Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nemzeti építészet?

Egy hónapon át várta látogatóit 2003 őszén a Műcsarnokban az a kiállítás, mely a magyar építészet elmúlt 15 évét mutatta be, a rendszerváltástól az EU-ba lépésig. Amit e rövid idő alatt a magyar építészek, s főleg a fiatal építészek teljesítettek, meg is érdemelte a méltó bemutatást. Méltó volt a rendezvény helye: a kiállításoknak már önmagában rangot adó Műcsarnok régóta nem kínált építészeti témájú bemutatót. Méltó volt a kiállításhoz a gazdag anyag és még ha jó néhányan hiányoztak is, a felvonult alkotók nagy száma. A bemutatkozás lehetősége kamarai tagsághoz volt kötve. A mellőzöttek sok esetben ugyancsak jeles alkotók, távollétük sajnálatos hiányt teremtett. Alig enyhített ezen az a tabló, mely az első teremben állt, és felsorolt néhányat (sokakat?) a bizonyára többek által keresett építészek közül. Számomra is többen hiányoztak. Kár. De a bemutatott anyag így is gazdag volt, így is jó áttekintést biztosított. Az, aki az elmúlt években lapozgatta a hazai építészeti folyóiratokat, már ismerhette a kiállítás egyes objektumait. Mégis jó, ha most együtt mutatkoztak, ha emlékezetünkbe idézhettük őket, és jó, hogy alkotóik más műveivel együtt tárulhattak elénk. Méltó volt a rendezvényhez, hogy az Ybl-díj mellett legrangosabb építészeti kitüntetést a Pro Architektúra díjakat a kitüntettek a kiállítás megnyitása alkalmából vehették át.
A kiállított anyagból néhány alapvető következtetést lehetett levonni. Elsősorban azt, hogy az építészeti alkotások tekintetében ez a másfél évtized termékeny volt, ami a magyar kulturális élet jelentős motívuma. Következtetni lehet arra is, hogy a rendszerváltozás új igényeit és lehetőségeit félő-bíráló megnyilatkozások ellenére az építészeti élet pezseg. Szinte azt mondhatnám, hogy a tablók egy építészeti konjunktúrát tükröztek. Pedig érdemben csak lakóházak és középületek mutatkoztak, az elmúlt 15 év hazai építészetében túlnyomó hányadot alkotó kereskedelmi és ipari épületek (köztük több magas színvonalon megvalósult csarnok) nem is szerepeltek. A kiállítás sajnos ismét előtérbe helyezte a fővárost, de lehet, hogy ezt csak én érzem így, mert vidéken élek. (Mindenesetre több általam ismert vidéki épületet – jó épületet! – hiányoltam). De lehet, hogy ez nem a rendezőkön, hanem a résztvevőkön múlott. (Alapvető hiány volt, hogy a kiállítási katalógus még a rendezvény bezárásának napján sem jelent meg. Magyarázat lehet erre, de mentség alig.) Nem kívánok seregszemlét tartani a kiállításon szereplő alkotók felett, és nem is tudom elmesélni, hogy milyen sok nemes épületet láttam viszont. Méltánytalan lenne bárkit is kiemelnem a sorból, tiszteletem minden fiatal kollégáé, aki itt szerepelt. A katalógus remélhetően mégiscsak megjelenhetett már, mire a folyóiratnak ez a száma az olvasó kezébe kerül, így az érdeklődő még nem is késett el egy áttekintés lehetőségéről.
Amiről most szeretnék szólni, az inkább egy felirat volt, mely megragadott és gondolatokat ébresztett bennem. Erre kívánok összpontosítani. A kiállítás egyes termeiben filozofikus kérdések – pl. Miért építünk? – és rájuk adott válaszok színesítették a rendezvényt. Kérdés és válaszok nagy betűkkel a falra festve voltak olvashatók. Az egyik kérdés így hangzott: Van-e magyar nemzeti építészet? A válaszok (részben a válaszadó nevével) nagyon különbözőek voltak: Van. Nincs. Volt. Van, de… Ybl Miklós és Lechner Ödön. Majdnem volt. Kós Károly elkezdte. Makovecz annak tekinthető. Remélhetően nemsokára lesz. Sose lesz többé. Kilátás sincs rá, az utolsó lehetőséget is elszalasztottuk. És a többi.
Ha egy hirtelen előlépő riporter nekem teszi fel a kérdést, nem tudtam volna én sem épkézláb választ fogalmazni. De a kiállítást elhagyva már eszembe ötlött, hogy itt voltaképpen nem a válaszokkal van a baj, hanem a kérdéssel. Mit ért a kérdező nemzeti építészeten? Népi építészetet? Az más kategória, mint a nemzeti? Korszerű építészeti alkotásokra átültetett népi motívumokat? Aligha. A kérdés, úgy hiszem, az egyéni megfogalmazást kérte számon, mely az architektúrában a magyarság lelkületének lényegét tükrözi. Ez már jobban megközelíti a fogalmat.
Fellapozva itthon az értelmező szótárt, azt a választ merítettem, hogy nemzeti az, ami az egész nemzethez tartozik, vele kapcsolatos, reá jellemző, őt megillető. Lechner Ödön az Iparművészeti Múzeum felépülte után úgy nyilatkozott, hogy kissé túlságosan indusnak tartja. Kós Károly boronafalas erdélyi ház mintaképei minden elismerésre méltó értékük mellett sem tekinthetők stilárisan az egész nemzethez tartozónak, s ez érvényes Makovecz Imre életművére is, amelynek értéke vitathatatlan, de nem az egész magyarság mentalitását tükrözi. Félreértés ne essék, nem azokra gondolok, akiknek ez nem tetszik, vagy akik Makovecz architektúrájának erejét és nagyságát nem értik meg, hanem azokra, akik ugyancsak nagyot alkotnak, szilárd meggyőződésben, hogy jót alkotnak, de merően más felfogásban.
És itt úgy hiszem, már kezdjük a helyes választ megközelíteni. Mert ahogy Makovecz Imre architektúrájára büszke lehet minden magyar, az is, akinek nem tetszik, vagy aki nem ért egyet vele, úgy el kell ismerni Turányi Gábor herendi porcelaneumának, Reimholz Péter budavári apartmanházának kifogástalan építészeti értékét, hozzáfűzve, hogy a magyar építészeti kultúrát méltóan képviselik, itthon és külföldön. Vagyis mindazok, akik eltérő jellegben, de alaprajzban és szerkezetben jól megoldott korszerű épületeket alkotnak, még ha azok különböző megjelenésűek is, tevékenységükkel a nemzeti építészet fogalomkörébe tartoznak. A jelleget és a megjelenést itt találóbb kifejezésnek érzem, mint a banális stílus kifejezést, mely nem utal feltétlenül a lényegre. A korszerű architektúrájú, jól megoldott épületek hozzánk tartoznak, minket képviselnek. És a magyarságot meg is illetik. Vagyis: a nemzeti építészet nem homlokzatban, nem formában, semmiképpen sem stílusban, tulipános motívumban, hanem minőségben rejlik. Ezen az alapon nemzeti építészet Csete György beremendi kápolnája csakúgy, mint Lázár Antal Siemens-székháza.
Van azonban a nemzeti építészet fogalmának egy másik eleme is, amely az értelmező szótártól független, melynek definíciója általánosságban mozog és nem a művészetek valamelyik ágára irányul. Nevezetesen az, hogy eltérjen az egyetemes építészettől, megkülönböztethető legyen az ugyanabban a korszakban, hasonló technikai eszközökkel dolgozó és rokon feladatokat megoldó-kielégítő külföldi építészek munkájától. Mert Molnár Farkas ugyan elsőrangút alkotott, de nem különbözött lényegileg Mart Stamtól vagy Gerrit Rietveldtől. Tehát munkássága nem tekinthető nemzeti építészetnek.
Úgy hiszem, hogy a polémiának ezen a szakaszán lép be a népi építészet fogalma. A már hivatkozott értelmező szótár, melynek fogalmazását nyilván alaposan megfontolták, arról tájékoztat, hogy népi az, ami a néphez tartozik, belőle származik. A nép pedig egy nagyobb emberi közösség, melyet a közös nyelv, a részben közös eredet és a közös hagyományok fűznek össze. Megkockáztatom azt a véleményt, hogy építészeti vonatkozásban nem a hangzó nyelvet, hanem – itt igenis helyén való – a stiláris nyelvet érthetjük. S akkor a huszadik század elején-közepén elterjedt úgynevezett internacionális stílus az európai nép(ek) megnyilatkozásának fogható fel. Molnár Farkas vagy Walter Gropius mindketten (az) európai népből származtak. Valójában nem voltak internacionálisak, hanem európaiak. Amerika más irányban indult, s csak az európai kivándorlók hatására tért rá erre a csapásra. Kína, Japán távol maradt ettől mai napig. Tehát igenis a népinek – ma ugyancsak időszerűen – európai méretre való kiterjesztésével magyar nemzeti építészetnek is felfoghatjuk hozzájárulásunkat a világot meghódító (modern) architektúrához. Annál is inkább, mert jobban odafigyelve megállapítható, hogy a magyar építészek alkotásai csak hasonlóak, s nem megegyezőek voltak a külföldiekével. Mindegyikben volt egyéniség, amelynek fontos szerepéről is rögtön szót fogunk ejteni.
A nemzeti építészetnek a különállóságra támasztott igénye tehát feloldható egy európai integrációs folyamatba illesztéssel, a népit is jellemző ezeréves történelmi múlt során kialakult közös kultúrnyelv fogalmának a bevezetésével. Bizonyára könnyebben elfogadható, hogy Bartók zenéje nemzeti, mert ismertebb, hogy a magyar népzenéből fakad, de a dísztelen – úgymond funkcionalista – építészet racionalizmusának gyökerei is kimutathatók a népi, éppenséggel a magyar népi építészetben. Legfeljebb időben máskor, jellegben más módon. A nemzeti sajátosság a különállásban tehát nem a Kárpát-medence hanem csak valamivel tágabb, úgymond közép-európai határokat figyelembe véve máris kimutatható, s ebben az esetben ez is az első tételünk minőségi követelményéhez vezet vissza. Nemzeti sajátosságokat mutat a jó építészet.
Végül és részben az elmondottakból fakadóan a nemzeti építészet kritériumát szerintem kielégíti minden magyar építész, aki nem epigon, hanem saját útját járja. Ez a legkönnyebben érthető és igazolható nemzeti sajátosság. Ezért volt nemzeti építész Medgyaszay István, holott a franciaországi vasbeton-tapasztalatait ültette át hazánkba, ezért volt nemzeti építész Lajta Béla, aki a szecessziós formákat külföldön látta és a chicagói irodaépületek típusát ültette át a Szerviták terére, ezért volt nemzeti építész Körmendy Nándor, aki a római iskola nyelvén formálta örökszép Szent Imre-templomát Győr részére.
Nemzeti építészet tehát volt és van, csak fel kell ismerni. A nemzeti építészet nem egy sajátos és különösen nem egy idővel hervadó vagy egzotikummá törpülő különlegesség, hanem a maradandó érték. Ez önmagában hordja eredetiségét, mely egyúttal nemzeti. Kár, sőt szomorú, hogy egy rövid magyarázat helyett, melyet a kiállítást látogató sok fiatal, gyerek, tanuló is megértett volna, vagyis ahelyett, hogy a nemzeti építészet kritériumát a jó építészetben jelölték volna meg, csattanós válaszra számítva feltettek egy helytelen kérdést. A kapásból adott, többnyire banális válaszok csak félreértést okozhattak. Azt a látszatot is keltve, hogy lehet, hogy valamikor volt magyar nemzeti építészet, de most ennek nyomát sem látjuk.
Pedig aki a kiállításon nyitott szemmel járt, nagyon is láthatta, hogy mennyi nemes, sikerült, korszerű és tetszetős lakóépület, középület és más létesítmény épült az elmúlt 15 év alatt, a rendszerváltástól a küszöbönálló EU-csatlakozásig. Engem ezek a példák ismét meggyőztek arról, hogy van és él magyar nemzeti építészet.



« vissza