Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A kívánatos terror, avagy miben más a legjobb és a legrosszabb szocializmus?

Fázsy Anikó, a közelmúltban megjelent A Naphta-szindróma szerzője kötete címével a magyar olvasónak egyértelműen üzen: Lukács Györgyre utal. Merthogy mifelénk közismertnek tekinthető, hogy Thomas Mann Varázshegyének Naphtáját ábrázolva a későbbi marxista filozófus alakját, gondolkodását használta mintának. Ami arra utal, hogy könyvében kimondatlanul is többről van szó, mint a bolsevista marxizmusról, amit csöppet sem mellesleg talán értelmezhetünk a baloldaliság gyermekbetegségének. Irodalomról lévén szó, Naphta figurája persze nem azonosítható Lukácséval, amiként a fiatal Lukács is csak hosszas magyarázkodással és sok fenntartással agnoszkálható mint az a Lukács György, akit a magyar szellemi élet a par excellence marxista filozófus archetípusának ismerhetett meg. Egy posztmodern gondolati csavarral talán indokoltabb Lukácsban fedezni fel Naphta alteregóját. Hogy büszkék lehetünk-e arra, hogy hazánk fia ilyen módon gazdagítja az országimázst, az persze kérdéses. Amint az is, hogy ami számunkra ismeretes (ti. a Naphta–Lukács kapcsolat), arról tud-e a világ, s egyáltalán érdekli-e? Arról ugyanis már hallhattunk eleget, hogy a nálunk – részben éppen Lukács autoritása miatt is! – abszolút tekintélynek tartott Thomas Mann manapság nem különösebben nagyra tartott író Európa nyugati felén. (Igaz, Füst Milán erről már 1928-ban csodálkozva számolt be Kosztolányinak.)
Hogy Lukács miként került ki az itteni közgondolkodás centrumából már a rendszerváltás előtt, az sem lenne érdektelen történet, de e kötet szempontjából az az igazi kérdés, hogy egyáltalán érdekes-e még az az amorális moralitás, amely idestova egy évszázada furcsa következtetésekre ragadtatta a szellem (?) egynémely emberét? Ilyen korban, korunkban van-e még közönsége egy Naphta–Settembrini vitának, annak, amit Thomas Mann annyi oldalon át írt, vagy mindezek után csak egy név, egy jelkép marad, mert a 20. század iszonyatainak emléke, gyökereinek kutatása mind kevésbé fér be a be happy világképbe? Kíváncsi még valaki arra, hogy az emberi gondolkodás útján a némelyek-sokak által éppen elfogadott (állítólagos) axiómákból szikár logikával levont következtetések százmilliók életét követelték, és további százmilliók, és közvetlenül nem érintett nemzedékek életét tették tönkre?
Ami történt, az éppenséggel annak bizonyítéka, hogy némely alapvető kijelentést, a legújabb kor némely meghatározó mondatát a továbbiakban mégsem szabad kiindulópontnak tekinteni. Például azt, hogy veszélyesen kell élni, meg hogy Isten halott. Aztán azt, hogy a filozófusoknak nem magyarázni, hanem megváltoztatni kell a világot. A 20. század történetének vérfolyama ilyen ábrándosan csörgedező, picinyke forrásokból ered. Az iszonyat építménye tehát intellektuális szempontból jelentéktelen: nem történt más, mint hogy egynémely gondolkodók hozzáláttak, hogy elveiket a gyakorlatban is megvalósítsák.
Fázsy Anikó nem definiálja a Naphta-szindróma mibenlétét, hanem az olvasóra bízza, hogy (háta mögött a 20. századdal) tudja, mit is jelent a terror igenlése. Mikor azonban Thomas Mann Naphta alakját és gondolatrendszerét papírra vetette, nem tudhatta sem azt, hogy politikai értelemben, sem – mondjuk így – a lágerek dimenziójában milyenek lesznek azok a diktatúrák, amelyek a gondolkodásban érlelődtek. Számára ekkor még nem létezhetett náci vagy kommunista terror, csak a terror absztrakt fenyegetése, aminek megvalósulása elképzelhetetlen volt számára. Szellemi ösztöne mégis pontosan jelezte a veszélyt. Ennek megfelelően egy elvont szellemi, és nem politikai konstrukciót mutatott be. A Thomas Mann által vázolt Naphta-szindróma annak a jelenségnek megrendítő kultúrtörténeti fejezete, amit Julien Benda Az írástudók árulása című munkájában panaszolt, melyet Babits híres tanulmányában a magyar szellemi anyanyelvbe is beépített.
Fázsy Anikó könyvében nem akarja a jelenség egészét áttekinteni. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a terror baloldali változata (a jobboldalitól eltérően!) képes volt konszolidálni magát, s így mintegy hét évtizeden át pusztíthatott. Ám erről nem szokás beszélni, mert az utolsó évtizedek puhuló diktatúrája már csak kivételesen folyamodott elődjei durva eszközeihez. Fázsy Anikó az államrezonná alakult terrorizmus baloldali mutánsát vizsgálja. Mert a történelem úgy alakult, hogy Nyugaton, ahol a hitlerizmus uralomra jutott, majd megsemmisült, annak rémtetteiről minden megtudható volt. Amiként Keleten is, ahol ugyancsak a hitlerizmusról volt minden megtudható. Itt azonban nem azért, hogy rajta keresztül a diktatúrákat mindig és mindenütt elítéljék, hanem hogy az itt élők előtt a saját sorsukat meghatározó terror igazolja, sőt kívánatossá tegye magát.
Ez az ideológiai konstrukció kötelező erővel hatott a szovjet zóna földrajzi határain belül. Azon kívül elsősorban a világ moszkvai irányítású kommunista mozgalmai képviselték. Sokfelé – így Franciaországban is – igen sikeresen. Ahol a baloldaliságnak mély gyökerei voltak (ami egyúttal a KGB agit-prop. osztagainak erős befolyását is jelentette), ott ez az elképzelés erős értelmiségi támogatást kapott. Kellett ehhez az emberi és gondolkodói vakság, gyöngeség (hiúság, intellektuel a neved), s a megfelelő gondolati-filozófiai háttér is. Hogy ez miben állt, azt idézzük inkább Naphtától. Aki kifigurázta az emberbarát (ti. Settembrini) vériszonyát, élet-imádatát, kijelentette, hogy az egyedi életnek ez a tisztelete csupán langyos nyárspolgári esernyő-korszakok sajátja, de mihelyt a szenvedélyek megmoccannak, mihelyt megjelenik a színen akár egyetlen eszme, amely több a puszta ’biztonság’-énál, tehát valami személyen és egyénen túli – márpedig ez az egyetlen emberhez méltó, tehát magasabb értelemben is morális állapot –, az egyedi életet szemrebbenés nélkül feláldozzák a magasabb eszmének, sőt maga az egyén önként és habozás nélkül teszi kockára a saját életét.
Mindez nem csak ennyi. Mert a politikai erőviszonyok, érdekcsoportok, nagyhatalmi arrogancia stb. nélkül az értelmiségi spekuláció nem válik valósággá. A regénybeli Naphta főbe lőtte magát, mert valóságossá vált szellemi párbajában vitapartnere, Settembrini nem volt hajlandó rálőni. A Naphták, a történelem és a politika jobb- és baloldali Naphtái azonban a valóságban a Settembriniket gond nélkül agyonlőtték (halasztották éhen, fagyasztották meg, s pusztították tudatosan szabadjára hagyott járványokkal, éheztetéssel stb.). De ez önmagában nem volt elég. Erre volt példa más korokban, más ideológiák jegyében is. A 20. század újdonsága, hogy a tömeggyilkosságok elkövetői rémtetteikben a maguk felsőbbrendű, morális igazságának diadalát látták. Nem arról volt már szó, mint más korokban, amikor az igazságért, eszmékért öltek, hanem maga a gyilkolás vált ennek az erkölcsi paradigmának meghatározójává.
A világpolitika és a hadiszerencse úgy hozta, hogy a terror elvére épülő, politikai színezetükben, szóhasználatukban különböző rendszerek egyike a győztes oldalon fejezte be a 20. század nagy háborúját. A Szovjetunióban így folyhatott tovább a kommunisták nagy kalandja, amelyben az Eszme jegyében ontott vér metafizikája jutott érvényre. Minderről alighanem sohasem fogunk mindent megtudni, hiszen e rendszer irtózott attól, hogy dokumentálja magát, s utolsó éveiben-évtizedeiben a mégis létrejött, kompromittáló dokumentumok jelentős részét megsemmisítették.
Ami azonban megmaradt, elegendő ahhoz, hogy a lényeget láthassuk.
Fázsy Anikó könyvében nem az elrejtett nyomokra figyel. Azt mutatja be, ami viszonylag könnyen hozzáférhető, csak éppen nem szokás odafigyelni rá. Mert éppen nem divat, illendőbb nem létező, vagy aktuálisan nem fenyegető veszélyekkel riogatni a nagyközönséget, miközben a tegnap eme bűnöseit nem illendő megbélyegezni, sőt, ma is lehet hivatkozni rájuk, mi több, morális tekintélynek is számíthatnak. Fázsy Anikó ezzel a helyzettel nem békél meg. Olvashatunk itt a – baloldali dominanciájú – francia szellemi élet ügyeiről (Albert Camus esete a baloldallal, Az írástudók árulása – A magyar forradalom a francia sajtó tükrében), s láthatjuk a magyar irodalmi, s még inkább irodalompolitikai folyamatok a fentiekkel mélyen összefüggő néhány fejezetét, elsősorban ’56-tal a középpontjukban. Így a honi PEN manipulációi, a talán jobb sorsra érdemes, de pártszolgálatossá vált Bölöni György politikai manipulációi, mellyel a terrorperek idején, bebörtönzött, halálos ítéletekkel fenyegetett írókkal a háttérben az irodalmi élet nyitottságát és szabadságát bizonygatta.
A sors fintora, hogy eközben maga Lukács György is a proskribáltak között szerepelt, saját gondolatmenetének végzetes logikája őt is elérte, noha – szemben elvei más áldozataival – közvetlen veszélybe nem került. (Amiben nagy szerepe volt annak, hogy ő már moszkvai emigrációjában nagy gyakorlatot szerzett az önkritika színpadi fegyverének használatában.)
Az írások nem általában vizsgálják a baloldaliságot mint politikai kórt, hanem annak kóros megvalósulását dokumentálják. Fázsy Anikó nem ideológiai kérdésekről ír, hanem távolságtartóan és szinte szenvtelenül dokumentálja, hogy miként fosztott meg a szabadságuktól a kommunista politika embereket és gondolatokat. Látható például, hogy a valaha oly nemes célokra hivatkozó törekvések egy elvont eszmerendszerre hivatkozva miként aljasodnak el, amikor maguk alá gyűrik a megtapasztalt valóságra vonatkozó tudást. Ami az egykori célok hirdetőit illeti: fanatizmusuk emberi tartalmakat tagadó, tébolyult hatalmi dühvé alakult, s hamarosan olyan helyzetbe kormányozták magukat, hogy tudatosan hazudniuk kellett. Szabadságot ígértek, és lágereket építettek, sőt egész országokat szerveztek át lágerré. Az emberiség felszabadításáról szóltak, s ameddig erejük engedte, a birodalmi érdekeket szolgáló (szovjet-orosz) nagyhatalmi politika rendszerébe tagolták az uralmi körükbe vont népeket. A munka felszabadítása helyett a totális állam céljainak megfelelő kizsákmányolás következett és így tovább.
Vagyis mindaz, amit a történelmi baloldal legfontosabb hivatkozási alapjának tekintett, a megvalósult baloldali hatalom gyakorlata számára (bár továbbra is ezekre az értékekre alapozta propagandáját) első számú közellenségnek számított. A proletárdiktatúra legfőbb ősének a felvilágosodást, a francia forradalom ideológiáját tekintette, miközben legfőbb ellenfelének a szabadság, az egyenlőség és a testvériség számított. Ezek után természetes, hogy a magát materialistának mondó rendszerben az eszme iránti elkötelezettség, s mindenekelőtt a (világon mindenütt Moszkvából irányított) kommunista párthoz való tűzön-vízen át megőrzendő hűség vált morális értelemben is mércévé.
Ennek az intellektuális fanatizmusnak idehaza a sokat megélt, kései Lukács fogalmazta meg a krédóját. Híres tétele szerint a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Mondta ezt akkor, amikor látnia és tapasztalnia kellett, hogy amit ő szocializmuson értett, csak és kizárólag totalitárius rendszerekben, nyílt és leplezett diktatúrákat működtetve létezett. Az akkori kétpólusú világban ez azt jelentette, hogy a maga totális kísérleteit legyűrő kapitalizmus demokráciájával szemben Lukács ragaszkodott a diktatúra, illetve a terror felsőbbrendűségének tételéhez. Ami egybevág Naphta mindezt a szörnyűséget előlegező szavaival: Korunk titka és parancsa nem az én felszabadítása és kibontakoztatása. Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megteremt majd magának, az … a terror.
Az ötvenes évek elején A lázadó embert író Camus a francia kommunisták hivatalos irányától (és így Moszkvától) elhajolva kirekesztette magát korábbi szellemi közegéből. Nem volt hajlandó önmaga előtt letagadni, amit látott, nem fogadhatta el a sztálinizmus szellemét. Ez folytatódott aztán 1956-ban és utána, a magyar forradalom és annak vérbefojtása után. De nemcsak ő fordult szembe a sztálinizmussal, és nemcsak annak koncepciós peres, nyílt és brutális változatával, hanem a hruscsovi, vagy a csendben akasztós kádári, látszatengedményes, a népet szándékos éhínséggel már nem sanyargató mutánsát utasították el többen, mint ahogyan az a kötet tanulmányaiból is kitetszik. Camus és renegát társai számára az elkötelezett irodalom nem azt jelentette, hogy többé nem gondolkozhat, nem alkothat véleményt. S a bebörtönzött, halálos ítéletek árnyékában élő irodalom elkötelezettsége (a diktatúra az íróknak ehhez kegyesen biztosította a kötelet) elfogadhatatlan volt számára.
Ezzel Camus szembekerült azokkal (Sartre, Aragon), akik számára a kommunista párt iránymutatása fontosabb volt, mint az általuk is elfogadott értékek, szellemi-erkölcsi normák. Fázsy Anikó könyvéből megtudhatjuk, hogy Párizsban tudtak arról, mi folyik a szovjet érdekszférába került országokban, tudták, mit jelent a Rajk- vagy a Slansky-per. De (a legrosszabb szocializmus is jobb elvnek megfelelően) hallgattak. Akár gondoltak rá, akár nem, Naphtát követték, aki szerint nem szabadságra, hanem terrorra van szüksége az emberiségnek. (Nem volt ez egészen újdonság számukra, nagy hagyományt követtek: Dantont, Marat-t, Robespierre-t.)
Camus pedig parazsat gyűjtött a fejére, mert fölmérte, hogy nem a lázadás az igazi emberi fölemelkedés. Még kevésbé a lázadást (=forradalmat) vallásukká tevő rendszerek élete. Nincs igazunk, ha egy kalap alá vesszük a fasizmust és az orosz kommunizmust. A fasizmusban a hóhér a hóhért magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozat magasztalja a hóhért. (Persze ennek a gondolatnak is van előzménye, Orwell hőse – a keresztény tanítás negatív változataként – legnagyobb győzelmének azt érzi, hogy szereti sanyargatóit.)
De – nincs új a nap alatt. A Fázsy által rögzített kép mellé odatehetünk egy másikat. Cs. Szabó László 1939 májusában párizsi élményeit rögzítette. Egy közeli kocsmában ebédelünk, híres a bora. A szomszéd asztalnál André Gide. Megöregedett. Az orosz utazás, a politika tette? Azt mondják, nagyon megbánta ezt a késő szerelmét. Vigyázzunk: nem a bátorságát, nem a fellobbanást, nem a kiállást, hanem a pártbilincset. Hetven év alatt mindössze két vagy három évig szolgált idegen kötelékben, ez is megártott neki. A kommunisták rövid örömujjongás után kiutasították maguk közül az öntörvényű irodalmárt és kontár pártembert. Mindez közvetve bizonyíthatja, amit talán nem is kell olyan nagyon bizonyítani: Camus tudhatta, és tudta is, mire számíthat, ha a Pártétól eltérő álláspontot fogalmaz meg.
Történelmi és kulturális atlaszunkban lapozva talán már nem is meghökkentő, hogy a francia szellemi élet néhány fejezetét áttekintő Fázsy Anikó könyvében milyen közeli ezeknek az írásoknak a tartalma azokéhoz, amelyek a magyar irodalomirányítás nyomán formálódó történeteket tárnak az olvasó elé. Azon mégis csodálkozhatunk, hogy mennyire hasonlít egy szuverén és demokratikus államban szabadon élhető szellemi élet néhány vonása egy totális diktatúrában, egy állampárt irányította és finanszírozta, alkotói és fizikai létezésében szélsőségesen kiszolgáltatott világ kulturális működésének elemeihez.
Ne játsszuk a naivat, ismerhetjük a magyarázatot. Ami nemcsak, mondjuk így, a KGB jelenléte, hanem a Naphtáké is. Ezzel nem a megtiport Magyarország kisstílűen aljas, megszégyenítő alamizsnáért áruló írástudatlanjait, magánszorgalmú kutyáit kívánom fölértékelni, de tudjuk, hogy nemcsak Lutéciában, hanem mifelénk is akadtak máskülönben jó szellemi értékítéletű, de lucidusan romlott (romlottan lucidus?) szellemek. Ők, ha talán nem is minden gond, de komolyabb fenntartások nélkül elfogadták és a magukénak vallották a (diktatórikus) rendszert, és közvetlen személyes kényszer nélkül is szolgálatába szegődtek. E kör máig adós azzal, hogy legalább önmagának megpróbáljon magyarázatot adni működéséről. (Arról már rég nem álmodunk, hogy esetleg valamiféle bűnbánatot tartson.)
Fázsy Anikó könyvét éppen ez a hallgatás teszi különösen fontossá. Ha a rendszer működtetői (úgy egészében talán érthetően) nem is beszélnek, elszenvedőinek elemi feladata (hiszen az már kiderült, hogy sem revansra, sem jóvátételre nem készülnek, és még kevésbé számítanak), hogy legalább föltárják, dokumentálják, hogy mi is történt.
A francia példák azt bizonyítják, hogy a demokrácia maga nem elegendő ahhoz, hogy a demokratikus gondolkodás és a demokrácia ellen elkövetett (baloldali) bűnök tömegesen ismertté váljanak. Így nem meglepő, hogy e bűnök elítélése nem vált olyan természetes kötelezettséggé, ahogyan az a hitlerizmussal kapcsolatosan természetes. Úgy gondolnánk pedig, hogy a faji és az osztályalapú jogfosztás és népirtás között semmiféle erkölcsi különbség nincs, azok egyike sem relativizálható, és nincs förtelmesebb, mint amikor erre a két iszonyat szembeállításával történik kísérlet. A Naphta szindróma annak a gondolkodásmódnak és működésének megismerését segíti, amely lelki és filozófiai alapjait tekintve hasonló gyökerekből táplálkozó emberellenességben látta a maga humanizmusát – akár a jobb, akár a baloldalon.
(Fázsy Anikó: A Naphta-szindróma. Hamvas Intézet, Bp., 2003. )



« vissza