Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Tarol a groteszk: a sötét tónustól a vidám színekig

Lezajlott az évad első fele, a kritikusok alig győzték az iramot,  annyi bemutatóval rukkoltak elő a színházak. Mintha megérezték volna, hogy 2004-ben összébb kell húzni a nadrágszíjat, a megszigorított költségvetés a kultúrát is alaposan megnyomorítja. S ha a direktorok érdekérvényesítő képességének jóvoltából ama bizonyos áfa-visszaigénylési tilalmat sikerült kompenzálni – egyedül a kulturális ágazatok közül –, a várható pótösszegek messze nem fedezik mindazon költségeket, amit korábban még megengedhettek volna maguknak. Januártól tehát minden intézményben elkezdődött a kényszerű takarékoskodás, ki-ki azon töri a fejét, a produkciók csökkentésével, vagy elbocsátásokkal, egyáltalán mi módon gazdálkodhatná ki teátrumának működőképességéhez szükséges fedezetet. De mintha megérezték volna a hét (?) szűk esztendő közeledtét, az évad első felében beleadtak apait-anyait. Ami korántsem jelenti azt, hogy csupa minőséget hoztak létre.
A Magyar Színházban láttunk egy érdekes Gogol-adaptációt, amelyet Vidnyánszky Attila készített az orosz szatíraíró elbeszélései alapján, középpontjában híres abszurdba hajló novellájával, Az orral. A beregszászi magyar színház főrendezője, aki vendégként évek óta rendszeresen dolgozik néhány anyaországi teátrumban, kárpátaljai születésű és kijevi színi főiskolai végzettségű lévén, testközelből ismeri a gogoli világ továbbélését az egykori szovjet birodalomban. Intenzív képzelőerővel, karikírozással vonultatta föl a színpadon a csinovnyiki Oroszország alakjait. Az orron kívül a Nyevszkij Proszpektből, a Levelekből, a Pétervári feljegyzésekből, meg az Isteni liturgiából komponált, szerteágazó szöveg, ha néha terjedelmesen is, atmoszférájában pompás univerzumát kínálja az orosz Swiftnek, holott Vidnyánszky jócskán változtatott a művek eredeti szerkezeti felépítésén (erre utal a műfajmegjelölés: ORRrontás két részben). Komikus jelenetek sorai követi egymást a színpadon, a mulattató abszurditástól a megmosolyogtató szerelmi jelenetekig.
A premieren még nem eléggé összeérlelt produkció legfőbb bajának az tűnik, hogy a rendező túl sokat markolt, túl sok mozaikkockát igyekezett összeilleszteni, melyek közül nem egy szerkezetileg kilóg a kompozícióból és terjengőssé, túljátszottá, túlbeszéltté tesz egy-egy jelenetet. Úgyis mondhatnám, hogy nem eléggé koherens, de ami az atmoszférát illeti – telitalálat. S talán mindennek helye lehetne benne, ha sikerült volna feszesebbre komponálni.
A szereplők szélsőségesen karikírozott figurák, amilyeneket egy gogoli fogantatástól el is várunk, csak hát a rendezés tömörebbre faraghatta volna egyik-másik elnyújtott jelenetüket. A színészek – Szakácsi Sándor, Bede Fazekas Szabolcs, Sipos Imre, Kubik Anna, Iglódi István, Hámori Ildikó, Császár Angela, ifj. Jászai László – minden eddigi szerepüktől merőben eltérő figurát formálnak, másképp mozognak, s groteszk játékukért igaz dicséret illeti őket. Kiváltképp Csernuss Mariannt, aki (egyetlen fénysugárként a pokoli kavalkádban) ritka művészi hitellel, világos tagolással, megejtő értelmezéssel mondja el az Isteni liturgia darabba szőtt, szépséges szövegét.
Ha már Vidnyánszkynál tartunk, hadd ejtsünk szót az Új Színházban színre vitt Roberto Zuccóról. Sokoldalúságára, gondolatgazdagságára és rugalmasságára vall, mennyire más kép bontakozik ki a keze alatt a néhány éve elhunyt, francia drámaíró-fenegyerek, Bernard-Marie Koltes dermesztő társadalmi kórképet és ördögi lelki bugyrokat föltáró színművének színrevitele során. Sivár-sötét tónus a színpadon, a lelkekben, a történésekben. Egy sorozatgyilkos rémtetteinek rugóit próbálja Koltes riasztó lélektani és társadalomlélektani diagnózisának nyomán föltárni. (Trill Zsolt lebilincselő egyszerűségével, virtuóz alakításával a darab gyújtópontjában.)
Nem játszik rá gyilkos ösztöneire, nincs vérben forgó szem, sem félelmet gerjesztő, hamis hadonászás, belülről éli meg pillanatnyi lelki állapotát, furcsa reakcióit, amelyeket a külvilág ingerei váltanak ki belőle. Gyilkos létére is áldozatként jelenik meg a szemünkben. Ebben az alvilági társadalomban annyira morbid minden, hogy léte puszta defektusnak minősíthető. Hisz burjánzik körülötte a (büntetlen maradó, égbe kiáltó) bűn, a prostitúció, szerelme családjának romlottsága, a (fő)rendőri és általános korrupció, az űzöttség, a magány. Mindazonáltal gyöngébb idegzetűeknek nem ajánlott.
A Nemzeti Színház roppant dekoratív, látványos előadással indította évadját. Valló Péter a Holdbéli csónakost a hipermodern színpadi technika megannyi csodájával tette vonzóvá. Weöres Sándor eredetileg bábjátéknak szánt darabja kínálva kínálja a költői víziókat, s látomásban nincs is hiány a színen. A népmese-motívumok, hősök, figurák életre keltése ötvöződik a mitológiai alakok játékával, a vidám-darabos népi alakokat a tündérmesék holdfény igézte, lírai szereplői váltják. Az előadás küllemében, látványvilágában, mesemondásában okkal nyűgözi le a gyermek nézőt, ám a felnőtt fájlalja a mögöttes izzást, a varázslatos hangulat hiányát.
Valló cizellált mesevilágával szemben rémálomnak tetszett a Nemzeti következő bemutatója. Szomory Dezső amúgy is avíttas, ósdi, századfordulósan édeskés-modoros, kellemkedően szellemes darabjának, a Györgyike, drága gyermeknek a helye már régen a sufni elnyűtt, divatjamúlt kacatjai között lenne. Mentegethetik széplelkek Szomory széplelkűségét, monarchia-béli viszonyokat célba vevő, körülményes iróniáját – a nincstelen színinövendéklány és a korosodó, bécsi porcelángyáros frigye legfönnebb a korabeli varrólányok romantikaszomját csillapíthatta, de témájában, stílusában ma már kifejezetten életszerűtlen mivolta pusztán fölingerli a jobb sorsra érdemes nézőt, semmint szórakoztatná. Persze, az ilyen nagyságok, mint Törőcsik Mari (egy epizódszerepben) önnön tehetségéből építkezve is eleven figurát alakít, Molnár Piroska és Hollósi Frigyes, sajnos a könnyebb ellenállás vonalán, s vélhetőleg, rendezői instrukció híján, a feltörekvő, lányukat eladó szülők, ordenáréságának ábrázolásában a rutin eszközeit vetik be, s utóbbi a ripacsériától sem kíméli meg a nézőt. Kulka János pedig (az elegáns nagypolgár és ifjú férj) épp olyan hiteltelen, mint amilyen a szerepe. Mert ugye, a Zserbóban szoktak olthatatlanul beleszeretni, és hirtelen felindulásból házasságot kötni a bécsi nagyurak a habos kávéjukat gyanútlanul iddogáló, szegény színinövendékekbe. (A kor divatja szerint, akár a gépírókisasszonyokba.)
Az előadás totális bukását azonban a pályakezdő rendezőnek, Béres Attilának tulajdoníthatjuk, aki szemlátomást még csak térben, viszonylatok kidolgozásában sem volt képes megkomponálni az előadást. Ha nem épp Molnár Piroska adja a kofánét (az úrhatnám, rossz ízlésű mater familiáris helyett) és Hollósi egy bérkocsis modorát a kártyafüggő kávéházi slapaj helyett (amin hol kényszerűen nevet, hol bosszankodik a néző) – elviselhetetlen unalom telepszik a játéktérre. Györgyike címszerepével nem sokat tud kezdeni a jobb sorsra érdemes Kovács Patrícia, hol duzzog, hol pityereg, s igencsak váratlanul törődik bele sorsába, feledi egy csapásra korábbi nagy szerelmét, de hát mit is csodálkozunk ezen, ha azon nem lepődünk meg, hogyan került a Nemzetibe egy olyan, pályakezdő rendező, akit az első próbák után le kellett volna váltani.
Fergeteges szatirikus előadást rendezett viszont a Katona József Színházban Zsámbéki Gábor. Rég nem szórakoztam ilyen jól, ilyen valóságra ébredéssel.
Spiró György keserű komédiáját, a Koccanást százszám egymásba szaladt, összekoccant kocsik tulajdonosai teszik ki, miután a forgalmi dugó egy kerek napig kényszerű pihenőt szab ki rájuk, s alkalmuk kínálkozik egymás meg- és kiismerésére, egy kis töprengésre, életük gyors átgondolására. A helyszín zárt terében, láncreakcióként robbannak a petárdák, az élet adta poénok, újabb és újabb karakterekkel szembesíti a nézőt a szatíra szerzője, amint kocsijukból kivágódva, képükből kikelve előre szaladnak: mi történt, miért nem mozdulnak az elülsők? Kis magyar körkép. Minden szaftjával, csípős mondókájával, vulgaritásával és reménytelen önösségével. Az össznépi idegbaj tünetegyüttese mutatkozik meg a darab előrehaladtával. Ki-ki a maga, korántsem szalonképes modorában nyilatkozik meg: a szorult helyzet módot ad az önleleplezésre. Spiró nem is igen túloz: tessék csak beállni egy forgalmi dugóba, bárki megtapasztalhatja a bőrén. Fölnagyítania sem igen kell a torz emberi vonásokat, hétköznapi ismereteink ezzel is egybevágnak.
Gyilkos szatírája az önös érdekeikért egymásba taposó honpolgárok morális alsó szintjét példázza. Ha úgy tetszik, egy országútnyi ország közmorálját pellengérezi ki. Vitriolosan, kegyelem nélkül. Mindössze két (különböző életutat választó), valójában saját értékrendje szerint életképtelen értelmiséginek kegyelmez meg.
Az író panoptikumának figuráit virtuóz színészi alakítások sora eleveníti meg. Zsámbéki Gábor sodró dinamikát diktál az előadásnak, óraműpontossággal, poénra érkezteti a szereplőket, jelenetről jelenetre meglepetéssel szolgál. Pezsgő, ritmikájában diadalmas előadást rendezett. Bármilyen komikus helyzetbe is sodródnak színészei (Gáspár Sándor, Ónodi Eszter, Bezerédi Zoltán, Bán János, Fekete Ernő, Máté Gábor, Lukáts Andor, Kiss Eszter, Máthé Erzsi, Kun Vilmos, Hajduk Károly e. h., Bodnár Erika, Elek Ferenc), sosem súrolják a ripacsériát. A lényegre összpontosítanak.
Bármilyen pontos az író megfigyelőképessége, vitriolos a szemlélete, éles a szatírája, szellemes a karikírozókészsége – a komédia inkább sorozatos látlelet, semmint bárminemű vígjátéki, bohózati szerkezettel, dramaturgiai fordulatokkal megáldott színjáték lenne. De – játék és szatíra a maga nemében. Nem tör irodalomtörténeti érdemekre, nem ás igazán mélyre, mint akár a Csirkefejben vagy Az imposztorban, nem választja sem a Molière-i, sem a gogoli (lásd Revizor) komédiák koherens cselekményből fakadó dramaturgiai modelljét. Ám, amit elénk tár – kacagtatóan, de fájdalmasan, véresen valóságos.



« vissza