Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Alulnézet és pillangóhatás

Megtisztel, hogy orvosokkal és pszichológusokkal, az életminőség és az egészségügy szakembereivel együtt szólhatok a magyar társadalom közmoráljáról, mentalitásáról. Ugyan tettem már néhány megfigyelést erről a témáról az elmúlt évtized során, azt most sem vállalom, hogy teljes képet adjak róla. Ezt átfogó szakmai vizsgálatok alapján végezhetik el társadalomtudósok. Az esszéírónak más eszközei vannak, ha vannak: személyes élmények és műveltség, információk és sejtések.
Annyira azonban igyekszem szakszerű lenni ezúttal, hogy adatokra támaszkodom. A társadalom közmorálja nehezen dokumentálható – valamivel könnyebben az értelmiségé. Az értelmiségi ír, nyilatkozik. S amit mond, korántsem érdektelen. Semmi kétség ugyan, hogy felbukkant a rendszerváltozás során az értelmiségellenesség, s ma elég erős, kevesen vonják azonban kétségbe, hogy az értelmiségnek – akit ma inkább véleményformáló elitnek neveznek – súlya van. Amit mond, tükrözi a közvélekedést, de formálja is, inkább, mint bármi más. Akkor is, ha nem jut be a nagy médiába. A hírek és vélemények ma is terjednek szájról szájra – meg drótpostán, fiókról fiókra.
Ugyan Lengyel László mondott valami olyasmit 1994-ben, hogy elég volt az értelmiségből, jöjjenek most a szakemberek, a dolgok sok ezer éves természete ettől nem változott meg. Az értelmiségi nem csak vélekedik, de jelképeket alkot és nyelvet teremt. Amit az értelmiségi mond, szétfut, mint a magaslatról a víz. Egy ismert értelmiségi véleménye sok tízezerrel szorzandó be, ha voksokban is megjelenő politikai súlyát akarjuk mérni. Tudniillik a szólásnak, a közérdekű és átfogó gondolatok megformálásának is vannak specialistái. Az értelmiségiek azok.
Ha tehát értelmiségiek jellegzetes megnyilatkozásait elemzem, két dologra következtethetek. Elsősorban arra, hogy milyen értékek és értékelések, milyen magatartásformák jellemzik a véleményformálókat. Azokat, akik a társadalom helyzetét és célkitűzéseit fogalmazzák meg, s ezek révén közvetlenül és a politikusok közvetítésével befolyásolják a döntéseket.
Másodsorban pedig – áttételesen – következtethetek az egész társadalom lelkiállapotára. Az értelmiség, amely maga is rendkívül tagolt, széttördelt, rétegzett és specializált, és személyesen kötődik a társadalom valamelyik csoportjához, maga is átéli mindazt, amit kevésbé ékesen szóló polgártársai. Vélekedései pedig, mint említettem, elterjednek és közvélekedések lesznek. Belőlük tehát következtethetünk a teljes közösségben élő értékekre és magatartásformákra. A hamis és téves értékelésekre is.

2

Kiválasztottam egy jellegzetes magyar folyóiratot. Jellegzetes abban az értelemben, hogy nagy spektrumát kínálja az értelmiségi mentalitás ma uralkodó formáinak. Tematikus számot választottam, amely európai integrációnk esélyeivel, hátrányaival foglalkozik, és közvetlenül a népszavazás előtt, 2003 márciusában jelent meg.
Ebben a folyóiratban többek közt a következőket olvastam európai integrációnkról és a népszavazás tétjéről: egyetlen megoldás »közül« választhatunk, de most »önként és dalolva«. E nyilván megalázó helyzet ősoka, mint a szerző közli velünk, nem egyéb, mint Reagan és Gorbacsov találkozója 1989-ben.
Az idézett megállapítás az értelmiségi fogalmazás kócos, közhelyes átlagát képviseli, de nemcsak ezért reprezentatív. Jellemző az üzenet, és még inkább a mentalitás, amelybe ágyazódott. Ennek a mentalitásnak része a nagyvonalú tévedés is: Máltán nem Reagan, hanem Bush képviselte az Egyesült Államokat. Ez azonban nem zavarja a nyilatkozót. Az sem, hogy a máig napvilágra került adatok szerint Máltán a szovjet rendszer lebontásáról szó sem esett. A fő téma Németország újraegyesítése volt, s Európa megosztottságának felszámolása. Hogy ebbe, a végre a gyógyulás, az egészség esélyét megkapó Európába nem illett bele a Szovjetunió diktatórikus képződménye, az persze kétségtelen.
Nem kell különleges külügyi képzettség ahhoz, hogy elképzeljük, hogy Gorbacsov, avagy egy bármikori orosz birodalmi vezető soha nem volna hajlandó egy külföldivel együtt a birodalom lebontását tervezni. Gorbacsov a német újraegyesítésbe is csak azért egyezett bele félszívvel, mert Bush lendületes tárgyalásmódja meglepte őt. A lélektani helyzet kulcsa persze az volt – bár nem mondták ki –, hogy az orosz birodalmi gondolat ebben a történelmi pillanatban defenzívába szorult. A játszma eldőlt Reagan és Brezsnyev idején, de a lejátszás módja számtalan körülményen és személyes tényezőn múlott.
E részletekbe csak azért bocsátkoztam bele, mert Málta magyar mítosza sokak fejében lassan odakerül történelmünk gyászos, mitikus fordulópontjai mellé. Ennek lényege, hogy a hátunk mögött és a fejünk fölött döntöttek a sorsunkról, nagy agyafúrtsággal, és különösen magyarellenes módon. Lám, azért lett ilyen a rendszerváltozás. A magyar agóra mítoszai rendíthetetlenek. A tényekkel nem törődnek. Bennük a magyar történelem régi, súlyos beidegződései kelnek új életre. Nekünk csak a vereség jut: hányszor szembesülünk barátainkban e mítosz varázserejével, a vereségtudat furcsa diadalmasságával! Mintha pszichoterapeuták volnánk, a depressziós tekintetből ezt olvassuk ki: nekem te ne próbálj bemesélni semmi jót.

3

Összegyűjtöttem még egy csokornyit a hasonló szellemű megnyilatkozásokból, ugyanebből a folyóiratból, amely húsz, többnyire neves értelmiséginek biztosított jó félívnyi teret, hogy elmondja várakozásait és aggályait. Kimondva, kimondatlanul, a teljes rendszerváltozásról hangzik el ítélet ezeken a lapokon. Nem kérdéses, hogy a rendszerváltozás nemzetközi politikai kerete az európai integráció lett, s kezdettől az szabta meg számtalan folyamatát, ha nem is mindet.
A kiváló festő-író így érez: Számomra személyes katasztrófa, ami 1989–90-től történik, hogy az előtte való undorító és rettenetes évtizedekről ne is beszéljek. Az uniós tagságról így vélekedik: most jön valami, ami megkapóan hasonlít a szovjetizmusra, abban, hogy jönnek és megmondják, hogy mit kell csinálni.
A mezőgazdaság szociológusát arra emlékezteti az európai integráció, hogy a politika (…) a legitim erőszak érvényesítésének állami monopóliuma.
Az Amerikában élő szociológus azt állítja, hogy most majd Magyarországnak »eurocentrikussá« kell válnia, ugyanis ezt a kirekesztő, a világ többi részével szemben előítéletes mentalitást fogják elvárni tőle.
A teozófus vegyészmérnök viszont arról tudósít, hogy Az európai integráció (…) tulajdonképpen egy amerikai projekt. Ez a globalizáció lényege: az angolszász világbirodalom megteremtése.
Egy neomarxista (uzsoraellenes) közgazdász szemében az adja integrációs esélyeink (esélytelenségünk) lényegét, hogy a pénzügyi hatalom az egyes nemzetállamoktól, valamint az EU brüsszeli központjától független frankfurti Európai Központi Bank kezébe ment át. Vagyis a lényeg a pénz – ami felett nekünk nincs, nem lehet rendelkezésünk.
Katasztrófa, kirekesztettség, esélytelenség. Ezek a nyilatkozók (és még többen mások) mind elutasítják az integrációt. Ellenszenvük és ellenvetéseik a félelem látomásaitól a részletesen kimunkált érvrendszerekig terjednek, melyeknek együttes üzenete azt sugallja, hogy az egész dolog nem egyéb, mint hatalmas átverés vagy nagyhatalmi kényszerítés csapdája. A hatalom kiléte bizonytalan, változó, de változatlan az a vezérmotívum, hogy egy hatalmi központ nyers érdeke a belépésünk, hogy kicsik vagyunk a játszmában, és hogy az európai integráció uniformizálással jár az élet minden területén.
Hangsúlyozom: vizsgálódásom középpontjában a mentalitás mintái állnak, nem pedig e látomások, jóslatok, félelmek tartalma. A lelki stratégiák, amelyekkel a magyar értelmiség egy új sorshelyzetre válaszol. Mint magyar, tulajdonképpen büszke vagyok erre a sok nyakas elutasításra és eredeti elemzésre, még ha nem is értek velük egyet. Nem vitás, hogy nemzeti karakterünk egyik jellegzetes és vitálisan fontos vonása nyilatkozik meg benne. A függetlenség ellenállásban megtestesülő szeretete. Az, hogy nekünk – legalábbis egyik jellegzetes típusunknak – senki, semmi sem imponál, és minél erősebb és híresebb, annál kevésbé. Aki pedig túlságosan erős, az különösen gyanús. Nemcsak irigység, hanem a tagadás erkölcse és a mérték mély tisztelete is táplálja ezt a gyanakvást és ellenszenvet, az arányérzék.
Ez az alapállás – úgy vélem – nem ad választ az integráció sors-kihívására, mint ahogy nem válasz az eurotechnokraták ájult öröme sem az EU küszöbén. De nem korszerűtlen, és nem indokolatlan. Mondhatni, szívbemarkoló következménye több mint fél évszázad történelmének, s mögötte sokkal messzibb időknek.
A huszadik században az értelmiség egyik küldetése az egész világon a szembenállás, a kritikai magatartás lett. Olyan volt ez az évszázad, hogy kedvezett a kívülállás szellemi helyzetének. A demokratikus mentalitás az alulnézetnek, a diktatúrák a kívülállásnak adtak nemes erkölcsi veretet. Ady és a népi írók hagyománya ugyanúgy erősítette ezt, mint Kafka, Camus és Bulgakov emblematikus alakjai. A politikai hatalom a Másik, a Gonosz helyzetébe került az egész nyugati gondolkodásban – de különösen Kelet- és Közép-Európában. Az elidegenedés a huszadik századi filozófia és művészet központi kategóriája lett – elidegenedettnek lenni annyit jelentett, mint a legmagasabb szinten, tudatosan szenvedni el a kor és a létezés szörnyűségét.
Így éreztünk a Hatalomról, amikor eljött 1989, és a történelem beláthatatlan szeszélye vagy bölcsessége olyan esélyt kínált fel nekünk, ami mindent a feje tetejére állított. Felkínálta a cselekvés és a szabad akarat esélyét – nekünk, akik mögött egy olyan évszázad állt, amely tagadta a cselekvés és az akarat értelmét. Lehet, hogy csak kis esélyt kaptunk a gyakorlatban, de óriási esélyt a szellem, az erkölcs számára. Észrevettük-e? Avagy – hirtelen túl kevésnek találtuk?

4

Az alulnézet mítoszai eluralkodtak a magyar gondolkodáson a 20. században. Ezen nem lehet csodálkozni, és lehet, hogy e súlyos veszteségekkel terhelt magyar évszázadnak ez az öröksége fog a legtovább kitartani. A túlélésnek egyik lehetséges, s talán leggyakoribb lelki stratégiája az volt, hogy humorral és éles kritikai érzékkel, teljes szkepszissel szemléltük az ott fent folyó politikai játszmákat. A hatalom idegen volt, és mi is végletesen elidegenítettük magunktól, hogy védjük belső integritásunkat. De ezzel nemcsak a beleszólás csalóka lehetőségéről mondtunk le, hanem lassan elveszítettük azt a képességünket is, hogy megértsük a világnak azt a nagyon lényeges szféráját, amit nagypolitikának neveznek.
A folyamat világosan követhető. Magyarország a 20. század első felében még nagyformátumú államférfiakkal büszkélkedhet Tisza Istvántól Kállay Miklósig, akik egyenlők voltak képességben, műveltségben és képzettségben bármelyik tárgyalópartnerükkel. Mögöttük gazdag hátország, egész politikusi és szakértői gárda állt. A nemzetközi tér a harmincas évektől egyre szűkül, és Nagy Ferenc nemzedéke lesz az utolsó, amelyik – bár sokkal sanyarúbb feltételek közt – egy szuverén ország szuverén képviselőjének öntudatával és tartásával vesz részt a politikában. E nemzedék politikusai közül alig néhányan élik meg 1990-et, s ők is már túlságosan öregen. Ifjabb Antall József volt az a kivétel, aki a különleges családi átörökítés révén megtestesítette ezt a műveltséget, öntudatot és tartást – és jellemző, hogy személyiségének éppen ezeket a jegyeit érezte idegennek a hódoltságban felnőtt emberek sokasága. Értelmiségiek is. Antall úrisága nem volt egyéb, mint az a tartás és stílus, amit a nyugati ember egy vezetőtől, egy államférfitól ma is megkíván – de ezt nem értette a hazug kacsingatósdihoz szoktatott nép.
Az alulnézet tagadja, hogy a politikának lehet tartalma és értelme, hitele és erkölcse. Az alulnézet és a kívülállás emberének minden hatalmi stratégia gyanús. E helyzetnek végső iróniáját láthatjuk akkor, amikor a globalizációval szemben sikerrel melegíti fel a leninizmus-tankönyvek közhelyeit néhány demagóg. Így lesz a magyar polgár másodszor is a dialektikus materializmus, a lét határozza meg a tudatot hamis, szellemtől idegen tételének áldozata.
Nem kérdéses, hogy aki leragad az alulnézet és a kívülállás szemléletében és magatartásformáiban, nem hisz abban, hogy kezébe veheti a maga vagy a mások sorsát. A cselekvés értelmetlenségének hite egyébként lehet igen nemes eredetű, és vannak szemlélődő bölcsek, akiktől ezt az álláspontot el lehet fogadni. Egy nagy kontemplatív távlat messzeségéből szemléli a világot a bölcselet és a vallás sok nagy irányzata. Keresztény, hindu és kínai iskolák egyaránt szólnak a mayáról, vanitatum vanitasról és nem-cselekvésről – de mindig spirituális alapon. Vagyis a létezés, az emberi világ egészéről szólnak ilyenkor, minden jelenségről, nem pedig egyes napi ügyekről – mint az Európai Unió szabványai vagy a szomszéd harapós kutyája. Vannak aztán korunknak más patinás kritikai irányzatai is, amelyek korunk globális silányságát, az ökológiai válságot, vagy a Vízöntőbe áttérés nagy korszakváltását helyezik gondolkodásuk középpontjába. A kritika ebben az esetben lehet szélsőséges, mégsem kívülálló.
De ma, nálunk, az alulnézet és a kívülállás szemlélete mögött gyakran nem áll egyéb, mint egy elavult minta, egy évszázados beidegződés, amely elvesztette hatékonyságát, mert másfél évtizeddel ezelőtt a világ hirtelen nagyot fordult. Az idők továbbléptek e mentalitás mellől, s alkalmatlan lett lelki stratégiának, alkalmatlan a világ folyamatainak megértésére.
Hiszen ebből a szemszögből nézve minden új politikai eszme, válogatás nélkül, úri huncutság lesz. Ebből a szemszögből nézve a világ sorsa olyan sakktáblákon dől el, ahol két tökéletes játékos ül egymással szemben, s végül megegyezik az eredményben. Ez a felfogás a politikus szerepét csak végletekben tudja értelmezni – vagy a vulgármarxizmus determinista vágányán halad, és az egyéniséget semmibe veszi, vagy az ördögi sakkjátékos emberfeletti hatalmát tulajdonítja neki, egy mindenható racionalitást. Ott fenn dől el minden, s mi csak nézők lehetünk, a legjobb esetben.
Holott az igazság az, hogy a politikusok emberek, s olykor igen tehetségesek, de az erők, amelyeket felidéznek, hatalmasabbak náluk, s a tér, amelyben tevékenykednek, átláthatatlanul bonyolult. Olyan tér, amelyben pillangó-effektusok lavinákat indíthatnak el. Olyan tér, amelyben bármelyikünknek döntő szerepe lehet, ha hiszünk a cselekvés és az akarat értelmében és valós kockázatában. Olyan tér, amelyhez hasonlóban mindannyian élünk, külön-külön és együtt. Ahol felismerések és tervek, ambíció és restség, vak indulatok és tudatalatti szándékok, beláthatatlan hatalmas erők színpadán folyik az emberi dráma.

5

Az idézett vélemények mögött olykor a tájékozatlanság zavara is kitapintható. Méltán merül fel a kérdés: felkészültünk-e a rendszerváltozásra? Felkészített-e rá bennünket valaki, valami? Voltak, akik felkészültek, de kevesen.
Elsősorban az átmentők, és a velük szemben álló reformértelmiség. Az átmentők már a nyolcvanas évek elejétől készültek a hatalmi fordulatra, és személyükben a régi nómenklatúra egy része lett méltatlanul a változások nyertese. Ez a rikító, harsány, s az ököljoghoz gyakran forduló újgazdag osztály súlyosan kompromittálta a demokrácia és a piacgazdaság becsületét, rangját. Nem kérdéses, hogy az ő sikerük nap mint nap megsérti az igazságérzetet és az ízlést, és hozzájárul ahhoz, hogy továbbél az alulnézet és a kívülállás szemlélete a társadalom magát vesztesnek érző hányadában. Az ő működésük, a jórészt negatív minták, amelyeket a társadalomnak mutatnak, nagy hatással vannak a mai magyar életre. Ezek elemzését a közírás, a szociológia, a politológia és a magatartás-tudomány nem kerülheti meg. Mindenekelőtt azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy ezek a minták – nem retorikájukkal, hanem mindennapi működésükkel – ismét kétségbe vonják magát a demokratikus, parlamentáris politika értelmét, lehetőségét is. Fenyegetik a közösségnek azt a képességét, hogy döntéseket hozzon a saját sorsáról. Rövidebben, beszűkítik a szabadság tényleges terét.
Ezúttal azonban az értelmiségi mentalitás formáit vizsgáljuk. Azokat a mintákat, amelyeket – akár pesszimisták, akár optimisták – a saját egyéni boldoguláson túlemelkedő igény és távlat jellemez. Noha a nómenklatúra-kapitalisták és a holdudvarukban lévő újgazdagok mentalitása fel-felbukkan értelmiségi körökben is, ezt a mentalitást éppen az önzés apoteózisa jellemzi, egy félreértett, vadnyugati liberalizmus, amely értelmiségi magatartásnak aligha nevezhető.
Fontos, hogy voltak az értelmiség körében is olyanok a késő Kádár-korszakban, akik szellemileg, pszichikailag is készültek a közelítő fordulatra. Kétségtelen, ők nem a megtollasodás útjait, nem a gazdasági hatalom átmentésének módozatait keresték – esélyük se volt erre. De felismerték a változás egyre közelebbről tornyosuló árnyékát, a politikai és erkölcsi fordulat nagy reményét, és gyorsították a folyamatot. Külső késztetések nélkül, vagy azok ellenére, már régebben, jó ösztönnel képezték magukat azokban a készségekben, abban a tudásanyagban, amelyet egy beláthatatlan fordulat, a visszakapcsolódás a Nyugathoz, egy normális értékrendhez megkívánna. Külön tanulmány tárgya, hogy ami létrejött – de még ma sem alakult ki teljesen –, az más lett, mint amit 1956-nak a nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmaiban újjáéledt szelleme elképzelt. A nyolcvanas években új stratégiai tényezők léptek fel a világpolitikában és a világgazdaságban, merőben új helyzetet teremtve Nyugaton is. Ez a fordulat is magyarázza a rendszerváltozás tévútjainak, kudarcainak sokaságát, a melléfogásokat, a vakvágányokat, a megcsalt illúziókat.

6

Vajon ennyi csalódás, megcsalatás, félmegoldás és megfeneklés után él-e remény az értelmiségben? Nyílnak-e nálunk ezek után a helyzetfelismerésnek és a cselekvésnek reménytelibb, felszabadultabb útjai? Vannak-e olyanok, akik hisznek az esélyben, hogy túllépjünk az alulnézet és a kívülállás mintáin? Hol látjuk ennek, ezeknek a jövőre készülő mintáknak a nyomait?
Például ugyanebben a folyóiratban, az Országépítő 2003. márciusi különszámában. Az imént olvasottakhoz képest egészen más szellemiségű és tartalmú mondatokat is találunk ott az integráció magyar esélyeiről és kockázatairól. Két csoportba osztva, ezekből is idézek a következőkben.
Még a nagyon szkeptikus Nemeskürty István is megjegyzi, hogy létezett már egyesült Európa, a középkorban, és jól is működött. Másokban a csakazértis virtusa támad fel.
Ahogy János vitéz mutatta meg, be kell ugrani a (sárkány) torkán, mondja Pap Gábor műveltségkutató, s ugyanezt az alaphangot üti meg Zelnik József: nincs más hátra, csak előre, mondja egy szójátékkal, s arra figyelmeztet, hogy van egy másik magyar hagyomány is, amelynek lényege a képesség az állandó (sic!) vereségből talpra állni, nekünk állandóan a semmiből kellett építkezni. Félretéve az élőbeszéd fogalmazási pontatlanságait, a gondolat világos. Történelmi vereségtudat hatja át ezt is: nem örömittas, hanem sztoikus pragmatizmus jellemzi. De a feladásra sosem lesz hajlandó, mindig a kiutat keresi. Tehetséggel, ötletekkel, szívóssággal. Talán nem véletlen, hogy Zelnik József volt a Kádár-korszak egyik nagy alternatív közösségépítője – ő hozta létre, inspiráló és támogató barátok segítségével, a táncházmozgalom és a Duna-mozgalom háttérhálózatát, infrastruktúráját.
Érdemes megjegyezni, hogy az alulnézet, a kívülállás magatartásának itt nyílik egy nagy esély: a kis közösség létrehozásában, fenntartásában. Ehhez azonban hinni kell a sikerben, az emberi kapcsolatok melegében, s becsülni kell a kis léptékben elérhető eredményt. Ha mindez működésbe lép, a kívülállás már át is alakult részvétellé, egy más minőséggé. Hogy a kis közösségek működése mennyire fontos, erejük milyen nagy, világosan látható abból, hogy a történelem legkegyetlenebb diktatúrái minden spontán szerveződést üldöztek, és a családot is szét akarták verni.
Az Európai Unió ügyére, a belépés nehézségeire Vekerdy Tamás pszichológus így reflektál: Én azokkal a tökéletlenségekkel, nehézségekkel (…) szeretnék szembesülni, amelyeket az EU-hoz való csatlakozásunk jelent. Nem pedig azokkal (…), amelyeket az EU-n kívül maradás jelentene. A mondatból kiolvasható az a felismerés, hogy a szervezetek, intézmények mindig tökéletlenek, de nélkülük mégsem tudunk meglenni. Nehéz helyzetből egy másik nehéz helyzetbe lépünk, de ez a másik nehéz helyzet mégis jobb helyzet, mert előrevisz.
Miklóssy Endre esszéista, településtervező ezt így fogalmazza meg: Legalább ott leszünk, ugyanazon a versenypályán. Zelnik szerint: Európa összes hátrányát már megkaptuk, egy kis előny az lenne, hogy egy határon belül vagyunk, a fészekmelegben.
A kihívás tehát nagy, de meg lehet neki felelni. Miklóssy felhívja a figyelmet, hogy az Európai Unió tagjaként a folyamatokat jó irányba lehet terelni, s ennek meg is van a taktikai eszköze: a kicsik együttes fellépése nagyon komoly befolyásolási lehetőséget biztosít.
Miklóssy kettős szerepben, értelmiségiként és szakértőként nyilatkozik, s a járható utakat keresi. Meggyőződése, hogy vannak ilyenek. Ennek a józan pragmatizmusnak és szakértelemnek adja további példáit az Országépítőben Csoma Zsigmond, Dienes-Ohm Egon és Nemes Csaba. Ők testközelből ismerik a játékteret, és – ha csalódottak is a brüsszeli tárgyalásokon kialakult feltételek miatt – nem ijednek meg a feladattól, amely közeljövőnket meg fogja szabni.

7

Amint jeleztem, körvonalazódott a megnyilatkozásoknak egy harmadik csoportja is. Egy harmadik értelmiségi magatartás, amelyik nem csupán a feladat megoldhatóságában hisz, hanem látja azt a többletet is, amelyet az integráció hozhat mind a két oldalnak – a gazdasági életet meghaladó többletet.
Ebbe a csoportba is átvezet bennünket Zelnik néhány gondolata. Egy egészen más Európa-minőségről beszél, amely, úgy érzem, rokon az én piacfeletti Európa fogalmammal. Ez az Európa más, több mint az Európai Unió, de teljesen nem választható el tőle. Hiába állítják sokan, hogy az EU pusztán gazdasági, jobb esetben politikai formáció – a tapasztalat az, hogy ez a közösség fél évszázados története során megerősítette és egyre erősíti Európa összetartozás-tudatát szellemi és kulturális értelemben is. Nemcsak a közös jelen teszi ezt, hanem az eredetek s a két évezredes történet néhány archetipikus jelképe és érzelme, amely szakrális erőt ad az Európa fogalomnak. Ez nehezen határozható meg, de kétségtelenül létezik. Lényege nem a különállás és a kirekesztés, mint egyes kritikusai mondják, hanem az önmagával való azonosság törekvése a történelmi viharokon át.
Európa nyitott lesz mindenre, ami szellemileg szervesen fölépített, izgalmas – mondja Zelnik. Felismeri, amint magam is gondolom, hogy Európa szellemi válságban van, és új gondolatokra van szüksége a továbblépéshez. Ezek a gondolatok Zelnik szerint a nemzeti hagyomány korszerű, átütő erejű újragondolásából származhatnak: a hagyományból az tud igazán hatóerő lenni, ami másokat is megdöbbent, amitől másoknak is eláll a lélegzetük.
Hasonló szemlélet szólal meg, kevésbé részletesen, egyetemes szinten, Makovecz Imre mondanivalójában. Miután keserűen higgadt elemzéssel veszi végig a rendszerváltozás néhány elvetélt vagy elrabolt reményét, túllép a csalódás és a kiábrándultság inerciáján. Reménye az újabb és újabb generációkban van: bennük olyan értékek kell hogy megszülessenek, amelyek majd helyettem fognak válaszolni. Ezek az értékek a Bibliában, a Koránban és a műveltségben, vagyis az emberiség nagy és látszólag föld alá szorult Hagyományában gyökereznek. Mert, mondja Makovecz, ez a szubsztancia, ez a láthatatlan szellemiség az, ami minket alkot, és ami nélkül zsákutca, tragédia lehet a sorsa az emberiségnek.
A fenti szemléleti elemek köszönnek vissza, szinte részletekig kidolgozott rendszerben, Bóna László homeopata orvos – és sejthetően jungiánus közíró – gondolataiban. Megállapítja, hogy az európai ember a lelkiismeret feladatát hordozza, azonban mára a történelmi lelkiismeret túlnövekedése politikailag cselekvésképtelenné tette. Nem lát tisztán nagy ügyekben, és nem tud dönteni. A csatlakozó nemzetek hivatása az lehet, hogy spirituális többletet vihetnek az európai lelkiismeretbe, folytatja Bóna. Más szóval emberi pluszt, friss morált, erkölcsi stabilitást, határozottabb állásfoglalást – s akkor ez (…) gyógyító folyamat lesz mind Európa, mind az új tagok részére.
Itt az a meggyőződés sejlik fel, bár ilyen formában nem fogalmazódik meg, hogy vereségeinknek, szenvedéseinknek és keményen megharcolt tanulságainknak lehet valami hozama egész Európa számára – mintegy, teszem hozzá, 1956 örökségének folytatásaként.
Bóna kimondja, hogy ebben a szellem embereinek van határozott és konkrét felelősségük. Az egyénhez hasonlóan a nemzetet és Európát is a homeopátia szerves egész és egészség szemléletébe foglalva, Bóna hangsúlyozza, hogy az országnak nem szétszabdalt részekként kellene csatlakozni, hanem mint egység – de ismétli, hogy ebben mindenkinek saját feladata van: felelőssége és illetékessége területén valami maradandót, valami értékeset kellene létrehoznia.

8

Ennyit az Országépítő európai különszámában megjelent gondolatokból. Az idézetekben elsősorban Európáról, az EU-csatlakozás ügyéről esik szó. De úgy érzem, ez a téma sokakat indít a maga s az ország egész jelenét és jövőjét érintő válaszokra. Továbbmenve, úgy érzem, hogy Gerle János kérdéseire adott válaszokban gyakran sejlenek fel kimunkált életstratégiák. Ezek az életstratégiák három világosan elkülönülő csoportba foglalhatók, és megfelelnek olyan szemléleti, magatartási mintáknak, amelyek a magyar társadalom egészében élnek.
Mindez már felkínálható, úgy remélem, a magatartás-tudomány és a pszichoszomatikus orvoslás művelőinek. De csak finomításokkal – amelyek maguktól értetődőek, mégis hangsúlyozni kell őket.
Módszeremből következtetéseket csak óvatosan szabad levonni. Nem tételezhetünk fel teljes átfedést a nyilatkozók személyisége és mondatai között. A szövegek műfaja, születésük helyzete – az interjú – a szubjektivitásnak, a rögtönzésnek, az esetlegességnek és a hangulati elemeknek nagy teret ad. Általában is érvényes, hogy a tagadás, a bírálat gesztusához kevesebb szellemi és lelki erőfeszítés szükséges, mint egy saját propozícióhoz. Úgy tapasztalom, hogy Magyarországon pozitívan nyilatkozni ma sem igazán sikkes. Másrészt pontosan tudom, hogy a nyilatkozók gyakran csak egyik arcukat mutatták meg, és másutt megjelent szövegeik vagy tetteik más elemeket mutatnak fel személyiségükből.
De nem is annyira a nevek a fontosak ezúttal, hanem a mondatokban megnyilvánuló és csoportokra osztható mentalitás. Az elhangzott mondatok egy része, mondhatni, az utcán hever, bármikor rájuk bukkanhatunk, hallhatjuk őket piacon, villamoson. Igyekeztem tartani magamat a szociológiai közelítéshez – típusokat kerestem, a gondolatok és érzelmek sztereotípiáit. Olyan típusokat, amelyekben élesen eltérő felfogások szólalnak meg a politikai cselekvés értelméről és lehetőségéről, tágabban a közösség és a társadalom képességéről, hogy megértse és elfogadja vagy átalakítsa helyzetét. Nyílik-e távlat vagy jövőkép? Ezek a kérdések kerültek a magatartás-tudomány előterébe. Széles körű szociológiai vizsgálatok és a pszichoterápia tapasztalatai azt mutatják ki, hogy a válaszok, a stratégiák komolyan befolyásolják a pszichikai és a szomatikus betegségek kialakulását.

9

Az elmúlt másfél évtizedben több magyar kutató vizsgálta, hogy az alulnézet és a kívülállás eluralkodása a Kádár-korszak évei alatt milyen súlyos tünetek elterjedését okozta az egész társadalomban. Két nagy – az 1978-as és az 1990-es – felmérés összehasonlításakor Andorka Rudolf megállapította, hogy az autoritariánus rendszerben a társadalom tagjai hatalmon kívülinek érzik magukat, ami az egyik oka lehet az elidegenedésnek és az anómiának. Mindez nemcsak az alkoholizmus, az öngyilkosság és a lelki betegségek riasztó gyakoriságához vezetett, folytatja érvelését Andorka. A szocialista rendszer örökségének legsúlyosabb része az anómia és az elidegenedés amely az emberi kapcsolatok eldurvulását, sőt a gazdaság rossz működését is okozta. Ez természetes, hiszen az elidegenedettség, az önzés és az ellenségesség légkörében nem jöhet létre az együttműködéshez szükséges bizalom. Enélkül pedig a társadalom életében a legelemibb szinten, mindenütt felbukkan a működésképtelenség. Andorka Rudolf meg volt győződve arról, hogy ennek a lelki örökségnek a felszámolásához évtizedek lesznek szükségesek. S valóban, nap mint nap érezzük, hogy ez így lesz.
Tudjuk, hogy az elidegenedéssel, az eldurvulással együtt jár a társadalmi szolidaritás elsorvadása, a kohéziós erők gyengülése. Valójában az eddig említett tények mind egy konstelláció részei. Elidegenedés, anómia, alulnézet, kívülállás, eldurvulás, közöny, ellenségesség – íme, néhány csillag a nyomasztó csillagképből, amelynek égboltja alól még nem tudtunk kiszabadulni. A felületes bírálók ma magyar vadkapitalizmusról beszélnek – holott valójában a múltat élik sokan újra, új körülmények között. Nem vadnyugat ez, hanem vadkelet – tudja ezt mindenki, akinek van személyes tapasztalata a működő nyugati demokráciák mindennapjairól. Az történt, hogy a legvidámabb barakkból kiengedett rabok és rabtartók egy része visszaél a szabadság hirtelen lehetőségével. A demokratikus jogokkal, a pénzzel és a technológia eszközeivel élik ki a barakk lefojtott indulatait és elnyomott vágyait. A játékszabályokat (a törvényeket) továbbra is felrúgják, de most nagyban. Önmérsékletet nem ismernek, közönyük a másik ember és a közösségek, a társadalom iránt mérhetetlen. Az elidegenedett győztes ezt később szenvedi majd meg, mint az elidegenedett vesztes – a szerzés mámora egy darabig az égbe emel. A vesztesek azonban annál elkeseredettebbek – s a veszteség érzete szubjektív. Vagyis nem méricskél, de nagyon is valós. A magára hagyott vesztes depressziós lesz, és mindent reménytelenül sötétnek lát. Alig-alig működik még az a szociális háló és a helyi közösségeknek, a civil társadalomnak az a fejlett nyugati rendszere, amely segítené, karon fogná őt, szólna hozzá.
Vizi E. Szilveszter, amikor a Magyar Tudományos Akadémia 1997–99-es nagy életminőség-vizsgálatának eredményét foglalta össze, a következőket írta: Logikus, hogy először éppen az életminőség lelki és szellemi összetevője került terítékre (…) A depressziós szindróma az a kapocs, amely kóroktanilag összeköti az emberek gazdasági-szociális hiányérzetét, a megromlott emocionális életminőséget a népesség rossz általános egészségi állapotával. (…) A nélkülözés sorsrontó megítélését döntően meghatározza a társadalmi polarizáció, a szélsőséges életszínvonal-különbségek igazságtalanságként, hátrányos megkülönböztetésként, sikertelenségként való megélése. (…) Fordítva is érvényes: a kulturális és társadalmi azonosságtudat, a szociális kohézió az egyik legjelentősebb egészségügyi védőfaktor a modern társadalmakban. Különösen kiszolgáltatott a műveletlen ember, akit a tanulás és a művelődés nem vértezett fel a kulturális összetartozás élményével.
Kopp Mária – egy kutatócsoport vizsgálatait foglalva össze – a vesztesek körében egy súlyosabb és egy kevésbé súlyos állapotot különböztet meg. A magát esélytelennek érző – főleg fiatal – ember az ellenségesség-szindróma áldozata lesz. Depressziójának tünetei közé tartozik a kiábrándultság, a reménytelenség, a feleslegesség érzése. A világot riasztóan cinikusnak, értékmentesnek, ellenségesnek, az embereket általában szélsőségesen egoistának, törtetőnek, agresszívnak, részvétlennek, érzéketlennek látja.
A másik csoport a neurotikusoké, akik elvárásaikat egy ideális szinthez és nem a reális lehetőségekhez viszonyítják. Lélektanilag a mindig, mindenütt megtalálható perfekcionisták is ebbe a körbe tartoznak, akik elsősorban maguktól, aztán környezetüktől várják el a tökéletességet – az örök csalódottak. Az ő meghasonlottságuk pedig már visszavezet az értelmiségi kívülállókéhoz, s azt a kérdést veti fel, hogy vajon egy közösség, egy nemzet – a miénk, most – képes-e reálisan ítélni meg helyzetét, ki tud-e tűzni valós célokat, s van-e transzcendentális, vagyis a létezőn túllépő elkötelezettsége. Ehhez érett személyiségek hadára van szükség, az értelmiségi gondolkodás érettségére.
A kognitív lélektan vizsgálatait összefoglalva, Kopp Mária így jellemzi az érett személyiséget: nehéz élethelyzetben képes új, többféle megoldást találni, az eseményeket más szemszögből értékelni (…) a nehéz helyzetek kreatív, alkotó tevékenységre ösztönzik. Ezután egy fontos mozzanat lép be érvelésébe. Eszerint az érett személyiség hátterében a legfőbb tényező, hogy vannak életcéljai, és hogy a jövőt reményteljesnek látja.
Mondhatni, ősi bölcsesség ez – amelyet a modern embernek újra kellett fogalmaznia, a kor nyelvén, a kor élményeiből, egy rettenetes évszázad mélységeiből merítve. A lélektan és a filozófia nyelvén ezt az ősi bölcsességet talán Viktor E. Frankl bécsi pszichiáter fogalmazta először újra a mi korunk számára. Frankl, túlélvén Auschwitz és Dachau megsemmisítőtáborait, azt kezdte vizsgálni, milyen lelki tényezőkön múlott a megmaradás. Úgy találta, hogy az éli túl, az oldja meg a nehéz helyzeteket, akit önmagánál fontosabb ügy, felelősség vezérel. A személyiség egészségéhez fontos önazonosságot oly mértékben találja meg az ember, amennyire valami magánál nagyobbnak kötelezi el magát, egy magánál nagyobb ügynek. A filozófus Karl Jasperst idézi: Az ember az, amivé válik annak az ügynek a révén, amelyet a magáénak tekint. Frankl ennek a felismerésnek az alapján építette fel gyógyítóeljárását, a logoterápiát. Ezt mondja: a logoterápia a felelősségvállalásban látja az emberi létezés lényegét. Lényegünk eszerint nem az, hogy statikus egyensúlyra, nyugalomra törekszünk egy gyönyörigény béklyójában, ahogy Freud hitte. A személyiség mindig dinamikus egyensúlyra törekszik, ahogy Frankl bécsi kortársa, Bertalanffy mondta – igénye az, hogy újra és újra kilépjünk önmagunkból, és magasabb szinten teremtsünk új egészt. A változó állandóság. Túllépünk, meghaladunk, transzcendálunk. Majd visszatérünk.
Az elkötelezettség és a transzcendencia az emberiség nagy Hagyományához, a nagy vallások tanításához vezet minket vissza, a spiritualitás kérdéséhez. Tudjuk azt, hogy az elidegenedés nem pusztán magyar probléma, még ha nálunk talán kirívó mértékben árt is. Nem pusztán a létező szocializmus és a rendszerváltozás problémája. Egy olyan évszázadban lett a nyugati emberiség meghatározó élménye, amelyben sokan hitték azt Nietzschével, hogy Isten meghalt. Olyan évszázadban, amely milliókat szakított ki a természeti környezet ökológiai rendszereiből és az átlátható helyi közösségek hálózatából. Olyan sokk ez, amelyhez fogható kevés érte az emberiséget története során – és a gyógyulás útjai még alig derengenek fel.
Van azonban ennek még egy sajátos magyar vonatkozása, amelyről kevés szó esett közgondolkodásunkban. Az, hogy a 19. században kezdődött tömeges szekularizáció a magyarok körében gyorsabb és hatékonyabb volt, mint sok más népnél. Fülep Lajos érinti ennek következményét egy kevéssé ismert kis esszéjében az első világháború végén, 1918 októberében. Egy éjszakai sétán a Küküllő-völgyben varázslatos emberrel elegyedik beszédbe: egy őrt álló katonával. Fülep, aki jól ismert több nyugat-európai kultúrát, de elsősorban az olaszt, rádöbben arra, hogy a vallásos érzés lényege, a spiritualitás, milyen ritkán nyilvánul meg ilyen egyéni és spontán módon a magyar parasztban, a magyar emberben. A gondolatot továbbgombolyítja, és a magyar irodalomhoz ér el: mindig hiányzott belőle, mondja, a nép vallási géniuszának megnyilatkozása. Vagyis az igazi baj nem a vallási géniusz hiánya volna, hanem értelmiségünk látásmódja. Ennek a bonyolult kérdésnek okai bizonyára messzi évszázadokra vezethetők vissza, többek közt a magyar spiritualitás sajátos vonásaira, amelyeket meg kellene vizsgálni.
Mindenesetre bizonyára igaza van Zonda Tamásnak, amikor az öngyilkosság magyar hagyományát vizsgálva a 19. századhoz ér, s az oly gyakran és méltán emlegetett történelmi traumákon túl a szekularizáció fent említett sikerét is felelőssé teszi. Ebben a tekintetben, mint tudjuk, tovább romlott a helyzet 1950 és 1990 között. Nemcsak a vallást üldözték, de a spiritualitás minden formáját, egész kultúráját. Persze, a szabadság és spiritualitás természetes ösztönét követve, a vallási géniusz éppen ekkor sok új spontán és intézményes utat is talált, és sokan éppen ezért erősödtek meg spiritualitásukban.
Nem kérdés azonban, hogy a mentális egészség érdekében a transzcendencia minden formáját erősítenie kell az értelmiségnek: ez, ahogy Bóna László mondja, a szellemi emberek feladata. Egy lépés az is, ha a család, a kisebb és nagyobb közösségek vállalása felé tudunk elindítani minél többeket azok közül, akik az önzés és az önrombolás örvényében forognak.
Ehhez persze a dolgoknak jó irányba kell haladniuk odakinn is. Láttuk a bizonyítékokat, hogy a szabadság szűkítése növeli az elidegenedést. Ha nem érzi magát nyertesnek a polgár, ha egy gazdasági vagy hatalmi csoport beszűkíti a politika nemzeti és helyi mozgásterét, a közegészség állapota az átmeneti javulás után ismét a romlás felé indul, és egy lemaradó, beteg, cselekvésképtelen ország lesz a mindenkori győztesek díja. Olyan látomás ez, amely elfogadhatatlan.

 

Felhasznált művek:

Andorka Rudolf: Deviáns viselkedések Magyarországon – általános értelmezési keret az elidegenedés és az anómia fogalmak segítségével. In: Devianciák Magyarországon. Összeállította Münich Iván, Moksony Ferenc. Budapest, Közélet Kiadó, 1994.
Bertalanffy, Ludwig von: Problems of Life – An Evaluation of Modern Biological Thought. London, Watts, 1952.
Frankl, Viktor E.: Psychotherapy and Existentialism. Selected Papers on Logotherapy. New York, Simon and Schuster, 1967.
Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások, III. Cikkek, tanulmányok, 1917–1930. Szerk Tímár Árpád. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1998.
Kodolányi Gyula: Piacfeletti Európa. Rosszkedv és elpocsékolt idő. Vitorlázni szép veszély. In: Kentaurszárnyak. Esszék, beszélgetések, 1968–1998. Budapest, Kortárs, 1999.
Kopp Mária: A magatartási, érzelmi zavarok oki háttere és megelőzésének lehetőségei. In: Devianciák Magyarországon.
Országépítő. Építészet–Környezet–Társadalom. A Kós Károly Egyesülés negyedéves folyóirata. Budapest. Tizennegyedik évfolyam, 2003/1. szám.
Vizi E. Szilveszter: Az életminőség tényezői Magyarországon. Kutatási beszámoló, 1997–1999. In: Egészségügy Magyarországon. Magyarország az ezredfordulón. V. Életminőség. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest, 2001.
Zonda Tamás: Az öngyilkosság történelmi gyökerei. In: Devianciák Magyarországon.



« vissza