Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Három laudáció (Király Ernő, Joseph Nadj, Cziffra György)

 

I.

 

Mi, a magyar kultúra munkásai, s ím: számvevői (az ő verscímét fájdalmasan idézve), Ady Endre óta úgy véljük, hogy itt minden valóban szétszóródott, hogy a mi magányos és titkos kultúránk immár szétesett; az idő vasfoga és a tér seregei fölfalták, megették. Holott minden új hajnal és lebukó nap arról mesél, hogy az ember benső kultuszai halhatatlanok, hogy a szétesés csak látszat. Vannak vigaszt rejtő látszatok is.
Király Ernő zeneszerző és népzenekutató művészete és munkássága egy azon kivételes életművek, azon vigaszok közül, amelyek eme újkori szétszóródásunk közegében és ennek ellenében, megállás és megzavarodás nélkül az összeszedődést és a megújulást szolgálták.
Király Ernő – aki országhatárainkon kívül, Újvidéken él és folyamatosan ott is dolgozott – a magyar zene azon alkotója és magasztos gondnoka, akinek minden alkotása annak az otthonosságnak az ismérveit és derűjét hordozza, amit magyar zenének, magyar gondolkodásnak és zenekultúrának hívunk és érzünk. Holott ebből a kultúrából ezenközben messze kitekintett.
A modern európai műzene, sőt a dzsesszzene is elementáris hatással volt rá. Alkotókedve, kimeríthetetlen fantáziája szinte újjávarázsolta zenekultúránk játékos szellemét. Befogadó és kísérletező, aki nem modorosan és öncélúan kísérletezik. Tán nem is kísérletezik. Képes, képes volt egy más stílusú, más gyökerű, szinte idegennek mondható kultúrában is – a hajdani Jugoszláviában és annak nyitott kultúrpolitikája révén –, a 20. századi világzenében is magabiztos maradni. Képes volt a globális, minden sajátos zenekultúrát fellazító hatásokat saját zenéjébe, s ezáltal a jelenkori magyar zenébe integrálni, úgy, hogy az otthonos lett, itthoni lett, és mégis korszerű. Gazdag, és minden korosztályt megszólító nagyszerű zenei életműve mellett hatalmas munkát végzett a délvidéki magyarság népdalainak gyűjtésében és feldolgozásában is. 3000 dalt gyűjtött a magyar zenei hagyomány eladdig fehér foltjának tartott területeken, Bácskában, Bánátban. Ezekből közel háromszázat ki is adott. Hangszeres népdalfeldolgozásait magam stílusban szinte egyedülállóan autentikusnak tartom a mai ilyen próbálkozások sorában. Nem kín, hanem élvezet hallgatni őket.
Mondjuk hát ki, amit ez az életmű sugall: ez ma az élve éltető hagyomány. Ez kell, hogy fiataljaink példája legyen, itthon is. A magyar zene – a magyar nyelv mellett – kultúránk legerősebb és legfontosabb fundamentuma. És láthatjuk, milyen szerencsések vagyunk. Amíg ilyen hűséges, avatott és főleg nagyszerű munkásai, alkotói születnek zenekultúránknak, mint Király Ernő, nem kell féltenünk a magyar kultúra élő szellemét. Addig a szétszóródás, a szétesés nem következik be. De viszik majd hírünket a világban.
Kívánjuk, hogy szülessenek minél többen majd ezután is – ez lett a mérce. És soha ne apadjanak el. Legyenek majd ők is ilyen fáradhatatlanok és otthonosak az egyetemes magyar művészet paradicsomában. Legyenek ők is majd ilyen frissek és derűsek munkálkodásukban. És hasonlóképpen: éljenek ilyen sokáig.
Isten éltesse Király Ernőt, jó egészségben.

 

II.

 

A honunkban ma még jobbára alig ismert Nagy József – Josef Nadj néven a magyar táncművészet és a magyar színjátszás alighanem világszerte legismertebb és legbecsültebb alakja. Van ebben egyfajta örök és kellően nem értett magyari jelenség, amely közel sem kivételes: az egyedinek vélt ős-egyetemes tétovasága az újabb s újabb világok gradusain. Kell mindig valami, amiben hitelt nyer ez a magyarságunk, kell hogy legyen bélyegző, ami hitelesít. Kell a tudatnak a bizonyosság, hogy jelen vagyunk, és nem csupán önmagunkért élünk. S nyugodjunk bele, hogy ez nem más, mint a nagyvilág.
Nagy József eme szép bélyeggel a szívén és a homlokán köszön be hozzánk ez este, köszönne, hogyha nem lenne lemondhatatlanul, elodázhatatlanul a világ másik végében most is, valahol éppen megadva magát a feladatnak, s az áthatolhatatlan térnek és időnek.
Pedig ő innen indult el. Innen? Onnan. Ő is széles e honunknak egy kis, kiszorult, rejtélyes szegletéből való, akár Király Ernő. Még rejtekezőbb-ből. Magyarkanizsáról, Szeged alatt, ma Szerbiában, a Tisza mellett, Törökkanizsa mellett. Onnan, ahol a magyar ízlésnek az a pusztai szelleme él, amit Németh László, előretekintve, már oly korán bölcs jóslatokkal illetett. Hogy jövő kultúránk és egzisztenciánk immár az alföldi ember helytállásán nyugszik, ők vannak soron. Magyarkanizsa különleges hely. Ezt bizonyítja Nagy József látásmódja és eddigi korszakos műve, működése is. Nagy József pusztai ember, alföldi ember, és ezért is, meg különben is, lám soron van. Aki érett művésszé Párizsban lett, de alapiskoláit Budapesten végezte.
Josef Nadj táncművészetében megoldott egy eleddig lehetetlennek tűnt feladatot, megalkotott egy élő hidat, ahonnan a Csendes-óceántól az Atlantiig látni, s az Adriától a Balti-tengerig és tovább. Látszólag mozgásművészetben, látszólag táncban és színi artisztikumban. Valójában egy vízióban, látásmódban, a festészet, a szobrászat, az élmény és a mozgás kinetikus egyidejűségében, szellemies szinkronjában. Egyfajta álomvilágot vetít elénk, ahol minden szabad, s mégis minden pontos, minden megnyilatkozó és mégis rendezett. Humor és sírás. Talmiság és szimbolikum. Rongy és szerkezet. Kikívánkozás odabentről. És vágy kintről, hogy benne lehessünk.
Táncszínháza akrobatikus és teljes, mint a Pekingi Opera, improvizatív mint a mediterrán buffó. Szellemes, mint a francia regény, film és zene. És zeneies. Mint a Tisza-menti fák és szikesek szélfútta, reszkető fűcsomói. Magyar világ. De mindig a halál lapul, a végzet sompolyog mégis, az elrendelés munkál, a gyermek játszik és ámul a titkos látomásoknak a mélyén, alig észrevehetően, az élet-gabalyába szerelmesedve.
Nagy József (Peter Brook, Ariane Mnouchkine, George Stechler mellett) a legnagyobb európai színházi szakmai kitüntetés, az Európai Színházak Szövetsége Taormina-díjának kitüntetettje. 2001-ben a Francia Köztársaság a Művészetek Lovagja érdemrenddel tüntette ki. Jelenleg a Centre Choreographique National D’Orleans vezetője.
Immár eltökélt szándéka, hogy itthon, hogy otthon folytassa, amit Franciaországban elkezdett. A végleges hazatelepülés.
Eddig a magyar kulturális élet és a kultúrpolitika nemigen tudott róla. Fel kellett ismernünk, hogy adósai lettünk. Szeretnénk, hogyha szeretné és becsülné ezt, a magyar művészek által néki megszavazott díjat is.

 

III.

 

A korán, a mai átlagkort tekintve még szinte fiatalon elhunyt Cziffra Györgyöt aligha kell ezen a helyen bárkinek is bemutatni. A világ egyik leghíresebb, legvirtuózabb, legjobb pianistája volt ő a maga korában, s ez a kor még mindig a mi korunk. Hál’ Istennek nem csupán az emlékezetben él már. Hangfelvételei lenyűgözőek, pompásak, gyönyörködtetőek; a fennmaradt filmfelvételeken elbűvölő az a könnyedség, amellyel szinte természeti jelenség gyanánt zongorázik. És az öntudat, amellyel mindezt teszi! Megerősítik az embert. Jó dolog érezni, tudni, jó általa is látni és hallani, hogy a zene ily hatalmas valami. S jó dolog látni ennek időtlen méltóságát. Ez is volt, lett az ő egyedülálló dolga.
Pedig ő sem kapta ingyen, és nem adhatta át, amit átadnia kellett, könnyen, csak úgy, tehetség-kapta kedvtelésből. Tudnunk kell, hiszen nap mint nap láttuk és látjuk, hogy a csodaszámba menő embereknek egészen speciálisan nehéz az életük. Hiszen a véget nem érő, öngyötrő munka mellett a szellemi és erkölcsi tartás az, ami fűti, égeti és kötelezi őket. A legmélyebb kihívás. Az elszámolás a Teremtőnek. De ami a legutálatosabb jelenség is a mai világban. S már mióta. Nagy és örök csapdája ez minden igazi művésznek. Mert nem lehet nagy művészetet csinálni nagy élet és valami örökéltű igazság nélkül. Minden nagy művészet egyben nagy halál. Áldozat valamiért. Valamiért, ami nem kézzel fogható.
Neki minden oka meglett volna arra, hogy a keserűség és a lelki fájdalom leteperje, erejét, benső lendületét örökre elvegye. Hogy lázadóvá és gyűlölködővé tegye. És nem azokra a füstös helyekre gondolok most, amelyekben éveken át a legnemesebb szórakoztatóként ontotta magából az isteni harmóniát. Híressé legelébb ezek a helyek tették. Hanem arra a gyalázatos korszerűségre, amely a képesség, a tehetség, a kitűnőség világában kínzott és ölt. Az irigység korcsaira, az istentelenség poroszlóira. Akik szemét szúrták a látónak, méhét a szépségnek, kezét verték a művésznek, idegzetét nyűtték a géniusznak. És általában, hacsak lehetett, gyötörtek és oroztak, a Rossz igazságszolgáltatóiként.
Nem tudok arról, hogy lett volna a korban más zeneművész, akinek kínzás, elrettentés vagy bosszú gyanánt éppen a kezeit verték volna. Ez szinte szimbolikus. A 20. század új szimbólumokat teremtett. Rettentő, elrettentő szimbólumokat.
Most, utólag mégis megsejdítem: talán a Mindenhatónak a rendelése volt ez is. No, nem egy kedves fia ellen, hanem mert szerette (hiszen tehetséget is ezért adott!), szenvedést küldött, nem is akármilyet. Hogy ne érje be életét pislákolással.
Neki minden oka meglett volna a keserűségre és a gyűlöletre. A kora ellen, a hazája ellen, ahol mindezt tették, az emberek ellen. De képes volt a sorson felülemelkedni. Igen, a zene rendkívüli dolog. S ezt tudta ő is. Ember kell hozzá. A zene nem ismer gyűlöletet, csak szeretetet. Bizonyára a nagy Liszt Ferenc volt néki a híd, akinek műveit oly fantasztikusan játszotta, mutatta fel, mint egy-egy ikont. Liszt lehetett, akinek zenéjén át a szeretet sugarai ide-oda vetültek az új haza és a hátrahagyott keserű magyar valóság és itt élő népe között. Mert ontotta a szépséget, és nem kímélte önmagát.
A világhír mellett így maradt s marad meg nagy magyar muzsikusnak is. S ezért is büszkeség miénknek tudni őt, és igaz öröm nagyrabecsüléssel emlékezni rá.



« vissza