalipszist. A belőle származó idézetek beépülnek katasztrófatörténetének szövegébe. Az apostolnak a Jelenések befejező nagy látomását előkészítő szavai lesznek egyben az epopeia befejező szavai is, s ugyanakkor a következő, a folytatásnak szánt mű címét is tartalmazzák: Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és a tenger sem volt többé. Az Apokalipszis szövegének idézése is a vallásos hagyomány téren és időn átívelő egységére mutat rá, a mindenség szellemi egységére, azonosságára. A regény krónikása szerint János apostol arról szól, amit az ember az idők kezdetétől fogva mindig és minden korban a szíve mélyén tudott, s ma is tud.

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:

 


1 Ld. Vatai László: Dosztojevszkij. A szubjektív életérzés filozófiája. Kálvin János Kiadó, 1992.
2 Eliade, Mircea: Képek és jelképek. Európa, 1997. 228.
3 Enki Anunak – az istenek királyának – fia és képmása. A földi világ alatt és körül elterülő vizek istene. 4 A madár a transzcendencián keresztül való felszabadulás állat szimbóluma. Ld. Henderson, Joseph L.: Az ősi mítoszok és a modern ember. In. Jung, C. G.: Az ember és szimbólumai. Göncöl, 1993.
5 Folyamok torkolata Utnapistim pártfogójának, Enki istennek székhelye.
6 A Gilgames-eposzból vett idézeteket Rákos Sándor fordításában közlöm.
7 Nannar Enlilhez hasonlóan a végzet meghatározója melléknévvel bír a sumer-babiloni hagyományban.
8 A sárkány közelsége, szaga, óriási testének szokatlan hangjai, súlyos mozdulatlansága az istenek közelségének áhítatos félelmét árasztotta el benne.
9 Lugal sumer szó, jelentése: a városkirályság uralkodója.
10 Henderson, J. L.: Az ősi mítoszok és a modern ember. In: Jung, C. G.: Az ember és szimbólumai. Göncöl, 1993. 107.



« vissza