Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Rosszkedvünk tele

Az új év kezdetén nem sok optimizmus tölthet el minket. A legfőbb öröm, hogy túl vagyunk a 2003-as, a botrányból sokat, sikerből semmit nem hozó éven. Ráadásul ezek a botrányok nem a pártpolitika jól koreografált kampányaiból nőttek ki (hogy aztán a vizsgálat különböző szakaszaiban elhaljanak), hanem nemzetközi bonyodalmakat szító, fajsúlyos ügyek állnak mögöttük. A kudarcok ugyancsak nem a pártpolitikai feszültség erőterében megfogalmazott vádaskodások, hanem mértékadó pénzügyi, gazdaságpolitikai körök ítéletében és a letagadhatatlan pénzügyi és társadalmi nehézségekben fejeződnek ki.
Mindezt az átlagember is érzi. Egy olyan év után van teli aggodalommal, amelyben a reáljövedelmek – alighanem példátlan mértékben – 10%-kal nőttek, egy ugyancsak jelentős emelkedést hozó év után.
És mégis: ez az év lezárta a rendszerváltozás korszakának reménykedését. Ez ugyan fölöttébb szubjektív megállapítás, de vannak azért mögötte tények is. A befektetői bizalmi index változásai, a pártpreferenciák, a politikusok népszerűségének alakulása, s néhány célzott vizsgálat tükrözi ezt a hangulati fordulatot. A gyakorlatilag kétpárti Magyarországon ennek a változásnak közvetlen politikai jelentése van, bár maga a kiábrándulás nem pártfüggő, és a hangulati változások nem mérhetőek közvetlenül pártpreferenciákkal. Rosszkedvűen is kitarthat pártja mellett kormányoldali, és bizakodva is akarhat kormányváltást az ellenzéki szavazó. A konzervatív orvos vagy tanár is örült 2002-es fizetésemelésnek, de aggódott az általa fontosnak tartott erkölcsi és kulturális értékekért, miközben azért úgy vélte, hogy az általa preferált pártnak lehet igaza abban, hogy meglesz még – a rá nézve éppen kedvező – osztogatásnak a böjtje. Anyagi helyzete javulásának idején reménykedhetett abban, hogy sikerül majd valahogy megtalálnia az általános lecsúszás idejének egyéni túlélési technikáját.
Ezt figyelembe véve a pártok támogatottsági indexének változásai tehát csak fenntartásokkal forgathatók be a közérzület változásait taglaló elmélkedésekbe. A közérzet szempontjából inkább árulkodó, hogy a kormányoldal népszerűségvesztésével nem növekszik arányosan az ellenzék támogatottsága, ami egészében a politikai kiábrándulás – rosszkedvünk tele – bizonyítékaként is felfogható.
A tartóssá váló tendenciák azonban nem hagyhatók figyelmen kívül, ahogyan a makrogazdasági folyamatokat figyelő külső elemzők véleménye, a független hitelminősítő cégek véleménye sem. Ha tehát ma egy magyar állampolgár rosszkedvű, s nem szívesen gondol arra, hogy mit ígér neki a jövő, az nem véletlen: egymástól eltérő módszerekkel, összehasonlíthatatlan mintákra, adatsorokra épülő vizsgálódások eredményeinek birtokában sem lehet derűlátó. Ha mégis bizakodni akar, már nem a saját erejétől, lehetőségeitől, nem az országban érzékelhető folyamatoktól vár biztatást. Amibe kapaszkodna, az olyasmi, amitől derűsebb időszakban inkább szoronghatna. Mert azt azért tudnunk kell, ha mégannyira is bizonyosak vagyunk abban, hogy a nemzet jövőjét, érzelmi, kulturális, identitásbéli gondjait, gazdasági előrelépését, biztonságpolitikai érdekeit az unión belül hatékonyabban lehet megoldani, biztosítani, megvédeni, mint kimaradva, ez a csatlakozás nem jutalomjáték, hanem kemény feladat lesz. Ahogyan ára volt a szovjet blokkból való kiszakadásnak, kockázata a szabadságnak, úgy most is meg kell fizetni a várt előnyök árát. S ezt előre kérik, szerencsére, mert utólag még ennél is többet kell fizetni.
Újabb szubjektív megjegyzés következik: uniós tagságunkat illetően ma már azok közül reménykednek egyre többen, akik korábban aggódtak, s azok szoronganak, akik idáig reménykedtek. Akik nemzeti szuverenitásunk korlátozásának következményeitől tartottak, most azt gondolják, hogy nem fog ártani, ha egy kudarcot kudarcra halmozó kormány melléfogásait a brüsszeli direktívák fékezik. Vonatkozik ez elsősorban a gazdaságra, de mindinkább érzékelhetjük azt is, hogy megannyi belpolitikai, kulturális ügyünkben is sokat javíthat az uniós normák betartásának kötelezettsége. Néhány hónapig azonban még főhetünk a magunk keserű levében. Más kérdés persze, hogy az uniós tagság semmilyen téren nem jelenti azt, hogy Brüsszel végzi majd el Budapest feladatait. Bajainkat itt és nekünk kell megoldani.
A hangulatunkat úgysem igen érthetik máshol, mi magunk sem tudunk vele sokat kezdeni. Nem objektív mutató: a mérhetőség kultusza nem könnyíti meg, hogy a társadalom feszültségeiről a döntéshozók friss és használható adatokat, elemzéseket kapjanak, s ilyenformán sok minden nem is jelenik (de nem is jelenhet) meg ott, ahol a megoldásoknak kellene születni. A demokráciák számára a közhangulat nem igazán fontos, mindaddig, amíg nem jelentkezik voksokban. A demokrácia rendje arra a hipotézisre épül, hogy intézményrendszere képes az állampolgári akarat eredőjeként mintegy automatikusan kezelni a társadalomban jelentkező problémákat. Ez azonban bejáratott és sikeres demokratikus rendszerekben sem ilyen egyszerű, s különösen nem egy átmeneti, magát kereső demokráciában. Ez számos, mérhető következménnyel jár, a közbiztonságra (Budapesten 20%-kal több gyilkosság), a közlekedési balesetek (2003-ban mintegy 10%-kal több halott) számának alakulására a társadalom lelkiállapota éppen úgy hat, mint az egészségügyre. A társadalom számára alapvetően fontos, közvetlenül nem anyagi, nem a reáljövedelmekkel mérhető mutatókat tekintve ugyancsak rosszul állunk, még ha a demokrácia valóban alkalmat ad arra, hogy az igazi társadalmi robbanásokat elkerüljük.
Az 1956-ot érett fővel megéltek emlékeznek még arra, hogy a politika eseményein, értelmiségi nyugtalanságon, ilyen-olyan útkereséseken, mozgolódáson túl volt még valami különös abban a nevezetes évben. Az, hogy a hétköznapi élet terein is pattanásig feszültek az idegek. Elég volt, hogy valakinek a lábára léptek a villamoson, meglökték a piacon, csúnyán néztek rá egy kocsmában – és pillanatokon belül csattogtak a pofonok, repültek a székek, s akár több tucatnyi ember püfölte egymást. Nos, november-decemberben jóformán nem telt el hét, hogy ne olvashattunk volna tömegverekedésekről, nagyszabású kocsmai és piaci csatákról. Ami lehet véletlen is, de a fentiek fényében nem véletlen és nem is ártatlan jelenség.
Még kevésbé ártatlan és véletlen, hogy az indulatosság, az önkontroll elvesztése nemcsak az utca emberét jellemzi. A közelmúltig nem nagyon volt példa arra, hogy a politikai elit s kormánytagok vesztik el a rájuk nézve kötelező önuralmat: láthattunk tudósítást elvált feleséget ért inzultusról, szomszédasszonnyal való összeakaszkodásról, sértő szavakra tettlegességgel reagáló politikusról. Nem éppen biztató, ha a hatalom embereinek mentális, pszichikai alkalmatlanságával szembesül az állampolgár. Ehhez még tényleges durvaság sem kell, vannak gesztusok, amik aligha értelmezhetők másként. Nem lehet mással magyarázni például azt a sajtóközleményt, amelyben a miniszterelnök tudatta az ország népével: senkinek semmi köze ahhoz, hogy ő hol nyaral vagy telel. (Amiben elvben – úgy vélem – igaza is van.) Csakhogy a mostani tiltakozás előzménye az a tavalyi üdülés, amellyel éppen a kommunizmus utolsó fellegvárainak egyikében lepte meg magát a kormányfő. Nem minden magánprogram magánügy. Ami máshol csak az emberi jogok megsértése iránti közömbösségnek számítana, az a kommunista diktatúrából a demokrácia felé araszoló Magyarország esetében az új, demokratikus politikai kultúra sértő semmibevétele. A tavalyi helyszín megválasztásától vált idén is közüggyé e téli pihenő célpontja, s a miniszterelnök ismét elbukott a politikai kultúra maga kreálta vizsgáján.
Aminek fényében (árnyában) nincs mit csodálkozni a téli szezon mellékbotrányain, például a hadügyminiszter és az egészségügyi miniszter villaügyén. Ezek kezelése ismét a demokratikus politika gyakorlatában nélkülözhetetlen vitaképesség és pszichikai állóképesség hiányáról tanúskodott. Mindenkinek joga van fáradtnak, idegesnek lenni. Vannak azonban olyan veszélyes üzemnek számító ágazatok, ahol a legcsekélyebb neurotikus tünet esetén tanácsos visszavonulni. Vagyis indokolt, hogy például nem csak az orvos, légi irányító, pilóta keressen ilyen állapotában más elfoglaltságot, hanem a politikus is…
Ezek az ügyek nem igazán nagy ügyek. Belül vannak azon a határon, amely a politikai civódásokat általában kormány és ellenzék között világszerte jellemzik. Kezelésük ügyetlensége lépi át az elfogadhatóság határát, és arról tanúskodik, hogy a politika néhány kulcsszereplőjének idegállapota, felelős megnyilatkozási képessége nem éri el azt a szintet, amit pozíciója megkövetelne. Különösen súlyos probléma ez akkor, ha nem rögtönzött válaszban ejt valaki hibát, hanem stábja közreműködésével írásba adja. Az utóbbi azt jelenti, hogy az illető nem egyedül, hanem szakértői csapatával együtt alkalmatlan. Ez pedig megint csak nem magán-, hanem a legsúlyosabban közügy…
Az ellenzék szinte folyamatosan támadja a hatalmon levőket, hogy következetlenek. Ez azonban csak a kormány döntéseire, és nem a magatartására vonatkozik. Ami az antidemokratikus hatalmi gyakorlatot illeti, az tökéletesen következetes. Ez nemcsak ellenzéki vélekedés, hanem az Alkotmánybíróság megállapítása is. Az elmúlt évben két döntése a kormányzó koalíció alkotmánysértését mondta ki. Természetesen nem nevezve nevükön a vétkeseket, mert az alkotmánybíróságok nem politizálhatnak. De ez nem jelenti azt, hogy döntéseiknek nincs közvetlen politikai jelentése. Azok az alkotmánysértések, amelyeket kimondott, egyértelműen politikai indíttatásúak voltak. Így értelmezni is alkotmányjogi és politikai alapon kell őket (bár, főként a kórháztörvénnyel kapcsolatos döntésnek igen érdekes jogfilozófiai és jogegységi következményei tárhatók fel). Mindez a kormány nyilvánvalóan kampányfogásként fölvetett alkotmányozó szándéka szempontjából sem közömbös. Az alkotmánybírósági döntések megerősítik azt az ellenzéki álláspontot, mely szerint az új alkotmányról csak akkor lehet érdemi megbeszéléseket folytatni, ha a kormány legalább a régit betartja…
Az egyik döntés az úgynevezett Mécs-bizottság működésével kapcsolatosan született. Az Alkotmánybíróság az Országgyűlést marasztalta el mulasztásos alkotmánysértés vétkében, mondván, hogy nem szabályozta a vizsgálóbizottságok működését, s nem rendezte a személyiségi jogok védelmét ezeknek az eljárásoknak a menetében. Aki emlékszik arra, hogy miért került e kérdés napirendre, az tudja, hogy ez a döntés mire vonatkozik. Arra, hogy a kormányfő titkosszolgálati múltjának vizsgálatára létrehozott bizottság elnöke egyebek közt információk kiszivárogtatásával, besúgók és besúgottak összekeverésével határozott politikai célt szolgált: a kormányfő kimentését az ügynökmúlt miatt kirobbant botrányból, felelősségét részben eliminálni, részben a botrány dagasztásával kisebbíteni akarta. (Az már a sors különös játéka – legyünk jóhiszeműek –, hogy mindezt az egyik eleven ’56-os mítosz, az egykori halálraítélt celebrálta.) Ezzel szemben lépett fel az ellenzék, s kérte az Alkotmánybíróság állásfoglalását, de a számára kedvező döntést nem sikerült politikailag megfelelően kommunikálnia, ami viszont nem csak az ő baja, hanem a demokratikus intézményrendszer fejlődése szempontjából is veszteség.
Ez az ügy több volt, mint a kormány–ellenzék antagonizmus egyik csatatere. Bármely politikai botrány jelentőségét az adja, hogy miként kezeli azt a társadalom, hogyan dolgozza fel az ország politikai kultúrája. Nos, ezt már akkor is láttuk, rosszul, illetve sehogyan. Ez történt most az Alkotmánybíróság döntésével is, nem látszik, hogy beépült volna a közélet folyamatába.
Ez a közöny, a nyilvánvaló tények elmaszatolása jellemzi a közéletet, s ez a mai politika erkölcsi és minőségi válságának kulcsa. Azt bizonyítja, s erről már ezekben az írásokban esett szó, hogy a magyar politikai értékrend nem egyszerűen közömbös bizonyos általános és politikai erkölcsi normák iránt, hanem azokat meghatározó résztvevői egyenesen tagadják. Hogy egy korábbi ciklusban lehetett olyan miniszterelnököt választani, aki ’56-ban a fölkelt nemzet többségével szemben cselekedett, azt részben az átmenet idején betöltött szerepével, részben a szocialista múlt közelségével még lehetett mentegetni, magyarázni. A baloldal következő jelöltje – változnak az idők – már nem közvetlen, fegyveres támogatója volt a pártállamnak, hanem titkosszolgálatának szolgálatában szerzett érdemeket. Csak az eszközök változtak, a tartalom nem. És itt akár mérsékelhetjük is az uniós tagság regulatív szerepébe vetett bizalmunkat: a nemzetközi életben mindkét kormányfő elfogadtatta magát, mert – a külső értelmezés szerint – ha nem ez történik, az destabilizálta volna a magyar helyzetet. (Ami persze így sem túlságosan stabil, de ez már egy másik történet.)
A demokratikus politikai kultúra ügyében fontos másik ítélet tartalmi szempontból nézve ugyancsak a kormányoldalt marasztalta el. Csak emlékeztetőül: a kórháztörvényt a köztársasági elnök nem írta alá, hanem visszaküldte a parlamentnek további megfontolásra. A Ház kormánypárti többsége néhány órán belül ismét napirendre tűzte, és újabb vita nélkül, változatlan formában megszavazta. Az Alkotmánybíróság döntésének az adott kérdésre adott válaszon túlmutató üzenete az, a jog nem csupán formális előírások halmaza; nemcsak betűje, hanem szelleme is van. E szerint a törvény visszaküldésében megjelenő elnöki vétó célja a nem törvényhozás akadályozása, hanem a törvényalkotás segítése. A törvény tényleges újratárgyalása nélküli ismételt elfogadása egy formálisan jogszerűnek látszó eljárással valójában az elnök alkotmányosan rögzített jogkörét, sőt a hatalmi ágak szétválasztásának elvét is megsérti.
Az Alkotmánybíróság nem politikai jellegű döntéseket hoz, így nem marasztalhat el pártokat. Most is csupán az Országgyűlés egyetemleges felelősségét állapíthatta meg. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy ez a felelősség mindig elsősorban, s az itt taglalt két esetben kizárólagosan a többségé, vagyis a kormánypártoké.
Az Alkotmánybíróság döntéseivel úgy tűnik, hogy a jogállamiság győzelmet aratott. Látszólag minden rendben lenne. Józanul gondolkodó állampolgárt, politikust vagy politológust mindez aligha tölthet el örömmel. Ami történt, a kedvező végkimenetel ellenére nem sok jót mutat a demokratikus fejlődést illetően. Alkotmányosan, jogilag, formálisan a dolgok rendje helyreállt. De olyan ez, mint amikor a bíróság elítél valakit: az ítélet nem változtat azon, hogy a bűncselekmény megtörtént.
Attól, hogy az Alkotmánybíróság megtesz mindent valamely jogsértés megszüntetésért, annak megtörténtén nem tud változtatni. Egyáltalán: amit helyre kell állítani, az korábban sérült. A lehető legsemlegesebben megfogalmazott döntés sem változtat azon a tényen, hogy az alkotmányosságot a kormányzó pártok sértették meg.
Abban a pillanatban aggódnunk kell, amikor a jogállamiság nem a napi gyakorlat része. Ha azzal nyugtatjuk magunkat, hogy vannak intézmények, amelyek teszik dolgukat, és meg tudják védeni, úgy gondolkozunk, mint az az ember, aki mit sem törődik az egészségével, mondván, ha megbetegszik, majd meggyógyítja az orvos, mert arra való. Az egészség azonban más, mint a gyógyult állapot. Ha tehát az alkotmányosság védelméhez – olyan alapvető kérdésben, mint a köztársasági elnök jogköre – az Alkotmánybíróság közreműködése kell, akkor baj van. Azt jelenti ez, hogy a törvényesség a legvégső határig hátrált, s az utolsó fórumnak kell megvédenie.
Sőt: mivel az AB elmarasztaló döntéseihez nem tartoznak szankciók, azok a jogsértő magatartásért felelős személyeket és csoportokat nem a hasonló cselekményektől való tartózkodásra ösztönzik, hanem arra, hogy máskor ügyesebb legyen, sikeresebb technikákat keressen céljai eléréséhez. Ebből pedig már ki is tetszik: az alkotmánybírósági döntések közvetlenül nem alkalmasak az alkotmányosság megvédésére, azt valójában csak a hatalom elkötelezettsége tudja folyamatosan biztosítani. Jelen pillanatban azonban ennek az ellenkezőjét látjuk.
Az év egyik utolsó politikai eseménye volt a sokak szerint a PSZÁF elnökének eltávolítását célzó törvény parlamenti elfogadása, majd a köztársasági elnök általi alá nem írása. A korábbiak fényében ezt az ügyet is másként kell néznünk, mint ahogyan azt egy normálisabb világban tennénk. Szűkebb, szakmai értelemben ez a törvény is nyilván kellően alá van támasztva, föl van építve. (Ahogyan formálisan szabályszerű volt a kórháztörvény második elfogadtatása is.) De a törvényjavaslat megszületésének előzményeiből tudjuk, hogy ez a törvény igazából nem a pénzügyi szabályozás hatékonyabbá tételének érdekében született.
Nem vitatható, hogy természetes vágya bármely kormánynak, hogy mozgásterét növelni akarja, s hatalmi pozíciók szerzésére törekedjék. Ezt azonban az adott az adott jogrend, legfőképpen az Alkotmány által meghatározott keretek közt teheti. A jogszabály módosítások célja olykor bizonyos személycserék lehetővé tétele volt, de a rendszerváltozás folyamatában az is gyakori, hogy a jogi keretek változtatása a legtermészetesebben jár együtt személyi változásokkal. Most azonban nem ilyen esetről van szó.
A PSZÁF elnöke elleni (azóta is ismeretlen tettesek által végrehajtott) májusi támadás e törvényt minden analógiájától eltérővé teszi. A magyar közéletet az azóta eltelt időszakban sorozatosan rendítették meg azok a hírek, amelyek rendkívül súlyos pénzügyi visszaélésekről szóltak. Jóformán nem volt hét, ami ne hozott volna felszínre olyan ügyet, amely valamilyen formában ne lett volna összefüggésbe hozható a PSZÁF által feltárt anomáliákkal. A bennfentes tőzsdei kereskedelem, a közpénzekkel való tiltott műveletek, közpénzek magánpénzzé alakításának technikái, pénzmosás, sikkasztás, korrupció változatos esetei önmagukban egyszerű köztörvényes ügyek lehetnek. Ebben a történetben többször láthattuk, hogy ezek (ha másban nem, de a személyes kapcsolatok terén mindenképp) a legfelsőbb politikai-hatalmi körökig érnek, a legjobb esetben is az általános vezetői és politikai felelősség szintjén. Hogy a feltételezések nem alaptalanok, azt a szervezett bűnözés elleni harcra szakosodott intézmények vezetőinek leváltása, a néhányuk ellen indított eljárások, a szervezetek átalakítása is jelzi. (Ti. ha az érintettek valóban bűnösök, akkor azért, ha ártatlanok, akkor még inkább gyanúra ad okot a pénzoligarchia, a politikai hatalom és a bűnszövetkezetek közötti viszony problémája…)
Amit idáig láttunk, így foglalható össze: a PSZÁF vezetője több, súlyos ügy nyomára lelt, és ezt nyilvánosságra hozta. Ettől kezdve akciók indultak az eltávolítására, s példátlan, a jogrend tiszteletével aligha összeegyeztethető politikai nyilatkozatok hangzottak el, s ezektől maga a miniszterelnök sem tartotta magát távol. A kijelentések egy része azt a látszatot kívánta kelteni, hogy a PSZÁF vezetőjét közvetlen felelősség terheli azoknak az ügyeknek a kialakulásáért, amelyeket felfedezett, noha nem feladata a bűnmegelőzés. Ha a vezető hibázott, akkor hibája okán lenne mód eltávolítására. Ha a hatékony működéshez a szervezet átalakítására van szükség, az azt is jelenti, hogy az adott rendszer szereplői nem felelősek a bekövetkezett eseményekért. Ebből következően a jogszabály-módosítás annak indirekt elismerése, hogy Szász megfelelően végezte a dolgát.
A személyes támadásokból tudjuk, hogy Szász eltávolítása a kormányzat elhatározott szándéka. Az, hogy egy hat évre kinevezett tisztviselőt kellemetlenné válása esetén a parlamenti többségét szavazógépként működtető csoport a törvények megváltoztatásával távolíthat el, nem egyszerű hatalomnövelési szándék, hanem a hatalommal, a joggal való visszaélés. Ha jogszabályba nem ütközőnek, de a társadalmi normákat és a jó erkölcsöt sértőnek ítélhet a bíróság (lásd Tocsik Márta honoráriuma), akkor ezt az elvet érvényesíteni kell a jogalkotást illetően is. Amikor most a végrehajtó hatalom keresztülvitte a törvényhozáson, hogy számára kedvezően módosítson bizonyos szabályokon, akkor nem egyszerűn hatalmát akarja növelni. Az eddig ismertté vált tények szerint ezúttal a vizsgálatba vontak köre a vizsgálatot indítók-végzők körét akarja megakadályozni abban, hogy a vizsgálatot végigvigye. Az ilyen törekvés a jogrend morális alapját támadja meg, a jogkövető magatartás társadalmi kívánalmát vonja kétségbe.
A Lex (kontra) Szász ügy azért aggasztó, mert része egy folyamatnak, amelyben a jog szisztematikusan a politika alá rendelődik. Nemcsak az előző kormány idején kinevezettek köre elleni akció egy állomása, hanem a demokrácia alapértékeit fenyegető magatartás újabb megnyilvánulása.
A folyamat veszélyességét növeli, hogy Magyarországon nem egy békés, kiegyensúlyozott, konszolidált demokrácia működik. A demokratikus gyakorlatnak most kellene kialakulnia, megszilárdulni. Egy diktatúra utáni helyzetben a demokratikus jogállam alkotmányos kereteinek tartalommal kitöltése, a jogi formulákban megjelenő normáknak a hétköznapi életben való megjelenítése elemi érdek. A kormány működésében túlságosan sok az ezzel ellentétes üzenetet hordozó gesztus.
A szomorú valóság az, hogy a rendszerváltás nemzetstratégiai értelemben meghatározó célkitűzését jelentő uniós tagság küszöbén azzal a ténnyel kell szembenéznünk, hogy lefékeződött, némely szegmensében elakadt, sőt visszafelé haladni látszik a rendszerváltozás folyamata. Éppen abban a döntő elemében, amelynek tartalma – nem győzöm ismételni, éppen mert mindenki tudja, s talán ebben konszenzus van a politikai spektrum minden szereplője közt, annyiban legalábbis, hogy senki sem vonja kétségbe – a demokratikus jogállam kialakítása és megszilárdítása.



« vissza