Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A jogállamiság és a demokrácia elkötelezettje

Az elmúlt két évben, mikor történelmünk nagyjainak évfordulóit ünnepeltük – 2002-ben Kossuth-, 2003-ban Rákóczi- és Deák-év volt –, többször is felidézhettük Arany János szép sorait Széchenyi Istvánról:


Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl.


Nem túlzás, Antall József történelmi személyiséggé vált. Magyarország huszadik század végi békés forradalmának – a szabadság, a nemzeti függetlenség, a demokrácia, a jogállamiság, a szociális piacgazdaság, a nemzeti és európai örökség politikai és erkölcsi értékeiből táplálkozó küzdelem – vezérlő egyénisége, a nagy fordulat első szabadon választott miniszterelnöke lett. A történelem találkozott a kor nagy formátumú politikusával. Emberi, politikusi hitvallását nemzeti és európai történelmünk értékei, mindezek előbb mondott fő sodrának erői alakították. Küzdött értük, és formálta-erősítette is őket. Antall József ezek jegyében volt értékelvű politikus. Ezekhez elvi szilárdsággal ragaszkodott. Tudta, miként Thomas Mann Európa, vigyázz! című felhívásában olvashatta, hogy nagy kihívások esetén nemcsak humanizmusra, hanem harcos humanizmusra van szükség. Enélkül a humanizmus saját gyengeségének lehet áldozata.
A világ vezető politikusai a tisztánlátást, az elvi szilárdságot, az ezekből fakadó kiszámíthatóságot láthatták benne. Ezért ápolhatott szinte baráti-kollegiális viszonyt az akkori világ sok kiemelkedő politikai szereplőjével, Helmut Kohl kancellárral, George Bush elnökkel, Margaret Thatcher miniszterelnökkel és másokkal. És ezért volt elemében a külkapcsolatokban, mert általuk kipillanthatott a belpolitikai csatározások olykor elkeserítően szűk térfeléről. És tudta, hogy küzdelmeiben szükség volt emberi-politikai támogatásukra. Borisz Jelcin, a későbbi orosz elnök sem felejtette el Antall Józsefnek és a Magyar Köztársaságnak, hogy a Janajev-puccs idején elsőként nyilatkozott a Moszkvában felvonuló demokratikus erők mellett.
Antall József egy életen keresztül készült a végül tragikusan rövid politikusi pályára. Mint a százméteres síkfutó, aki az egész év küzdelmeit sűríti a nagy verseny tíz másodpercébe. Politikusi életműve – az utolsó négy éve – mégsem maradt torzó. Ámbár napja múlt, élete nagy kincse velünk maradt. Magam itt, a küzdelem utolsó éveinek velünk maradt kincseiről, Antall József politikai architektúrájának jobb és szebb részeiről szólnék.
Hadd kezdjen a kormányalakításkor (1990. május 3-a) mondott bevezető szavaival: Szeretném, ha hinnék és tudnák, hogy semmiféle személyes ambíció nem irányít … Úgy gondolom, életkorom tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthet hosszú időt. Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből… kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni, és mindazt, amit a magyar nép az elmúlt évszázadokban, évtizedekben szenvedésekkel és munkával, hittel, erővel és akarattal elért, ami érték, azt megőrizzük, és ami lehetőség, a jövőben azt elérjük. Antall József e vállalkozáshoz átérezte a történelmi folytonosság parancsát. Hogy első királyunk egy stabil, életerős, a magyarság belső erőiből, a keresztény Európa értékeiből táplálkozó és az európai családba integrált ország elvárásait hagyta ránk. Hogy a reformkor és 1848 törvényei és céljai részei a magyarság közjogi értékrendjének, 1956 forradalmának és szabadságharcának értékei meghatározó elemei országunk alkotmányos rendjének.
Melyek is hát e vállalkozás – a felelősség, a küzdelem, a célok, úgy is mondhatnám, Antall József államférfiúi életművének kiemelkedő részei? Csak a fontosabbakat mondanám. Ezek voltak politikai credójának sarkalatos tételei a gyakorlati cselekvés szintjén. A legfőbb nemzeti kötelességnek azt tekintette, hogy meg kell teremteni az ország függetlenségét, uraivá kell lennünk saját országunknak. Le kellett bontani az oktrojált szövetségi rendszereket, a Varsói Szerződést, a KGST-t. El kellett érni a szovjet csapatok kivonását. 1990-ben a Szovjetunióba látogató kormányküldöttség még igen ridegnek találta a Kreml pompás Katalin-termét.
Biztosítani kellett, hogy a békés átmenetet, a fejlődést egy megfelelően rokonszenvező euroatlanti háttér támogassa. Ezért törekedett Antall József – sikerrel – korrekt szövetségesek és barátok, a már említetteken kívül Manfred Wörner NATO-főtitkár, Giscard d’Estaing, Václav Havel, Lech Walesa államfők, vagy Jaques Delors EU-elnök megnyerésére. Tudta – és e szerint cselekedett –, hogy szükségünk van az euroatlanti integráció által elérhető biztonságra, jobb gazdasági, kulturális és erkölcsi életminőségre. Tudta, hogy történeti távlatokban nézve, az egységes Európára nemcsak a nagy politikai vagy gazdasági erőkkel szemben van szükség. Az idős Cato Karthágó legyőzése után azt kérdezte: Mit fog Róma tenni ellenségei nélkül?
Az unióvá integrálódó Európának ma talán már nincsenek ellenségei. Most váltak valósággá Robert Schumann és az alapító atyák szavai, hogy Európa igazában, mindenekelőtt kulturális közösség. Csak a nemzetek kultúrájából kinőtt kohéziós és erkölcsi erő lesz képes magasabb anyagi és erkölcsi lehetőséget teremteni népeinknek.
Antall József mélyen gyökerező belső alkotmányos jogállami meggyőződéséből is fakadt, hogy meg kell teremteni az alkotmányos demokrácia, a jogállamiság kereteit: az Alkotmánybírósággal védett jogállami rendet, a megosztott hatalom intézményeinek rendszerét, a hatalmi ágak és az önkormányzatok autonóm működésének biztosítását. Hiszen a jogállamiság és a demokrácia nem egymás szinonimái, nem azonosak egymással. Bármelyikük is csak a másikkal együtt értelmezhető a modern társadalmak demokratikus működésében.
Antall József kérlelhetetlen és együttes elkötelezettje volt mindkettőnek. Drámai helyzetekben is következetes maradt elveihez, hitéhez. Az úgynevezett pizsamás interjúban mondta, a taxisblokád után, 1990. október 28-án: Az országnak meg kell tanulnia, hogy itt a kormány többé nem a hatalom egészét gyakorolja, hanem csak a kormányzati szintű irányítást tudja elvégezni, s együtt kell működnie a parlamentnek, a kormánynak, az önkormányzatoknak, az érdekvédelmi szervezeteknek, munkaadóknak és munkavállalóknak egyaránt. Vallotta, hogy a hatalmi ágak – a törvényhozás, a végrehajtó hatalom, a bíróságok, az ügyészségek, vagy akár a köztársasági elnök – mellett a többi független intézmény (az egyházak, az érdekvédelmi szervezetek, az egyetemek, a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Bank, a pénzügyi felügyeletek stb.) autonómiáját is az Alkotmányban és a törvényekben meghatározott rendben kell tisztelni. Nem is beszélve a sajtó szabadságáról, mint alapvető alkotmányos jogról, és a sajtó intézményeinek működéséről.
Ezek az alkotmányos intézmények egymás tevékenységét csak az Alkotmány és a törvények jogállami elvei között kérdőjelezhetik meg, egymás konkrét rendeltetésszerű eljárásába és döntéseibe csak jogállami felhatalmazással avatkozhatnak be. Jogállami elvek és gyakorlat nélkül, ezek határai nélkül a demokrácia magára marad, sőt veszélyes is lehet, mert felfalhatja az emberek és az intézmények szabadságát, veszélyeztetheti a közösségek autonóm tevékenységét, és végül: az államszervezet demokratikus működését. Antall József látta, hogy a kísértés mindig erős, ahogy ma is az, hogy ezeket a határokat egyes szinteken átlépjék. Az elvárást, hogy ettől a politikusok és a vezető közjogi tisztségviselők tartózkodjanak, magán is gyakorolta, és teremtett ezáltal ahhoz erkölcsi alapot, hogy másoktól is számon kérje. Ezt a jogállami magatartást és gyakorlatot, ha kell, ma is és a jövőben is számon kell kérni.
A békés forradalmi átalakulás folyamatában szembe kellett nézni az évtizedes önkényuralom kárvallottjainak jogos igényeivel. Az évek folyamán ezek újabb és újabb rétegeit tárták föl a kutatók, vagy a zavartan és a még mindig megfélemlítve megszólaló egykori szenvedők. Meg kellett teremteni a piacgazdaság jogi kereteinek és intézményrendszerének törvényi alapjait. Gondoljunk csak az egymással egyenrangú tulajdonformák kiépítésére a korszerűsített Alkotmányban és Polgári Törvénykönyvben, az új gazdasági társasági törvényre, a privatizációs törvényekre, a Nemzeti Bankról és a pénzintézetekről, a gazdasági versenyről és a földről szóló törvényekre. Antall József e gigantikus törvényalkotás közepette – amely egyszerre volt lebontás és építkezés, mint az áprilisi törvények 1848-ban – nem feledkezett meg a teherviselő népről, az emberekről. Az ő szolgálatukat tekintette a köztisztviselő egyik legfőbb parancsának. A törvényekben és a gyakorlatban a lehetőségek szélső határáig kereste a szolidaritás érvényesítését, a létminimum fenyegetésében élők jobb sorsáért.
Antall József, úgy is mint tanár, és az Eötvös József-i oktatási gondolatokat jól ismerő államférfi, mélyen átérezte a nemzet napszámosainak gondjait és a magyar oktatásügy fejlesztésének szükségességét. Látta – és evégből napokat töltöttünk együtt, kormányfő és minisztere –, hogy a szabadság és a korszerű igények jegyében újra kell alkotni a humánszféra minden törvényét, az oktatásügy törvényeit, a Nemzeti Alaptantervet, az Akadémia, a nemzeti kultúra és a kutatásügy törvényeit. A harc az anyagi feltételek kiteljesítéséért és a jobb oktatásért ezután következett, és tart ma is.
Példát mutatott a tiszta beszéd, a politikai kultúra elvárható gyakorlatáról, és a vitapartnerek, meg bárki emberi méltóságának és személyiségének tiszteletéről is. Nem ismerte az ellenfél politikai, nemegyszer erkölcsi megsemmisítésére törekvő színvonaltalanságot. A politikai ellenfél számára nem ellenség, hanem partner volt a haza jobb szolgálatára. Kemény beszédet humorral is tudott hárítani. Gondoljunk csak a már említett első parlamenti beszédében évődő vitájára Orbán Viktorral.
Antall József magyarságpolitikája kiemelkedő helyet foglalt el politikai-emberi credójában. Ezt nemzettudatának mélyen átélt érzésvilága hitelesítette. Csak legbelső köre látta a megrendülés könnyeit, amikor az Érden tartott csángó-magyar ünnepen az asszonykórus dalait hallgatta, vagy amikor a tévé képernyője előtt a délszláv háború magyar menekültjeiről szóló riportot nézte. Komolyan vette, amit az Alkotmány mond, hogy felelősséget kell éreznünk a határainkon túl élő magyarok sorsáért. Ahogy a közös hazában a nemzeti és etnikai kisebbségeket is államalkotó tényezőkként kell tisztelni és sorsában segíteni. Tudta, hogy sok teendő van még hátra. De az elkötelező nyilatkozatokat megtette. Először akkor, amikor kimondta (a kormánya programját körvonalazó első parlamenti beszédében), hogy tizenötmillió magyarért érez felelősséget. Kilépett a megelőző évtizedek hamis illúziókat tápláló, és a határozott szavakat kerülő, ezért mindig kudarcra ítélt defenzív politikájának bűvköréből. Lehet, hogy határozott szavaival ma több eséllyel egyengetné a kedvezménytörvény és a kettős állampolgárság útját úgy, hogy közben a szomszédainkkal is inkább nőne a barátság. Antall József tudta, hogy vannak szituációk, amikor az őszinte és határozott szónak, meg az így formált tettnek van igazán foganatja. Tudta, hogy saját érdekeinket senki nem védi meg helyettünk. A halk ellenvetést vagy az óvatos körbepillantást a partnerek csak az érvelés gyengeségének tartják. Az egyenes beszédet mindenki jobban szereti.
Antall József természetesen nem magányosan küzdötte végig a megválasztásától haláláig eltelt nem egészen négy év harcait. Tévedéseiben és csalódásaiban sem volt egyedül. Társak és közösségek sokasága osztozott a küzdelemben, a sikerekben és a kudarcokban egyaránt. Tekintélye és személyisége így is megkerülhetetlen volt, alkotása így is velünk marad.
A mai konferencia bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy életművéről méltó képet alkossunk, és megköszönjük a történelem Urának azt az államférfit, akit Antall Józsefnek hívtak. De bizonyára alkalom ahhoz is, hogy elmélyedjünk az elmúlt tíz év eredményeiben és gondjaiban, és számot vessünk az erre érdemes tanulságokkal is.



« vissza