Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"Ön nem evilági ember!"

1949. január 25-én Rákosi Mátyás megbeszélésre invitálta Barankovics Istvánt, a Demokrata Néppárt, az utolsó legálisan működő ellenzéki párt vezetőjét. Ekkor már egy hónapja fogságban volt Mindszenty bíboros, a katolikus egyház feje, s néhány hét múlva elkezdődött a Mindszenty-per. Erről akart beszélni a diktátor a demokrata politikussal.
A kommunisták következetesen demokráciának hívták diktatúrájukat, s mindenáron bizonyítani akarták támogatottságukat (lásd a 99,99%-os választási győzelmeiket). Ezúttal a hívő katolikus Barankoviccsal akarták legitimálni törvénysértő eljárásukat. Önmagukból kiindulva, figyelemmel a néppárti politikus és a főpap között kétségtelenül meglévő nézetkülönbségre, azt várták, hogy a Demokrata Néppárt nyilvánosan elítéli a Vatikánt és a bíborost. Nem vették észre: ennek a különbségnek csupán az az oka, hogy az egyik politikus, a másik meg elhivatott egyházfő. De mindkettő keresztény.
Érdemes idézni Barankovics István naplójának idevágó részéből Rákosi szavait:
– A Mindszenty-per hamarosan le fog zajlani. Az elsőfokú tárgyalás után, olyan időben, amely nem az önök, hanem a mi számunkra a legalkalmasabb, a Néppárt közölni fogja önkéntes feloszlatását és kijelenti, hogy feloszlásának oka nem a kormány által alkalmazott erőszak, hanem az a belátás, hogy a Néppárt antidemokratikus és népellenes politikát folytatott, és mint magyar és keresztény párt lelkiismereti konfliktusba került, mert Róma Mindszenty kardinális jogtalan védelmében durván beavatkozott a magyar állam belügyeibe. A párt önkéntes feloszlásának legfőbb okául azt a lelkiismereti konfliktust, amelyet a római Szentszék okozott, kell majd megjelölni, és a Néppártnak a Vatikánt el kell ítélnie. Természetesen a nyilatkozat megtétele után a Barankovics-párt tagjainak nem lesz semmi bántódásuk. A nyilatkozat nélkül azonban nincs salvus conductus.
Barankovics természetesen határozottan visszautasította Rákosi ajánlatát. S amikor a pártvezér figyelmeztette ennek a döntésének következményeire, így szólt:
– Nagyon is tudom, hogy a hatalomnak ki vagyok szolgáltatva, tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom.
Erre mondta Rákosi: Ön nem evilági ember! S ebben a diktátornak – az ő szempontjából – talán igaza is volt. Lássuk!
2001-ben ennek a nem evilági embernek ötszáz oldalnyi írása került a magyar könyvpiacra, jó negyed évszázaddal a halála és jó fél évszázaddal emigrációba kényszerülése után.
Aki figyelmesen elolvassa ezt a könyvet (benne a Barankovicsról szóló írásokat is), megérti a keresztény politikus magatartását. De megérti Rákosi ajánlatát is. Egy kommunistától, aki később, szovjetunióbeli száműzetésében azt mondta egy látogatójának, hogy ha Sztálin liberális politikát követelt volna tőle, akkor azt tette volna, nem várható el, hogy megértse Barankovics belülről vezérelt személyiségét.
E kötetet olvasva az nyűgözi le az embert, hogy a szerző a Horthy-korszak, a kialakuló kommunista diktatúra és a szabad világ viszonyai között mindig az elvei által megszabott úton haladt, vezérlő csillagát, az evangéliumi szocializmus eszméjét követve. Ez az út sokszor nagyon keskeny (éppen ezért igen veszélyes) volt, de hite és meggyőződése megőrizte attól, hogy letérjen róla.
Egész életében az isteni törvények határozták meg tetteit, de e tettek indítékai a magyar valóságban gyökereztek. Szellemi elődjének tekintette Giesswein Sándort, a magyarországi keresztényszocialista eszme apostolát éppúgy, mint Prohászka Ottokárt, a szociális lelkiismeret ébresztőjét, de nagy hatással volt rá Ady Endre, Szabó Dezső és Szekfű Gyula is. E névsor is bizonyítja, hogy Barankovics nem volt senki epigonja: önálló, szuverén személyiség volt, aki tisztelte azokat, akik tiszteletet érdemeltek, de csak azt tisztelte mindenkiben, ami szerinte tiszteletre méltó volt.
1937-től Dessewffy Gyulával együtt szerkesztette az Ország Útján című folyóiratot, melynek vezéreszméje ma is időszerű: Magyarnak maradván Európában, európainak lenni itthon. Éppen e kettősség okán volt a szociális reformok (elsősorban a földreform) és a demokratikus társadalom híve. Már az első számban kifejtette programjukat: Meggyőződésünk, hogy Magyarországon olyan mélyre ható szociális, gazdasági, kulturális és társadalmi változások elodázhatatlan szükségessége jelentkezik, amelyek megvalósulása egyértelmű az új ország megszületésével.
Barankovics István élete ismert vagy megismerhető a Gyorgyevics Miklós által A magyar kereszténydemokrácia apostola című tanulmányban megfestett pályaképből. Részletekkel tehát nem foglalkozunk, csupán annyit hangsúlyozunk ismételten, hogy ez az élet egyenes vonalú pályán mozgott. Jellemző Barankovicsra, hogy az imént idézett 1937-es nyilatkozata teljes összhangban van az 1945. szeptember 25-én, Budapesten elhangzott program-beszédével (A Demokratikus Néppárt programja) és a Katolikus Szemlében 1989-ben Nyugaton publikált tanulmányának (A kereszténydemokráciáról) mondanivalójával, vagy akár a Hazánkban 1947–48-ban, az egyre arrogánsabb diktatúra árnyékában publikált bátor írásaival.
Kijelentette: Nem hisszük el senkinek, hogy antidemokratikus eszközökkel is meg lehet valósítani a demokráciát. Mert valóban a népet tartotta a főhatalom birtokosának. Ennek szellemében írta 1947-ben: Ha a nép nem volna az állami főhatalom eredeti birtokosa, akkor a nép jogszerűen sohasem szabadulhatna meg a létét fojtogató hatalomtól, ami végső soron szintén képtelen feltevés. Az élet joga, e természetjog, nyomósabb minden formalista legalitásnál.
1947. augusztus 10-én, Győrött így foglalta össze politikai programját: Néppárt vagyunk: nem a nép urai, hanem alázatos szolgái kívánunk lenni. Programunk: a legbiztosabb és legszélesebb emberi jog. A legteljesebb szociális igazságosság és a legnagyobb szabadság, a természetfelettiség többletével. És célunk: a szabad magyarok független országa.
Íme egy kereszténydemokrata politikus, egy kereszténydemokrata államférfi távlatos gondolatai a politikáról. Nem véletlenül javítottuk, egészítettük ki a politikust államférfira. Maga Barankovics fejtette ki barátjának, Dessewffy Gyulának a kettő közötti különbséget: a politikus mindig a mában gondolkodik, minden eszköz felhasználását a siker érdekében jogosnak tartja…, meggyőződés helyett csak véleménnyel rendelkezik. Az államférfi elvek és erkölcsi törvények alapján cselekszik, hajlandó saját érdekeit a közérdeknek alárendelni, távlatokban lát és gondolkodik.
Egyetértünk Barankovics meghatározásával, hozzátéve, hogy a gyakorlatban nincs mindig éles határ a két kategória között. Az Ország Útja című folyóiratban, a Nemzedékünk tanítómesterei sorozatban írt egy hosszú tanulmányt – többek között – Bethlen Istvánról is, akit korábban a legnagyobb élő magyar államférfinak nevezett. Bethlen kiváló politikus volt, aki felülmúlhatatlan érdemeket szerzett a megcsonkított ország gazdasági konszolidálásában. Hosszú távon is ható ténykedésében azonban akadtak olyan elemek is, amelyekből éppen a távlatos gondolkodás jegyei hiányoztak. Ilyen például a választójogi puccs (Csicsery-Rónay István), mely – rendeleti úton – a nagyvárosokra korlátozta a választások titkosságát, s a választásra jogosultak körét is lényegesen megnyirbálta. Helyes Macartney véleménye: Bizonyos, hogy joggal bírálható műve, mely uralmát gyakorlatilag áthatolhatatlanná tette az alkotmányos ellenzék számára: így ellenfeleit félig forradalmi utakra kényszerítette. Ezért írhatta 1928-ban Szabó Dezső, a Bethlen István miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében: …ha a magyarság nagy tömegeit nem fejlesztjük önsorsát intéző állammá (az én kiemelésem – T. B.),… a történelem közeledő igazságtétele el fog seperni bennünket. (Barankovicsnak a Katolikus Szemlében, 1989-ben megjelent, A kereszténydemokráciáról című nagyívű tanulmányában egyébként külön fejezet foglalkozik a népképviseleti demokráciával.)
Hasonlóképpen csak pillanatnyi haszonnal járt, hogy az egységes kormánypárt – egy nagy és egységes többségpárt (Gratz Gusztáv) – megteremtésével hatástalanította a többségi kisgazdapártot, s mindezzel megakadályozta a demokratikus politikai élet kialakulását. Mennyire más lett volna a magyar társadalom magatartása a háborúval, de különösen a zsidók deportálásával kapcsolatban, ha igazi pluralista demokráciában edződött volna politikai érzéke. Azzal, hogy Bethlen bebetonozta a kormány parlamenti többségét, s ennek fennmaradását a későbbiekben is biztosította a választási rendszer, elütötte a magyar népet attól, hogy húsz éven keresztül tanulja és gyakorolja a demokráciát.
A kereszténypolitika iskolája emigrációs kiadásának bevezetőjében Barankovics nagy hibát lát a tömegek keresztény társadalomtudományi oktatásának és általában a politikai tömegnevelésnek elhanyagolásában. Sajnálja, hogy csak a szociáldemokrata párt tekintette lényeges és folyamatos feladatának, hogy pártelitjét a maga társadalomtudományi elméletére rendszeresen oktassa. A magát keresztény-nemzetinek hirdető rendszer, illetve annak mindenkori vezető rétege elmulasztotta, valójában tudatosan elhanyagolta a politikai tartalmú nevelést. (Talán Teleki Pál az egyetlen, aki főleg a náci veszély hatására előtérbe állította a politikai tömegnevelést.)
A társadalom (érdekes módon elsősorban a vallásos ifjúság) azonban nem maradt tétlen. Kiss Sándor (kisgazda politikus és az úgynevezett összeesküvési per elítéltje) írja visszaemlékezéseiben (már Amerikában): először a Soli Deo Gloria Református Diákszövetségben hallotta, hogy a demokrácia a legideálisabb társadalmi rendszer, s maga Barankovics is megállapítja (röviddel idézett kritikája után), hogy a KALOT népfőiskoláin 35 000 parasztlegény ment át, s az 1947-es kimagasló választási eredményük egyik oka az volt, hogy a Demokrata Néppártot támogatta a KALOT… kiválóan képzett gárdája és parasztelitje. A Kisgazdapárt 1945-ös győzelmének is meghatározó forrása volt a Parasztszövetség 1941 és 1944 közötti nagyszabású tanfolyami tevékenysége. (Nagy Ferenc a parasztok szövetségét olyan mozgalomnak képzelte el, amely szisztematikusan neveli a kiemelkedő képességű parasztokat közéleti szerepre.)
Barankovics meggondolkoztatja az embert. Így aztán a kötet írásait olvasva ráakad olyan vélekedésre, gondolatra, amellyel nem tud teljesen egyetérteni. Ez azonban még izgalmasabbá teszi a barankovicsi szellemmel való találkozást. E vaskos kötet minden sora a demokrácia (a kereszténydemokrácia) olyan értékes öröksége, hogy csak köszönetet mondhatunk az alapítványnak kiadásáért. Az itt közölt dolgozatok mindegyike egy hiteles demokrata kiforrott gondolatait tárja elénk. A demokrácia elsajátításában népünk húsz, majd végzetesnek bizonyuló negyvenévnyi időveszteséget szenvedett, ezért jó, ha elsősorban politikusaink és politológusaink forgatják e Barankovics-kötetet. Mert Rákosi tévedett: Barankovics István evilági ember, Rákosi és elvbarátai nem valók az emberi világba. S evilági létünk ugyancsak gazdagodott azáltal, hogy immár szellemét is visszakaptuk.
(Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Szerk. Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós. Barankovics Akadémia Alapítvány, Bp., 2001.)



« vissza