Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Patkánymuzsikus

Az ősvilág mitikus lényei támadnak életre egyik-másik középkori metszeten és fantasztikummal átitatott festményen. Azok a szörnyek és az éjszaka borzongató homályából szárba szökkent legendás lények, melyek benépesítették az antik és a kora középkori mese-földrajz ismeretlen kontinenseit, vélt vagy valóban létező szigeteit, János pap országát és más mesebirodalmakat, továbbá a mélytengereket, de még a levegőeget is, s amelyek az idők során a lélek alvilágába hátráltak. Vagy épp az álmok titkos birodalmába, ahol az értelem kontrolljától megszabadulva élhették a középkor elmúltával is a maguk titkos, de látványos életét.
Az értelem mindig is nehezen tudott megbirkózni ezekkel a madárfejű, de emberarcú, hatlábú, denevérszárnyú, pikkelyes asszonytestükön krokodilfejet viselő, nehezen meghatározható szerzetekkel. A szüzekre ácsingózó unikornisokkal meg a vérivó farkasemberekkel, akik az éjszaka titkos bugyraiban tanyáznak, ám nappalra nyomuk vész. A szellem tanácstalansága, mely ezen hibridlényeket szemlélte, érthető, hiszen a ráció fiatal, szinte még csecsemőkorú érzékelési módja az embernek, szemben azzal a képzetes és az ősibb korok óta folyamatosan jelen való világgal, mely mindenkiben ott lapul, s melyet e mitikus alakok ellepnek. Az értelem mindig is aggállyal, sőt szorongással elegy röstelkedéssel tekintett eme lényekre, s igyekezett tőlük, mint a maga gyermekkorának balgatag relikviáitól elhatárolódni. Borzadással nézett a maga lelkének fekete pokolbugyraiba, ahol ez az időtlen tenyészet véget nem érően sokasodik, hasonlatosan a pocsolyákban hemzsegő férgekhez.
Nem az értelem és nem a szellem világából, még csak nem is a képzeletből, vagy annak profán változatából, a fantáziából születnek e mitikus szörnyek. Bennük olyan atavisztikus élmény testesül meg, olyan megnevezhetetlen borzongások elevenülnek újjá a lélekben, melyek eredője ismeretlen, s kimondásukhoz minden szó kevés. Ahogy azok a mindennapi irtózások is túlmutatnak a ráció holdudvarán, melyek egy-egy lelket szinte népmesei borzongással töltenek el. Van, aki elájul kígyók-békák, futkosó bogarak, pókok, denevérek, gyíkok és éjjeli pillangók közelségétől. Némelyek még egy-egy ártalmatlan kutya vagy légben keringő madártoll látványától is.
A kordában tartott ösztönök és a megregulázott képzelet a farsangban meg a különféle bolondünnepeken talált kiengesztelődésre valaha. Kellett egy napnak, esetleg több napnak lennie, amikor a tiltások szünetelnek, a kontrollját veszített mámor vagy épp az őrület szabad. Amikor a lélek sötét, büdös és rációtól ellenőrizetlen bugyraiból napvilágra tódulhatnak a szörnyek. Sejtették a régi bölcsek, hogy e bolondünnepi engedékenység nélkül a téboly eláraszthat bárkit, aki véget nem érően kénytelen a benne szunnyadó fekete ösztönökkel tusakodni és azokat kordában tartani. A magányos lelkek, apácák és remeték misztikus iratai pontosan beszámolnak arról a benső küzdelemről, melyet az önlelkükből rájuk törő rémek ellen folytattak. A bölcsek tudták: a lélek alvó tigrisének néha koncot kell vetni, ellenkező esetben az felfalja gazdáját.
Hieronymus Bosch tárta föl talán a legteljesebben és a leglátványosabb módon a lélek alvilágát. Tehette, hiszen ha a kortársai tán meg hökkentek is egy-egy képén, azok a zordon tilalomfák nem álltak még, melyek később ellepték a lélek országútjának peremét. Az álmok tenyészete persze ettől a tiltástól még nem szűnt meg létezni, csak épp az alvilág szörnyeire rácsukták az ajtót. Később csak a falvédők és oltárképek angyalai voltak ábrázolhatók, még a Szent Antal megkísértése-képeken is illett kordában tartania a jámbor festőnek meg-meglóduló képzeletét, hiszen a körtemellű és csábos ülepű szépasszonyok, akik egy-egy korábbi metszeten vagy festményen ellepték a rongyaiban riadtan kucorgó remete körül a vadont, nem voltak kiállítóterembe, főként nem oltárképre valók.
Ám Boschnak még esze ágában sem volt megfékezni diabolikus képzeletét. Tulajdonképpen mindegy, milyen indítékból tárta fel művein a lélek hagymázos alvilágát. A művészet egyik-másik historikusa bizonyos titkos közösségekre gyanakszik, melyek apokrif hiedelemvilága a festőt megihlette volna. Lehetséges. Az viszont tény, hogy aki e képek látványában elmerül, előbb-utóbb a maga szorongásait és álmait fogja árnyékuk-vesztő alakjaikban felismerni. A különös acélcsillogású építményekben, melyek embert vagy páncélos rovaróriást formázó tornya körül denevérek és ősmadarak cikáznak, a tövükben hangyászra emlékeztető páncélos sárkánygyík, az oldalt komorló víztükörben pedig, melyet fátyolként világítanak meg felülről a felhők, a pokol fenekéig látni: halfejű és emberforma, patkánytörzsű, rovarlábú és pikkelyek borította lények tolonganak a mélyben, eloldva a tér meg az idő újkori nyűgeitől.
James Ensor műveiben, a 19. század végén újra megelevenedik a lélek évszázadokig illegalitásba kényszerített alvilága. Az extravagáns belga festő, aki életműve jelentős hányadát ifjúkora esztendeiben alkotta meg, ostendei polgárcsalád sarjaként szegődött el a téboly és az álmok krónikásának. Műve kétségbeesett tiltakozást váltott ki a környezetéből. Az akadémikus művészek közönséges futóbolondnak tartották, s hosszú időnek kellett eltelnie, míg világossá vált: az elátkozott festő látomásai nemcsak szuggesztívek, hanem az idő próbáját is kiállják. Kiderült, hogy ez a festészet jóval több egy különc polgárpukkasztó hóbortjánál, vagy egy sátánista alkalmi eszelősségénél. Ekkor – tempora mutantur – bárói címet kapott, s a korábbi utálkozók és fanyalgók is elszánt hívéül szegődtek.
E mű hátterében nemcsak átvitt, hanem a szó legszorosabb értelmében ott tarkállik és komorlik a Hieronymus Bosch műveiben még ismeretlen polgári környezet. Ott városvégek romépületei, fantasztikus tájak, erdei tavak beomló hídjai mellett és alatt gomolyog a patkányok, félember-félmadár lények alvilági farsangja. Itt, Ensornál a civilizáció mindennapjai szolgálnak tájképi háttérül. Behavazott háztetők, a tengerpart felett úszó viharfelhők, falak és utcák, libbenő drapériák, félhomályos szobák, melyekben fülledt árnyék esik a csipketerítőkre meg a virágmintás faliszőnyegre. A visszfények lepte ablakok meg a falon függő blondel-keretes képek mind a szolid nyugalmat volnának hivatottak szolgálni, csak épp a tükrükben fölfénylő alakok borzongatóak. Az ajtón betoppanó, nemtelen lény sötétkék bársonyköntöse fölött halálfejet visel. A padlón szertehajigált maszkok.
Ahogy gazdáik, a cilinderes és sétapálcás urak – a kézelőjük vakító fehér –, s a csipkegallérban, fűzővel karcsúsítottan és felékszerezve pipiskedő hölgyek, a lélek alvilágának eme illegalitásba száműzött, ám valójában hatni és burjánzani soha meg nem szűnt lényei is e szolid utcákban és parkokban, harangbongató templomok tövében és homlokzati szobrokkal felcicomázott házakban, üzletekben és báltermekben élik a maguk mindennapi életét. A szörnyek és az álmok mitikus lényeinek élete azonban látszólag árnyékélet, hiszen mindük titkolni és szégyellnivaló. Ám épp ezért képesek eluralkodni azon, aki rejtegetni kénytelen őket, aki megretten folyamatos tülekvésüktől, de jelenlétüket néven nevezni nem meri. Aki mindig a fényben akar állni, s magát üvegszerűen tiszta lénynek szeretné hinni, előbb-utóbb egész lényét be fogják tölteni e vijjogó rémek, a szauruszvilág sárkánymadarai és az imaginárius pokol sátánjai, átvilágítanak a bőrén, belakják, mint a soha ki nem hordható, ám folyamatosan növekvő csecsemő, és szolgájukká alázzák. Nincsen előlük menekvés. Mint a keleti mesében, mely szerint aki boldog akar lenni, nem gondolhat a fehér elefántra. Amúgy persze sosem jutna eszébe, e tiltás következtében mindig feltűnik, amikor épp alá kéne merüljön a feledésbe.
Szörnyű maszkák című korai festményén Ensor mindannyiunk kezébe adja művészete kulcsát. A kép 1883-ban készült, s művészettörténészek szerint a festő először kanyarodott el korábbi művei világától a hagymázos képzelet birodalmába. Ez csak részben igaz, ugyanis egy korábbi, 1882-es keltezésű remek grafikáján – mely Pierre Bonnard képi világát idéző szobában két nőalakot mutat be –, oldalt, a falon ott függenek a borzongató maszkok. Csőrösek, kiguvadt szeműek és régmúlt korok mitikus lényeit idézők. Egyelőre még csak az idillre rásúlyosuló háttérként.
Ahhoz, hogy e képet pontosan megértsük, körül kell kukkantanunk abban a polgárvilágban, melyben Ensor élt, s nem árt egyet-mást a családjáról sem tudnunk. Szülővárosa, Ostende a tengerparton fekszik. Télen nyugalmas, már-már unalmas település, nyáron viszont annál mozgalmasabb, divatos fürdőváros. Az 1860-as születésű festő apja az angol nagypolgárság soraiból került ki. Ambiciózus, nyelveket tudó, világot látott és a művészetekhez vonzódó férfiú. Nagyvonalú bohém, társasági csevegő, aki sokat tud, ám sokszínű, kicsit felületes tudásából nem jön ki semmi. Az idősebb Ensorból hiányzik az a folyamatos tettvágy, ami a festő flamand iparoscsaládból született anyját jellemzi. A szülők alkati ellentéte tragikus.
Az asszony mindene az a kis emléktárgyüzlet, mely a család megélhetését biztosítja. Itt kéne tevékenykednie a színes és kissé kelekótya atyának is, akinek azonban semmi hajlandósága nincsen a boltban való tüsténkedéshez. Mint az angol felső körök neveltje, némi patriarchális fensőbbséggel néz a karneváli maszkokat, csipkegallérokat és legyezőket, kínai vázákat meg lampionokat, ilyen-olyan divatcikkeket, tengeri csigákat-kagylókat és egyéb herkentyűket áruló üzletre, ám a foga nem fűlik az itteni tüsténkedéshez. Járja a város klubjait, ujjai közt elpereg az idő, ő maga pedig egyre jobban alámerül az alkohol örvényeiben.
Az ifjú Ensor e hasadt világban nő fel. Örökli apja színes és invenciózus szellemét, ám anyja munkamániáját is. Ambíciói azonban mindenre irányulnak, csak épp az üzletmenet felvirágoztatására nem.
Félreértés ne essék, szereti ezt a csupa szín, csupa hangulat boltot. Pálmafáit és akváriumait. Színes maszkjait és elefántcsont legyezőit. Karneváli csipkekosztümjeit meg a kínai porcelánok ábrázolta csodavilágot. Csak épp nem üzletnek tekinti, hanem olyan közegnek, mely a maga félálomi fényeivel és sejtelmeivel megigézi vendégét.
Ensorné asszony kétségbeesetten látja, hogy fia ugyanolyan kelekótya, mint az apja. Az üzletben semmi hasznát nem lehet venni, ráadásul fest és rajzol. Már tizenöt-tizenhat évesen remek táj- és életképeket. A tengerpart dűnéiről, a kocsmák elesettjeiről, néha a város útjairól-tereiről, s gyakran egy-egy félhomályos, zsúfolt szobabelsőről, ahol magányos nők üldögélnek. És ami az anya számára még szörnyűbb, férje titkos szövetségre lép művészambíciókat dédelgető fiával, szinte a maga megnyaklott ambícióit látja benne kibontakozni, és ahelyett, hogy a tisztes iparosmesterség felé terelné, csak lovat ad extravagáns hajlamai alá. Ami pedig amúgy sem hiányzik az ifjú Ensorból. Cimboráival időnként mindenféle ringyrongyba öltözve és rikoltozva rója a várost. Aztán meg kiül házuk tetején a kéményre, és mélán fuvolázik a teliholdnak.
A festmény, a Szörnyű maszkák, melyben Ensor festői világlátása megszületett, sötét szobát ábrázol, melyben egy kalapos, farsangi álarcot viselő férfiú kuporog az asztalnál, borosflaska meghitt társaságában. A nyíló ajtón pedig épp belép egy hasonlóképp álarcot viselő asszony. Fején kapucni, a szemén fekete okuláré. A kezében rettenetes husáng. A kép magáért beszél.
A lélek alvilága, amikor a keresztényi buzgalom árnyékéletre kényszerítette, nem szűnt meg hatni. Tovább burjánzott a lelkek titkos bugyraiban, csak épp a kontrollt veszítette el fölötte a sok jámbor balek. Az ellenőrizetlenül gomolygó inferno aztán elkezdte a vámot szedni skizofrén vagy depressziós áldozataiból, mivel az őrület, a lélek árnyéka – mely a korábbi bolondkarneválokon és pünkösdi királyválasztásokon kellő szerepet kapott – elveszítette szakrális vonásait. Valami olyasféle történt, mint a középkor végén, amikor a királyok mellől elmaradt a korábban velük szinte összeforrott udvari bolond figurája. Fölöslegesnek ítélték kerge handabandázását, a maguk nagykorúságára hivatkozva, holott valójában a bolond negligálásának oka az volt, hogy nem értették többé a fontosságát, nem értették bizarr szerepe szakralitását.
Azt pontosan nem lehet tudni, mi vezérelte Ensor ecsetjét, amikor – tüneményes lelki intelligenciával – a szorongató hangulatú képet megfestette. Aligha kétséges, hogy belső meghasonlottsága fogalmazódik meg a jelkép erejű figurákban. Tudva vagy sem, kibeszélte magából rettenetes szorongását. Áttestálta a képre. A maszkok, ez csak sejthető, talán elrejteni kívánták a mű személyes hátterét. Csakhogy – és ezt a festőnek hamar fel kellett ismernie – a maszk nemcsak elrejt, de ki is tár. Szabaddá tesz. Amit én, X. Y. röstellek megtenni, egy álarc oltalma alatt megtehetek. Kimondhatom vagy megfesthetem legféltettebb titkaimat. Legfeljebb a szándékos félreértők rosszul reflektálnak rá. Bolondnak néznek. A művet pedig fantazmagóriának.
Korai, a tengerparti dűnéket, az ott ácsorgó kocsikat, meg a hullámokon himbálódzó vitorlásokat ábrázoló tájképeivel, illetve remek portréival és életképeivel Ensor kivívott magának némi elismerést. Azt ugyan senki nem vette észre, milyen kivételes látásmód az övé, s hogy tájai, illetve arcmásai mögött is ott feszül bizonyos diabolikus feszültség. Amikor viszont elkezdi a fantazmagóriái festését, általános volt a meghökkenés. Egy tekintélyes kritikus röviden szemétnek (trash) mondta eme képeit.
Az elutasítás annyira általános, hogy Ensor – aki amúgy is hajlamos volt a társaságkerülésre – egyre jobban magára maradt. Még az őt ideig-óráig favorizáló modernista és extravagáns, illetve anarchista körök is sokallották merészségét. Az történt, ami történni szokott: amíg a festő a közös álmokat jelenítette meg, szerették. Amint viszont a maga világára rátalált, s ezáltal kezelhetetlenné vált, kiutálták maguk közül. Amíg tehát jelentéktelen volt, egy a sorból, zseninek harsonázták, amint viszont kimutatta oroszlánkörmeit, fanyalogva kiközösítették. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy festőnk kezdetben csak kollektív tárlatokon szerepelt. Az első önálló kiállítása – ha úgy teszik, magára maradásának és magára találásának jegyében – csak 1895-ben nyílt meg, Brüsszelben. Ekkorra már életműve jelentős hányada elkészült. Az a hatalmas festmény is, melyet az utókor Ensor főműveként tart számon, a Krisztus bevonulása Brüsszelbe. Ez az – életművében csöppet sem előzmények nélküli – munka látomásos erejével és motívumai tarka elevenségével művészete minden jellemzőjét magában hordozza.
A festő korábbi művei mintha csak előtanulmányok lettek volna ehhez a hatalmas vászonhoz. Ami előbb apró tollrajzokon és vásznakon mutatkozott meg, itt mind együtt látható. A torz lények százai, félálomi figurák, melyekről pontosan nem tudható, álarcot viselnek-e, vagy a maguk arcát mutatják. Félállati lelkek – orruk ormányt imitál, szemükben kandi téboly. Bábszerű katonák és trombitát fújó, dobot püfölő muzsikusok. Majom- és patkányképű lények, kutya- és denevérpofák a nemtelen mámor sodrásában. A cilinderes halálfej megett aggálytalanul ölelkező szerelmespár. A flamand múlt megelevenedő figurái: mackó-léptű mesteremberek és dzsidás lovagok. Bohócok és törpék. Részeg martalócok, vak koldusok, prostituáltak és zsebmetszők. Csupa bornírt, féregszerű lény. Középütt pedig Jézus ül szamárháton, és a festő arcvonásait viseli. Csak éppen alig látszik, úgy körülhemzsegi ez a karneváli torz forgatag. Olyan, mint Brueghel Ikaruszának főalakja, akit a bámészkodó észre sem venne, ha a kép címe nem utalna rá. Meg kell keresni. Mert ott van a tengerbe nyakló szárnyas hős, csak épp nem esik rá külön fénysugár. Amúgy észre sem veszi senki: a Brueghel-vásznon a parasztok meg a hajósok mind a munkájukba görbednek, fütyülnek a tragédiára, a lángelme korszakos kísérletére, ahogy a szamárháton gubbasztó Ensorra is az örök farsang tébolyult flamandjai.
Csontváry a maga apoteózisát megfestve gyanútlanul feszít a mű középpontjában. Brueghel és Ensor ennél sokkal aggályosabb. Nem adja ki magát. A művet értelmezze más. Ensor odapingálta magát a kép közepére, a táncos és harsány forgatagba, ám egyúttal úgy el is rejtette a maszkák tengerébe, mint Vermeer a maga arcát, amikor híres és sokatmondó önarcképén háttal festette meg magamagát. Arca nincsen, legalábbis láthatatlan – tessék ennyiből megérteni, hogy nem a művész sorsa a fontos – ahogy azt a romantika képzeli, hatalmasra puffasztva az egyéniséget –, hanem a szelleme! Nem a szeszélyei, hanem a műve.
Nem tudni, mennyire hirtelen nekibuzdulás eredménye a nagy mű. Tán hosszas tervezés előzte meg. Két évvel korábban festette meg Ensor – szintén monumentális hatású – vásznát, a Szent Antal megkísértését. A két mű rokonsága nem elhanyagolható, ám a különbségük is szembeötlő. Álomi köd borítja a szent lelki viszontagságait bemutató vásznat. A körvonalak pedig feloldódnak a légnemű elemben. Itt minden bizonytalan, szemben a Jézust karéjozó karnevál rusztikumával. A szent remete körüli alakok a brüsszeli bevonulás figuráival némiképp rokonok, ám e kép igazi tere a levegő. Az ott röpdöső, visongó álomalakok. Parányi, hangyaszerű lények, némelyik mintha ejtőernyőn szállna alá, mások denevérszárnyon, vijjogva csapnak le a borongó szentre, aki elfordulna a kísértő látványtól, ám bárhová veti is tekintetét, torz alakok, bőmellű leányok, riasztó kutyapofák, egér- és rovarszerű szörnyek vigyorognak, illetve vicsorítanak rá.
Ha van képe Ensornak, mely a művészetét Bosch látomásos festészetéhez köti, a Szent Antal megkísértését ábrázoló biztosan az. Már a téma sem volt idegen a hertogenboschi festőmágustól. És az a vízi tenyészet, mely az Ensor-festmény jobb oldalán alul látható, ha az ecsetkezeléstől eltekintenénk, akár Bosch művein is helyet kaphatna. Mocsári hemzsegés, mely félig féreg, félig ember hibridjeivel megborzongatja a szemlélőt. Nem az élet keletkezésének heroikus helyszíne ez a víztükör, inkább az elkorcsosult, féreg sorsra kárhoztatott lelkek purgatóriumának jelképe. Cincér-ördögei, hidrái, patkányképű katonái, vicsorító krokodiljai és pikkelyes-uszonyos egyszarvúi a riadt és tanácstalan lélek alvilágából szöknek szárba, és valamiképp az álom meg az ébrenlét közötti senki földjét népesítik be.
Ugyancsak a Jézus bevonulásával egy időben készült el Ensor a Bukott angyalok című, látomásos remeklésével. Ez a viszonylag nagyméretű vászon is inkább a Szent Antal megkísértésével rokon. Alakjai tarkák, ám kontúrjaik bizonytalanok. A képen ábrázolt jelenet a biblikus apokrifból, az Énok apokalipsziséből ismert motívumokat használja fel. A Teremtő kitaszította angyalok, akik hatalmuk tudatában fellázadtak az Úr ellen, trombita harsogása közepette hullnak alá a viharfelhők ülte mennyből, s odalenn elkeverednek a föld – mámorba és a hús örömeibe merült – halandó lelkeivel. Szörnyű tettük, hiszen ők a megrontók és gyalázatosak, mértéket nem ismerők, aberráltak és hatalmaskodók, akik visszájára akarják fordítani a teremtés áldott folyamatát, a festő vásznán farsangi kavalkádban oldódik fel, s a színek harsogása elkendőzi a tragédiát.
Ensor más, de szintén e korai, nagy korszakából datálódó káprázat-festményei viszont mintha ugyanezt az antik legendát mondanák tovább, a teremtés művét összekaszaboló és meggyalázó szörnyű valahai angyalokét, de oly módon, hogy a teremtés szakrális művének vámszedői e műveken már nem a maguk borzongató, ám még mitikus aurájától övezve szerepelnek, hanem polgári álcákat magukra öltve. Csipkekötényt és főkötőt. Azt pedig pontosan nem lehet tudni, hogy maszkot viselnek-e, vagy saját arcuk-e az a szörnyű lárva, ami beborítja a koponyájukat.
1885-ben Ensor készített egy nem túl jelentős, ám annál beszédesebb művet. Nem is művet, inkább műhelytanulmányt. Maszkok sora címen szerepel a különféle albumokban. Az apró krétarajzon, mely tudatosságát és hihetetlen módszerességét bizonyítja, mintegy félszáz apró álarc látható. Sanda vagy épp álmatag szempárok. Fintorgó ajkak, vicsorító fogsor. Torzonborz szakállak. Cvikker és harcsabajusz. Redők, infantilis tetoválások. Afrikai, keleti, héber és nordikus karakterek. Köztük egy macskalány. Sanyarú, ádáz vagy épp depressziós pofák. Változatok egy témára.
Mindaz, amit Ensor a Jézus bevonulása után festett, már az érett mester munkája. A világára rátalált festőé, aki korábban keresett-kutatott, most egyszerre magára talált, képletesen szólva: hazatért. Megnyugodott. Az a hatalmas vulkánkitörés, melyben rövid idő alatt életműve javát világra hozta, többé nem ismétlődött meg. Sikerült a lelke alvilágának szörnyeit abban a világban meghonosítania, melyben élt, s ezáltal valamiképp domesztikálnia is sikerült őket.
Egyik remekműve, az 1891-ből datált Szörnyű muzsikusok tíz fantasztikus állatot ábrázol. A kisméretű kép középpontjában egy kottafejekkel felékesített ruhájú patkány látható. Körülötte fuvolázó tücsök, kornyikáló hal meg krokodil, doboló gém és bőgőjét pengető rák. Zoológus legyen a talpán, aki e Hieronymus Bosch bestiáriumát idéző állatokat azonosítani tudná. Szinte hallik a rémes kakofónia, melyet csempe instrumentumaikon ez a menazséria hallat. A középen pöffeszkedő patkánymuzsikus pedig, olyan karmesterféle, báván hallgatja a zenebonát. Az őt körülvevő fantasztikus lények között nagyapósan álldogál, és figyel. Van benne valami bornírt báj. Lehet, hogy a mester démoninak szánta, mégsem az. Inkább ábrándosan bugyuta. Már nem a lélekre súlyosuló, az álmokat hagymázos jelenlétével felkavaró szörnyek közül való, hanem a lélek alvilágának kordában tartott lényeiből vétetett. Szinte szeretetre méltóan bumfordi…
Egy már későbbről, 1899-ből datálódó Önarckép maszkokkal című munkája a nagy festmény, a Jézus bevonulása… utózöngéje. A festő magamagát piros kalapban festi a kép közepére, és körötte sűrű összevisszaságban maszkok tolonganak. Buddha, prostituált, gorilla, meg macska és kannibál. Sok nehezen meghatározható szörny. Egy kalapos polgárasszony meredt arcú lárvája – füle mellett pitypangfüzér. Bohóc és csőrös rémalak. Mind kicsit felfelé emeli arcát, ahogy a vakok szokták, egyedül a festő néz konokul a szemlélőre. Itt nem a diadalmasan is megalázott Krisztus szerepét veszi vállára, hanem a látnokét. Tekintetében extravagáns szigor és kajánság elegyül. Nem kétséges, hogy ez a metsző pillantás túllát a tér meg az idő mindennapi nyűgein és korlátain. Ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy amikor 1895-ben megrajzolja a Démonok gyötrik a festőt című színes rajzát, éjszakai kínjait veti papírra. Mert ő áll aggodalmasan a mű középpontjában, körülötte pedig denevérszárnyon röpdös, krokodilpofával kaffog, vámpírfogakkal és sárkánykarmokkal tépi a megszeppent művészt a lélek alvilágának félálomi tenyészete.
Ugyancsak a bevonulás-kép variánsának tekinthető az 1920-ból jegyzett Flandriai karnevál. Banyák, vízfejű muzsikusok, zsebmetszők és részeg randalírozók vonulnak a képen, de a Megváltónak már nyoma sincsen közöttük. Az a metafizikai feszültség és szorongás, mely a nagy vászon jellemzője, itt marionett-játékká szelídül. Pojácái és ádáz prostituáltjai nem fenyegetőek, inkább egy népi játék kedves-bolondos szereplői…
Ahogy Ensor kinőtt a festőkollektívák karámaiból, már csak a maga keskeny ösvényét taposta. Vele kapcsolatban is fényesen beigazolódott a látszólag abszurd, ám annál bölcsebb megállapítás, miszerint a magányos lélek útja messzebbre visz, mint a szekértáboroké. És a művére is egyre többen figyeltek rokonszenvvel. A korábbi lesajnálást és kiközösítést megértés váltotta fel. 1903-ban a festőt a Lipót-rend lovagjává ütötték. 1929-ben Albert király, akivel – illetve akinek bizalmasaival – korábban meg-meggyűlt a baja, a korosodó és egyre tekintélyesebb mestert bárói címmel tisztelte meg. Rá négy esztendőre pedig a Festők hercegévé kiáltották ki Brüsszelben. Eszerint tehát Ensor, aki évtizedekkel korábban festett bevonulás-képén képletesen Jézus Krisztus arcát viselve és szamárháton toppant be a belga főváros farsangi kavalkádjába, valóban diadalmasan odaért, ha némi késedelemmel is.
Ez idő tájt festett művei a korábbiakkal rokonok is, meg nem is. Látomásos démonizmusuk karikaturisztikussá, ha úgy tetszik – a technikát illetően –, grafikus jellegűvé válik. Korábbi metsző és egyetemes szatírájuk némiképp célirányossá változik. Kipellengérezi remek vásznain és krétarajzain a stupid orvosokat és bírókat, meg az emberi lélek kannibáljaivá züllő politikusokat. E művei egyikén szakácsokat fest meg, akik emberfőket – a főszakács felismerhetően épp az övét – tálalja fel a reményteli vendégeknek. Bírákat ábrázoló groteszk munkáján torz, kocka-, körte- és csőrfejű talárosok bornírt serege néz szembe a hasonlóképp otromba elítéltekkel. Az orvosi stupiditást sem hagyhatja említetlenül. Csörlővel húzzák ki az ordítozó, halálra szánt beteg beleit a nagy tudományú doktorok, akik fontosságuk tudatában handabandáznak a kórteremben. Kés, fűrész és csavarhúzó fekszik szertehajigálva a padlón: a sebész szörnyű munkájának megannyi attribútuma.
Ez a különös művész, aki korai eruptív korszaka után békés derűben töltötte napjait, és magas kort ért meg, írt egy marionettjátékot is (La Gamme d’Amour), melyhez még a zenét is ő komponálta. Ami a zenét illeti, ez egész életét végigkísérte. 1906-ban egy barátjától és pártfogójától harmóniumot kapott, melyen szívesen és gyakran játszott. Egy fotográfia az idős mestert hangszere előtt ülve ábrázolja. Feje fölött hatalmas vászna függ, a Jézus bevonulása Brüsszelbe, továbbá számolatlan apróbb festménye és grafikája.
Ez már az új háza, hiszen közel hatvanesztendősen elköltözött a Flandria utcából, melyet pedig annyiszor megörökített a festményein. Új lakóhelye földszintjén – ez is különös élete jelképének tekinthető – létrehozta anyja emléktárgyüzletének hasonmását. Itt halmozta fel maszkjait, koponyáit, jade-szobrait, szárított tengeri herkentyűit, keleti limlomjait, és persze legkedvesebb festményeit is, melyektől oly nehezen vált meg. S ami a legfontosabb: ez az üzlet sosem nyílt meg a nagyközönség előtt. A festő itt töltötte napjait, dolgozott és emlékezett. Abban a közegben, mely mesterré érlelte. Közel kilencvenesztendősen, 1949-ben hunyt el.
Élete azt példázza: boldog, aki benső egyensúlyára rátalál. Akinek sikerül domesztikálnia lelke szörny-tenyészetét, megszelídítenie a benne gomolygó alvilágot.



« vissza