Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A hungaroszkepszis alkonya?

Valami széppel, biztatóval kellene kezdeni az új évet – igaz, első számunk nem az év első napjaiban jelenik meg. Nem könnyű. Társadalmi-politikai feszültségek, fokozódó gazdasági gondok, növekvő ingerültség és bizalmatlanság, a közélet durvuló hangneme – és mindez óhatatlanul kihat mindannyiunk magánéletére is. Rosszkedvű ország és nemzet vagyunk, s ezt tapasztalva nem is nagyon lehet hiteles és lelkesítő szavakat mondani – éppen amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.
Pedig olyan évet kezdünk, amelyikben vár ránk valami, aminek mindenképpen örülnünk kéne. (Ámbár éppen az, hogy ez el is várható volna, jócskán vissza is vesz ebből az örömből.) Tudjuk, hogy történelmi léptékű változás vár ránk, amelyhez hasonló nagyságrendű átalakulásokat történelmünk inkább csak negatív változatokban ismer. Most azonban valami olyasmi következik, amiről azt mondhatjuk: a Kárpát-medencében megélt évezredes történelmünk rejtett vezérfonala, az a sokszor reménytelen vonzalom ér céljához, ami ezt a népet s országot Európához kötötte. Hogy ez milyen erővel hatott az elmúlt fél évszázadban, hogy a legutóbbi másfél évtizedben talán a legfontosabb nemzeti programmá vált, azt aligha kell ezúttal bizonygatni. Az egyetemes történelem úgy alakult, hogy ha európaiak akarunk lenni, akkor ez a legtermészetesebb módon az Európai Unió keretei között lett megélhető, megvalósítható. De ha ma azt mondjuk, Európai Unió, akkor mégis valami fásultság, valami gyanakvás, atavisztikus szorongás érződik sokakban, meg az, hogy a könyökén jön ki ez az állandó EU-fória.
Pedig mégiscsak nagy dolog ez. Jelentőségét akkor érezhetjük át igazán, ha nem a napi politika, nem a mindennapi gazdasági gondok, nem a hiteltelenné vált propagandatézisek, hanem az egyéni életekben talán meg sem élhető történelmi távlatok felől közelítünk hozzá.
Olyan valami történik velünk a 2004-es évben, amit nagyon sokáig és nagyon szerettünk volna. Talán éppen innen ez a megfáradt érzés: a hosszúra nyúlt várakozás miatt. Mint a gyerek, aki túlságosan szeretne valamit, és túl későn kapja meg nagyon vágyott ajándékát. Amikor végre mégis az övé lesz, már nem is tud neki olyan nagyon örülni. Pedig valahogy maga az élet is ilyen: nagyon sok örömet és ajándékot kínál, de nem feltétlenül azt és nem akkor, amikor a legjobban szeretnénk. Ha azonban nem tudjuk megbecsülni azt, amit az eredetileg vágyottak helyett kapunk, az egész életünk elveszítheti értelmét.
Igen, 1990 körül úgy gondoltuk, hogy a rendszerváltás célja: Európa. Két oka volt ennek. Az egyik az a világ, amitől megszabadulni akartunk. A pártállam, az egypártrendszer, a szegénység, a szürkeség, a nemzeti kiszolgáltatottság, a rendszer lágerébe zártság, a szellemi élet szabadságának hiánya és a többi. A szovjet-rendszer, a megszállott országban töltött mindennapok szégyene, megalázottsága ezt jelentette. Innen akartunk megszabadulni, amikor azt mondtuk: Európa. Nem elsősorban földrajzi, nem is csak politikai, de még csak nem is kulturális fogalom volt ez számunkra, hanem erkölcsi képlet, és persze jólét, valami olyasmi, ami minden bajunkra megoldást jelent. Azzal most ne foglalkozzunk, hogy ez az Európa-kép mennyire volt megalapozott.
Azóta tudjuk, hogy megszabadulásunk annak is köszönhető volt, hogy akkori életünk rabtartója kimerült, csődbe jutott. Nem győzte a versenyt azzal a másik rendszerrel, amelyikről, nem is olyan sokkal korábban, azt gondolta, hogy le fogja győzni – akár a békés gazdasági versenyben. Nem sikerült persze, mert nem sikerülhetett, azért elsősorban, mert a lényege az emberi természettel ellentétes volt.
S az a másik rendszer ebből a homályos világból nagyon ragyogónak látszott. Ragyogóbbnak, mint amilyen. S ez a másik nem várt tapasztalat. A létező Európa nem egészen olyan, mint amilyennek elzártságunkban képzeltük. Sem nem az Édenkert, sem nem Eldorádó, és nem azzal van elfoglalva, hogy a neki felrótt balítéletei után rehabilitáljon minket, netán kárpótoljon a változatos okokból elszenvedett szenvedéseinkért. Az uniós tagság nem jóvátétel és nem jutalom. Valójában nem több, mint annak felismerése, hogy Európának igenis szüksége van minden erőforrására ahhoz, hogy a globális versenyben sikeresen szerepelhessen. De nekünk ez mégis azt jelzi, mert így szeretnénk, hogy a kontinens vezető hatalmai tudomásul vették azt a több évszázados magyar álláspontot, mely szerint ez a nép és ez a térség integráns része a kontinens történelmi szerepét kiteljesítő Nyugatnak.
Ezt a fölismerést sokat és sokan értelmezték, inkább csak idehaza ugyan, bár nemegyszer hozta úgy a történelem, hogy maga a magyarság sem hitt benne. Persze még kevésbé hitte ezt a célba vett Nyugat, amelynek története más okokból, de ugyancsak nem mindig volt zavartalan. Éppen ezért kellett rájönni ott is, hogy az egymás ellen fordított harcban elfecsérelt energia, elpusztult értékek nem pótolhatók. És amikor a maguk körében meg tudtak egyezni egymással, azt is felmérték, hogy a vezető hatalmak exkluzív körén kívül is van élet. Mert az egységnek nem az az (egyébként félre-, illetve ellenkezőjére értelmezett) mondás volt az akadálya, miszerint Extra Hungariam non est vita, sin est vita, non est ita, hanem ennek a fordítottja, amely szerint (Nyugat-)Európán kívül nincs élet, ha van élet, nem élet. (Igaz, a mag-Európáról szóló friss teóriában valami ilyesmi kísért.)
Egyáltalán: ez a régió sokkal inkább hitt Európában, mint az benne, vagy önmagában. Iszonyú áldozatokra volt szükség a tévutak felismeréséhez, s az unió kialakulása mögött Európa vérzivataros 20. századának tanulságai állnak. A mai világ – a mostani változásoktól függetlenül – radikálisan átalakult. Mások a biztonsági kockázatok, másként működik a gazdaság, másként tagolódik nemzetekre az emberiség, más értékek és érdekek jegyében formálódik a mai világ szerkezete. Volt már a világtörténelemben ilyen átfogó paradigmaváltás, nem is egy. Állítólag létezik egy ősi keleti átok: Élj érdekes korban. Érteni gondoljuk, mit jelent ez, a magyarság 20. századi történelmének érdekessége többnyire mintha ennek az átoknak a megvalósulását jelentette volna. Az európai gondolkodás számára azonban az érdekesség érték. Reménykedjünk abban, hogy az elkövetkező időszak nekünk is ezt fogja bebizonyítani.



« vissza