Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A menetrendszerű meglepetések szezonja

A negatív fejleményeket sajnos könnyebb előre látni, mint az örömteli fordulatokat. E helyen legutóbb volt alkalmam írni arról, hogy a magyar gazdaság 2003 őszén olyan állapotba került a kormányzat gazdaságpolitikai intézkedései miatt, amely hamarosan kiváltja a külpiacok rosszallását. Így is lett: 2003 novemberében a forint árfolyama gyors esésnek indult, azt a jegybanki kamatok megemelése követte, a kormány pedig rákényszerült megszorító intézkedések bejelentésére (újabb választási ígéreteket szegve meg).
Ősszel inkább arra gondoltam, hogy a továbbra is nagy költségvetési hiány és a folyó fizetési mérleg egyre duzzadó deficitje láttán előbb valamelyik nemzetközi kockázatelemző intézet mondja ki a magyar gazdaság egyensúlyi viszonyainak romlását, majd az ilyen bejelentést a kockázatokra érzékeny külföldi befektetők sebes távozása követheti, ami a forint árfolyamának gyengülésével, a piaci kamatszint emelkedésével járna. Valójában viszont november közepén néhány nemzetközi befektető saját megérzésére hallgatva kezdett magyar állampapírokat eladogatni, a visszakapott forintját pedig euróra váltotta, és kivitte. Mindezek hatására állampapírjaink kamatszintje emelkedésnek indult, a forintnak az euróhoz viszonyított árfolyama komolyan esett. Ez idáig szerencsénkre még nem következett be az ország hitelképességi besorolásának visszaminősítése, de máskülönben az lett, amitől okkal tarthattunk: a világ felfedezte, hogy a magyar gazdaságpolitika hibás, döntéshozó intézményei hiteltelenek. Amitől csak egy lépésre van a financiális értelemben vett hitel-vesztés.
Miért kezdett el baisse-spekuláns módjára viselkedni egy vagy több pénzalap az év végén, ha a 2003-as év elején még a hausse-spekulációtól volt hangos pénzügyi világunk? A londoni, frankfurti bankokban ülő pénzalapkezelők fejébe nem látunk bele, de nem annyira ördöngös kikövetkeztetni a történtek mozgatóit. Egy éve ilyenkor az izgatta a magyar gazdasági életet, hogy aránytalanul erős lett a forint. Valóban: a magyar exportőr egy euró exportbevételéért 240 forintnál is kevesebbet kapott, míg korábban 20-szal többet. Nosza, meg is jelentek a képernyőn a magyar big business képviselői (Széles Gábor, Demján Sándor) gyengébb forintot s a jegybankelnök lemondatását követelve. A forint árfolyamának esetleges gyengülése azonban a megdráguló importon keresztül áremelkedéssel, a pénzromlás ütemének növekedésével jár együtt egy ennyire nyitott gazdaságú, a külföldi árupiacoktól ilyen nagy mértékben függő országban. Egy kicsivel nagyobb infláció nem is olyan nagy baj, mondta a médiában ismét feltűnő Fekete János, aki – elismerésre méltó konzekvenciával – az újabb külső adósságfelvételt és a környezetünkben szokásosnál nagyobb pénzromlást most sem tekinti problémának.
A gyengébb forint melletti érvek nyitott fülekre leltek a kormánynál. Ami nem meglepő: már a 2002-es tavaszi választási harcban Medgyessy Péter kormányfőjelölt kritikus volt a forint akkori megerősödését hozó kormányzati és jegybanki politikával szemben, s emlékezetes módon a forint ócsítása mellett szólt. Az árfolyamot azonban 2001 közepe óta egy elég széles sávban a kereslet és kínálat erői mozgatják. Márpedig azok a bizonyos külföldi spekulánsok az EU-csatlakozási tárgyalások 2002. őszi lezárultával, a 2004. májusi felvételünk dátumának bejelentésekor nagy kedvet kaptak a nyugat-európainál nagyobb kamatot fizető magyar (meg persze lengyel, szlovák) állampapírok megvételére. Előbb azonban a behozott euróért forintot kellett venniük: a megnövekvő kereslet minden korábbinál erősebb forintárfolyamot eredményezett.
Egy éve tehát egészen más jellegű gondot okozott a külvilágtól való pénzügyi függésünk: dőlt be a kölcsönpénz, sőt a nagy pénzalapok kezelői arra spekuláltak, hogy a Magyar Nemzeti Bank megelégeli a folyamatos forinteladást-euróvételt, és felértékelik a forintot. Ez nem következett be; az MNB akkor hirtelen kamatot csökkentett, ami a nemzeti valuta vonzerejét mérsékli a külső befektetők szemében. Egyben azt is tudomásul vette az MNB, hogy a gazdaságpolitikai vezetés az eredetileg kitűzött inflációmérséklési pályát nem lesz képes tartani. A mérsékeltebb kamat ugyanis megkönnyíti a hitelfelvételt, a nagyobb költekezést, az árak emelkedését ahhoz képest, mintha magasabb kamatszint (és erős hazai valuta) érvényesülne.
Milyen messze is van már 2003 eleje! Az év végén ugyanis éppen ellenkezőleg: forintgyengülésre spekuláltak azok a fránya külföldiek. Mi változott meg az év során? A bajok sorozatában eminens helyet foglal el az, hogy a kormány akart valamit tenni az exportőrökért, de nem tudta, mit is, végül addig rágta az MNB fülét, amíg az év közepén a jegybank és a kormány együttesen (mert jogrendünk szerint ezt csak egyetértésben lehet tenni) némileg leértékelték a forintot, pontosabban két százalékkal a gyengébb irányba elmozdították a forint árfolyamsávját. A tényleges kereskedés viszont az elmondottak értelmében e sávon belül szabadon alakulhat: s valóban, nem kettő, hanem négyszer kettő százalékkal gyengült hirtelen a forint az euróhoz képest.
Az ócsítás túl jól sikerült. Megint összeültek a kormányban: tenni kellene ismét valamit. A jegybankkal is megvitatva a helyzetet, oda konkludáltak: a legjobb lenne végre valami hosszabb távú irányt kijelölni a pénzügyek terén, hiszen a külvilág ítélete a túlzott optimizmusból láthatóan túl könnyen fordul szkepszisbe. Nyáron tehát döntöttek, s a befektetők megnyugtatására szánt döntés valóban távlatot adott: a magyar kormány (az MNB-vel egyetértésben) 2008 elejét vette célba az eurózónába való belépéshez. A miniszterelnök bejelentett szándéka szerint tehát 2007 végén megszűnne a forint, és 2008. január másodikától árut vásárolni, hitelt felvenni és visszafizetni nálunk is csak euróban lehetne.
Ez valóban komoly következményekkel járó döntés. Előfeltételei is igen komolyak. Nem csoda, hogy például a cseh kormány és jegybank nem is ambicionálja a 2008-as dátumot, s inkább vár 2009-ig, 2010-ig. Hiszen az eurózónába (hivatalos nevén: Gazdasági és Monetáris Unióba, GMU-ba) való belépéshez nem elég a jelentkezési szándék; ahhoz elvileg tartósan alacsony szintre kell levinni a költségvetés folyó deficitjét, az államháztartás adósságállományát, az inflációs rátát és a kamatszintet, és két esztendőn át leértékelés nélkül, eléggé stabilan kell tartani a nemzeti valuta árfolyamát. E kritériumok többségének hazánk nem tesz eleget. Sőt az is kétséges, hogy a megadott dátumig képes lesz-e majd eleget tenni. 2008 ugyan elég távolinak látszott 2003 közepén, de hamar kiderült: ismét csak improvizálással van dolgunk.
A bejelentést a kormány arra szánta, hogy orientálja és megnyugtassa a nemzetközi pénzpiacokat. Azok eleinte elégedetten konstatálták, hogy egy év cikcakkjai után végre valami távlatos tervvel állt elő Medgyessy kormánya. A második ránézésre azonban feltűnhetett, hogy 2007 és 2008 fordulója nincs is olyan messze. Ahhoz, hogy a GMU-klub bevegye hazánkat, 2006 évében kellene teljesítenünk a szigorú költségvetési szabályokat (amelyeknek – jól látjuk – Németország és Franciaország képtelen eleget tenni), és 2006 közepére az inflációnak is le kellene mennie az éves két és fél százalékos szintre. Lehetetlen mindez? Inkább csak roppant nehéznek nézett ki 2003 nyarán-őszén. Azután novemberben ismertté vált a kormány 2004-re szóló költségvetése. A beterjesztett tervezet elég nagy kiadásnövelést és még nagyobb mértékű adóbevétel-emelést, s ez utóbbi ellenére nem csekély deficitet irányzott elő. Majd a parlamenti vita során a pénzügyminiszter még befogadott 50 milliárd forint többletkiadást – s ráadásul kicsinyes és átlátszó trükkel úgy könyvelte a kiadásnövekedést, hogy a hivatalos deficitszázalék ne változzék. Még egy pofon a kormányzati hitelességnek.
November harmadik hetében azután néhány nagyobb befektető kivonult a magyar állampapírpiacról. A visszakapott forintért eurót kértek, a forint árfolyama esett. A többit ismerjük: a jegybank kamatot emelt, mert nem engedhette a további forintgyengülést. Főleg azért nem, mert a 2004-es állami költségvetésből amúgy is az inflációs ráta további emelkedése következik, hiszen az év elején az eddigieknél is nagyobb forgalmi adók és magasabb hatósági árak lépnek be, és ha mindehhez hozzáadódna a gyenge forint miatti importár-növekedés, akkor reménytelenül megugrana a fogyasztói árindex. Márpedig ezzel a nyári nagy stratégiai terv, az euróra való korai áttérés kerülne végveszélybe.
De van a 2008-as áttéréssel még egy bibi. 2006, amikor a szigorú költségvetési mutatókat teljesíteni kellene, történetesen választási év. A londoni elemzők a naptárra néztek, és bólintottak: ezzel a kormánnyal aligha fog menni Magyarországnak a feladat teljesítése. Mert a 2002-es év rekordméretű állami deficitje (1600 milliárd forint, ami a nemzeti össztermék csaknem 10 százaléka) még betudható volt a választási évnek. Ekkora megcsúszás ugyan rossz fényt vet bármely kormányra, de ezek a volt állampárti profik – szólhatott az érvelés nyugati elemzői körökben – nyilván kiszámolták, hogy minek mi az ára. Ám a nyögvenyelősen letudott EU-referendum után sem lett szakszerűbb a magyar gazdaságpolitizálás. Újabb 1000 milliárd forint deficittel zárt az államháztartás 2003-ban.
És amikor megismerték a 2004-es költségvetési tervet, az elemzők kénytelenek voltak belátni: tévedtek Medgyessy és kormánya megítélésében. Ezek nem pragmatista, volt állampárti technokraták, bankári háttérrel. És nem ravasz hatalomtechnikai húzás volt a deficit kezdeti felduzzasztása, valamilyen nehezen átlátható, de bizonyára ügyes terv érdekében. A sakkbábuk oda- és visszaléptetése nem valamilyen kevéssé ismert megnyitási elméletet követett. Nem: ezek a játékosok – most már látni – csupán ennyit sajátítottak el a kormányzati játék művészetéből. Amikor pedig gondolatban ide értek a londoni elemzők, inkább eladogatták magyar állampapírjaikat.
Azóta ismét vett egy-két új fordulatot az élet. A 2003-as deficit (ni csak, mekkora meglepetés) nemcsak annál lett nagyobb, mint amit 2002 végén terveztek, de még azt is felülmúlta, amit az év legvégén prognosztizált a pénzügyminiszter. László Csabának tehát mennie kellett; ha nem is a tévedés miatt, de ennek ürügyén. Helyette a téli pihenéséről visszaérkező miniszterelnök egy másik közeli volt munkatársát, Draskovics Tibort hívta vissza afrikai teleléséről a tárca átvételére.
Mi is feltehetjük a kérdést: kik is hát gazdaságpolitikánk intézői? Bizonyosan nem bankárok. A miniszterelnök ugyan volt igazgatósági elnök nyugati tulajdonú pesti banknál, majd ugyancsak elnöke egy kormánybanknak a horni érában, de az igazgatóság elnöke nem szükségszerűen banquier. A vezérigazgatónak elvileg kell értenie a banküzemhez, ám az elnök akár reprezentálással is kiérdemelheti a tiszteletdíját. Ha nem bankár, akkor talán profi pénzügyes? Medgyessy előbb a széteső pártállam végső hónapjai során lett állami vezető, majd a bokrosi agresszivitás ellensúlyozására teszik meg pénzügyminiszternek; terminusához nem kapcsolódik egyetlen tartalmi reform se. Technokrata? Hosszú pártállami karrierje alatt a külső igényeknek való megfelelési készsége és képessége egyengette pályafutását. Tudományos, alkotó munkásságot nem folytatott, emlékezetes szakmai cikk vagy előadás nem fűződik nevéhez. Miniszterelnöki kinevezése napján elérte a lehetséges pályafutása csúcsát, sőt annál többet is; ehhez némi népszerűség egy fél éven át édes ráadás. További ambíciói aligha lehetnek 2006-ra – noha pártjának nagyon is vannak.
Ő tehát nem viselkedett sem prudens pénzemberként, sem újraválasztásban gondolkodó pártemberként – de pénzügyminisztere sem. A fiatal pénzügyminiszter sem bankár – agrárközgazdászként végzett az egyetemen, gyorsan haladt előre a pénzügyminisztériumi ranglétrán, majd Orbán Viktor idején a minisztériumból távozva valóban banki vezető lesz egy időre. Az ő sorsa sincs szorosan összekötve valamelyik mai kormánypártéval. Az utód is volt pénzügyminisztériumi tisztviselő, még a késő kádári rendszerben, melynek normái szerint akár technokratának is látszhatott volna. Majd a polgári kormányok idején ő is a magánszektorban, a pénzvilágban vészelte át a nehéz éveket. Medgyessy jó embere, így minisztere lehetett.
A személyes vonatkozásokból az olvasható ki: az improvizálás és távlattalanság nem csupán a kormányzati erők utódpártiságából következik, noha abból is (nálunk csakúgy, mint a térség többi sorstárs országában), hanem egyéni okokból is. Orbán Viktor túl eszes és rámenős volt, ezért Medgyessyben egy intellektust és karaktert tekintve ellentétes személyt állítottak jelöltnek – és a kalkuláció bevált. Ám most nem olyan hónapokat élünk, hogy a régi rezsimben megszerzett üzemi rutinból, pragmatizmusból el lehetne lenni nagyobb bajok nélkül. A megreformált volt állampárti vezetőknek a nyugatiaktól valami oknál fogva oly gyakran megelőlegezett bizalom is megkophat – a jelek szerint 2003 őszére fogyott ki a hit a külső elemzőkből. Most ugyanis valóban kormányozni, navigálni kellene. Dönteni a külpolitikai orientációt illetően, az európai föderáció ügyében, az euró-csatlakozás ügyében, a magyar társadalom anyagi és kulturális kettészakadtsága dolgában, a főváros és az azon kívüli Magyarország dolgában.
Válság nem azért érik nálunk, mert rosszak a gazdasági mutatók. Hanem mert válság nélkül a jelek szerint nálunk nem képes döntés megszületni fontos ügyekben.



« vissza