Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Beszélgetés Anthony Braxtonnal, Szabados Györggyel és Vlagyimir Taraszovval

 - Mr. Braxton! Egy korábbi interjúban kifejtette, hogy ön és zenésztársai a New Orleansban kezdődött afro-amerikai muzsikának a hagyományát folytatták, és ez nagyon nehéz munka volt. Megmondaná, mit értett ezen?

Braxton: Véleményem szerint létezett egy zenei hagyomány az elmúlt kétezer év alatt, amit nem mindig értettek. Ebbe tartozott a nagy transzeurópai zenei fejlődés a görög daloktól a modern korig, de ebbe tartozik immár a New Orleans-i zene megjelenése is. Egyébként remélem, hogy a jövőben el tudjuk majd választani a faji és politikai fogalmakat a zene fogalmától. Mert a zene túllép a politika határain, meghaladja a nemzeti határokat. A jövőre nézve olyan egészséges nézőpont kialakulását remélem, amely valamiféle kényszerítő erejű, harmonikusabb valósághelyzethez vezet el bennünket, miáltal segíthetjük gyermekeinket, hogy megértsék az élet, a létezés szépségét. Bármely zenének nem a politika a lényege, hanem a belőle ránk, hallgatókra ható ösztönző erő, hogy a lehető legjobbat cselekedjük. Úgy érzem, különösen mostanság, valamiféle torz szemlélet érvényesül, amely azt mondja, hogy az afrikai zene fontosabb, mint a világ többi részéé. Véleményem szerint minden zene fontos. Én magamat a zene professzionális tanuló diákjának tekintem, és mint diák, nyugodtan tanulhatok tovább, mivel oly sok területe van a zenének, amelyről még nincs ismeretem. Bizonyos világhagyományról van tehát itt szó.
Válaszom ezért az ön kérdésére röviden: jelenleg a totális manipuláció korát éljük. Például: az Egyesült Államok elhatározta, hogy harcba megy Irak ellen az ENSZ felhatalmazása nélkül, és most súlyos problémáink vannak. Ez jellemző. Személy szerint azt gondolom, hogy az a nézet is, miszerint a New Orleans-i zene ma a világ zenekultúrája felett áll, ez Amerika problémájának része, egy nacionalista pszichológia része. Véleményem szerint a New Orleans-i zene mást sugall. Azt sugallja, hogy köszönet jár a világ zenéjének, mert minden zene összefügg egymással. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy a nagy transzeurópai zene nélkül nem volna hangrendszerünk, nem volna zenei rendszerünk, tehát a tanulás és a zene felfedezésének vágya egyúttal az egész emberiség és egyetemesség felfedezésének része is. Mindezek tudása az embert inkább szerénnyé kell hogy tegye, nem pedig agresszívvá.
Olyan időben élünk, amikor új lehetőségeink nyílnak. Amerika súlyos és sok mindenre kiható hibákat követett és követ el, de ma is úgy hiszem, hogy muzsikálhatunk együtt másokkal, és folytathatjuk a közös zenélést. Én például sokat tanultam az által, hogy mai hangversenyünkön együtt zenéltem társaimmal, ezzel a két kiváló emberrel. Amerika csak része a világnak, és nem ő az egész világ. Ez a válaszom a kérdésre.

Mr. Braxton, mi készteti önt arra, hogy olyan új együttessel vagy zenészekkel dolgozzon, mint például a mai két társa?

Braxton: Az elmúlt 35 évben azon dolgoztam, hogy olyan zenei rendszert építsek ki, amely visszatükrözi az általam tanult világmodelleket, és nagyon szerencsésnek és hálásnak érzem magam, hogy felfedezhettem azt, amit valójában csináltam életemben. Ugyanakkor mindig fontosnak éreztem azt is, hogy időnként eltávolodjam a saját zenémtől, és mások zenéjét is játsszam, mert így tudok tovább tanulni. Én, mint mondtam, a zene professzionális tanuló diákja vagyok. Nem vagyok mester, egy boldog diák vagyok, és ennek része az, hogy olyan szerencsés voltam, hogy találkozhattam és megismerkedhettem mai művésztársaimmal.

Fűződik-e valamilyen különleges történet ahhoz, hogy az eddigi, viszonylag rövidebb szerzeményeivel ellentétben ma itt egy hosszú művet hallottunk, ami a mai koncert jelentős részét alkotta, és a legnagyobb figyelmet keltette bennünk, hallgatókban?

Braxton: Ma, mikor ezt a hosszú kompozíciót, Szabados György zenéjét játszottam (Shadows, Árnyak – a szerk.), a muzsika külön képességeket kellett hogy felébresszen bennem. Ez nem Braxton zenéje volt, hanem egy külön kihívás, amihez zenei tudásom maximumát kellett nyújtanom, hogy eljátszhassam. Ezért értékelem olyan nagyra a barátokat, akikkel találkoztam és találkozom, a zenészeket, akikkel együtt dolgoztam Európában. Hozzáteszem, hogy teljes szívemből köszönetet mondok a nagyszerű európai muzsikustársaknak. Európa nélkül nem tudtam volna zenei karriert csinálni, mivel ez a zeneiség nem működik Amerikában. Ehhez Európa is kellett. Szóval, az élet nagyon érdekes és komplex. Én Chicagóból származom, és aztán találkozom ezekkel a fiúkkal, és azt mondom magamnak: ó, hát ezek a testvéreim!
Tehát egyfelől megpróbálok kifejleszteni egy zenei rendszert, ami az én érdeklődésemet tükrözi. Ebben például John Coltrane, Stockhausen, John Cage, Ornette Coleman, Hildegard von Bingen és Johann Sebastian Bach szelleme is bennefoglaltatik. Másfelől, mivel veszélyes, ha az ember mindig csak a saját zenéjét játssza, megpróbálok elrugaszkodni zenémtől, és játszani például Bachot, kiváló zenészbarátom, Vlagyimir Taraszov zenéjét, Szabados György nagyon nehéz zenéjét. Szabados nagyon keményen megdolgoztat bennünket, és én imádom ezt!

Mi volt az, ami ezt a három földrészről és különböző szellemi környezetből jövő embert összetartotta ma este a zenében?

Szabados: Azt tapasztaltam életem során – de gondolom, hogy az emberek korábban is megtapasztalhatták ezt –, hogy a világ különböző helyein egyazon időben majdnem azonos szellemi jelenségek bukkantak olykor elő a művészetekben, a közérzetben, és ezek a jelenségek, tünetek előbb-utóbb megtalálják egymást. Ma este ezekről a dolgokról sokat beszélgettünk a koncert után, és hogy mennyire így van ez, koccintottunk is rá, mégpedig annak a jegyében, hogy rádöbbentünk: mi egy család vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ma a világban teljesen más szempontok szerint jönnek létre találkozások és alakulnak ki bizonyos szemléleti összetartozások és különbözőségek. Nem fajták szerint, nem osztályok szerint, nem filozófiák szerint, hanem az időtlenség – ami a legősibb dolog a világon –, tehát az állandóság minőségei szerint. Más szóval szellemi szintek szerinti kapcsolatok jönnek létre, ez az, amit erről pillanatnyilag mondani tudok. Hadd utaljak még arra, hogy a történettudomány – az, amelyik nem hatalmat szolgál, hanem megpróbálja a dolgokat a maga valóságában azonosítani – lassan arra jut, hogy valamikor az ősi időkben egy egységes kultúra volt ezen a földön. És az a gyanúm, hogy azzal, hogy mi, a világ legkülönbözőbb helyein született emberek, azonos módon, egy azonos attitűddel kezdünk el művészkedni, zenélni – és ennek az attitűdnek az a lényege, hogy szabadon, a lehető legkevesebb kötöttséggel zenéljünk, miközben a zenéről szinte mindent tudnunk kell –, a lelkünk, szellemünk legmélyéről ismét előjön ez az egységes kultúra, amit őrzünk magunkban, és újra megszólal.
Nyilván vannak különbségek, bizonyos karakterisztikus jegyek, hiszen más helyekről és más kultúrákból származunk. De pontosan ez a dologban az érdekes, hogy itt egy feloldódás indult el. Ennek a mélyén talán egy olyan dimenzió bukkan fel, ami már az emberen túli vagy embernél mélyebb dimenzió.

A kérdés mindhármukhoz szólt: miért jöttek itt össze ma, ezen a koncerten?

Taraszov: A világ kicsi, s ez a család is kicsi. Amikor Magyarkanizsára jövök, számomra ez a hely két nagyon jó barátom személyével kapcsolódik össze: Nagy József és Bicskei Zoltán, akiket húsz éve ismerek, és akik szervezték a koncertjeimet Újvidéken 1983-ban és 1984-ben. Szóval, ez a történet és találkozás nem a helyekről szól, hanem az emberekről. Ez valóban egy család, amelyben mi zongorán, altszaxofonon és ütőhangszeren játszunk. Még a Ganyelin trió idején, a vidéki vagy külföldi útjainkon – akkor még a régi Szovjetunió volt – sokan kérdezték, miért nem vesztek fel még más zenészt az együttesbe, például egy bőgőst? Azt mondtuk, szívesen tennénk, de eddig nem találtunk olyan bőgőst, aki illik a családunkba. Ez így volt, 280 millió ember közül!
Számomra például (mint ütőhangszeres számára, aki klasszikus zenét és dzsesszt is játszik) a hangok kétségtelenül nagyon fontosak, ám éppolyan fontosak a hangok közti szünetek, a csönd. Számos zenészismerősöm van a világban, akivel szeretek játszani. György és Anthony is azok közé tartoznak, akikkel kapcsolatban arról álmodtam, hogy egyszer együtt hangversenyezhessünk, mivel náluk éreztem a hangok közti teret, levegőt. Náluk nemcsak a hangzás a különleges, hanem van valami megfoghatatlan. Ezért voltam nagyon boldog, amikor megtudtam, hogy együtt fogunk játszani.

Miért van az, hogy a mai hiteles zenék általában a dzsesszfesztiválokra szorulnak ki?

Szabados: Nem hiszem, hogy ez kiszorulás. Szemléleti kérdés, hogy hol van a világ közepe; hogy honnan nézzük a dolgokat, ez mindig relatív. Nemcsak térben, időben is. Általában a köztudat valamilyen hivatalosság szemléletével ítélkezik, és ezért gondolja ezeket a fesztiválokat – amelyeket dzsesszfesztiválnak hívnak, s ami egyébként nem feltétlenül pontos kifejezés erre, ami Magyarkanizsán rendszeresen történik –, ezért gondolja kiszorulásnak vagy periférikus jelenségnek és helynek. Holott ebben több a szándék, mint a valóság. Amikor például megszületett az a görög kultúra, ami ugye az európai kultúrának egyik fundamentuma – legalábbis annak tekintik, akik ezzel foglalkoznak –, Görögország egy egészen pici kis hely volt. S mégis, olyan emberek éldegéltek ott az adott történeti pillanatban, akik egy elementáris és több évezredre kiható kultúrát alapoztak meg. Ez a kultúra ugyan nem volt eredeti, mert keletről átvett szemléletmód alapján született, a keleti vagy archaikus, vagy tradicionális gondolkodást európaizálta, pontosabban mediterranizálta. De ebből virágzott ki utána az európai kultúra. Tehát mindig azt kell nézni, hogy a genius loci, vagyis a helynek szelleme mennyire kvalifikált, abban milyen szellemi minőség szunnyad vagy bontakozik. Annyit még hozzátennék, hogy itt a dzsesszfesztivál lényegében jó kifejezés, mert végeredményben a dzsessz-jelenség egy hihetetlenül fontos dolog volt a 19–20. század fordulóján. A dzsessz az ősidőkből, az őskultúrákból a fekete zene révén egy olyan életre varázsoló hatást hozott, a lényege a rögtönzés, az improvizativitás révén a világ zenekultúrájába, ami aztán nemcsak zeneileg termékenyítette meg az egész civilizáció gondolkodását. Felszabadító hatású volt. Az életenergiák és kultikus formák tekintetében is. A zene mindennél mélyebb, a legmélyebben ható erő.

Mit jelent az önök számára a magyar népzene, és mennyire érezték hatását a mai koncert során?

Braxton: Amikor először fedeztem fel Szabados György zenéjét, az első dolog, ami zenéjéhez vonzott, az volt, hogy mély kapcsolatot éreztem munkája és Bartók Béla zenéje, valamint a magyar népzene között. Mindig vonzott, és fiatal koromban sok időt töltöttem el Bartók Béla zenéjének tanulmányozásával. Rendkívül érdekelt, hogyan épül be a népzene a modern zenébe. De ezen túlmenően, egyedi érzet jelenik meg Bartók zenéjében, és Szabados Györgynél is nagyon különleges érzet hatja át a szerzeményeit és a rögtönzéseit. Amikor Szabados Györggyel játszom, nekem is megadja azt a lehetőséget, hogy megtapasztaljam ezt az érzést, és hogy tanulhassak általa. Ez kivételes, páratlan szellemi hatás. Nagyon szép dolog. De a szép szó nem tudja visszaadni, amit mondani szeretnék. Valami ilyesmi. Valami, ami hasonló a nagy orosz zenéhez is, ami számomra szintén különleges érzelemvilágot nyújt. Általában az én zenémről sokan mondják, hogy hideg, pedig valójában engem nagyon megérint a zene szellemisége, akárcsak a zene érzelmi változatossága. A Szabadossal való közös zenéléskor különös vibrálást tapasztaltam: a remény érzését.

Olvastam, hogy egyes cikkekben leszólták önt, másokban dicsérték, sőt hősként kezelték. Megítélésében nagy az ellentmondás. Az elmúlt napokban olvastam egy ismertetésben, hogy Braxton olyan zeneszerző és újító, aki matematikai összefüggéseket, diagramokat és képleteket használ fel mind a zeneszerzéshez, mind a játékához. Ez egy angol kiadványban jelent meg. De azt is írja, hogy karrierjének kezdetén összhangzattant, zeneszerzést és filozófiát tanult. Megfelelnek ezek a valóságnak?

Braxton: A munkámat körülvevő polémiák egy része abból fakadt, hogy fekete amerikai vagyok, mégpedig szakképzett fekete amerikai. Igen, érdekel a matematika, nagyon érdekel a filozófia, nagyon érdekel a szellemiség. Én ember kívánok lenni, aki tanul éppúgy, mint mindenki más. A fekete amerikai közösség, valamint a fehér amerikai és európai közösség részéről engemet körülvevő vitás kérdések megnehezítették, hogy úgy nézhessek magamra, mint szuverén személyre. Jobb lenne, ha a munkám által ítélnének meg. Ezzel szemben egyesek gyakran mondogatják, hogy oh, ön fekete amerikai, így önnek hip-hopot kell játszani, vagy valami ilyesmit. A modern kor csalárd nézeteinek (amelyeket sokan egyenesen átverésnek mondanak) egyike az a felfogás, amely azt mondja, hogy Afrika sohasem járult hozzá az emberiség intellektuális mozgató erejéhez, és Afrikának inkább csak magas érzelmi képessége van. A másik oldalról ugyancsak téves az a nézet, hogy például az európaiak nagyon intellektuálisak, de az afrikaiakhoz képest nincsenek érzelmeik. Úgy látom, hogy az ilyen nézetek faji megkülönböztetést mutató felfogások, torz nézetek. És úgy gondolom, hogy az elkövetkező idők kihívása az, hogy összefogjunk, és mélyebben és valóságosabban megértsük az emberiséget. Csak így lehet továbblépni.
A kezdet kezdetén, fiatalemberként nem tapasztaltam meg az Európával való szembenállást, ebből kifolyólag megpróbáltam tanulmányozni mindenkit, aki nekem tetszett, minden zenét, amely nekem tetszett. Ugyanazokat a jogokat és ismereteket akartam élvezni, mint akármilyen más emberi lény, hogy azt szerethessem, ami tetszik, és mindent megtettem ezért. De a probléma az volt, hogy a fekete amerikai nacionalisták, még a középosztálybeliek is, valamint a fehér amerikaiak és bizonyos esetekben az európai intellektuális körök is nehezen tudták kezelni azokat a fekete amerikaiakat, akik univerzális értékekkel rendelkeztek, mert nagyon kényelmes olyan általános megállapításokat hangoztatni, hogy blues is the swing, blues is the swing, miénk a ritmus, miénk a ritmus. Nem a miénk a ritmus, mindenkié a ritmus. Baché a ritmus, Weberné a ritmus… Nagyméretű beszűkülés megy végbe korunkban. Még azt is hozzátenném, hogy a jelen kornak egyik bonyolult kérdése véleményem szerint, hogy miért éppen a fekete amerikai közösség és vezetése szűkítette le annak ismérveit, hogy mi az, négernek lenni.
Új módot kell találnunk arra, hogy megvizsgáljuk a kreativitásnak és a jelenségeknek azt a gazdagságát, amely bolygónkon létezik. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy élünk. És ha a zenéről van szó: nehéz a zene jó tanulójának lenni, ha nem méltányoljuk a sokoldalúságot és az egyetemességet. Mert a zene minden irányból jön, senki nem bitorolhatja a zenét, senki nem bitorolhatja a szellemiséget.
Az én munkám különböző tárgykörök metszési mezejében van. Mindig szenvedéllyel közelítettem a zenéhez, szenvedéllyel a matematikához, szenvedéllyel az érzelmekhez, szenvedéllyel az improvizációhoz, és szenvedély volt abban is, hogy a tanulás érdekel. Ezért alkalmas célpontjává váltam a kritikának, de elfogadom a kritizálást. Amit már a kezdet kezdetén elhatároztam, az az volt, hogy a magam részéről a lehető legtöbbet tegyem meg, és hogy becsületes legyek, és próbáljak tanulni, mint bárki más. Ami, ismétlem, nem a fekete, fehér, zöld vagy ázsiai származás kérdése. Megpróbálok minden hangra figyelni, és közben jól érezni magam. Tudják, a zene, ha nem okoz örömet, bolondság.



« vissza