Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Németország elmozdul a holtpontról

2003. december 15-éről 16-ára virradó éjszakáján a német képviselőház és a szövetségi tanács közvetítőbizottsága, Gerhard Schröder kancellár, Angela Merkel, a kereszténydemokrata ellenzék vezére és Edmund Stoiber bajor miniszterelnök – tehát a belpolitikai nagyágyúk – részvételével dűlőre jutott egész sor reformtörvény kompromisszumos elfogadásával. A politikai drámát a szatíra követte: az egyik fontos törvény, az adócsökkentés finanszírozása a CDU/CSU követelései értelmében legfeljebb 25%-ig történhetett volna hitelfelvétellel – mint később kiderült, az éjszakai maratoni ülést kísérő pénzügyminisztériumi tisztviselők, akiknek becslései képezték a megegyezés tárgyi alapját, kb. egymilliárd euróval elszámolták magukat, ezért a hitelfinanszírozás mintegy 30%-ra emelkedett. Saját tapasztalatból tudom: minden szövetségi minisztériumi tisztviselő rémálmai közé tartoznak a véget nem érő parlamenti bizottsági ülések, az eredeti napirend felborulása, esetenként órák hosszat tartó várakozás, amit hirtelen felvált a nulláról százra gyorsítás, ha a miniszter vagy a parlamentáris államtitkár mellé ülve, a szakmai illetékesség szerinti napirendi pontnál a képviselők rendelkezésére kell állni. Nem csodálom, hogy fokozottan stresszes körülmények között egymilliárd differencia adódott – legfeljebb érdemes lenne feltenni a kérdést: nem lehetett volna mindezt hetekkel előtte, nyugodt körülmények között megtárgyalni?
Mik a történelmi kompromisszum lényeges pontjai? Schröder kancellár népszerű adócsökkentési javaslataival harapófogóba vette az ellenzéket, ugyanakkor – minden szolidaritást nélkülözve – a finanszírozásról kijelentette, hogy várja az ellenzék javaslatait… Ezt Merkel és Stoiber az adócsökkentés két lépcsőre osztásával és a további eladósodás korlátozásával ügyesen kivédték. A finanszírozás további elemei Koch (CDU) és Steinbrück (SPD) miniszterelnökök javaslata alapján a szubvenciók három éven át évi 4%-os fűnyírós levágása, valamint az alanyi jogon juttatott lakásépítési támogatás 30%-os csökkentése. Városépítőként hozzáteszem: sajnos csak 30%-os csökkentése. A kormány eredetileg egészében törölni akarta – Németország több régiójában amúgy is tartósan nagy túlkínálat van a lakáspiacon –, a szabadon álló családi házak tömege hosszú távon pedig súlyos nehézségeket okoz, a költséges infrastrukturális beruházásokon és a belvárosok közpénzekkel támogatott kivéreztetésén át az ökológiai szempontból értékes szabad területek visszavonhatatlan beépítéséig. Mégis, összességükben az intézkedések a helyes irányba – a tradicionális lobbik szerepének korlátozása, az idejétmúlt gazdasági szerkezetet konzerváló kiadások lefaragása és nem utolsósorban a helyi önkormányzatok anyagi helyzetének javítása felé – mutatnak.
Meglehetős politikai pikantériája volt a reformcsomag egy másik pontjának. A jövőben a munkanélkülieknek bizonyos körülmények között minden legális állásajánlatot el kell fogadniuk, tekintet nélkül a fizetés összegére, az állás képzettségi igényeire, különben csökkentik vagy megvonják a munkanélküli-segélyt. Mindezt a kormány eredeti törvényjavaslata tartalmazta, majd – több baloldali szociáldemokrata képviselő nyomására – törölték a képviselőház elé került változatból, a közvetítőbizottságban az ellenzék követelésére visszakerült a szövegbe, majd a kompromisszumot a képviselőház úgy emelte törvénnyé, hogy a szociáldemokrata–zöld koalíciónak nem volt saját többsége. Más szóval: Schröder kancellár programja ezen pontjának keresztülvitelét gyakorlatilag az ellenzéknek köszönhette – az ilyesmi pedig normális körülmények között egykönnyen kormányválsághoz vezethetett volna. Hónapok óta tartósan a CDU/CSU megszállva tartja a démoszkópiai magaslatokat, ezért Schröder most semmiképpen sem engedhet meg magának előrehozott választásokat, még akkor sem, ha (lásd 2002-ben!) a publikum kegye rendkívül forgandó.
Németország helyzetéről legutóbb beszámolva (Magyar Szemle, 2003. augusztus) a bénult mozdulatlanság feletti aggodalmamnak adtam hangot. Most úgy tűnik, hogy az ország – összes eresztékében recsegve-ropogva – végre kezd elmozdulni a holtpontról. A kooperatív föderalizmus ezúttal valóban kooperatívnak bizonyult, mégis: a politikai elit kezdi felismerni, hogy ilyesféle látványos éjszakai ülésekkel, milliárdos tévedésekkel egy nyolcvanmillió lakosú európai országot hosszabb távon nem lehet komolyan és tisztességesen irányítani. A probléma gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak, nevezetesen egyrészt a szövetségi alkotmányos szervek bonyolult viszonyában, másrészt a szövetségi és a tartományi szint jóformán áttekinthetetlen illetékességi és pénzügyi zűrzavarában keresendők. Az alkotmány eljárási jogi szinten három formában szabályozza a tartományok részvételét a szövetségi törvényhozásban a szövetségi tanács közreműködésével: egyszerű állásfoglalás, képviselőházi abszolút (kancellári) többséggel visszautasítható ellenvetés és hozzájárulás formájában. Nincs viszont egyértelmű összefüggés az eljárási jog és az anyagi jog között, nevezetesen, hogy mely területekre terjed ki a szövetségi törvényhozás kizárólagos, konkuráló illetve kerettörvényhozási illetékessége a tartományokkal szemben és mely területre melyik eljárást kell alkalmazni. Ha pedig mindezt megtetézzük a törvény-végrehajtási illetékesség megosztásával, valamint a szövetség és a tartományok adóztatási és adóbevétel-megosztási szabályaival és nem utolsósorban az európai jog egyre növekvő szerepével, akkor olyan sokdimenziós teret kapunk, amely még a tapasztalt alkotmányjogászokat is megizzasztja – nem is beszélve az állampolgárról, aki joggal elvárhatja azt, hogy adógarasaival nemcsak hűen sáfárkodjanak, hanem azoknak útját legalább nagyjából követni tudja.
Az intézményrendszer problémái mellett pártpolitikai vetülete is van a kérdésnek: hosszú évek tapasztalata szerint szövetségi kormányváltás után a kormánypárt egyik tartományi választást a másik után veszíti el, míg a tartományi kormányokat és ezzel a szövetségi tanácsot kevés kivétellel a szövetségi ellenzék dominálja – mindaddig, amíg ismét fordul a kocka. (A szövetségi tanács elsőrangú feladata a tartományi érdekek képviselete a szövetségi törvényhozásban, tagjait a tartományi kormányok delegálják, ezért nem hasonlítható össze az amerikai szenátussal.) Így vált egyre nehezebbé a kormányzás Schmidt kancellár szociálliberális koalíciójának az 1982-es kormányváltásig. Kohl kancellárnak éppen a német egység létrehozása kritikus hónapjaiban kellett szociáldemokrata többségű szövetségi tanáccsal szembenéznie, majd 1998-ban, a kormánya által megkísérelt adóreform Bundesrat-blokádja lett bukása egyik oka. Ma Schrödernek kell ellenzéki többségű szövetségi tanáccsal bajlódnia. A checks and balances hatalomkorlátozási elve tehát a német politikai gyakorlatban itt is működik, csak mondhatni: kissé túl jól működik, mert könnyen bénuláshoz vezet. Német politikusok ezért néha enyhe irigységgel pislognak Nagy-Britannia felé, ahol egy bon mot szerint a parlament diktatúrája érvényesül, világosabban és gyorsabban működő döntési struktúrákkal – persze ennek valamennyi hátrányával is: kormányváltás esetén ott adott esetben a politikai inga lengései sokkal erőteljesebbek (és fájdalmasabbak azoknak, akiket eltalál…).
Az eredeti alkotmányos elv világos, és a szubszidiaritásból indul ki: a törvényhozás és végrehajtás a tartományok feladata, eltekintve azon kivételektől, amelyeket az alkotmány expressis verbis a szövetségi szintnek tart fenn. Csakhogy 1949 óta nemcsak a világ lett bonyolultabb, hanem – átfedésben az európai integrációval – a szövetségi törvényhozás köre egyre inkább a tartományok kárára bővült, közös feladatok (mint pl. a regionális gazdaságfejlesztés) és vegyes finanszírozások születtek, egyre inkább elkenve a kiindulási alapot. Mindezek ismeretében a szövetségi alkotmányos szervek 2003-ban föderalizmus-bizottságot küldtek ki az összefonódások szétbogozására – sajnálatos módon a pénzügyi kérdéskörben eleve korlátozott vizsgálati és javaslattételi feladatkörrel. Más szóval: a valóban nagy ugrásra, az átfogó modernizálásra a classe politique-nek még mindig nincs igazán bátorsága. Pedig a politikai elitnek erre szüksége lesz, ha a rajnai kapitalizmust nemcsak a múlt sikermodelljének tekinti, hanem a jövőben is sikerre akarja vinni.



« vissza