Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Viszonylagos szűkösség és európai integráció

 

Viszonylagos vagy komparatív szűkösség



A viszonylagos vagy komparatív szűkösség fontos változata a szűkösség alapvető jelenségének, amely utóbbit megkülönböztetésként objektív szűkösségnek is nevezhetjük.(1) Mikor beszélhetünk viszonylagos vagy komparatív szűkösségről? Akkor, ha valamilyen szűkösség nem valamilyen eredendően saját szükséglet vagy vágy kielégületlen voltán alapul, hanem mások – egyének vagy csoportok, sokszor egész társadalmak – szükségletrendszerének, vagy esetleg csak emezek teljesítetlen vágyainak, azaz szűkösségeinek követendő voltából, más szóval: saját szükségleteinknek másokéval vagy mások biztosított szükségleteivel való összehasonlításából adódik.
Szűkösség és viszonylagos szűkösség megkülönböztetése több problémát vet fel. Az egyik probléma a következő: Igaz ugyan, hogy a szűkösség e két alapfajtájának a megkülönböztetése sokszor könnyű (például éhség, szomjúság objektív szűkösség), más esetben viszont nehéz. A valóságban objektív (vagy természetes) és viszonylagos szűkösség sokszor egybemosódik, és gyakran nem állapítható meg biztonságosan, hogy valamely szükséglet vagy célkitűzés eredendően saját-e vagy sem. A két jelenség nehéz megkülönböztethetőségének egyik jele az, hogy míg a szűkösség – mint objektív szűkösség – jelenségét ismerik a társadalomtudományok, a fogalmat használják, ha nem is a problémának megfelelő intenzitással és gyakorisággal, addig a viszonylagos szűkösség mint jelenség és mint fogalom egyaránt ismeretlen. – A másik probléma a komparatív szűkösség fogalma által jelzett társadalmi jelenségek ambivalens volta. Ez azonban egy további példája a komparatív és az objektív szűkösség komplex összefüggésének, mert a szűkösség mindkét fajtája lényegénél fogva ellentmondásos, kétélű. Mindkettőt értékelhetjük negatívan is meg pozitívan is. Az ember, a szűkösségek lénye éppen úgy szenvedhet az objektív szükségletei és azok kielégítetlensége közötti űr ollójának terhe alatt, mint ahogy valamilyen célja vagy terve hősi tettekre, nagy eredményekre serkentheti és a hiányok lényét Prometheusszá teheti. Ugyanez vonatkozik a viszonylagos szűkösségre. Negatív szemlélettel kínlódhatunk annak terhe alatt, hogy mások (egyének, társadalmi csoportok, népek) – szerintünk rendszerint anélkül, hogy megérdemelnék – szükségleteiket, vágyaikat jobban kielégítik, mint mi, hogy dolguk jobban megy, vagy akár csak amiatt, hogy igényszintjük, vágyaik magasabb színvonalon vannak, mint a mieink – azaz, hogy szűkösségszintjük színvonala a mienkénél feljebb van. E negatív magatartással szemben az ellenkező szemléletnek, megítélésnek is komoly realitástartalma van: életvitelünket, pályánkon, életutunkon való előrehaladásunkat serkentheti az, ha azt látjuk, hogy mások jobban érvényesülnek, feljebb jutnak a társadalom létráján, a javakkal való ellátottságban, és ez arra ösztönöz bennünket, hogy mi is elérjük az ő életszintjüket. Itt a viszonylagos szűkösség bizakodó, optimista. Ez volt a haladás eszméjét az egész nyugati világban évszázadokon keresztül és talán máig is vezérlő gondolatkör alján is. De ugyanúgy megvolt és megvan a haladás okozta szűkösség negatív, pesszimista oldala is, ha a más csoportok vagy egyének tőlünk elválasztó, magasabb szintű szükségletrendszerére figyelünk, arra, hogy mi a mi szűkösségeinkkel – szerintünk igazságtalanul – lejjebb helyezkedünk el.
A harmadik probléma ugyancsak a szűkösség mindkét alapváltozatára vonatkozik: nehezen bizonyíthatók empirikusan, és még nehezebben kvantifikálhatók. A viszonylagos szűkösségre ez még inkább áll, mint az egyszerű, az objektív szűkösségre. A viszonylagos szűkösségnél még valószínűbb a szubjektív elem túlsúlya, és ezért ez a kvalitatív társadalomkutatás feladata, ahol a következtetésnek, a szociológiai fantáziának és a becslésnek lehet szerepe. A viszonylagos szűkösség kategóriája problematikus volta ellenére mindenesetre hasznos lehet mint szociológiai modell, mint hipotézis és mint inspiráló gondolat.
A viszonylagos szűkösség problémájának a nyomai azért megtalálhatók a szociológiai irodalomban is, ha a fogalmi tisztázás kísérlete nélkül is. Utalnak rá olyan elterjedt fogalmak, mint viszonylagos (relatív) depriváció, viszonyítási csoport (reference group) és diszparitás, valamint egyenlőtlenség és viszonylagos egyenlőtlenség. E kifejezések mind a másokhoz, illetve más csoportokhoz képesti elmaradottságot jelzik, a komparatív szűkösséget érdekes módon általában a társas viszony negatív – azaz a hátrányos és nem a privilegizált – aspektusa felől szemlélve. Íme, a szociológia kritikus arca. – A társadalomtudósok között Marx Károly volt az, aki a viszonylagos szűkösség jelenségét megfigyelte és egy igencsak reális példa kapcsán bemutatta. Marx példája szerint egy kis lakóház lakói elégedetten (azaz szűkösség nélkül B. B.) élnek mindaddig, amíg mellettük egy palotát nem építenek. Ekkor házuk azonnal kunyhóvá zsugorodik. Ezen a megítélésen házuk további kiépítése sem változtatna, ha a szomszédos palota ugyanúgy épülne tovább a magasba (viszonylagos szűkösség). Fogalommeghatározásról azonban Marx sem gondoskodott és a jelenség okára és felszámolásának módjára ő sem mutatott rá helyesen.(2) Közismert egyoldalú felfogása szerint ugyanis a szükségleteknek mind társadalmi az eredete – azaz Marx figyelmen kívül hagyja szükségleteink egy jó részének kétségkívül személyes jellegét –, a jelzett társadalmi egyenlőtlenség, azaz a viszonylagos szűkösség pedig szerinte megszűnik a kapitalizmus felszámolása után.

Viszonylagos szűkösség korunkban

A jelenkor viszonylagos szűkösségének jelentőségét, gyakoriságát, legalábbis annak valószínűségét könnyebb felmérnünk, ha a modern és legújabb kort, a tudományos-technikai haladás korát korábbi, tradicionális korszakokkal hasonlítjuk össze. E korábbi korokat az egész emberiségre sokáig általában jellemző statikus vagy stagnáló szűkösség jellemezte: hosszú időkön, nemzedékeken, sőt annál hosszabb időszakokon keresztül alacsony szinten stagnált a szükséglet- valamint ellátottsági nívó. A szűkösség érzékelése az egyes társadalmakon és társadalmi csoportokon belül hosszú távon nagyjából változatlan volt. Azt is mondhatjuk, hogy egy tradicionális korban az emberek természetes állapotként éltek a maguk szűkösségszintjén. Tradicionális korokban is létezett azért a viszonylagos szűkösségnek mintegy elődje. Ezt leginkább egy társadalmilag nem specifikált irigység fogalmával jelölhetnénk.
Ha ez az objektív szűkösségre vonatkozott, úgy ez a komparatív szűkösséget két okból még inkább jellemezte. Az egyik ok az volt, hogy a statikus kor alig adott lehetőséget arra, hogy egyének vagy kollektívák a társadalmi létrán elfoglalt helyükön változtassanak és ezáltal addig kedvezőtlenebb szűkösségstruktúrájukon javítsanak. A tradicionális társadalmak jellegzetes közösségtípusai – törzsek, faluközösségek, kasztok, rendek, osztályok – zárt társadalmak, illetve társadalmi egységek voltak, és emiatt nehéz és ritka volt belőlük a ki-, azaz felemelkedés. Az indiai kasztrendszer ennek legjobb, bár zártságával kétségtelenül szélsőséges példája. A meglévő szűkösségszint zártsága és merevsége miatt a közösségváltás útján való szűkösségszint-javítás esélye csekély volt. Emiatt pedig a viszonylagos szűkösség már elképzelésként sem volt reális, ennélfogva a társadalomváltás sem jelentett csábító vagy haragot, gyűlölködést kiváltó eshetőséget.
A komparatív szűkösség ismeretlen voltának másik oka pedig ez volt: a 17–18. század előtt a már említett haladás-mozgalom sem létezett, és ezzel hiányoztak mindazok a pozitív és negatív esélyek, melyek modern korunkban a tudományos-technológiai és gazdasági forradalom és fejlődés kapcsán egyre szélesebb társadalmi rétegek számára adták meg a felemelkedés lehetőségét, ezzel a társadalmi státus- és rangjavítás és a növekvő jólét esélyeit és vele a felfelé, illetve lefelé viszonyítás lehetőségét, sőt sokszor kényszerét. Ezzel körülbelül egy időben megindult, majd felgyorsult a tradicionális társadalmak zártságának fellazulása és ezzel az addig elképzelhetetlen szűkösség-viszonyítás szinte tetszés szerinti társadalmi csoportok között. A viszonylagos szűkösség tradicionális korbeli hiányának mindkét oka – az életmód javításának anyagi-technikai lehetetlensége és a társadalmi hovatartozás váltásának kizárt volta – egyre inkább feloldódott. Korunkban egyrészt a haladás jóvoltából mindenki előtt megnyílik az anyagi jólét útja, hiszen mindenkihez szól az enrichissez-vous! felhívása, és tányérmosókból valóban lehetnek milliomosok. Másrészt előszeretettel nyitottnak nevezett modern társadalmunkban összehasonlításaink már nem kell, hogy a hozzánk közeli körök életkörülményeire szorítkozzanak, hanem bárki számára viszonyítás és cél lehet például a svájciak és floridaiak életmódja. Ezzel természetesen kifejlődik a komparatív szűkösség társadalmi alapproblémája is, serkentő és frusztráló stimulánsaival egyaránt. Ez az a kor, amelyben időszerűvé és jogossá válik az olyan jelenségek észlelése és olyan fent jelzett fogalmak használata, mint referenciacsoport, relatív depriváció, diszparitás, egyenlőtlenség, viszonylagos szegénység és velük együtt – ha nem is kifejezetten, de implicite – a viszonylagos szűkösségnek legalábbis a problematikája. Azonban nem csak e jelenségek felismerése és szabatos megnevezése hiányzik, hanem társadalmunk nyitottsága – a felemelkedés mind tudományos-technikai, mind osztálybeli, nemzeti-társadalmi korlátainak lazulása, sőt leomlása – azt is magával hozza, hogy komparatív szűkösség érzékelése és még inkább a viszonyítás, a hiányok és az egyenlőtlenségek mérése tetszőleges és nagymértékben szubjektív. Azaz a viszonylagos szűkösségnél az elvárások nagymértékben éppoly bizonytalanok, mint a viszonyítás társadalmi csoportjai, mérőegységei és így az egyenlőség elérésének feltételei, az elégtétel a társadalmi igazságosságnak.
Korunkban érzékelhetően napirenden van a komparatív szűkösség, e fogalom használata nélkül is. Íme e jelenség néhány időszerű példája: haladásban élen járó, de a haladástól függetlenül is magasabb életszintű társadalmak, csoportok és személyek szükségletszintjének elérni akarása és az ilyen törekvések elfogadott volta – e jelenségtől függetlenül is: a tudományos-technikai haladás okozta nagyregionális szintkülönbségek által különösen kiélezett, nagymértékű létrendszer- és szűkösségkülönbségek (harmadik világ, fejlődő társadalmak) –; regionális és kulturális okokból egymástól eltérő életmódú és szűkösségrendszerű társadalmak feszültségkeltő érintkezése és e jelenség minősített formája: kultúrák és civilizációk ama sokat emlegetett érintkezése és összeütközése kapcsán anyagi és immateriális szűkösség tekintetében közöttük érzékelt szintkülönbségek; a globalizáció elleni heves tiltakozások is szorosan összefüggnek a komparatív szűkösséggel is: e mozgalom egyik hajtóereje a félelem, hogy az eddigi életmódok és társadalmi-státuspozíciók, valamint érzékelésük és értékelésük érvénytelenné válik – munkahelyek tömeges megszüntetésének, képzettségek elértéktelenedésének és így a megszokott egzisztencia és életmód elvesztésének veszélye – és ezáltal az érintettek új, sokkal kedvezőtlenebb viszonyítási körülmények közé kerülnek; a korunkban mindig hatalmas társadalmi és anyagi változásokat is hozó politikai forradalmak és változások, gyarmati és kvázi-gyarmati rendszerek megszűnte vagy átalakulása mindig az életmód és az életmódigények megváltozásával és így a szűkösség-viszonyítási rendszerek átértékelésével is jár; a politikai változások között külön kiemelendő az alkalmasint legjelentősebb: a szovjetrendszer összeomlása és széthullása. Ez az előbb említetteken túl még azt is magával hozta, hogy megszűntek a pártállam által hivatalosan megszabott, manipulált belső és külső egyenlőségi/egyenlőtlenségi kényszerbesorolások és -viszonyítások, és ezáltal e társadalmak lakosai lehetőséget kaptak társadalmi csoportok és népek helyzetének (és ezzel viszonylagos szűkösségeinek) immár szabad mérésére és értékelésére.
Végül megemlítendő, hogy korunk a tömegkommunikációs forradalom kora is. A nyomtatott és audiovizuális médiumok nemcsak a glóbusz valamennyi pontján történő eseményekről számolnak be úgyszólván mindenki számára, hanem a legkülönbözőbb, akár csak lehetséges létformákat mint létező és elérhető valóságot mutatják be az egész világon, egészen az utolsó kunyhóig és favelláig. A tömegközlési eszközök fokozzák a komparatív szűkösség valamennyi változata hatóerejét, hiszen közelhozó hatásukkal világszerte, korlátlanul teret nyitnak a társadalmi összehasonlításnak, és fokozzák idegen életviszonyok realizálhatóságának érzését.

Viszonylagos szűkösség és európai integráció

A viszonylagos szűkösség jelentősége tovább nő az európai integráció(3) bővülése kapcsán, különös

tekintettel számos kelet- és kelet-közép-európai állam várható, illetve remélt csatlakozására. Ezeknek az országoknak a számára az Európai Unióba való felvétel a csúcspontot, a cél elérését jelenti, viszont ugyanakkor ezáltal valószínűleg a komparatív szűkösségnek az utóbbi időben tapasztalható jelenségei is felerősödnek.
Foglaljuk össze a belépési mozgalmat a szociológia távlatából. A viszonylagos szűkösség perspektívájából a 2004-ben felveendők nagy többsége, a Kelet-Közép-Európához tartozó népek – Máltára és Ciprusra e sor természetesen nem vonatkozik – négy ideáltipikus fázison mentek, illetve mennek át: – A vasfüggöny és a hidegháború hőskorában a fejlett nyugati országokkal és társadalmakkal való anyagi szintű összehasonlítás csak álom és illúzió volt. A szocialista rendszer utolérhetetlen kiválósága és a minden téren való egyenlőség, illetve egyenlősítés volt a rendszernek legalábbis hivatalos politikája; – a rendszer utolsó évtizedeiben tapasztalt lazulás lehetővé tette a nyugati életmódba való bepillantást, majd annak megtapasztalását. Ha nem is mindig teljesen legálisan, de mód volt – a rendszeridegen tömegközlési eszközök adásainak vétele és a növekvő turizmus kapcsán – kelet–nyugati összehasonlításokra, sőt nyugati utazások során a személyes, helyszíni összehasonlítás is lehetővé vált; ez a keletebbre élők számára közelebb hozott addig csak álomnak sejtett életmódokat. Ezáltal a kelet-közép-európai társadalmak lakossága szembesült a komparatív szűkösség problematikájával: ez pedig fokozta e szűkösségfajta tompa, megfogalmazatlan, mert a hivatalos ideológiának ellentmondó érzését. – Az 1989-es és azt követő változások azután legalizálták az orientálódást a Nyugatra, annak jóval magasabb élet- és szűkösségszintjére, és a mindennapok valóságává tették saját társadalmuk – és azon belül csoportok, rétegek – relatív deprivációját. A szólásszabadság, a közélet, a nyilvánosság és a tömegközlési eszközök felszabadulása, a politikai élet demokratizálódása és nem utolsósorban a társadalomtudományok függetlenedése jóvoltából Európa keleti fele bekapcsolódott az anyagi haladás ismert általános folyamatába, és ezzel öntudatlanul is részévé vált annak normális komparatív szűkösségi mechanizmusának. A viszonylagos anyagi helyzet mérése mind Keleten belül, mind Nyugat felé tudományos eszközökkel is támogatott nyilvános és folyamatos tevékenység lett. Az alul lévők – és ez a keleti oldalra nagyjából érvényes (volt) – feltekintettek, feltekintenek a felül lévőkre, azaz a jelen esetben a fejlett nyugatiakra, remélvén, hogy felemelkedésük, haladásuk nekik is meghozza a fentiek szintjét. De legalizálódtak és növekvő nyilvánosságot kapnak a Kelet-Közép-Európán belüli életkülönbségek is: szociológiai felmérések is igazolják ezeket, amennyiben az illető társadalmak között és azokon belül különböző vizsgálati dimenziókban olykor jelentős – sokszor csak szubjektív – egyenlőtlenségeket és hátrányokat állapítanak meg, amit komparatív szűkösség érzékelésének tekinthetünk. Viszonylagos szűkösség érzékelésének gyakori, beszédes esete az is, ha a lakosság bizonyos rétegei a régi rendszert, abban elfoglalt társadalmi helyüket kedvezőbbnek tartják a mainál, noha most objektíve jobb dolguk van, de érzékenyebben tapasztalják meg a fentebbiektől való elmaradásukat. – A negyedik, eddigi utolsó fázis az Európai Unióba belépésre irányuló törekvés. Ezek során kormányhivatalok, statisztikusok, média – és nyomukban a polgárok – nagy erőfeszítéseket tesznek az Európai Unióba való bejutás érdekében, mert a várható juttatásokra, agrár-, struktúra- és egyéb szubvenciókra összpontosítanak, viszont nem számolnak a komparatív szűkösséggel, annak intenzívebbé válásával.
Különösen jó példa Németország keleti részének beígért, de eddig nem teljesített egyenlősítése az ország nyugati részének anyagi színvonalával. Ennek az egyenlősítésnek az érdekében ugyan Németország igen sok áldozatot hoz – és a keleti országrészeket felkereső nyugatiak vagy más nemzetiségűek, köztük magyarok elismeréssel állapítják meg a sok figyelemreméltó változást, és hogy a keleti németek jobban élnek, mint azelőtt –, de a nyugati szinthez képest mégis vannak még elmaradások, és az ország keleti és nyugati részében egyaránt követelnek további jelentős szubvenciókat a Kelet számára. A fejlődés e német variánsa csupán speciális esete az általános haladás-mentalitásnak: bármily serkentő a haladás a konzum- és jóléti társadalom felé, de nő a csalódottság és a frusztráció veszélye is, ha a komparatív szűkösség folytán a vágyak és a valóság közötti távolság egyre inkább szakadéknak tűnik. A viszonylagos szűkösség e variánsa ugyanis a keleti részek németjeit nem arra figyelmezteti, mennyivel jobban élnek most, mint a néhai NDK-ban vagy akár bármelyik keletebbi ország lakói, hanem sokan – nem mindenki – a nyugatiakkal szembeni viszonylagos elmaradást nehezményezik.(4) – És ez egyben arra is jó példa, hogy az EU-tagság nem szünteti meg a viszonylagos szűkösséget, hiszen a volt NDK-régió Németország tagjaként egyúttal az EU tagja is, de mégis maradtak gondjai a viszonylagos szűkösséggel.
Az európai integrációs folyamatot a legújabb történelem és a politika eddig említett fejleményei különleges folytatásának tekinthetjük. Ezek a különlegességek a mi témánk szempontjából egyrészt abból állnak, hogy szuverén államok egy egyre növekvő federációs jellegű szövetséget képeznek, másrészt abból, hogy ezáltal a nemzetközi haladás folyamata új, bővített és tovább bővülő jogi keretek között zajlik. Ez pedig különös vonzerővel bír a csatlakozni szándékozó országok kormányai és közvéleménye számára, hiszen az uniós határokon belüli haladás a jólétnövekedés különleges, hatványozott előnyeit ígéri. Ennek az ígéretnek a teljesülését több tényező sejteti: az Európai Unióban vezető szerepet vivő államok és régiók nem csak jelentős jóléttel, hanem nagy nemzetközi tekintéllyel is rendelkeznek, az elmúlt évtizedekben felvett államok megtalálták számításukat, főleg pedig az, hogy a belépőjelöltek a számos belépési feltétel teljesítése ellenében jelentős anyagi és strukturális előnyökkel számolhatnak. Az unió egyik különlegessége ugyanis az, hogy a második világháború szörnyű tapasztalatai alapján az alapítók nem csak valamilyen egyesült, hanem humánus és szociális elvek alapján egyesült Európát akartak, egy Európát, amely elsősorban az értékek közösségén alapuljon. Immár több mint fél évszázadra visszapillantva ezek az elvek ugyan igencsak hiányosan valósultak meg, de megmaradt belőlük az egyenlősítésnek és ebből adódóan az újonnan jövők anyagi támogatásának a szándéka.
E pozitívumok ellenére azonban észre kell vennünk azt is, hogy az európai integrációs folyamat által a viszonylagos szűkösség is további táptalajt kap. Egy nagy közösségen belül kerülés már mint esély is azt jelenti, hogy egy lényeges válaszfal leomlik az unión eddig kívül állók és a belső tagok – azaz eddig egymástól minőségileg különböző viszonyítási csoportok – között. Ez anyagi előnyök mellett lényeges esélyt jelent minden az egyesült Európába törekvő állam és társadalom számára, mert új, közvetlen referenciacsoporton belüli érveket nyer az anyagi tekintetben előttük és az élen járó társadalmak létszintjével való összehasonlításra. Más szóval a haladás általános struktúra marad, de a referenciacsoportok a viszonyítási folyamatokat nagyobb közelségbe hozzák. Az integrációs folyamatot tehát ezzel kettős veszély fenyegeti: objektív tekintetben az, hogy a belépési jelöltek számának növekedésével arányosan csökkennek az unió integrált államainak az egyesülésre fordítandó anyagi eszközei és társadalmainak befogadási hajlandósága, és nő a tucatnyi országtól elvárt erőfeszítések mértéke is. A bővítéssel nem növekszenek arányban az anyagi alapok, a várományos országok növekvő száma miatt csökken az anyagiak eloszthatósága. Szubjektív értelemben pedig a bent lévők veszélyeztetve látnak privilégiumokat, ugyanakkor a belépő társadalmakban minden bizonnyal bővülnek majd az anyagi összehasonlítási folyamatok mind a belépők nagy csapatán belül, mind a már eddigi uniós tagság viszonylatában. – Külön bonyolító tényező az egy időben belépni szándékozók nagy száma: függetlenül attól, hogy a sok országot felveszik-e és mikor, már a jelöltség felmerülésével ugrásszerűen növekszik a referenciacsoportok és a versengési felületek és témák száma. – Szakértői vélemények ezért a belépési folyamatnak nem csak számos objektív nehézségét emelik ki – gazdasági, társadalmi, jogi modernizálás, migrációs, strukturális és intézményi változások kényszerei –, hanem azt is, amit mi a viszonylagos szűkösség fogalmával jelölünk: Az elosztási harcok a szolidaritásra szólító minden felhívás ellenére erősödni fognak.(5)
Az Európai Unió bővülése és a komparatív szűkösség fennmaradása közötti összefüggések azonban legalább két más szempontból is valószínűsíthetők. Az egyik szempont a valutarendszer egységesítése, és itt megint a volt NDK példájára lehet hivatkozni. Georg Simmel volt az, aki rámutatott arra, hogy modern korunk embere számára a pénz bűvös hatással van azért, mert pénzzel – ha egyszer rendelkezik vele – látszólag mindent meg tud szerezni, amit csak boldogságához kíván. Ez azonban csak illúzió, mutat rá Simmel, mert a pénzgazdaság valójában mindazt hozza közel, amivel nem rendelkezünk.(6) Simmelt tehát úgy értelmezhetjük, hogy a pénz is a komparatív szűkösség működését demonstrálja. Simmel tételének helyes voltát ismét az NDK annyiban bizonyítja, hogy 1990-ben az NDK utolsó hónapjaiban örömmámorban úszott és népünnepélyek színhelye volt, amikor az addig csak illegális presztízzsel rendelkező D-márkát hivatalosan bevezették, mert – Simmellel szólva – a lakosság azt remélte, hogy ezután már mindenhez hozzájut. Hamarosan kiderült azonban, hogy az új, közös valuta csak azt méri, mutatja sokkal jobban, hogy mennyi minden nem szerezhető meg. De ezen kívül azt is mondhatjuk, hogy a DM bevezetése a volt NDK egyesítés utáni új viszonylagos szűkösségeinek jobb nyilvánvalóvá tételében is szerepet játszott. – A valutaegységesítés azonban nem csupán belnémet kérdés, ez csak emlékeztet arra, hogy az Európai Unió mint elsősorban gazdasági egység területén egységes valutát is tervez, és eddigi területének nagy részén már be is vezetett. Bár az unióba való felvétel még nem jelenti az egységes valutarendszerbe való belépést, fel lehet tételezni, hogy az euró bevezetésével a mérés és összehasonlítás egységesítése által a viszonyítás újabb érintkezési és súrlódási felületei és a viszonylagos szűkösség további, a német esethez hasonló (és egyéb) problémái keletkeznek.
A másik kérdés az Európai Unióval való belépési tárgyalások illetékességén – mint például Törökország, Szerbia –, továbbá ezen túl az EU közvetlen vonzási körén is kívül eső országok – Ukrajna, Oroszország vagy akár a Maghreb – esete. Az EU tagjainak anyagi szintje, az ottani lakosság életszínvonala ezekben a régiókban is igencsak vonzó, és semmilyen objektív akadály nem képes megszüntetni, sőt inkább fokozza a más életlehetőségek iránti vágyakozást, azaz magas komparatív szűkösségi mércéken való orientálódást.

Kitekintés

Írásom mondanivalójának sommás összefoglalása ez lehetne: az európai integráció évtizedek minden erőfeszítése ellenére az anyagi jólét esélyének nagyszámú államra való kiterjesztése mellett nem hoz egyebet, mint egyre növekvő összehasonlítási terepen tovább bővülő viszonylagos szűkösséget, úgyhogy ezáltal kárba veszhetnek az egységesítés jóvoltából növekvő anyagi jólét hatásai.
Ezen összefoglalás teljesen illúziótlan, sőt rezignatív voltát aligha lehet tagadni; az itt vázolt gondolatmenet más, kedvezőbb értékelését és egy derűlátóbb kép felvázolását nem látom lehetségesnek. Elképzelhető-e egy kedvezőbb kimenetelt remélő összegezés? Erre kétféle válasz lehetséges. Az egyik válasz az, hogy aligha, mert a szociológia tudomány, és mint ilyen messzemenően igyekszik az értékítéletektől tartózkodni, azaz leírja a jelenségeket, érzelmi tónusoktól mentesen. Szigorúan így tekintve mondanivalónkat valóban nemigen tudnánk másként összefoglalni: Az európai integráció folyamata a materiális haladásnak olyan szakasza, melynek során az egységesítés jóvoltából a tagországokban valószínűleg fokozódik nemcsak az anyagi jólét, hanem ugyanakkor új összehasonlítások következtében a viszonylagos szűkösség is; nincsen kizárva, hogy a kétféle változás egymást semlegesíti, felemészti. Amit az objektív gyarapodás vámján nyerünk, az elveszhet a szubjektív viszonyítás révjén. A viszonylagos szűkösség körébe ugyan számos jelenség tartozik, és konfliktus- és feszültséggerjesztő hatásuk nem lebecsülendő. Sokszor nem könnyű megfigyelésük miatt azonban e jelenségek nem állnak a középpontban, mérésük és kihatásaik számbavétele nem tartozik az empirikus szociológia szokványos tárgykörébe.
A másik válasz alapja egy utalás arra, hogy már a személyes, objektív szűkösség sem eleve rossz, hiszen megtanít(hat) mint hiányok lényét határaink felismerésére, lehetőségeinkkel való takarékos gazdálkodásra és válságokból való kikerülésre, sőt felfelé tekintve lényünk prometheuszi képességeivel magasrendű célok követésére is. – A komparatív, viszonylagos szűkösség mást, ha úgy tetszik, még ennél is kevesebbet kíván tőlünk: azt, hogy csak saját gyengeségeinkkel törődjünk, és összehasonlítási vágyainkat ne engedjük magunkon eluralkodni. Azaz ne vitassuk el másoktól ténylegesen vagy vélt előnyösebb helyzetüket, és ha már összehasonlítunk, fönt ismerjük el mások jogos eredményeit, de nézzünk időnként lefelé is, és vegyük észre alattunk a segítségre szorulókat.
Ennek az írásnak az értékítélet-mentessége tehát csak viszonylagos, mert csak az első válasz az, a második már értékelő bírálatot és alternatívát is tartalmaz. Ez az alternatíva azonban mégsem csak értékelő, és ez magából a szűkösség sokoldalúságából következik. Hiszen nem csak az anyagi gazdagodás felemésztődését, a haladás előre nem jutásának végtelen spirálját lehet értékítélettől mentesen szemlélni, hanem a szűkösséggel való eredményes megbirkózást és élni tudást, a felfelé tekintés nemes versenykénti megélését is. Ez is lehet szenvtelenül szemlélt realitás, feltéve hogy létezik ilyen realitás is.
Ez a fajta realitás ez idő szerint nem fedezhető fel, mégpedig azért nem, mert az európai egységesítés folyamata a materiális expanzió dimenziójára összpontosul, és emiatt valóban csekély sikerrel kecsegtet, mert anyagi tekintetben a komparatív szűkösség nehezen küszöbölhető ki, és így e téren az európai integráció eredményessége nem jár messze a nagy erőfeszítésekkel való egy helyben topogástól. Egy másféle előrehaladás a szűkösség más, sokkal kevésbé anyagi jellegű, de nem kevésbé fontos területeire – nevezetesen az antropológiai, a társulási, az idő-, a tudásbeli és az immateriális szűkösségre – való koncentrálással érhető el, mely területeken a komparatív szűkösség nem vagy nem olyan destruktívan mérő viszonyításokkal hat, mint a számos kifinomult eszközzel mérhető anyagi szűkösség vonatkozásában. Az előrehaladásnak, az elmaradásnak és egyáltalán az összehasonlításnak e szűkösségterületek adta távlatából való vizsgálata pedig messzemenően összeegyeztethető az európai integráció eredeti, az alapítók – az Adenauerek, a de Gasperik, a Monnet-k és a Schumannok – által megfogalmazott, de háttérbe került céljaival is, egy szociális, humánus és spirituális Európa tervével.(7)

 

Jegyzetek:


1 Az – objektív – szűkösségről magyarul a Szovjet rendszer… című írásomban is szó esik, részletesebben pedig ugyancsak magyarul lásd a Szűkösség (Budapest, 2001) című tanulmánykötetem több írását is, áttekintésként pedig uo. a Szűkösség szociológiájáról című írásban, 131. l. és köv. – A viszonylagos vagy komparatív szűkösség problematikáját magyarul részletesebben a jelen írásban fejtem ki először.

2 A Marx-idézeteket lásd Soziologie der Knappheit (Stuttgart, 1978) című munkámban, 129. l. és köv. E kötetben igyekeztem a szűkösség problémáját a társadalomtudományokból vett számos példa segítségével is feldolgozni.

3 Az európai integráció társadalomtudományi kérdéseivel foglalkozott a prágai Károly Egyetem 1999. szeptember 27–30. között tartott, European Integration and the Eastward Expansion of the European Union című nemzetközi kongresszus, melyen Európa egyesítésének számos problémáját tárgyalták. – Itt Sociology and European Union címmel magam is tartottam előadást. A konferencia előadásainak válogatása most már remélhetőleg hamarosan megjelenik, a hamburgi Krämer Kiadónál.

4 A kelet- és nyugatnémet viszonylatban tapasztalható komparatív szűkösség iskolapéldája lehetne Wolfgang Zapf vezető német szociológus megállapítása: Kelet-Németországban igen nagy az elégedetlenség a jólét nagy növekedése ellenére… Ennek oka pedig az, hogy a sikereket nem veszik eléggé tekintetbe, viszont túlzottan hangsúlyozzák a Nyugat-Németországhoz viszonyított különbségeket. Ez az idézet egy nagy, kelet- és kelet-közép-európai összehasonlító egyenlőtlenségi felmérések eredményeit tárgyaló munka előszavának 10. lapján található. Magában a műben igen sok, a viszonylagos szűkösség jelenségeivel foglalkozó adat található: J. Delhey: Osteuropa zwischen Marx und Markt. Hamburg 2001.

5 Frankfurter Allgemeine Zeitung 2002. okt. 7. száma, Tíz címmel.

6 G. Simmel: Das Geld in der modernen Kultur, 78–94. l. in: Uő: Schriften zur Soziologie. Frankfurt/M. 1992.

7 Az alapítóknak ezt a szemléletét következetesen képviseli: J. M: Lustiger: Nous avons rendez-vous avec L`Europe. Paris, 1991. – Az európai integrációs folyamat problémáival foglalkozó irodalomból lásd: G. Gillessen et al. (Szerk.): Europa fordert die Christen. Regensburg, 1993 és J. Krainer –, W. Mantl (szerk.): Ortsbestimmung – Politik-Wirtschaft-Europa Graz, 1993.



« vissza