Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Hungarian exceptionalism"

Rendhagyó módon a címhez fűzök magyarázatot, mielőtt témámra térnék. Első látásra azt hihetné valaki, hogy az angol nyelvű kifejezéssel követem a divatot, amelyik nem ismer se kocsmát, se falatozót, se üzletet, se vidéket – hovatovább már hazát sem –, hanem csak pub-ot, snack bar-t, shop-ot, country-t, sőt, hazai használatra is csak Hungary-t. Éppen ellenkező célom van azonban a címbeli angol nyelvhasználattal. Honi sajátosságaink történelmileg egyre több vonatkozásban bekövetkezett idegenszerűvé válásának a kockázatosságára szeretnék utalni. Ironikusan figyelmeztetve az idegen szólammal az anyanyelv, a hazai beszédmód és mindezek jelentéseinek fontosságára. Mi több, és a vizsgálódás tudományos pályáin ez a többlet az elsődleges, kettős csavarú iróniára kényszerülten. A kivételesség angol nyelvű kifejezését néhány olyan ország önérvényesítő sajátosságaira utalva használják ugyanis, amelyek mindeddig hatásosan és eredményesen ellenálltak a kívülről őket – őket is – ostromló másságoknak. Szándékolt iróniámban második csavar, hogy miközben képzeletben igyekszem átállni az említett idegenség ellen sikeresen védekező országok hullámhosszára, ezt a szándékomat csak számukra, sőt az ügy számára is idegen nyelven közölhetem. Bár az első csavart, a belénk fészkelt másságok elutasításának csak egy más nyelven kifejezve találó jelzését már előre kétségessé teszi a második – globalizálódásban, (poszt-)internacionalizmusban – kényszeredett ironikusság, mindkét csavarintás gyökerét keresem. Az eredendőségeinket. De a fejleményeitől sem zárkózva el, hanem éppen a felfejlesztésükre serkentve. Ezért használok a címben terminus technicus-t, és ezért másodrendű idézőjelben.
Három kérdéskörrel foglalkozom az előadásomban. Először a kivételesség – exceptionalism – terminusának a felmerülésével és jelentőségével a globalizálódó világban. Másodszor a mi a magyar? diskurzus történelmi alakulásával. Előrebocsátva, hogy a diskurzus kifejezést abból a célból használom valamelyik magyar megfelelője helyett, hogy ezáltal egyszerre utaljak a mi a magyar? kérdés idegen nyomást gyakorló válaszkörnyezetére és vitájának az úgynevezett posztstrukturalista, posztmodern, tudástársadalmi, információs társadalmi stb. időszerűségére. Harmadik témám lesz a csatlakozás Európához, az immár ezeregyszáz éves találkozás és kihívás 1990 utáni helyzetében, perspektívájában és indítványokra késztető feszültségében.

Távol-keleti kivételesség

A kivételesség megjelölés az utóbbi 20–30 évben emelkedett az egyik vezető terminus rangjára a távol-keleti országok vizsgálódásaiban. Elsősorban Japán vonatkozásában, de aztán Korea – persze magától értetődően Dél-Korea –, Tajvan, sőt Szingapúr és Hongkong viszonylatában is.(1)
A kivételesség Japánban ősrégi érzés, viselkedés és tudat fejleménye. A 19. században és a 20. század első kétharmadában a modernizáció mentén, majd a Posztmodern keretében. A két világháború közötti időszakban – a második világháború japán neve csendes-óceáni háború (Pacific war) – a japán nemzeti jellemről Japánban kialakult kép uralkodó vonása a családiasság és a sajátos éghajlati viszonyoknak megfelelő formálódás volt. Önmagukat pozitívan, ugyanakkor részleges, különös fogalmakba foglalva értékelték. Az 1945 utáni másfél évtizedben a demokrácia kilátásai, a következő tizenöt évben a modernizáció, majd az ezt követő másfél évtizedben a nemzeti jellemnek a csoportkohézió és konszenzus terminusába foglalt leírása volt a japán kivételességről folytatott japán vizsgálódás kiemelt témája. A 20. század utolsó két és fél évtizedében pedig a nemzetközivé válás kérdése lett a vezető téma. Az önértékelés az 1945 utáni demokratizálódás kihívása idején negatív, a többi periódusban pozitív volt. Az önjellemzéseket pedig 1945 után általános, sőt egyetemleges terminusokban fogalmazták meg a demokratizálódás és a modernizáció vonatkozásában. Ellenben amikor újfent a nemzeti sajátosságok, legújabban pedig a nemzetközivé válás problémái kerültek előtérbe, a japánok ismét elsősorban partikuláris fogalmakat használtak.
A japán önjellemzést a japán társadalomról az angol nyelvű irodalomban kialakult kép emeli ki megerősítőleg, illetve kontrasztban.(2) Az értékelés csak a második világháború előtt és közvetlenül utána volt ellentétes a japán önértékeléssel – előbb negatívan, aztán főleg pozitívan értékelték Japánt az angol nyelvű irodalomban –, a használt fogalmak terjedelme pedig megegyezett a japánok által használt fogalmakkal (vagyis részleges, majd egyetemleges, aztán ismét univerzális terminusokban írták le a japán társadalmat). Maguk a használt fogalmak a tárgyalt első és utolsó periódusban különböztek a japánok önjellemzésében használt fogalmaktól. A második világháború előtt orientalizmusnak címkézték a Japánról szerzett tapasztalatokat. Közvetlenül a második világháború után viszont – ezt a véleményt a tanulságokra vonatkozólag már most kiemelem – a vesztes, amerikai megszállás alá került és földig rombolt Japán társadalmát tekintve észrevételezték, hogy ez integrált kulturális Egész. Ami aztán az utóbbi évtizedek nemzetköziesedés kérdéskörét illeti, eleinte a Leckék Japántól volt a Nyugat fő terminusa, majd a kilencvenes években – a japán gazdaság gyors növekedésének a lassulása idején – a kritika, sőt a leckéztetés szándéka erősödött fel.(3)
Ennek a most nyugati viszonylatban vázolt keleti, de éppen a viszonyulásban világtörténelmi történetnek folyamatosan jelenlévő vonatkozási rendszere Japán egyedülvaló egyetlensége, kulturális kivételesség értelmében megnevezve: nihondzsinron. A japán tudatot átható és vezérlő önjellemzésnek és külső véleményezésnek ezt a fókuszát a Modernnek és a modernizációnak a vonatkozásában kiemelt négy mozzanattal specifikálom.
Az 1930-as években határozottan megfogalmazták a Modern japán módra túlszárnyalásának az igényét, majd még élesebben 1942-ben, amikor a csendes-óceáni háború kitörése után fél évvel A Modern felülmúlása címmel rendeztek konferenciát Kiotóban. Az 1867-tel kezdődő japán modernizációban – az 1912-ig uralkodó császárról elnevezve Meidzsi-civilizációban – sajátos kettősséget állapítottak meg: ellenállást a Nyugattal szemben azon az áron, hogy az ellenség racionális eszközeit tették magukévá. Az első világháború után ez az alku – hozzátehetjük: kényszerpálya – az amerikanizmus haszonelvű eszköz-központúságával veszélyeztette Japánt. Oly módon, hogy kulturális gyökerek nélküli fogyasztói társadalommá alakítsa, veszélyeztetve mindazt, ami a japánt japánná teszi: az Egész és a minőség iránti érzéket, a tartózkodás, a mérséklet, sőt a szűkösség szépségét, a tudás egységét, a hagyományos közösségi életet.
Nem azon a módon akarták azonban felülmúlni a Modernt, hogy visszaforgatják az idő kerekét, például agrártársadalomba, hanem oly módon, hogy szolgáló szerepre korlátozzák a gépezetet, és megakadályozzák életük el- és kiárusítását. A háború rányomta persze a bélyegét a konferenciára. Az egyik fő szervezője (Kavakami Tecutaro) egyenesen úgy fogalmazott, hogy a vita azt a harcot tükrözi, amelyik egyfelől az intellektuális életet igaz módon motiváló japán vér, másfelől a modern időkben Japánra rátelepült nyugati tudás között zajlik.
Voltak persze a konferencia későbbi – nyugati, vagy nyugati véleményt visszhangzó – elemzői között olyanok, akik azon voltak, hogy fasiszta címkét ragasszanak rá. Ennek a címkézésnek a nyugati érdekből alkalmazott nyugati előítéletességét mi sem bizonyítja határozottabban, mint az, hogy a baloldallal szimpatizáló japán gondolkodó (Takeucsi Josimi) elevenítette fel nyomatékosan a csendes-óceáni háború utáni években a kiotói konferencia mondanivalóját, amihez a japán embernek tartania kell magát. Ez a kritikus különválasztotta A Modern felülmúlása vitában a gondolatot az ideológiától. Utóbbin a háborús politikával azonosulás szólamait értette, az előbbin pedig a modernitás felülvizsgálatát, ami legalább annyira időszerű szerinte a háború után, mint amennyire előtte – és közben – volt.
Negyedik mozzanatként az 1979–80-ban meghirdetett, a hivatalban lévő miniszterelnökről Ohira-programnak elnevezett tervet említem a nihondzsinron gyújtópontjának a jelzéséhez. Ebben a programban a Modern felülmúlása már kész tényként szerepelt. Kész gazdasági tényként, aminek eredményeként most a kultúra új kora virrad fel, és így azon van a sor, hogy – idézem – a szellem és a kultúra gyümölcsének a beérlelésére törekedjenek.
A 90-es évek széles körben elterjedt kivételesség-beszélyeiben ez a sikeres japán egyedülvaló egyetlenség – nyugati terminussal élve unicitás – a minta. A globalizálódás kihívásai szerinti változatokban, az adott távol-keleti ország különös jellemzői szerint, de mindig a Modern nyugati minőségének megkérdőjelezésével, és egyáltalán a Nyugat egyetemességének, univerzalitásának, továbbá ebből származtatott – Nyugaton eredendőnek hirdetett – fölényének és hódító stratégiája indokoltságának a kétségbevonásával.

Mi a magyar?

A mai második kérdéskör – mi a magyar? – története messze múltba vezet ismét vissza, és onnan a jelenbe. Nem csak az ügy természeténél fogva sokkal inkább költői, mintsem tudományos kérdések és válaszok történetéről van szó, hanem ezen felül magának a téma alanyának a kérdés/válasz együttesben megnyilvánuló természete miatt is. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy vallomások, vágyképek, indulatkitörések, eszmerajzok, ábrándok és fantomok uralják a leírásokat. Persze a téma annál kevésbé alkalmas tudományos feldolgozásra, mennél mélyebbre hatol a kutatója, és mennél átfogóbb vizsgálódásra törekszik. Ezért az anekdotikus, alkalmi, felületes benyomásokból összeálló jelleg más népek – általam ismert – (ön)jellemzéseit is uralja. A magyarság magyar minősítése azért sajátosan költői, mert a minősítő rendszerint egyáltalán nem különül el benne a minősítettől. Önnön sorsáról beszél, életre-halálra megy, a végzet előérzete hevíti.
A tudományos megközelítés számára mégis adódik esély – hasonlóan az ihletett verselés költészettani vizsgálatához – ezeknek a megnyilatkozásoknak a történelmi felméréséből. Ennek a csupán első közelítésnek szánt felvázolását jelzem most. Valódi vagy odaképzelt idézőjelekbe téve a direkt, vagy áttételesen költői minősítéseket. Abból a célból, hogy a hevületet a tudományos vizsgálódás által megkívánt kezelhetőségi hőfokra igyekezzem hűteni. Ami két okból nem fog elegendő mértékben sikerülni. Részint azért, mert a költőiség átsüt az idézeteken, részint azért, mert magam is magyar vagyok: óhatatlanul benne vagyok a képben, melyet rajzolni próbálok. Tartva azonban magamat a történetiséghez, ez a bonyodalom módszer. Módszertani fogódzó ahhoz, hogy előkészítsem az átmenetet az utóbbi egy-másfél évtized minősítéseihez, amelyek éppen az elevenünkbe vágnak.
Epizódokat ragadok ki. Először a honfoglaló magyarok lelki tulajdonságait említem. Annak a rekonstrukciónak megfelelően, amelyet Hóman Bálint az egykorú görög, nyugati, szír és arab források alapján adott. Ezekben a híradásokban – írja Hóman Bálint – nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.(4)
Időben nagyot ugorva, egy 18. század elején Stájerországban összeállított jellemzőlistát említek.(5) Tíz nemzet szerepel benne, tizenöt előre kiválasztott tulajdonság – mint pl. személyiség, hibák, szertelenségek, intellektus, ügyesség, halálnem – szerint. Ha beleszámítjuk az ellenséges szomszédságból eredő torzításokat és gonoszkodást, a mi jellemünk ábrázolása akkor is több mint elgondolkoztató; csaknem kétségbeejtő. Modorunk álnok, viselkedésünk hűtlen és áruló, intellektusunk alacsony, halálnemünk kard által esni el. Erényünk alig; ügyességünkként a latint hozzák fel. Ehhez a pozitívumként kiemelt tulajdonsághoz – időben ismét nagyot ugorva – Németh László történelmi válságban, 1943-ban Szárszón adott helyzetfelméréséhez fűzött megjegyzésemben térek mindjárt vissza.
Aki a magyarság újkori történelmét megírja – kezdte a beszédét Németh László(6) –, arra kell felelnie, hogy süllyedt »bennszülött«-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Rövid történelmi áttekintés következik, Mohácstól kezdve. Újabbkori vész a 19. század második felének magyarrá cégérezett Habsburg-királysága: ebben az időben veszi át a gyarmatosító szerepét egy magát magyarnak nevező felületes nemzetköziség. Amiért akkoriban és máskor ez így történhetett, azért Németh László diagnózisa szerint megromlott bennszülött erkölcs(7) a felelős. Ebben a felismerésben tűnik a jövő még végzetesebbnek, mint amilyen a múlt volt. A háború utáni rendezés-t, akármelyik hadban álló fél győzzön is – mondta Németh László(8) – másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának, elképzelni nem tudom. […] Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem lesz az, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltók«-at. […].
Ezeknek a megváltóknak az előőrsei – egymástól eltérő indíttatásból és különböző fokú erőszakossággal – éppen Németh László előadásához kapcsolódva jelentkeztek be. Nagy István erdélyi író, aki egy másik felszólalásában a haszonelvűségen felépülő árutermelés ellenében a népek szükségletének kielégülésére irányuló tervgazdaságot, a kapitalizmus helyett a szocializmust hirdette meg, Németh Lászlót nemzeti öngyilkosságra való felhívással vádolta.(9) A harmadik oldal koncepcióra célozva. Pedig Németh László ezen éppen ellenkezőleg, a magyar önállósulást értette. Tegyük fel – mondta –, hogy Új-Guineában van egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a – harmadik oldal.(10) Mindenesetre Nagy István ezzel a felfogással szemben követelte munkásság és parasztság címén, de pártot néven nem nevezve, a kommunista párthoz való csatlakozást. Kisajátítva magának a bennszülött-koncepciót. Szerinte ugyanis ez a csatlakozás az egyetlen mód a bennszülöttek számára, hogy kiharcolják a maguk »elsőszülöttségi jogát«. Minden más magatartás csak öngyilkosságra való felhívás.(11)
Az efféle megváltók Szárszó utáni négy évtizedben megvalósuló ígéretföldjének a terrorját apró, de tipikus, aztán majd az ígéretföldje utáni világ médiaeljárásává tovább örökítődő cenzúra (és/vagy öncenzúra?) jelzi. Mind előre-, mind visszamenőleg. A szárszói konferencia anyagának az 1983. évi újraközléséből kihagyták ugyanis annak a fiatal erdélyi teológusnak a felszólalását, aki leszögezte, hogy a magyar munkásság vezetői sokszor nem értik meg a magyarság együvé tartozásának a parancsát; aki elítélte a szóbeszédet, amelyik Németh László mondanivalóját azzal a váddal próbálja elintézni, hogy fasiszta; aki tiltakozott az ellen – történetesen, de váteszi előérzettel, ezt a tiltakozást kisgazda politikusnak címezve! –, hogy már előre helyezkednünk kell (a baloldalon persze) a nagy világégés utáni pozíciókért.(12)
Az 1943-as szárszói konferencia olvasatai az 1990-től máig tartó országos tanácskozások – és sokszor tanácstalanság – előzetes szövegértelmezés-mintái. Analóg diskurzus, melyben fel-felötlik a mi a magyar? kérdés (csökkenő nyilvánossággal, mert egyre mélyebben elfojtódik az elmúlt hat évtizedben), miközben a döntés kényszere a cselekvés és az eszközlés pályáira terelődik.
Szellemi tartaléka mindazonáltal a költői önismeret, melynek írásos megnyilatkozásait néhány évvel Szárszó előtt – a történelmi vihar közeledtének riadalmában – Szekfű Gyula szerkesztette kötetbe,(13) és amit ezzel csaknem egyidejűleg fejezett ki Illyés Gyula(14) és Németh László. Ismét az utóbbit idézem, hogy megmutassam a magyarságtudat példázatos megfogalmazását, amelyikből hiányoznak – a költői sorsmagyarság sok évszázados végzete ez – a valóra váltás technikai, társadalmi és politikai médiumainak az irányjelző gondolatai.(15)
Adyról szólva tör elő a vallomás. Ő a magyar sorsot magából beszélte – írta Németh László –, ide-oda hányt céltalansága: az ő céltalansága volt, de ha csodált valamit népében, akkor is magát csodálhatta benne. […] Az a halállal határolt emberi idő, melyet a világmindenség közönyös ideje elmorzsol, átleselkedik; az ember érzi erejét, s érzi határait; a végesbe szorított végtelenség feszeng, s az ember minél hatalmasabban akarja fölülmúlni mindennapjait. Ady költészete olyan lelket mutat, akinek a fél teste állandóan kinn volt az időből; egy-egy szenvedélyeset csapott az életbe, s aztán derékig lökte ki magát a nemlétbe. […] Egy filozófiai színpadra felszorított élet volt az övé, vívódás a megidézett végokkal. […] Irodalomtörténetünk furcsa paradoxona, hogy ő, aki Dévénynél tört be s a Nyugat vezére lett, a Nyugattól legfüggetlenebb magyar poéta. […] A magyar irodalom, éppen mert önmegtagadásból európai, szándékban, értelemben európaibb, mint azok az irodalmak, amelyekben nemzeti és európai között a meghasonlásra nem is kerülhetett sor.(16)
Maga Ady nevezetes viszont arról, hogy a magyarság legellentétesebb jellemzőit lehet csokorba gyűjteni az írásaiból.(17) Miként Németh László a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? kötetről állapította meg elmarasztalólag: Semmi sem volt könnyebb, mint ezt a könyvet nevetségessé tenni. Csak a nagy igyekezettel összehordott jelzőket kellett egy garmadára önteni. Szabadságszerető, konkrét, habzsoló, pompázó, életes, egyéni, előkelő, méltóságra érzékeny, búskomor, és így tovább […]. Hogy fogjunk hozzá, hogy faji hibáinkról írva ne ilyenféle bazárt nyissunk emberi hibákból?(18)
Második témám zárógondolataként egy ilyen hibát emelek ki. Vázlatom egyenlegének megvonása felé törekedve szintén Németh Lászlóhoz kapcsolódva. Ő mondta az 1943-as szárszói beszédében, a reformkor jellemzéséül, hogy nyelvünk ekkor rugaszkodik el a népnyelvtől, műveltek és műveletlenek közt most lép fel az átbeszélhetetlen űr […].(19) Ez a vélemény azért tetszetős, mert a népet láttatja a nemzeti megújulás buzogni nem szűnő gazdag forrásának. Miközben feledteti a Magyarországon hosszúra nyúló középkor nyelvi kényszerzubbonyát: a latint, amit erényünknek szokás feltüntetni, pedig egyszersmind anyanyelvi műveletlenségünk tudálékos díszű leple volt. Apanyelv – mondta róla Bárczi Géza;(20) a hiányzó vagy mostohaapa holt nyelve – tesszük hozzá.
Skolasztikus nyelvkatedrálisok hazánkban nem épültek belőle; a nem indoeurópai anyanyelvű lélek nem talált és nem épített bele kifejezéscsatornát; ami átjött belőle a közhasználatba, mint virtus, juss, titulus, abban több volt a dac, a gőg, a dölyf, mint a honi kulturalitás. Figyelembe véve, hogy a nyelv sajátos emberi médiumunk – Határaink kommunikatív Médiummá megeredése(21) –, hosszantartó anyanyelvi műveletlenségünket a technikai, társadalmi és politikai médiumokban kényes szűkölködésünk – ami még súlyosabb: hanyagságunk – paradigmájának tekinthetjük.
Költői önismeretünkből ennek a medialitáskészségnek – a művek létrehozásának, becsülésének, működtetésük tisztségének – a megszólaltatása és méltatása hiányzott, és hiányzik sok vonulatban mindmáig. Miközben a mélázást ellenpontozó tettrekészségünket nem csak mi magunk szeretjük hangsúlyozni, hanem gyakran mások is elismerik. Ebből a fel nem ismert szakadékból kelnek ugyanakkor az elégedetlenség, a vádaskodás, sőt alkalomadtán a gyűlölködés kimérái; mások hibáztatása a saját mulasztásainkért.
Anyanyelvet szipolyozó mostohaapa-nyelvek uralma – olykor több volt belőlük, aztán cserélődtek is, a legújabb kori történelmünkben legalább kétszer (most a komputer-angolon van a sor) –, és a medialitás-készség satnyasága a bennszülött technikalitás gyámoltalanságának kétféle kifejeződése. Szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Összefüggésük közismert jelenségekben ütközik ki. Közülük a modernizáció és a polgárosodás késlekedését és félresiklásait említem, mert ezek hatásait mindmáig szenvedjük. Irodalmi népiességünk éppúgy nem fejlődött a Meister Vilmos regények vagy a Doktor Faustus szintjére, mint ahogyan az iparosodás új meg új húzóágazatainak elitje is rendre import-emberekből rekrutálódott. Az elakadások és a kudarcok miatti keserűség pedig önostorozásban, nemzethalál-beszélyekben tört fel ahelyett, hogy a hátrányokat tanulással, munkával, kockázatvállalással, élelmes önérvényesítéssel igyekeztek volna behozni. Nem beszélve a kimérákról, melyek közül a gyűlölködésnél is szörnyűbb ennek forrása, az elfojtott, de emésztődésben érződő, nemritkán ön-elemésztésben feltörő öngyűlölet. Ami sokféle változatban érhető tetten, az egészségkárosító élvezeti mérgekhez való ragaszkodástól a közlekedési és média baleset-neurózisokon át az öngyilkosságig.

Csatlakozás Európához

Harmadik témám megbeszélésére ennek a véleményemnek a nyomatékosításával térek. Az Európához csatlakozás folyamatában a magyar modernizáció, vagy inkább már posztmodernizáció kihívását és ellentmondásosságát tartva szüntelen szem előtt. Először azonban ennek a potenciálisan ellenséges környezetét említem, mint tényt. Mellőzve ezúttal annak vizsgálatát, hogy mennyiben az imént említett szakadék riasztja el tőlünk, vagy fordítja ellenünk a kívülállókat, és mennyire a mediális élhetetlenségünket kihasználó gyarmatosítási törekvés kifejeződése.
Az egyik mérvadó nyugati társadalomtudományi folyóirat – történetesen ebben jelent meg a távol-keleti kivételességet elemző, korábban idézett írás is – tereptanulmányon alapuló helyzetfelmérést tett közzé Magyarországról 1990-ben. Szerzője, ismert (poszt)modern teoretikus, annak az évnek az áprilisában végzett hazánkban kutatásokat. Többnyire az előítéleteibe erőszakolja azonban a mondanivalóit. De most nem ezekkel foglalkozom, hanem a szemenszedett valótlan állításait illusztrálom az egyik kijelentésével, melyet mások mellett Bartók Bélával példáz: Magyarország befolyásos kozmopolita értelmiséget termelt ki magából, amelyik – idézem – teljességgel el volt metszve, és ma is el van metszve a hagyományokhoz ragaszkodó, írástudatlan (illiterate) parasztságtól.(22)
A rendszerváltoztatás eddigi tizenhárom évében így élünk a bolsevik agitpropot akarva-akaratlanul átmentő, hazug médiaposványban. Mert hiszen nem úgynevezett egyedi jelenségről van szó, hanem a majd rákövetkező, külföldi autoritásba burkolózó belügyi üzengetések egyik első hangadásáról. Még el sem oszlott egészen a szovjet helytartók kommunista diktatúrája – még hazánkban állomásoznak a szovjet csapatok –, de már lecsap ránk a leminősítés a nyugati világból, hogy az új helyzetben új szerepű – de személyükben akár azonos – üdvösség-helytartókat kreáljon. Azért, hogy nálunk ez számít, és hogy méltó válaszok helyett, az elmúlt négy évtizedes behódolási reflexet ismétlő meghunyászkodás-szavazatok dominálnak, azért elsősorban ennek az országnak a lakossága felelős. A szégyentelenség-üzemért pedig még inkább.
Született kivételesség vagyunk persze a Nyugat Európájában. Nyelvünk révén mindenesetre, és a mentalitásunkat tekintve legalább annyira – nem foglalkozom most azzal a kérdéssel, hogy mennyire dolgoztuk le a fél- vagy ezeréves későn-érkezésünket az utóbbi ezeregyszáz éve alatt –, amennyire a mentalitás nyelvileg adódik. A kivételességünk azonban bennünket sem fennhéjázásra nem jogosít fel, sem megalázkodásra nem késztet; és fordítva, másoknak sem indok sem fölényeskedésre, sem csodálatra.
Vegyük észre, hogy a méltóságunkat az a rang adja, amit magunknak kiküzdünk, és amihez aztán folyvást tartjuk magunkat. A távol-keleti kivételességek elemzése arra a felismerésre vezet bennünket, ha korábban nem tudtuk volna, vagy ha valaki feledni, netán feledtetni akarná, hogy rangot mediális teljesítmény, méltóságot a mediális teljesítmény kiváló minősége ad. Gondoljunk ismét Japánra: a teljes háborús vereség után sem kesergésre nem adták magukat, sem szolgaszerepre nem voltak hajlandók a külföldi tőkebeáramlás érdekében, vagy kölcsönökért cserébe, hanem maguk tanulták ki a csúcstechnológiát, és a tulajdon munkájukkal termelték ki maguknak a mai civilizált életben nélkülözhetetlen alapjavakat.
Vegyük továbbá azt is észre, hogy a költői (sors-)magyarság történelmi diskurzusaiból ezek a dimenziók vagy hiányoztak, vagy háttérbe szorultak az elragadtatás, a nekibúsulás, a végzetre hivatkozás, a tőlünk függetlenül kedvezőtlen körülmények hibáztatása, az öndicsőítés, az önelmarasztalás, mások okolása mögött. Mikor hol, szinte esetről esetre változó összetételben. Közös nevezőjük azonban van: a magyarságtudat évszázadokon át az alibi fedezékében tenyészett, vagy az alibi szárnyékában senyvedt.
Alibi – latin eredetijében másutt, máshol – a modern nyugati nyelvekben lett használatos abban az értelemben, hogy valaki a bűntett elkövetésének pillanatában másutt tartózkodott. De ha mégis köze van hozzá, akkor a cselekmény az ő alibijével történt. A nyelvhasználat a viszonyítási rendszernek ezzel a megfordításával forogja ki az alibi alanyesetét. A más nevében, máshol, más eszközökkel, más célból működés központja lesz maga az az ember, akinek a tárgyilagos megfigyelő szempontjából nem volt – illetve nincs – szerepe a szóban forgó eseményhez. Önnön másulása nem történik azonban személyes következmények nélkül. Tulajdon mivoltának a legyengülésében, vagy akár kiürülésében üt vissza rá. Önmagát egyre kevésbé találja az egyik, a másik, a sokféle Mások csereberéjében. Ezért áldozatul esik, kiszolgálója lesz a Másság(ok)nak.
A Keletről érkezett nép számára másságot jelentő Nyugat viszonylatában önnön identitása definiálódott Más(ság)ként.(23) Ami egyszerre lett – és maradt – menlevél a különbözőségek kiütközéseire, és behozhatatlan hátrány az egyesülésekre, csatlakozásokra, szövetkezésekre törekvésben.
Ezt a nyughatatlan bonyodalmat fokozta a Nyugat saját alibizációja(24) az uralkodó keresztény kultúrájában. A végső soron mindig másra – túlvilágra, eredendő bűnre, Megváltóra stb. – hivatkozás, miközben ily módon az önös érdekeket gátlástalanul érvényesíthették azáltal, hogy a felelősséget ezeknek a saját-Másságoknak az alibijével igazolhatták.
Bonyolult folyamat ez, amelyik persze jóval a honfoglalás előtt beindult és kiterebélyesedett. Rövidség okán csak Nietzsche rabszolga-morál fogalmára utalok (Ok, kezdeményezés, beteljesítés és Cél szolgai átengedése Másnak a szolgálat bármily szegényes, de rövid távon biztos, hívők számára túlvilágra ígért jutaléka ellenében), mellyel ő a görög-római kultúra elkeresztényiesedését jellemezte. Európába illeszkedésünkkor azután velünk és itthon a bonyodalom fokozódott. A nyugati keresztény kultúra átvételével járó alibizáció és a Nyugat másságával találkozásból származó önnön alibizáció összefolyásával magyarázható, hogy a magyarság ezer éven át vonzalom és vonakodás, magára találás és meghasonlás kettős kötéseiben csatlakozott is, meg nem is a Nyugathoz. Amint ez legutóbb az Európához csatlakozás megszavazásának számarányaiban fejeződött ki, noha az adott történelmi helyzetben és az ország állapotát tekintve a csatlakozásnak nincs (miként néhány korábbi történelmi fordulóponton sem volt) reális alternatívája.

Mentális rendszerváltozást!

A csatlakozás eldöntésével mégis fordul a kocka. Az Európai Unió képviseletében a megszavazás éjszakáján Romano Prodi üzente nekünk – élőben közvetítette a televízió a vele készült interjút –, hogy a mi Másságunk becsülése ad nekünk tekintélyt az unió népeinek közösségében.
Az alibikben vajúdás helyzetében értelmezve számunkra ez azt jelenti, hogy megszűnt az esélye annak, hogy az identitásunkat hol eleve idegen, hol a belőlünk szándékosan torzított másságbálványokkal riogassák. Hivatalból mi lettünk ugyanis a Másság. Mégpedig a magunk mivoltában. A Máshatnékság – az úrhatnámságnak ez a »magyar posztmodern«, szolgalelkű hívságosság-utóda – így önigenléssé változik. Magárautaltság észrevételezéséből eredő önbecsülést fejlesztő, az expanzió kemény korlátai miatt környezetbarát önigenléssé. De ahogyan a közgazdaságtan tétele szerint nincs ingyen ebéd, úgy ingyen identitás sincsen.
Ennek a munkálásához érdemes tanulmányoznunk a távol-keleti kivételességeket. Átértelmezve persze azt, ami átértelmezendő, de most az összemérhetetlenségeket mellőzöm abból a célból, hogy néhány átvehető magunkat miheztartásra hívjam fel a figyelmet.
Ami Japán kivételességét illeti, ott a modernizáció az elszigetelődés 1867-ben kikényszerített feladása után, aztán a posztmodernizáció – nevezzük így – a csendes-óceáni háborúban elszenvedett vereség után nemzeti ügy lett és maradt. Amikor szembesültek a Világgal, újabban a globalizációval, akkor a gazdasági sikerükkel vívták ki maguknak azt a külső megbecsülést, melynek birtokában őrizték és fejlesztették a tulajdon kultúrájukat. A globalitást helyben gyakorolták. Olyan eredményesen, hogy új nyelvi jelölőt kellett kitalálni erre az eseményre: glokalitás.
Ennek a gyakorlatnak a titka: a figyelem az Egészre, miközben folyvást a részleteket műveljük tisztességgel; megtanulni, hogy elég legyünk önmagunknak, miközben sem a nagyratörő terveinket nem adjuk fel, sem a fogyasztóiság tantaluszi folyamatába nem veszünk bele; és mindenek fölött azon lenni, hogy az alibikből kitörve magunkon kezdjük a sort a különféle vállalásainkban, kezdeményezésekben, vállalkozásainkban és ezek eredményeinek az értékelésekor.
Ha nem tesszük, akkor ugyanolyan szólam marad a megtört globalitásból kölcsönzött »Hungarian exceptionalism«, mint a költői magyarságtudat sok-sok nemesnek szánt kifejeződése. Viszont ha így járunk el, akkor jó úton vagyunk ahhoz, hogy a kivételességünkből – ami a sajátunk, akár tetszik, akár nem – erényt csináljunk. Ezt a programot nevezem (a politikai, intézményi, gazdasági rendszerváltozás folyamatában ezeket megalapozó, és ugyanakkor átfogó követelményként) mentális rendszerváltozásnak. Aminek most kell – talán még nem késő! – következnie.

 

Jegyzetek:


1 Thornton, William H.: Korea and East Asian Exceptionalism. Theory, Culture & Society 15 (1998), 2, 137–154. l.
2 A Japánnal való összehasonlítást részletesebben tárgyalom Japán út/viszony. Előzetes a XXI. századból című könyvem 1. kötetében (Platon, Budapest, 2003), ahol az egyes kérdésekhez továbbvezető irodalom található.
3 A kételyek és az ellenérvek újabb diskurzusáról vö. Bai Gao: Japan’s economic dilemma. The institutional origins of prosperity and stagnation. Cambridge University Press, Cambridge, 2001.
4 Hóman Bálint: Magyar történet. 3. kiadás. Első kötet, 92. l. – Idézi: Szekfü Gyula: A magyar jellem történetünkben. In: Szekfü Gyula (szerk.): Mi a magyar? Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939 (reprint: Helikon, Budapest, 1992), 389–556. l. (494. l.)
5 Beschreibung und Konterfei der Europäischen Nationen. Bemutatja és tárgyalja (közelebbi bibliográfiai adatok megjelölése nélkül) Jack Goody: The domestication of the savage mind. Cambridge University Press, Cambridge etc., 1977, 154–155. l.
6 Németh László előadása 1943. augusztus 25-én a balatonszárszói Magyar Élet-Tábor előadás- és megbeszéléssorozatán. In: Szárszó. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1943, 41–54. l. (43. l.) – Újranyomtatva: Győrffy Sándor és mtsai (gyűjt., szerk. stb.): Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve, utóélete. Dokumentumok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983, 214–225. l. (214. l.) 7 I. m. 46–47. l.; vö. 42. l. – Újranyomtatott változatban: 219. l.; vö. 215. l.
8 I. m. 46. l. – Újranyomtatott változatban: 218. l.
9 Németh László Erdei Ferenc előző napi előadására reflektálva szúrta bele a saját, előre elkészített előadásába az idézett megjegyzését, melyet – miután ezt a gyorsírók nem jegyezték fel – az 1943-ban megjelent kötetben az előadásához toldottak. I. m. 54. l. – Újranyomtatott változatban: 225. l.
10 Nagy István Jócsik Lajos 1943. augusztus 26-i előadásához fűzött hozzászólásában fejtette ki a népek szükségletének kielégítésére irányuló tervgazdaság koncepcióját. I. m. 106–108. l. (108. l.) – Újranyomtatott változatban: 272–273. (273. l.) – Nagy István Németh László előadásához fűzött hozzászólása i. m. 57–60. l.-on olvasható; az idézet: 59. l. – Újranyomtatott változatban: 228–230. l. (229. l.).
11 Nagy István hozzászólása Németh László előadásához. In: Szárszó. I. k. 57–60. l. (58. l.). – Újranyomtatott változatban: 228–230. l. (229. l.)
12 Marosi Péter felszólalása Németh László előadása után, a Veres Péter és Nagy István hozzászólásában kibontakozó vitához. I. m. 60–62. l. (61–62. l.). – Az újranyomtatott változatból ez a felszólalás hiányzik. Valószínűleg azon szövegek közé tartozik, melyekről az 1983-ban publikált, idézett kötet szerkesztői a 172. oldalon ezt írják: Néhány előadás közzétételétől a szerző kérésére el kellett tekintenünk. Marosi Péter szövege az 1943-as kötetben felszólalás-ként jelent meg; ezért sem tudni, hogy cenzúrázás vagy öncenzúrázás történt 1983-ban.
13 Szekfü Gyula (szerk.): Mi a magyar? I. k.
14 Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek. 1–2. kötet. Nyugat, Budapest, 1938. – Részben újranyomtatva in: uő: Az író hűsége. Vál., szerk. és a bev. tanulmányt írta Domokos Mátyás. Természetbarát és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány – Kortárs Kiadó, Budapest, 2002, 11–93. l.
15 Németh László: Kisebbségben. 1939. – Újranyomtatva: uő: A minőség forradalma. Kisebbségben. Püski, Budapest, 1992, második kötet, 843–910. l.
16 Szövegkollázs Németh László: Ady Endre (in: uő: A minőség forradalma. Harmadik kötet: A magyar szellem. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 69–85. l.) című tanulmányának 79–82. oldaláról.
17 Vö. Babits Mihály: A magyar jellemről. In: Szekfü Gyula (szerk.): Mi a magyar? I. k. 37–86. l. (84. l.)
18 Németh László: Faji hibáinkról. In: uő: Kisebbségben. – Újranyomtatva a föntebbi 21. számú jegyzetben idézett gyűjteményes kötetben, 924–935. l. (924. l.)
19 Németh László beszéde 1943. augusztus 25-én. I. k. 41. l. – Újranyomtatott változatban: 214. l.
20 Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Gondolat, Budapest, 1963, 265. l. – Vö. Pusztai Ferenc: A latin apanyelv helye a XVII–XVIII. századi magyar nyelv szókészletében. In: E. Abaffy Erzsébet (szerk.): Adalékok a magyar nyelv életrajzához. Nyelvtudományi Dolgozatok 14. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 1973, 133–143. l. – Pusztai Ferenc: A kevert nyelvtől a magyar felé. In: Szathmári Erzsébet, E. Abaffy Erzsébet, B. Lőrinczy Éva (szerk.): Bárczi Géza Emlékkönyv. Születésének 100. évfordulója alkalmából. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1944, 143–150. l. – Széchenyi István a Hunniában (idézi és vitatja Zolnai Béla: A magyar stílus. In: Szekfü Gyula [szerk.]: Mi a magyar? I. k. 217–262. l. [250–251. l.]) azt írta, hogy a boldogtalan latin nyelv dúlta már bölcsőjétől fogva a magyar csinosodás szellemét.
21 Pethő Bertalan: Technikai civilizáció és lélek. Belépő a XXI. századba. Platon, Budapest, 2000, 74. l.
22 Turner, Bryan S.: The end of organized socialism? Theory, Culture & Society 7 (1990), 4, 133–144. l. (135. l.)
23 A Más(ság) diskurzusának metafizikájáról és politikai kihasználásáról vö. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Marxizmus és átfolyásai a Posztmodernbe/posztkommunizmusba. Első fél(adag). Platon, Budapest, 1998, 220–223. és 263–264. l., alsó hasáb. – A Másság diktatúrájá-ról a magyarországi rendszerváltozás kontextusában: I. m. Második(fél)adag, Platon, Budapest, 2001, 8. l.
24 A globalizálódás menetében egyre inkább kiütköző globális kudarc filozófiai értelmezéséről és magyarázatáról vö. Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. Platon, Budapest, 1992. 103. skk. l.



« vissza