Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

"Politikai szecesszió" - a kivonulás politikája

 

Méray-Horváth Károly alkalmazott politikatudománya


Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót.

(Babits Mihály: Húnyt szemmel)


 

Kizárás / Bennfoglalás / Kivonulás


 

Michel Foucault a L’ Ordre du discours(1) című írásában a diskurzus, a logosz, szóval az emberi beszéd és annak racionális megzabolázása kapcsán a kirekesztés mechanizmusairól – tilalmakról, elfojtásokról, az őrületről, a szexualitásról, a nem-referenciális ügyletek kirekesztéséről – mint a diskurzus ésszé való átalakításának konstitutív mechanizmusairól beszél, arról, hogy kizárások révén állapítja meg önmagát. Ebben a szemléletmódban egyben felfedezhető az a magatartás-attitűd is, hogy a hivatalos ész a lehetséges világmagyarázatok körének miféle kisebbségét tünteti ki az ésszerűség előjogával, és egyben miféle magyarázatkoncepciókat foszt meg attól, hogy úgymond vannak.
Ebben a problémafölvetésben mintegy implicit módon benne foglaltatik a kizárás aktusa mellett a kivonulás gesztusa is. A gesztus, amely nem csak a tudományos ész, hanem egyben a politikai szándék megnyilvánulási formája is. A kivonulás mint aktív princípium, s amely így magát a bennfoglalás legitimációs eljárását zárja ki.
A művészet terén a szecesszió lényege kivonulás a hivatalos intézményekből, elvonulás az okosság apollonikus várába és az artisztikumba. A nem fogadom el a világot… (Dosztojevszkij) jegyében kivonulás a hagyománytisztelet és tekintély minden szabályozott formáiból. Ahogy Ady megragadja a szecesszió lényegét: A nagy tömeg divatnak tekinti, pedig az egy nagy világátalakulás első, igénytelen előcsatározása. Hagyjátok hát a szecessziót ti, kik a korlátok bábjai vagytok! Forradalom és emberek kellenek hozzá, nem divatbábok!(2) A társadalmi tehetetlenség közérzete, a szomorú polgári valóság elviselhetőbbé tételével próbálkozó reformista tendencia és a szépségbe menekülés a szecessziós művészeti magatartás eleme. A szecessziós mozgalmakban sokféleképpen jelentkezik ez az életérzés, és ezt megerősítve vagy ezen túl is, a szecessziós mozgalmak megtalálják a kapcsolatot a meglévő társadalmi kereteket átalakítani kívánó csoportokkal (Angliában a fabiánusokkal, Belgiumban és Franciaországban a radikális polgársággal és a szocialistákkal, Bécsben a szociáldemokratákkal, s Kelet-Közép-Európában is a progresszív mozgalmakat támogatják).
A dolgozat hipotézise, hogy a politika területén is működik egy sajátos szecessziós logika: a politikai szecesszió elnevezés tehát arra kíván utalni, hogy a kivonulás gesztusa a politikai cselekvések, szándékok, törekvések, célok területén, azaz a politikai gondolkodás szférájában is felfedezhető, kitapintható logika.

 

Pozitivitások és diszkurzív formációk


 

1. Politikai szecesszió: pozitivitások és diszkurzív formációk. A pozitivitások és diszkurzív formációk terminusai szintén Foucault-tól származnak,(3) e tanulmány kontextusában a diszkurzív formációk azokat a megállapítás-halmazokat foglalják magukban, amelyeket az aktuális gondolkodó mintegy világmagyarázatként állít fel, a pozitivitások pedig azok a rendszerek, amelyek felelősek e halmazok működéséért.
Pozitivitásokként értékelem azokat a törekvéseket, amelyek a huszadik század fordulóján a tudományos politika igényével fellépve akartak eljutni politikai programok kidolgozásáig, és ezen programok valóságba való átültetéséig.
A politika területén a szecesszió logikájának értelmében a kivonulás aktusa egyfelől a hagyományos intézmények elhagyását jelenti, kísérlet sajátos ellenkultúrák kialakítására; másrészt a hagyományosnak tekintett politikai eszközökről való lemondást, méghozzá abban az értelemben, hogy a kivonulók a tudomány erejét felhasználva lépnek fel politikai törekvéseik realizálásáért.
Ha a kivonulás logikáját, strukturális sajátosságait akarjuk megérteni, szembe találjuk magunkat a diszkontinuitás problémájával. A kivonulás gesztusa lemond a kontinuitás vonzerejéről, kilép a lineáris egymásra következtetések ígéretes perspektívájából, hogy egy új térben alkossa meg önmagát.
Annak, aki fel akarja használni a diszkontinuitás erejét, meg kell szabadulnia a folytonosság posztulátumához kötődő egész fogalomkészlettől. Ilyen a hagyomány fogalma, amely lehetővé teszi az újonnan bekövetkező események elhelyezését és megértését egy meglévő, tartós koordináta-rendszerből kiindulva. Ilyen az értéktudat, vagy értékvilág többé-kevésbé állandónak tekintett horizontja, amely megengedi, hogy az események sorozatát a megőrzött és átvett etikai rendezőelv stabil pontjaiként szemléljük. És végül ilyen a konszenzus tere, mint diszkurzív tér, amely felkínálja a megegyezés lehetőségét.
A kivonulók tehát elhagyják a politika szféráját, hogy a tudományok megfellebbezhetetlen erejére támaszkodva térjenek vissza az elhagyott csatamezőre és vegyék fel a harcot a hagyomány, a közösen osztott értékvilág ellen, hogy kísérletet tegyenek a történelem irányának vitathatatlan maghatározására.
2. Természettudományos forradalom – tudományos politika – politikai igény. Maga a jelenség arra a korszakos igényre vezethető vissza, miszerint a társadalomtudományi vizsgálódást is a természettudomány módszereire kell alapozni. A társadalom ugyanazon törvényeknek van alávetve, mint a természet, s ezek a törvények a természettudományos módszer alkalmazása révén megismerhetők.
A természettudomány a tizenkilencedik században valóságos forradalmat élt át. Darwin tanai az embernek új helyet és jelentőséget utaltak ki a természetben. A létért való küzdelem, a természetes kiválasztás és egyéb darwinisztikus fogalmak valóságos közhelyekké lettek, s megtermékenyítették a társadalomtudományos gondolkodást is. Ennek következtében megerősödött a hit a tudományos igazságok társadalomátalakító erejében.
Azt állítom, hogy a természettudományi fejlődéselméletek alkalmazása a társadalom fejlődésére elsődlegesen politikai célzattal történt.
A jelenséget általánosnak gondolom. Karl Pearson egyike volt azoknak, akik először kíséreltek meg metodikai irányelvekhez jutni arra vonatkozóan, hogy a természettudományi evolúció elméletét miképpen lehet a társadalomtudományokra alkalmazni. Pearson abból indult ki, hogy a biológia ezen problémái tulajdonképpen matematikai problémák: a biológusok által felfedezett tényekből a matematikusnak kell következtetéseket levonni. Ebből következik, hogy a társadalmi evolúciónak minden olyan elmélete, amely saját bevallása szerint csupán leíró biológiai igazságokra támaszkodik, ingatag alapon áll. Pearson Haeckellel, Spencerrel, Kiddel polemizálva arra a következtetésre jut, hogy az ő biológiai igazságaik, amelyekre a szocializmus és a darwinizmus ellentmondását alapítják, éppenséggel nem igazságok, hanem csupán homályos fogalmak helytelen alkalmazásai.(4)
Bouglé pedig arra tett kísérletet, hogy rendszeres kritika alá vegye mindazokat az ellenvetéseket, melyeket a modern természettudományi eredmények alapján a demokratikus törekvések ellen intéztek. Szerinte a demokrácia természettudományi ellenségei a modern világnézet három nagy törvénye nevében veszik fel a harcot az egyenlőségi törekvések ellen: a létért való küzdelem (Darwin), a szerzett tulajdonságok örökletessége (Lamarck) és a munkamegosztás (Milne-Edwards) elve alapján. Bouglé – megvizsgálva a szociális darwinizmus, az organikus elmélet és az antroposzociológia antidemokratikus elméleteit – arra a következtetésre jut, hogy ezek a természettudományi érvek vagy már önmagukban rosszul lettek felállítva vagy rosszul lettek a társadalomra alkalmazva. A természettudomány nem beszél a demokrácia ellen, igaz mellette sem mondja ki a döntő szót.(5)
A természettudományos elvek alkalmazása természetesen a marxizmustól sem idegen. A történelmi materializmus alapgondolata, hogy bármely korszak politikai és szellemi történetének alapja a gazdasági termelés és a belőle szükségszerűen folyó társadalmi tagozódás – Engels a Kommunista Kiáltvány angol kiadásához írt előszavában ugyanolyan haladásnak tartja ezt a felismerést a társadalomtudományban, mint amilyet a természettudomány esetében Darwin tanai jelentenek; más helyen a társadalomtudomány egyetlen természettudományi módszerének nevezi a fenti elvet.
Hasonló – igaz más forrásvidékről táplálkozó – logikáról beszélhetünk akkor is, amikor az 1905-ös oroszországi forradalom bukása után az orosz munkásmozgalom tagjai közül többen Ernst Mach osztrák fizikus és filozófus empiriokriticizmusát fogadták el, és próbálták egyesíteni a marxista társadalomfelfogással. S jól mutatja, hogy nem a tudomány, hanem a politikai logika érvényesüléséről van szó, hogy Lenin elutasítása sem pusztán filozófiai természetű, az empiriokriticizmus kritikája mögött ott munkál a politikai szándék. Lenin szükségesnek ítélte a főleg Engels által képviselt dialektikus materializmusnak a védelmét, a véleménye szerint a modern fizika új eredményeit félreértelmező empiriokriticizmusssal szemben. Lenin szerint az empiriokriticizmus nem csak új csodabogarakkal, szócskákkal és mesterkedésekkel palástolja az idealizmus és az agnoszticizmus régi hibáit, hanem merőben reakciós filozófia. Lenin figyelmezteti az igazi marxistákat, hogy az empiriokriticizmus ismeretelméleti skolasztikája mögött meg kell látni a filozófiában küzdő pártok harcát, mely végeredményben a mai társadalom ellenséges osztályainak tendenciáját és ideológiáját fejezi ki. A legújabb filozófia éppoly pártos, mint a kétezer évvel ezelőtti. A két harcoló párt a dolog lényegét tekintve, melyet tudálékos, szemfényvesztő új elnevezésekkel vagy hígvelejű pártonkívüliséggel lepleznek – a materializmus és az idealizmus. Az utóbbi csak kifinomult, fortélyosabb formája a fideizmusnak, mely állig fel van fegyverezve, hatalmas szervezetekkel rendelkezik, és ma is szívós kitartással hat a tömegekre, a filozófiai gondolat legcsekélyebb ingadozását is kiaknázva. Az empiriokriticizmus objektív osztályszerepe kizárólag abban áll, hogy kiszolgálja a fideistákat a materializmus ellen, s különösen a történelmi materializmus ellen folytatott harcukban.(6)
3. Tudományos politika – radikális politikai igények. A magyar politikai életben a tudományos fedezetű politika kidolgozásának szándéka elválaszthatatlanul összefonódott a polgári radikalizmus törekvéseivel. A polgári radikálisok a tudományos politika jelszavát írva zászlajukra egy, a régi világot (a feudális, ázsiai Magyarország) eltörlő, minden vonatkozásában új (gazdag, kultúrás nyugat-európai) Magyarországot vizionáltak, s egy valódi eszmékben, intézményekben megtestesülő ellenkultúrát teremtettek.(7)
A polgári radikálisok önmagukat a történelem bizalmasának(8) gondolták, a jövő hírnökének, segítőjének, hittek benne, hogy munkájuk révén az ország bevezethető a művelt Nyugat kultúrközösségébe. Úgy gondolták, hogy ők azok, akik – a tudományos politika segítségével – a folyamatoknak irányt szabnak, akik meghatározzák a változások menetét.
Ezért a törekvés a politikai céljaikat alátámasztó, üdvözítőnek hitt tudományos koncepciók keresésére. Pap Tibor korszakos igényként fogalmazza meg, hogy a politikában is eljött az ideje, hogy megtaláljuk azt a biztos alapot, amely révén a politikát tudománnyá tehetjük, ehhez pedig csak a természettudományok eredményeit kell követni.(9) Somló Bódog is hangsúlyozza, hogy a társadalomtudomány története Platóntól egészen a legújabb időkig inkább a többé-kevésbé nagyszerű aberácziók történelme és csak igen csekély részben az igazságok történelme. A legújabb kori társadalomtudományt ezzel a múlttal szemben valóságos szomjúság gyötri a pozitivitás, a megdönthetetlen tények iránt. Igaz, hogy a társadalomtudomány még viszonylag kevés törvényt állapított meg, de ezek közül is a legvitathatatlanabb, hogy a társadalom folytonos fejlődésnek van kitéve. A mindennapi élet azonban vak ezzel az igazsággal szemben: Egész praxisunk fejlődésellenes. Ez az új szempont, a szocziális életnek ez a magasból való szemlélése, a mely a nagy távolságokra enged kilátást, még nem vált mindennapi szokásunkká, ez a felfogás még nem járta át a társadalom és az állam minden zugát; még mindenfelé a régi sötétséghez szokott éji madarakkal találkozunk, a melyek ijedten röpködnének szerteszéjjel, ha igazságunk fényével közéjük világítanánk.(10)
A politika tudományossá tétele politikai célokat szolgál: a radikális társadalomátalakító politika ebben találja meg legitimációs alapját. Végső soron ez a szándék érhető tetten Pikler belátásos elméletétől kezdve,(11) Bodnár Zsigmond hullám-elméletén keresztül,(12) a dialektikus materializmus elméletének különféle alkalmazásáig. Sőt nem csak Hajós Lajos alapozza társadalomtudományát biológiai alapokra,(13) de még Teleki Pált is megkísérti egy lehetséges társadalomtudomány – biológiai alapon.(14)
Nem véletlen, hogy a polgári radikálisok Pikler pszichológiai indíttatású könyvét(15) is forradalmi jelentőségűnek ítélték meg: a tervező építészt látjuk benne, ki elhagyja műtermét és elmegyen a kőmíveseket tanítani, hogy rakjanak le az eddiginél erősebb, maradandóbb fundamentumot.(16) De tudományos fedezetű politikai igények küzdelme érhető tetten Szabó Ervin és Somló Bódog pengeváltásában is, amikor is Szabó Somlónak az Állami beavatkozás és individualizmus című munkáját az organikus szociológia termékeként ítéli el – valójában Somlót a marxizmussal szemben megfogalmazott kritikájáért elmarasztalva.(17)
A politikai szecesszió logikája még azt is lehetővé teszi, hogy Jászi Oszkár – Durkheimék kutatásaira hivatkozva – az eszkimó társadalmak társadalmi morfológiájának vizsgálatán is a történelmi materializmus igazolását lássa érvényesülni.(18)
Azt állítom tehát, hogy ezekben a koncepciókban nem a tudományos felfedezés, a tudományos reputáció vágya a meghatározó, hanem a politikai logika. A kivonulás a hivatalos intézményekből, az ellenkulturális kódrendszer, az ellentudomány nem a tudomány logikájáról tudósít minket, a kizárás (bennfoglalás) kivonulás eme logikája a politika sajátja.


 

A politikai szecesszió diskurzusformációnak strukturális sajátosságai:

Méray-Horváth Károly politikai szociológiája


 

Vizsgálatom tárgyát diskurzusformációnak tekintem. A diskurzusformációk közös sajátosságaként, sőt mi több, neuralgikus pontjaiként tartom számon a következő nehézségeket: 1. nyilván a diskurzusok mindegyike megalkotja a maga tárgyát, de vajon egy diskurzus egységét nem határozza-e meg tárgyának állandóságánál és egyediségénél inkább az a közös tér, ahol a különböző tárgyak folyamatosan kirajzolódnak és megváltoznak (a közös tér problémája); 2. a diskurzusformációk jelentésrétegeinek feltárása, az elsődleges jelentésréteg felszínre hozásának kísérlete (a közlés problémája); 3. a pusztán hipotézisként vagy igényként megfogalmazódó alapvető választás vagy elkötelezettség diszkurzív tudássá transzformálása (a szándék problémája).(19)
A politikai szecesszió diskurzusformációinak strukturális sajátosságait Méray-Horváth Károly organikus szociológiája alapján kívánom felvázolni. Méray-Horváth Károly (1859–1938) a századforduló polgári radikalizmusának egyik képviselője, tudományfelfogását tekintve organicista szociológus, ahogy Somló Bódog hangsúlyozza 1905-ös, akkor még kritikai hangvételű recenziójában, ez az egyetlen szempont, a melyből öt a meglévő kategóriába osztani lehet.(20)
Méray a társadalmakat alacsony fejlettségű állati testeknek tartja, ezek sejtjei az emberek a hozzájuk tartozó kulturanyagokkal egyetemben. Az ember a sejtmag, az ember vagyona pedig az ő protoplazmája. A társadalom ugyanolyan módon épül fel e sejtekből, mint az állati organizmus. A kulturprotoplazma közvetíti az anyagcserét a sejtmag, vagyis az ember és a külvilág között, és e sejtmagok között lefolyó anyagcsere-folyamatok hozzák létre a társadalmi organizmust. A társadalomban is az anyagcsere-folyamatoknak a fiziológiai processzusai a lényegesek, vagyis a társadalmi élet törvényei fiziológiai törvények.(21) Ez Méray elméletének magja, erre húzza fel a társadalmak fejlődési mechanizmusait, és ebből von le (aktuál)politikai következtetéseket.
1. A közös tér problémája. Azt állítom, hogy Méray prognózisait nem a tudomány, a tudományos közösség számára fogalmazza meg, célja, hogy egy politikai koncepcióhoz nyújtson legitimációt nyújtó tudományos elméletet. Azaz Méray tudományos tevékenysége nem a tudomány közös terének problémája, hanem a politikáé.
Méray a szociológiát biológiai jellegű tudománynak fogta fel, és hite szerint az ily módon tudományos alapokra fektetett szociológia képes olyan pozitív törvényeket felállítani és meghatározni, amelyek egyben törvényei az éppen aktuálisan lefolyó politikai alakulásoknak is. Vagyis ez a fajta organikus szociológia az egyetlen lehetséges tudományos szociológia, amely tudományos pozitivitással képes meghatározni, hogy a jelenlegi politikai dolgok mikor, minő ponton és milyen alakulásokat hoznak létre. Azaz: csak az a pozitiv szociológia, amely megmondja, hogy a politika a saját önön törvényszerű rendjében igy és igy fog alakulni. Végre is, az a végcélja a szocziológiai tudománynak, hogy mindazon folyamatoknak, a melyek a társadalomban nyilvánulnak, a természetét, az alakulását és azt, hogy mi alakul belőlük, meghatározza. Azaz: a jövőnk ne legyen ismeretlen valami, hanem tudjuk, hogy mi felé haladunk.(22)
Méray nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megállapítsa, milyen irányba halad a történelem menete (mert kétségtelen, hogy a történelemnek iránya van, s ez a tudományos módszerrel megismerhető), milyen politikai események bekövetkezése várható: Ez vagy abszurd, vagy helyes. Ha abszurd utóléri a leirt ostobaságok sorsa. Ha azonban helyes, ugy felfordítása annak az egész politikai bölcsességnek, a hogy ma mennek az emberek a jövő elé. És már fontos dolog. Mert akkor ez a tudomány lesz a társas szerveződés, az állami élet további utmutatója.(23)
Méraynál tehát a politika a meghatározó elem, legyen szó bármiféle protoplazmáról, kultúrtesti folyamatról vagy idegen góczról. A fiziológiai eszmefuttatásra felépített tudománykoncepciója – az organikus szociológia, mint politikai szociológia – egy sajátos alkalmazott politikatudomány rangjára tart igény. A tudományos, vagy tudományosnak tűnő retorika ellenére célja nem a tudomány eredményeinek, meglátásainak gazdagítása, hanem a politikai folyamatok alakítása az iránymutatóként szolgáló világmegváltó elmélet alapján.
2. A közlés problémája. Minden tudomány, vagy tudomány legitimációjára igényt tartó törekvés feltételez egy történeti teret, amely nem esik egybe formáik játékterével, s ugyanakkor minden tudomány (vagy a tudomány legitimációjára igényt tartó törekvés) egy tudásmezőben helyezkedik el, amely nem csupán egyes epizódjainak egymásra következését határozza meg, de kijelöli, méghozzá egy leírható rendszeresség értelmében formációs törvényeit is.
Ebből egyenesen következik a közlés problémája. A politikai szecesszió diskurzusformációinak sajátossága az egyedül és kizárólagosan érvényesnek tartott tudományos felismerések erejébe vetett hit, ebből adódóan a kételynélküliség, és az a meggyőződés, hogy bármiféle tudományos vita és kritika eleve felesleges, hiszen a történelem menete, a társadalmi fejlődés szükségszerű iránya az, ami igazolást nyújt a felállított tudományos elmélet számára.
Méray nem vár reagálást, nem érdekli a tudományos vita, a tudóstársak véleménye, Méray deklarál, a verifikációt nem a tudományos közösségtől, hanem az élettől várja: Mint minden meglódítása az emberek megszokott eszejárásának, eszmekörének: ugy ez is természetesen mindenféle támadásoknak lesz kitéve. Ezekkel nem szándékozom törődni. Én azonban a legkeményebb kritikának megyek magam elejébe. És pedig azzal, hogy azokon indulva, amiket az én politikai tudásomképemen fejtettem ki: meghatározom a politikai események bekövetkezendő rendjét. Igy kérlelhetetlen logikának az itélete elé megyek. Ha nem következnek be azok, ugy ostobaságot beszéltem, nevetségessé tettem magamat. De ha bekövetkeznek, ugy ostobaság volt minden támadás.(24)
Vagy más helyen, Somló recenziójára írt válaszában: Somló Bódog a H. Sz. utolsó számában »Méray kulturfiziológiáját« bírálta. Nem szándékozom polémiát kezdeni könyvíró és bírálója között. Az, hogy Méray mit mond, ép oly jelentőség nélkül való, mint az, hogy valaki Méray eszejárásáról miként vélekedik. Ezzel a tudomány előbbre még nem megy… Somló Bódog és senki sem tesz a tudománynak azzal szolgálatot, hogy Méray »könyvéről« mond bírálatot. Ez csak afféle irodalmi szokás. Itt más az eset… Hogy ez a képződmény aztán… biológiai összefüggésű képződmény: arról már én nem tehetek. Akár akarom, akár nem, akár akarja Somló úr, akár nem, ez elől kitérni nem lehet. Ilyen összefüggés szerint keletkezett. Így képződött. Lehet disputába is keveredni, hogy miért képződött így, miért nem másként. Sőt, hogy a logika szabályaival ellenkezik. De ez már mulatság, a kinek tetszik és nem tudomány.(25)
Méray nem igazol, nem bizonyít, Somló írja róla, hogy Méray írásaiban sehol egyetlen ha vagy amennyiben sem fordul elő: Ez a könyv, amely minden ízében hipotéziseken nyugvó hipotézis, rendületlen apodikticzitással szól az olvasóhoz. Mindenik föltevése a megingathatatlan faktum mezében lép föl és tökéletes bebizonyítottságát igyekszik szugerálni.(26)
A diszkurzív formációk és a pozitivitások alatt nem a tudományosság formáinak kijelöléséről, hanem történelmileg meghatározott, kontextusfüggő terület lezárásáról van szó, amely felelős bizonyos diskurzusok megjelenéséért, átdolgozásáért, megváltozásáért. A kivonulás, mint gesztus szándékosan vonja meg saját határait, függetleníti saját diskurzusait, és ez a logika a végső beteljesítéséig folytatható. A kivonulás kollektív jellege nem szünteti meg a további kivonulások lehetőségét: míg végül már csak egyetlen kivonuló önmagával alkotott diskurzusközösségéről van szó: s maga a nagy narratíva végérvényesen kivonja magát a kritika, a megvitathatóság, sőt magának a diszkurzivitásnak a szférájából, és a profetikus kinyilatkoztatás gesztusát ölti magára.
Méray a tudomány köntösében vállalkozik politikai próféciára. Egy sajátos fiziológiai folyamatsor keretébe helyezi Magyarország történetét, s legjobb politikai tudása szerint a fiziológiai folyamatokból egyenesen adódik az ország elválása Ausztriától. A szerves logikából ugyanis nem következhet más, csak Magyarország függetlensége: Itt Magyarországon idegen gócz nem alakíthat kulturtesti folyamatokat. Ez oly önálló, szerves egészü, kiképződött szerkezetű primordium, a mely csak a saját góczánál fogva mozgatható. Mihelyt ezt az összetartó szerkezetet – a mely még erősebb politikai szervezet, mint az osztrák, régibb fejlődésű – az ő saját működésében meg akarja valami bénítani, az összműködés megzavarodhatik, de ezt más góczból ujra összefogni, mint a saját góczából, a magyar királyi góczból nem lehet. Minden forrongásunknak ez a fiziológiája.(27) Méray szerint Magyarország viszonya a nyugati kultúrfolyamatokhoz – a középkorhoz képest – a XIX-XX. századra, jelentősen megváltozott: az ország rohamléptekkel halad kultúrfejlődését tekintve a nyugati színvonal felé, sőt ma már kulturfolyamataival magához az egységhez gravitál. Igy az a kapcsolat, a mely az osztrák és magyar gócz között ezelött kulturföltétel volt, hogy ki ne szakadjunk a nyugati testből: most már elvesztette fiziológiai jelentőségét. Most nekünk már csakis a saját kulturszövetünknek a nyugati kulturszövetbe való kapcsolása a produktív kulturszükségletünk.(28)
Méray szerint az a kultúrmozgalom, amely így Magyarországról indul el a két caesari gócz, az osztrák császári és a magyar királyi gócz összefonódása ellen, az lesz a megindítója az osztrák primordium megszűnésének. Méray úgy véli, hogy ebben a fiziológiai folyamatban elsősorban a szövetben fellépő politikai közszellem hullámzásait kell megfigyelni. Jóslata szerint Magyarországon először a gazdasági különválás programja lép előtérbe, majd ezt követi a caesari szerkezet különválása, és az önálló hadsereg programja. Ebben a folyamatsorban találja meg szükségszerű helyét a demokratikus törekvéseknek. Méray szerint ugyanis a gazdasági különválás programja csak szövetéleti törekvés, kulturpoduktiv folyamatoknak az irányzata, és így csak elméleti dolog marad, s önmagában nem fog létrejönni. Mindenesetre a gazdasági elválás programja feszültségeket okoz a kulturproduktív szövet és a caesari gócz között, amely így felveti a caesari szerkezet különválásának politikai programját és az önálló hadsereg kérdését. Azonban ez még fokozottabb ellentállást talál a caesari góczban. Maga a politikai szerkezet pedig föltétlenül a gócz élettendenciáit hordozza magában. A szövetfolyamatoktól, amelyek mindinkább európai gazdaságiak, ettől az új keletkezésű szövetrétegtől mind idegenebbé válik. Ellenben a gócz erejének a fenntartása az ő primordiális szerepe marad, a mely nem változott, hisz caesari szerkezet vagyunk, caesari politikai szervezet Magyarország is. Igy ez a politika még mindig a caesari gócz érdekeit fogja érvényesíteni.(29)
Ezért az ország egész visszafojtott kulturtendencziája ezek ellen az erők ellen fog irányulni, vagyis a politikai szervezet működése ellen, és ebben a szituációban merül fel a demokratikus törekvések létjogosultsága és egyben szükségessége. Tényleg mentől jobban kifejlődik a kulturszövetünknek uj legmodernebb rétege, a mely már ama más irányzatok szerint él, a miket kifejtettünk: annál idegenebbé válik tőle a politikai primordiális szerkezet, ennek életműködése mind távolódik a reális gazdasági kulturproduktiv életműködéstől, a mint azt már ma is eléggé tapasztalhatjuk. Ebben az elidegenedésben a politikai szervezet mindinkább vesziti is a kapcsolatait az ország kulturszövetéhez. A mint a politikai szervezet ellen indul meg egy reakczió, az még fokozottabb elidegenülés a szövet részéről: a politika és a kulturszövet között oly feszülésnek a keletkezése, a melyben a politikának az élettel való összekapcsolódása van veszélyeztetve és funkczióinak a bénulása felé halad ez az irány. Ezt a kapcsolatot a politikai szervezetnek minden esetre meg kell erősitenie. E nélkül el nem lehet, bénul a működő képessége. Kénytelen új kapcsolatokat a szövettel keresni. És pedig a kulturszövetnek épen az uj rétegében, a produktivák felé. El nem zárkózhatik többé épen a leginkább produktiv munkával foglalkozóktól. Az improduktiv vagyonok képviseletétől a produktiv folyamatok egyéneinek a képviseletévé kénytelen mindinkább alakulni. Így áll elő a választási reform kényszerüsége. És igy előzi meg ez ugy a gazdasági önállóság mint az önálló hadsereg programmját. Igy lesz ez az első politikai akció, a mely nélkül a továbbiak felé nem is haladhat a politika.(30)
Méray szerint egyik politikai erő sem térhet ki a választójog kérdésének problémája elől, de e program érvényesítése két különböző politikai koncepció érdekeinek irányába mutat, azaz szükségszerű, hogy két különböző irányzatnak kell a dolog fiziológiai természete szerint benne különválni. Vagyis a választójogi küzdelem majd elválasztja egymástól a politikai élet két valódi tényezőjét, a produktív erőket, amelyeknek célja egy új, modernebb Magyarország létrehozása, és akiknek sorában helyet talál majd a szocializmus is, és a klerikalizmus erőit, akik nem a haladásért küzdenek, ők ugyanis a maradiság világa. A nemzet nagy belső átalakulási harcza a klerikalizmus és a produktiv kulturélet fejlődése közt a választási reformok utján fog eldőlni. A gócz, az udvar, az egész primordiális struktúra klerikális lesz, a modern, európai kulturfolyamatok felé gravitáló produktiv világunk pedig ellene. És ennek a nyomában a szocziáldemokráczia, illetőleg ekkor inkább már a modernebb szocziálizmus, a politikai strukturánknak tényezőjévé fog válni.(31)
3. A szándék problémája. A szándék nyilvánvaló: Méray a tudomány legitimációjához fordult bizonyos kívánatosnak tartott politikai törekvések és célkitűzések alátámasztásához. Az elmélet egy demokratikus, független Magyarország vízióját volt hivatott alátámasztani, egy olyan Magyarországét, ahol a kulturproduktiv irányzat, a szociáldemokrácia a politikai élet meghatározó tényezőjévé lesz.
A tudós Somló 1905-ben még azt írja: Méray, a ki a társadalmak fejlődését az állati organizmusok fejlődésének mintájára kívánja magyarázni, a legártatlanabb arcczal hallgatagon szőröstül-bőröstül elsikkasztja az egész darwinizmust és a társadalmi fejlődésben mindenik szülő egyetlen utódjában mindjárt azt a magasabbrendű lényt kelti életre, a melyet a megváltozott külső viszonyok megkívánnak. Ez az egyetlen tény is teljesen elegendő arra, hogy Méray egész elméletét elvessük… Még ha Méray jóslásai a kilátásba helyezett elég rövid idő alatt (25 év) mind be is teljesülnének, ez egy pillanatig sem ejtene bennünket gondolkodóba kulturfiziológia tudományos értékét illetőleg, hanem csak abban erősítene meg bennünket, a mi így is meggyőződésünk, hogy szerzőnk rendkívül finom politikai éleslátással bíró, produktív fantáziájú író, a kinek szeme előtt nem egy dolog bontakozik ki tisztán, a mire nézve ma még nagy a homály. Ezek a jóslatok nem is folynak logikai szigorúsággal szerzőnk fiziológai alapgondolataiból, hanem azok inkább csak az ő fiziológiai nyelvén való kifejezései részben annak, a mire a szerzőt erős intuicziója vagy fantáziája vitte rá, részben annak, a mi az emberiség legevolváltabb részének szerzővel közös meggyőződése a jövőre vonatkozólag.(32)
A politikus Somló egy évvel később viszont már úgy tűnik valóban hitt benne, hogy Méray-Horváth elmélete, amely szerint a társadalom biológiai egyed, amelyre a biológia általános törvényei érvényesek, s mint ilyenek, előre ki is okoskodhatók – korszakalkotó: Magyarország minden jövendő történetírójának hosszasan kell majd megállnia ennél a mai kavargó, forrongó, méhéből az új Magyarországot szülő időnél. És a kavarodás történetírójának figyelmesen kell majd megállapodnia ennél a következő adatoknál is, melyek bizonyítékai annak, hogy élt közöttünk egy ember, aki magasan állott a rohanó ár fölött és messzelátó szemmel már jó előre észrevette, hogy itt mi történik, és pillanatról-pillanatra megcsinálta a diagnózist.(33)
Méray-Horváth, aki önmagát is fenntartás nélkül a társadalom biológiai törvényszerűségei felfedezőjének hirdette, s e biológiai törvényszerűségek alapján politikai jóslatokba bocsátkozott, az 1905–1906-os években politikai téren is aktív szerepet töltött be. Építve saját elméletére, amellyel azt kívánta bizonyítani, hogy a magyar társadalom állapotának szükségszerű biológiai következménye a választójog megvalósítása, ő közvetített a darabontkormány belügyminisztere, Kristóffy József és a koalíció között. Ennek a közvetítésnek igen jelentős szerepe lett abban, hogy a koalíció átvette a kormányzást – s Méray-Horváth hangosan hirdette, bármilyenek legyenek is a koalíció szándékai, a biológiai törvényszerűség arra kényszeríti, hogy valósítsa meg az általános választójogot.
A politikai szecesszió diskurzusformációi kontextuskötött megnyilatkozások. A politikai válság (az 1905–1906-os magyar belpolitikai válság és az orosz forradalom eseményei), az a bizonyosságig fokozódó előérzet, hogy valaminek történnie kell, a remény, hogy az ország nagy változások küszöbén áll, valamint az a tudat, hogy saját magukat is a történelem bizalmasainak tekintették, hitethette el Jásziékkal, hogy Méray egy zseni, aki prófétaként képes meglátni az utat a jövő politikai eseményeinek zűrzavarában. S ennek egyenes folyománya, hogy míg 1906-ban Méray az az ember, aki magasan áll a rohanó ár fölött, néhány évvel később már a polgári radikálisok szemében is érdektelen figura. Ennek magyarázatát pedig a kontextus adja meg: az 1905–1906-os évek forradalmi, radikális változások lehetőségét felvillantó korszaka újra a tehetetlenség politikájának adta át a teret.
Nyilvánvaló, hogy nem a tudomány kritériumainak érvényesítéséről van szó, Méray motivációi politikaiak. Mérayt saját következetlensége sem zavarja, – jóllehet a fiziológiai folyamatokból szükségszerűen folyik Magyarország elválása Ausztriától, valamint a választójog kivívása –, 1910-ben már azt hangsúlyozta, hogy a haladók tábora illúziókban ringatja magát, ha az új kabinettől várja a választójogi törvényt: Illuziók elé megyünk! Most is és még egyszer. Pedig a nemzeti csalódás visszahatása mindig rettenetesen bénító s szinte katasztrófa. Ennek súlyától csak egy ment meg, az, ha az illúziókkal szemben előre is valami legalább halavány tudat él már most afelől, hogy ennek így kell jönnie: a nagy felszabadulás, fellélegzés, az új epocha hajnalodása helyett még egy fekete krizis, és csak aztán a felszabadulása ennek a politikától már-már agyonsanyargatott országnak. Hadd ébredjen legalább valami halvány sejtelem azokban, akik annak az elmaradhatatlan történelmi nagy dolognak, az új nemzeti reneszánsznak az érlelői, akiknek a lelkén hullámzik keresztül az új Magyarország születése, akiknek szívéből való vér a munkából élő, dolgozó, kereső magyarság termékenységet hordozó vérkeringése, amely új életet akar önteni egy új epochába.(34) Méray számára a halavány sejtelem – a politikai szociológiájában néhány évvel korábban megfogalmazott prognózisával szemben – csak az uralkodó politikája lehet, amely megakadályozhatja hogy az analfabéta politikusok abszolutizmusba vigyék az országot. Mindent, ami a régiben volt, ott kell hagyni a régiben. Minden jövendőt már az új csinál… De hát analfabéták a politikusok. Érzékeny csak a szarvuk, amikor letörik. Az a kérdés ez csakugyan igaz-e fenékig? Igaz-e, hogy csak öklelödzni fognak, amíg fenékig le nem törik a szarvuk. Vagy észhez kapnak, hogy csakugyan a »császárral« együtt kell megcsinálni a választójogi reformot és pedig nekik. Minden attól függ, a szarvak politikája meddig tart? Amikor vége a szarvas hazafiságnak, akár hogy észhez kapnak mégis, akár hogy letörték a szarvukat: akkor lesz meg a választójogi reform.(35)

 

A kivonulás logikájának természetrajza

 

Mi is tehát a politikai szecesszió?
1. Feltettük, hogy a politikai gondolkodás területén is működik a szecesszió logikája: azaz a kivonulás, mint gesztus a politikai cselekvés terepének is strukturális szervezőelve lehet.
2. Hasonlóan a művészeti szecesszióhoz – ahol a kivonulás nem más, mint a hivatalos intézmények elhagyása, a szépségbe menekülés egy öncélú művészet jegyében – a politika területén a szecesszió egyrészt a hagyományos intézmények elhagyását jelenti, kísérlet sajátos ellenkultúra kialakítására, másrészt lemondást jelent a hagyományosnak tartott politikai eszközökről, elvonulást egy öncélú tudomány mentsvárába. – A kényszerítő mechanizmus a művészet és a politika esetében is ugyanaz: a társadalmi tehetetlenség nyomasztó érzése.
3. Lehetségesnek véltük a politikai szecesszió leírását pozitivitások és diszkurzív formációk alakjában, ahol a pozitivitások a tudományos politika igényével fellépő törekvések leírására vonatkoztak, a diszkurzív formációk pedig ezek konkrét vetületei.
4. Annak ellenére, hogy a politikai szecesszió tudományhoz fordulást jelent, arra a következtetésre jutottunk, hogy diszkurzív formációinak szabályait, formációs törvényeit nem a tudomány norma- és szabályrendszere határozza meg. A kivonulás logikája ugyanis az önellentmondás konstatálása nélkül saját szerves részévé teszi az önellentmondást, érvényteleníti a vita lehetőségét, figyelmen kívül hagyja a kritikát, kontextusfüggő, és mégis általános érvényességre tart igényt.
5. Ez a logika tehát, amely életre kelti, fenntartja, működteti, majd elenyészni engedi ezeket a formációkat, nem a tudomány, hanem a politikai gondolkodás logikája. A politikai gondolkodás a cselekvést szolgálja, mértéke a siker, az ellentmondás pedig nem a beteg test belső fekélye, hanem a politikai gondolkodás, a politikai cselekvés, sőt mi több a politikai tudás természetes vonása. S hogy miben állnak a választási elvek és milyen formában (mely retorika vagy dialektika igénybevételével) nyilvánulnak meg, hogyan szerveződik meg és intézményesedik egy vitaterület, az a kivonulókon is múlik.
6. A politikai gondolkodás logikája tehát a tudományra is kiterjeszti fennhatóságát, hogy tudományos politika képében érvényesítse igényeit. Láttuk, hogy Méray módot talált arra, hogy a vélemény, azaz a nem-tudományos szféra behatoljon a tudomány specifikus tartományába, s lehetővé tegye bizonyos politikai célok, vágyak és törekvések – nem politikai módon történő – legitimálását.
7. A kivonuló azért hagyja el a közös teret, hogy egy más térben alkossa meg önmagát, és más eszközökkel újragyarmatosítsa, majd a saját logikája alapján szervezze újra azt a teret, ahonnét kivonult.
8. A politikai szecesszió sajátossága – hasonlóan a művészethez, hiszen a művészeti törekvések is megtalálják a kapcsolatot a fennálló társadalmi-politikai berendezkedés átalakítására törekvő erőkkel – a változtatás szándéka.
9. A sikerre akkor lehet remény, ha működik a politika, azaz a közössé-tevés logikája, ha létezik egy kontextusközösség, amely a kivonulók közös tere, amely saját közös eszményekkel, célokkal és világképpel rendelkezik, és amely képes kollektív módon érvényesíteni igényeit.
10. Ha azonban a kivonuló lemond a közössé-tevés igényéről, a diszkurzív formáció kohéziós erejéről, megvitathatóságáról, ha nincs diszkurzív közeg és közösség, akkor csak a kinyilatkoztatás és a prófécia útja marad.
Odo Marquard vezeti be egyik írását a következő anekdotával: A nagy dán fizikusról, Niels Bohrhról mesélt számtalan anekdota egyike a következőképpen hangzik. Bohrnak látogatója akad a kunyhóban, melyet olyankor használt, ha síelni akart, és amelynek ajtajára egy patkó volt szegezve. A látogató rábök a patkóra, és megkérdezi: természettudós létére hisz benne? Mire Bohr: persze, hogy nem hiszek, de biztosítottak felőle, hogy a patkók akkor is hatnak, ha nem hisznek bennük.(36)


 

Jegyzetek:

 

1 Lásd magyarul: Foucault, Michel: A diskurzus rendje. Holmi, 1991/7. 868–889. l.
2 Ady Endre: Szecesszió (1899). In: Pók Lajos (szerk.): A szecesszió. Gondolat, Budapest, 1977. 463. l.
3 Foucault, Michel: A tudományok archeológiájáról. In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen, 1999. 169–201. l.
4 Pearson, Karl: The Chances of death, and other studies in evolution. London, 1897. – Magáról Pearsonról és könyvéről tudósít Szabó Ervin: Természet és társadalom. Huszadik Század, Budapest, 1903.) VIII. 749–750. l.
5 Lásd: Bouglé, Charles: La Démocratie devant la Science. Paris, Félix Alcan, 1904.
6 Lenin, Vlagyimir Iljics: Materializmus és empiriokriticizmus. Budapest, 1961. 434. l.
7 Lásd: G. Fodor Gábor: Nagyzási hóbort vagy politikai program? A Huszadik Század körének viszonya a liberalizmushoz. Századvég, 2001. Tavasz 121–147. l.
8 A meghatározást Malcolm Bradburytől kölcsönöztem. Lásd: Bradbury, Malcolm: A történelem bizalmasa. Európa Kiadó, Budapest, 1979.
9 A tudományok általános haladása ma már társadalmi téren is érezteti a maga hatását. A természet eddig rejtett erőinek felismerése, a csillagászati kutatások fejlődése, az emberi társas élet czéljain túlterjedő magasabb szervezetek sejtelme, a szellemi és anyagi forgalomnak az államok határain felülemelkedő óriási haladása, a hit és erkölcsi életnek a positiv tudás eredményeivel való összhangzásba hozatalára irányuló félreismerhetetlen törekvés: mind egy-egy hatalmas tényező a társas élet fejlődési törvényeinek felismerésében. (265. l.) Pap hangsúlyozza, hogy meg kell állapítani a diagnosist tudományosan, s azután lehet gyógyszereket proponálni. Ez pedig elsősorban a politikai tudomány feladata lesz. (375. l.) Hasonlóképpen a politikai tudomány feladata lesz Pap szerint, hogy az államhatalmak elméletét határozottabban és természetes alapon fejtse ki, és tárja fel a politikai intézményekben rejlő hibák és természetellenességek lényegét. És ez a tudomány – a szerző hite szerint – majd tudományosan is felmutatja, hogy a parlamentarismus nem jó intézmény, mert nem természetes. Pap Tibor: A parlamentarismusról. Huszadik Század, Budapest, 1901) I. 265. l.
10 Somló Bódog: A társadalmi fejlődés irányáról és néhány gyakorlati alkalmazásáról. Huszadik Század, Budapest, 1903) VII. 402. l.
11 Lásd például: Pikler Gyula: Lélektan és társadalmi tudomány. Huszadik Század, Budapest, 1907. 113–120. l.
12 Lásd: Bodnár Zsigmond: Hullámos haladásunk a végső realizmus felé. Huszadik Század, Budapest, 1903) VIII. 1009–1013. l.
13 Hajós Lajos: Egyén és társadalom. Huszadik Század, Budapest, 1900) I. 104–112. l., 184–192. l. A biológia és a társadalom élettana nemcsak tetszetős hasonlatok kapcsaival függenek össze; – két tudomány talaja egy és ugyanaz, csak kiterjedésük különféle: az egy buzaszál élete közös az egész hullámzó tengerével. (104. l.)
14 Teleki Pál: Társadalomtudomány biológiai alapon. 1904) IX. 318–322. l.
15 Pikler Gyula: Das Grundgesetze alles neuropsychischen Lebens. Leipzig, Johann Ambrosius Barth, 1900.
16 H-s.: Pikler új könyve. Huszadik Század, Budapest, 1900/II. 142. l. S a recenzió írója jól tudja, hogy valójában a politika logikájáról van szó, amikor elismeri: Az ellenzőknek nagy előnyük az, hogy a munka, mint minden alapvető reform első megfogalmazása nehezen, és mint ők mondani fogják, csak jóakarattal érthető.
17 Lásd: Szabó Ervin: Természet és társadalom. Huszadik Század, Budapest, 1903/VIII. 747–772. l.; Szabó Ervin: Viszontválasz Somló Bódognak a természet és társadalom cz. bírálat ügyében. Huszadik Század, Budapest, 1903/VIII. 994–995. l.; Somló Bódog: Természet és társadalom. Huszadik Század, Budapest, 1903) III. 992–994. l.
18 Lásd: Jászi Oszkár: A történelmi materializmus induktív igazolása. Huszadik Század, Budapest, 1906/XIV. 274–286. l.
19 Foucault számomra csak szellemi ajzószer volt, a tanulmány nem az ő tudományfelfogásának reprodukciója.
20 Somló Bódog: Méray kulturfiziológiája. Huszadik Század, Budapest, 1905/XI. 310–324. l. Méray-Horváth Károly 1859-ben született Pesten. Egyetemi tanulmányait Münchenben és Párizsban folytatta műszaki tudományok és képzőművészet területén. 1887–1893 között az Arad és vidéke szerkesztője. Polihisztorságát demonstrálja, hogy a XIX század végén még egy újfajta szedőgépet is feltalált. A századfordulót követő években részt vett a polgári radikálisok mozgalmában. 1906-ban a Társadalomtudományi Társaság alelnöke lett. Szociológiai és politikai tárgyú könyveket, röpiratokat és regényeket írt. Főbb tudományos jellegű munkái: Die Physologie der Weltgeschichte und der kommende Tag. Die Grundlagen der Sociologie. Budapest, 1901.; Emberbutítás a középiskolában. Budapest, 1901.; A tévedések politikája és a kivezető út. Budapest, 1909. A magyar politika és sociologia. Budapest, 1911.; Társadalomtudomány mint természettudomány. Budapest, 1912.; Új világ felé. Budapest, 1917., Weltmutation, Schöpfungsgesetze über Krieg und Frieden und die Geburt einer neuen Zivilisation. Zürich, 1918.
21 Lásd: Méray-Horváth Károly: Die Physologie unserer Weltgeschichte und der kommende Tage. Die Grundlagen der Sociologie. Budapest, 1904.; Méray-Horváth Károly: Szocziológia. Huszadik Század, Budapest, 1902/VI. 1–23., 81–117., 169–190., 265–290., 387–398., 504–518. l., Méray-Horváth Károly: Társadalomtudomány mint természettudomány. Budapest, 1912.
22 Méray-Horváth Károly: Magyar politikai szociológia. Huszadik Század, Budapest, 1903/VIII. 782. l.
23 Uo. 782–783. l.
24 Uo. 782–783. l.
25 Méray-Horváth Károly: Biológiai rendű képződmény-e a társadalom? Huszadik Század, Budapest, 1905/XI 464–465. l.
26 Somló Bódog: Méray kulturfiziológiája. Huszadik Század, Budapest, 1905/XI. 323. l.
27 Méray-Horváth Károly: Magyar politikai szociológia. Huszadik Század, Budapest, 1903/VIII. 797. l.
28 Uo. 798–799. l.
29 Uo. 803. l.
30 Uo. 804. l.
31 Uo. 805. l.
32 Somló Bódog: Méray kulturfiziológiája. Huszadik Század, Budapest, 1905/XI. 314 és 323. l.
33 Somló Bódog: Méray rendszere és prognózisa – Politika és szociológia. Huszadik Század, Budapest, 1906/XIII. 369–370. l. Somló Bódog nemcsak elfogadta Méray-Horváth elméletét, hanem hónapokon át tartó éles vitába is keveredett miatta Pikler Gyulával, aki viszont gúnyosan és kíméletlenül támadta Méray összes objektív, fiziológiai erőit, és kijelentette: Objektív szociológia nincs. Nem csinálta meg sem Durkheim, sem Méray. Objektív szociológia ma nem lehet. Nem fogja megcsinálni Somló sem. (PIKLER GYULA: Végszó. Huszadik Század, Budapest, 1907/XV. 474. l.)
34 Méray-Horváth Károly: Választójog helyett abszolutizmus. Huszadik Század, Budapest, 1910/XXI. 540. l.
35 Uo. 544. l.
36 Marquard, Odo: A szellemtudományok nélkülözhetetlensége. In: Marquard, Odo: Az egyetemes történelem és más mesék. Atlantisz, Budapest, 2001. 343. l.

 



« vissza