Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szovjet egyházpolitika gyökerei

 

Az orosz ortodox egyház 1925 után

 

A bolsevik hatalomátvétel után a vallást a népek ópiumának, a haladás egyik legfőbb gátjának tekintő új kormány, a francia forradalom terminusával Népbiztosok Tanácsának nevezett testület egyik legelső intézkedésével államosította az országban működő valamennyi egyház vagyonát. Évek, véres polgárháborúval teli esztendők múltak el, mire a lassan megerősödő új hatalom hozzálátott, hogy az 1921-es Volga menti éhínség áldozatainak megsegítése ürügyén, fegyveres osztagok segítségével begyűjtse a több tízezer templom sok ezer tonnányi arany- és ezüstkincsét, a meseszép ikonokat és kegytárgyakat. 1922–23 folyamán a különböző vallások templomait bezárták, nemegyszer lerombolták vagy felrobbantották. A helyüket néhol bevetették, máshol raktárt rendeztek be a bedeszkázott ablakú épületekben. A papok nagy részét a templomi kincsek elkobzása során tanúsított ellenállás ürügyén, majd egyre gyakrabban látványos kirakatperek nyomán agyonlőtték, elhurcolták, de még a legjobb esetben is megfélemlítették, megalázták és a hatalommal való együttműködésre kényszerítették. Az ortodox egyház 1917 őszén megválasztott pátriárkáját más főpapokkal együtt többször letartóztatták, a börtönben megtörték és lojalitási deklaráció aláírására kényszerítették. Tyihon pátriárka így szabadulhatott ki a politikai rendőrség, a GPU fogságából. De már nem sokáig élt: 1925 tavaszán váratlanul elhunyt.
Halála pillanatában, 1925 tavaszán az orosz ortodoxia helyzete minden korábbinál ellentmondásosabb volt. A szovjet politikai vezetés intézményei és a megtorló szervek 1925 elejére felhagytak azzal, hogy az egyház elleni küzdelemben elsősorban a hatalommal együttműködni kész vörös papokat támogassák. Lev Trockij korábban kifejtett programja alapján ekkor már az egyházi hierarchia ellen lázadók közé igyekeztek éket verni. Ez nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a megújulási mozgalomnak a változásoktól többnyire saját gyors előmenetelüket remélő, betegesen hiú és becsvágyó tagjai külső késztetés nélkül is egymás ellen küzdő csoportokra váltak szét. Az államnak nem kellett mást tenni, mint hagyni a kévebomlás folyamatát, és kihasználni, hogy a hívek tömegesen hagyják el a tűrt, sőt támogatott reformpapokat.
A politikai rendőrség fizikai és erkölcsi segítségével nekik átjátszott templomok számáról egymástól némiképp eltérő, de az általános trendet egyaránt jól érzékeltető adatok maradtak fenn. Ezek szerint 1922 végére Moszkvában mindössze négy ortodox közösség volt a pátriárkához hű papok fennhatósága alatt és négyszáz a megújulási mozgalmat kényszer hatására vagy megalkuvásból elismerő papok kezében. Szentpétervárott, az egyházszakadás fészkében,(1) ebben az időben szinte minden templomban a vörös egyházhoz csatlakozott pap prédikált. A következő évben a 123 pétervári templomból 113 még mindig a szakadárok kezén volt. Országosan is 66 százalékra teszik a reformerek által irányított parókiák számát. 1924-re azonban ez az arány 30 százalékra csökkent, ami még mindig 14 000 templomot jelentett.
Pétervárott a hívek körében rendkívül népszerű Manuil Lemesevszkij püspökké szentelése után a reformegyház mellé állt 113 templomból még abban az évben, 1923 decemberére 85 visszatért a pátriárka jelképezte nemzeti hierarchiába. Néhány hét múlva a renitens Manuil püspököt letartóztatták, és három évre Szolovki börtönszigetére száműzték.
Tyihon halálát követően, 1926-ban már csak 6345 megújuláspárti parókia maradt a Szovjetunióban, 10 815 pappal. A hagyományos hierarchiához hű papok száma ezzel szemben 30 000 főre emelkedett.(2)
Ez azonban korántsem jelentette a hierarchia egységét. A pátriárka temetésének napján, 1925. április 12-én, amikor a Moszkvába érkezett főpapok felbontották Tyihon végrendeletét, három kijelölt utód nevét találták benne. Közülük a jaroszlavli Agafangelt, a pátriárka korábbi helytartóját, már száműzték. A kazányi Kirill metropolita az OGPU börtönében raboskodott. Pjotr metropolita még szabadlábon volt, de nem sokáig. Mint a pátriárka új helytartója, egyik legelső intézkedésével ugyanis megtiltotta a hierarchiához hű papoknak, hogy részt vegyenek a reformegyház 1925 őszére összehívott zsinatán. Márpedig Jevgenyij Tucskovnak, a politikai rendőrség egyházi osztálya irányítójának 1925 júliusában papírra vetett elgondolása szerint éppen az egyesítő néven emlegetett zsinatnak kellett volna egyfelől véglegessé tenni a vörös papok győzelmét az orosz ortodoxiában, másfelől végleg szembefordítani egymással a szakadár csoportokat.
Pjotr metropolitát a tervei keresztülhúzása miatt felbőszült Tucskov utasítására, monarchista szervezkedés vádjával letartóztatták. Mint az elhunyt pátriárka akaratából az orosz ortodoxia vezetője, a bolsevik vezetés szemében ő maradt az egyes számú ellenség. Hajlíthatatlansága különösen veszélyessé tette. Pjotr elutasította, hogy lemondjon a helytartó címéről, amivel bizonyos fokig megkötötte a hatóságok kezét. Minden együttműködést következetesen megtagadott rabtartóival. Ezért 12 álló éven át fogva tartották távol északon, ahol számos más, rafinált kínzás között egész idő alatt elzárták a nappali fénytől. 1937 augusztusában azt mondta a börtönparancsnok helyettesének, hogy őt csak azért tartják rabként, mert nem mond le a pátriárka helytartójának címéről. Ezt szovjetellenes tevékenységnek minősítették, és a foglyot agyonlőtték.
Addigra az orosz ortodoxia megszámlálhatatlanul sok válságon ment keresztül. Még Pjotr metropolita letartóztatásának napjaiban Grigorij jekatyerinburgi püspök vezetésével Moszkvában összeült kilenc püspök, akik az egyházat irányító testület tagjainak nyilvánították magukat. Ez a változat nagyon is megfelelt a szovjet politikai rendőrség elképzeléseinek, miszerint a használhatatlan reformpapokkal szemben a régi hierarchiához hű püspökökből választják ki a rendszerrel együttműködő grémiumot. Csakhogy letartóztatása előtt Pjotr metropolita is meghagyta egy lezárt borítékban, hogy kit kíván utódául, ha ő már nem töltheti be tisztét. Az általa megjelöltek közül Szergij metropolita igényt tartott a titulusra. Ezért nem ismerte el Grigorij elsőbbségét. Időközben az elhunyt Tyihon egykori helytartója, Agafangel visszaérkezett száműzetéséből, és nem minden alap nélkül szintén magát tekintette az orosz ortodoxia egyes számú vezetőjének.
Tucskov megtévesztései és fenyegetései, a börtönökben és koncentrációs táborokban megrendezett szembesítések nyomán a szálak még jobban összekuszálódtak. Egyre újabb csoportok alakultak, mind-mind saját pátriárkajelölttel. A megosztott, amorffá vált orosz ortodoxia így lényegében irányítás nélkül maradt. A Grigorij-párti szakadár püspökök száma 1932-re a hol hozzá, hol Szergijhez csatlakozó főpapok ingadozása ellenére elérte a 7 főt, messze felülmúlva a kánonjog szerint – többek között az egyházközségek és a hívek száma alapján – lehetséges püspöki kinevezéseket. Grigorij ezt már nem várta meg: 1927 novemberében nyugalomba vonult. Híveinek többségét 1937-ben éppúgy megsemmisítették a szovjet koncentrációs táborokban, ahogy a többi szovjetunióbeli vallás más papjait. Az utolsó négy Grigorij-párti püspök 1943-ban tért vissza a hivatalos egyházba, amikor a szovjet–német háború alatt Sztálin átmenetileg félig-meddig legalizálta az ortodoxiát a Szovjetunióban.
Szergij metropolita eközben – nem sejtve, hogy a politikai rendőrség titkos tárgyalásokat folytat az örök éjszakában tartott Pjotrral –, 1926 folyamán titkos, írásos pátriárkaválasztást rendelt el. Mivel a főpapok többsége börtönben, lágerben vagy száműzetésben volt, három hírnököt bízott meg a szavazatok összegyűjtésével. Az OGPU mindhármukat manipulálta, és kettőt közülük rögtön az akció lebonyolítása után kivégeztetett. A harmadik nyolc évet töltött fogságban, majd az 1960-as évektől neves egyháztudósként Riga mellett élt.
A titkos választás jó ürügy volt a politikai rendőrség számára, hogy ismét több száz főpapot letartóztasson. Köztük volt Szergij is, akivel a börtönben tárgyalásokat folytattak arról, milyen feltételek mellett foglalhatja el a pátriárka megüresedett székét, mint helytartó. A hosszú alkudozás után a metropolita 1927-ben ún. Lojalitási deklarációt tett közzé, amelyben leszögezte az ateista marxizmus és a keresztény princípiumok közötti, áthidalhatatlan szakadék létét, de biztosította a bolsevik vezetést az orosz ortodox hívők állampolgári hűségéről. Miként egy hasonló körülmények között kikényszerített nyilatkozatában Tyihon pátriárka már korábban megtette, Szergij is kijelentette, hogy a szovjethatalom nem üldözi a vallást. Sőt háláját fejezte ki a bolsevikoknak az egyház iránt megnyilvánuló gondoskodásukért. Mi ortodoxok akarunk lenni, s egyszersmind polgári hazánknak tekinteni a Szovjetuniót, amelynek örömei és sikerei a mi örömeink és sikereink, balsikerei a mi balsikereink.(3) Szergij felszólította a külföldi orosz ortodox papokat, hogy ismerjék el a szovjethatalmat. Ezzel Moszkva számára megnyílt a lehetőség, hogy újabb viszályt szítson a főpap szavainak értelmezése körül a külföldi ortodox egyházakban kialakult csoportok között, évtizedekre megbénítva azok szerepét a szovjetunióbeli vallási közösségekben.

Szergij, a pátriárka helytartója

Ezzel a kikényszerített erkölcsi kapitulációval Szergij elérte, hogy szabadlábra helyezése után legalizálják a Szinódust. A parókiák működését azonban továbbra is a helyi szovjetek engedélyezték és felügyelték. Az ily módon változatlanul alkotórészeire bomlott ortodox egyházban ezek után nem jelentett különösebb nehézséget a közösségek felszámolása. A folyamatot 1929-től segítette a mindenféle vallási propagandát vagy annak minősülő tevékenységet szankcionáló törvény, amelyhez számos gazdasági intézkedés társult. A papi tevékenység ettől kezdve magánvállalkozásnak számított, amelynek jövedelemadója a 81 százalékot is elérhette. A polgárjogoktól megfosztott társadalmi rétegekhez, a lisencihez sorolt papság nem választhatott, nem volt választható, és nem teljesíthetett sorkatonai szolgálatot. Ugyanakkor adót kellett fizetniük azért, mert nem szavaztak, és nem voltak katonák. Az utóbbiért a jövedelem húsz százalékát vonták le, tehát egy pap bevételei több mint 100 százalékát kellett hogy befizesse az államkasszába. 1929-ben az egyházi személyeket megfosztották az ingyenes orvosi ellátás jogától, és megtiltották, hogy a 3000 rubelnél többet kereső papok állami lakásban éljenek. A rendeletet azonnali kilakoltatások követték. Az ortodox papok országszerte elváltak feleségüktől, hogy legalább a család ne kerüljön az utcára. A vidéken élő kollégáiknak az 1917 után megmaradt apró földjükért a kulákokkal azonos adót kellett fizetniük. Ha nem tették, a kártevők kategóriájába estek, és koncentrációs táborban letöltendő kényszermunkára ítélték őket.
Szergij metropolita a színfalak mögött állandó, kétségbeesett küzdelmet folytatott azért, hogy a hatalom enyhítsen az elviselhetetlen terheken. 1930-ban hajlandó volt megjelenni egy nemzetközi sajtóértekezleten, ahol szóról szóra felolvasta az OGPU által előre elkészített nyilatkozatot, miszerint a Szovjetunióban nincs vallásüldözés. A felolvasás után felállt, szó nélkül meghajolt, és távozott. Ugyanazokban a napokban feljegyzésben kérte a papságot sújtó intézkedések felfüggesztését. Követelte, hogy az egyházi személyek a templomok mellett épült lakásukban maradhassanak. Gyermekeiket ne fosszák meg az állami iskolákba és a felsőoktatási intézményekbe való jelentkezés jogától. Közbenjárt azokért a művészekért is, akik templomokban énekeltek, ezért elveszítették állásukat, s vele az élelmiszerjegyet biztosító szakszervezeti tagságot. (Az énekért, mint zenei műalkotások megszólaltatásáért a papoknak jövedelmük újabb öt százalékát kellett befizetni az államkasszába.)
A művész értelmiség, a tudományos elit tagjai közül egyébként nem csak a templomi énekeseket sújtották retorzióval. 1929/1930 folyamán az Orosz Tudományos Akadémia mintegy száz hívő tagját kizárták a testületből. Az 1929-ben még mindig 30 000 templomból pedig az 1930. május elsejei határidővel végrehajtott állami regisztráció után alig néhány ezer maradt. A templomok egy részét átmenetileg vetésterületnek nyilvánították, lerombolták, és földjüket bevetették. Más imahelyeket karanténba helyeztek, mert az adott faluban tífuszbetegség ütötte fel a fejét. Volt, hogy megtagadták az igehirdetést a paptól. Máskor nem engedték regisztrálni a híveket, és a nyáj hiányára hivatkozva megszüntették a templomot. Előfordult, hogy az adóbefizetés elmaradása miatt jártak el így. Mindennek következtében 1940-ben a Szovjetunió területén (leszámítva a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán Moszkva fennhatósága alá került területek csaknem 4000 templomát), a korábbi több ezer templommal szemben mindössze 100–200 ortodox templom működött. Az 1920-as évek végén, a kivégzések és letartóztatások ellenére még mintegy 200 fős püspöki karból 1939-ben már csupán négy főpap maradt meg. Az 1917. októberi forradalomtól eltelt két évtized alatt összesen 40 000 ortodox pap halt meg erőszakos halállal.(4)
Miközben a hivatalos ortodox hierarchia egyszerre küzdött a hatalommal, az istentiszteleteken a Szergij-féle egyházat elátkozó, egyre újabb belső szakadárjaival és a megújulási mozgalomnak az ellenségeskedést a hívek előtt is lankadatlanul folytató csoportjaival, országszerte terjedt a katakomba egyház, a titokban, magánházaknál, más keresztény templomokban imádkozó hívek köre. Mert a vallás infrastruktúrájának, intézményrendszerének felszámolása, főpapjai túlnyomó többségének megsemmisítése, a papok ellehetetlenítése nem csökkentette a hívek számát a kommunisták által kívánt mértékben. Az 1937-es népszámlálás során, amikor a Szovjetunió történetében először és utoljára megkérdezték az összeírtak vallási hovatartozását, a lakosság több mint fele hívőnek vallotta magát. Még a 16 és 19 év közöttiek 35 százaléka is így nyilatkozott. Ezeket az adatokat nem hozták nyilvánosságra.(5)
Eközben tehát a hivatalos propaganda által bátorított, 1932-ben öt és fél millió tagot számláló Istentelenek Szövetsége (1929-ben kapott új nevén Harcos Istentelenek Szövetsége) a teljes ateizmus országának nyilvánította a Szovjetuniót, a politikai vezetésnek egyházpolitikája súlyos kudarcával kellett szembesülnie. (Az 1937-es népszámlálás adatait egyébként nem ezért tartották titokban, hanem mert kiderült belőle, hogy a birodalom hivatalosan 180 millió lakosa helyett csak 162 millió szovjet állampolgár van. A különbséget a milliók életét kioltó, termékeny korban lévő nőket és férfiakat koncentrációs táborokban tartó állami terror és az 1930-as évek elejei mesterséges éhínség okozta. A népszámlálás irányítói a valós adatok kimutatásáért hamarosan maguk is lágerbe kerültek, majd kivégezték őket. A két évvel később újra elrendelt népszámlálás pedig az időközben a Szovjetunióhoz csatolt területek lakosságával elfedte a hiányt.)
A Szovjetunió elleni német támadás előestéjén már Szergij is megértette, hogy az 1927-es deklarációval, a hatalommal való kiegyezéssel nem érte el legfőbb célját, az ortodox egyház megmentését. A Kreml azonban valamelyest éppen ekkor enyhített a megtorlás politikáján. Óvatosságra intette a szovjet–finn háborúnak a lakosság nagy részét sokkoló, szégyenletes kudarca, a fogságot választó szovjet katonák nagy száma. Hasonlóképpen hatott a Moszkva fennhatósága alá került területeken virágzó vallási élet. Azon belül is, Galíciát, a főleg lutheránus Lettországot, Észtországot, valamint a katolikus Litvániát leszámítva – domináns ortodoxia gazdag hagyományai. Be kellett látni, hogy Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia pacifikálásához egy ideig szükség van az egyházakkal kötött fegyverszünetre, vagy legalábbis olyan benyomás keltésére, hogy Moszkva nem üldözi a vallásos embereket. Az orosz ortodox egyház 1939-re meghagyott négy püspökéből ezért kettőt az új nyugati tartományokba küldtek. A hivatalos propaganda, még a Harcos Istentelenek Szövetségének milliós példányszámban kiadott lapjai és brosúrái is új húrokat kezdtek pengetni. Az állam iránt lojális hívő embereket a szovjet társadalom hasznos tagjainak minősítették, ellentétben a hivatalos ideológiával osztályalapon szemben álló vallással. Részben az új egyházpolitikai kurzus szolgálatában már korábban visszaállították a Szovjetunióban a korábbi hatnapos munkahetet is, amelyet még 1929-től az öt munkanap plusz egy pihenőnap rendszere váltott fel, megfosztva a hívőket a vasárnapi templomba járás lehetőségétől.
A Szovjetunió elleni német támadás megint csak új helyzetet teremtett az orosz ortodox egyházban. 1941. június 2-a éppen arra a napra esett, amikor a templomokban megemlékeztek a vértanúkról – kimondatlanul is közéjük sorolva a bolsevik rendszer sok millió áldozatát. A papság, a hívek egy részében ez a bosszú érzését táplálta, és felkeltette a reményt, hogy megszabadulhatnak a számukra csak szenvedést hozó uralomtól. A Szergij-féle hivatalos ortodox egyház baltikumi exarchája – Szergij Voszkreszenszkij, a moszkvai metropolita Rigában szolgálatot teljesítő bizalmasa és jó barátja – első perctől az ellenséggel való átmeneti szövetség politikáját folytatta. Miközben az egyház fejének számító moszkvai Szergij metropolita a papságot és a híveket óva intette a náci Németország képviselőivel való fraternizálástól, és honfitársait felszólította az ellenség kiűzésére, a német megszállás alá került területeken szinte mindenütt létrejött az együttműködés az ortodox egyház és a fasiszta hatóságok között. A második világháború és az egyház történetének e kevéssé ismert epizódja ismét csak megosztotta a hierarchiát. Szergij metropolitához hasonlóan a megszállókkal szembeni össznépi ellenállás híveként beszélt Alekszij (Szimanszkij) leningrádi metropolita és Nyikolaj (Jarusevics) metropolita, Ukrajna exarchája. Az utóbbi még arra is hajlandó volt, hogy nyilatkozatban ítélje el a németek katyni vérengzéseit. Pedig tudnia kellett, hogy a több ezer lengyel katonatisztet, a lengyel értelmiség színe-virágát az NKVD alakulatai lőtték agyon a katyni erdőkben.
A Szergij metropolitához hű papok országszerte gyűjtést rendeztek a templomokban a Vörös Hadsereg megsegítésére. A hatóságok a sokmilliós adományból felállítottak egy egész páncélosdandárt, meg egy vadászrepülő századot. Szergij ezt az akciót felhasználta az egyház legitimálására: 1942-ben táviratban kérte Sztálint, hogy a gyűjtéshez engedélyezzék bankszámla megnyitását az ortodox egyháznak. A diktátor válaszolt. Megköszönte a hívek áldozatkészségét, és megadta a kért engedélyt. Ezzel az orosz ortodox egyház 1918 óta először legalább ebben a vonatkozásban újra jogi személlyé vált. Ugyanebben az évben megnyitottak néhány bezárt templomot. Húsvétkor pedig az ortodox híveknek megengedték, hogy az elsötétített Moszkvában, ezernyi égő gyertyával a kezükben körmenetet rendezzenek. Erre az éjszakára a hatóságok még a kijárási tilalmat is felfüggesztették.

Vallási újjászületés és kollaborálása megszállt területeken

Egészen más folyamatok zajlottak a másik oldalon, a Szovjetunió hosszú éveken át megszállt, hatalmas területein, ahol a háború legnehezebb pillanataiban közel 80 millió ember élt náci német uralom alatt. Aktivizálódtak a hivatalos ortodox egyház 1917 után emigrált főpapjai, akik a szerbiai Karlócán bolsevikellenes, részben monarchista politikai álláspontot elfogadó zsinatot tartottak. Akadt közülük olyan is, aki már az 1920-as években tárgyalt Hitlerrel és környezetével. Egyebek mellett felajánlották a leendő Führernek, hogy ha uralomra jut Oroszországban, vele egyetértésben nevezik majd ki az ortodox egyház főpapjait. Nem ők alkották az orosz társadalom egyetlen olyan rétegét, amely a bolsevikokkal szemben már az 1920-as évek legelején igyekezett szövetséget kötni a nácizmus majdani vezéreivel, köztük a balti német származású Alfred Rosenberggel, Hitler főideológusával. Még a Romanov-ház egyik ágának leszármazottai is képesek voltak erre.(6)
De az emigráns ortodox papok mindenki másnál tovább mentek ezen az úton. Olyannyira, hogy Hitler hatalomra jutása után a hatóságok a németországi orosz ortodox parókiák irányítását kivették a Szergij pátriárka-helytartóhoz hű Jevgolij metropolita kezéből, és a karlócaiakra bízták. 1938-ban Hitler a németországi orosz ortodoxok vagyonát rendeletileg átadta a Vallásügyi Minisztériumnak, amely a Gestapo segítségével végrehajtotta a karlóciai zsinat résztvevőinek birtokba helyezését. Azzal a feltétellel, hogy egy német származású – a megújulási mozgalom által Ukrajnában püspökké szentelt – főpap, Seraphim Lade, a későbbi bécsi, majd berlini püspök lesz az elöljárójuk, a Harmadik Birodalom és valamennyi, a Reich által ellenőrzött terület pravoszlávjainak Vezére titulussal.(7)
Ugyanabban az évben a náci vezetés államköltségen ortodox templomot építtetett Berlinben, amiért Anasztaszij metropolita, a karlócai zsinat Jugoszláviában élő elnöke hálálkodó táviratban mondott köszönetet a Führernek. Az Isten által a német népnek küldött Hitlert a főpap a bolsevizmustól való majdani megmentőnek nevezte, akiért egész Oroszország imádkozik.(8)
A náci vezetők között nem volt teljes az egyetértés az orosz ortodox egyház majdani helyét illetően. Alfred Rosenberg, akire a leigázott Szovjetunió irányítása várt – miként a bolsevikok 1917 után – veszélyesnek ítélte a regionális egyházi struktúrák összefüggő rendszerét. A kereszténységet általában gyűlölő politikus az ortodoxiában csak valamiféle egzotikus rítust, folklórt látott, amelynek az a szerepe, hogy a felsőbbrendű német faj számára sokmilliós rabszolgahadat képező szlávokban ébren tartsa a beletörődés, az engedelmesség genetikailag beléjük kódolt ösztönét. Az egyes parókiákból összetevődő nemzeti egyházi hierarchia szerinte a kívánttal ellentétes érzelmeket és könnyen politikai gyúanyaggá váló egységet váltott volna ki az oroszokból. Márpedig Rosenberg szándéka éppen az volt, hogy a lerohant Szovjetunió területén létrehozott, formálisan független nemzeti államok mintegy megfojtsák, az Ural mögé szorítsák az orosz nemzetet.
Hitler azonban hallani sem akart akár csak formálisan is független nemzeti államokról a Szovjetunió területén. A Barbarossa-terv megvalósítását követően ezért közvetlen alárendeltjei Ukrajna területén megakadályozták az egységes orosz ortodox egyház újjászületését, tudatosan gyengítve így az orosz befolyást a térségben. Ugyanakkor Lvovban, az ukrán nacionalizmus központjában a megszállás után egy hónappal letartóztatták és koncentrációs lágerbe küldték Sztyepan Bandera nemzeti kormányát. De a katolicizmus terjedését is igyekeztek megakadályozni, és szintén politikai megfontolásokból korlátozták a Galíciából érkező görög katolikus misszionáriusok tevékenységét. A Nyugat-Ukrajnában tevékenykedő, 1923-tól önhatalmúlag a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka közvetlen fennhatósága alá került lengyelországi ortodox egyházat pedig hagyták két, egymással szemben álló hierarchiára bomlani. Az egyik önálló maradt, a másik elismerte Moszkva fennhatóságát. A megszálló hatóságok mindenhol azt az ortodox egyházat támogatták, amely a másiknál gyengébb volt. A két hierarchia között komoly küzdelem folyt. Bandera hívei pedig a szó szoros értelmében irtották a Moszkva-pártiakat: 1942–1943 folyamán több tucat ortodox papot öltek meg, köztük Alekszij metropolitát és Manuil érseket.
A balti államokban a megszálló hatóságok meghagyták a Moszkvához hű hierarchiát. A megszállt területeken egymástól függetlenül létrehozott négy ortodox egyházkerület közül éppen itt, északon zajlottak le a legérdekesebb változások. Szergij (Voszkreszenszkij) metropolita a német csapatok bevonulása után előbújt rejtekhelyéről, a rigai templom kriptájából. Megadta magát a megszállóknak, és sikerült meggyőznie őket, hogy a moszkvai metropolita irányítása alatt álló egyház nem szövetségese, hanem foglya a sztálini rendszernek. Alekszandr észtországi és Auguszt lettországi metropoliták – akik az 1930-as években a konstantinápolyi pátriárka közvetlen irányítása alá kerültek, és a szovjet megszállást követően kénytelenek voltak elismerni Moszkva fennhatóságát – megpróbálták visszaállítani korábbi egyházi státusukat. A baltikumi Szergij (Voszkreszenszkij) metropolita rábeszélte a német hatóságokat, hogy ezt akadályozzák meg, és hagyják a két régiót a moszkvai egyház kebelében. Legfőbb érve az volt, hogy a konstantinápolyi pátriárka Londonban élő feje együttműködik a szövetségesekkel a hitleri Németország ellen. Így az ő vezetése alatt Észtország és Lettország ortodox közössége kikerülne Berlin politikai ellenőrzése alól. Ha ellenben a német megszállók elismerik Moszkva egyházi fennhatóságát a két közösség felett, ezzel jelzik, hogy értékelik a különbséget az orosz nép és egyháza, valamint a kommunista hatalom között.
Bármilyen furcsán hangzik az európai országok fasiszta megszállásának ismeretében, de tény: a határ menti szovjet terület ortodox lakossága számára a náci uralom összekapcsolódott az euforikus vallási újjászületéssel. Szergij (Voszkreszenszkij) metropolita már 1941 augusztusában elküldte legjobb észtországi és lettországi papjait Pszkovba, ahol a bolsevik uralom következtében mindössze két templom működött. A megszállók anyagi segítségével egymás után állították helyre az ortodox templomokat, amelyekben az odaérkezett misszió tagjai hajnaltól késő éjszakáig kereszteltek. Egymást érték az istentiszteletek, a gyónások, a körmenetek. 1942-ben például az elnéptelenedett Pszkov város akkori lakosságának 40 százaléka, tízezer ember vett részt a vízkereszti körmenetben. A középiskolai tanárok túlnyomó többsége látványosan visszatért az egyházba. Nagyon sokan jelentkeztek papnak; őket a rigai szemináriumba küldték tanulni.
A kijevi egyházkerületben 1941 nyarán három működő templom volt, alig két év múlva kettő híján 800. A papok száma ilyen rövid idő alatt elérte az 1917 előtti állomány 70 százalékát. Minszkben, ahol 1937-től egyetlen ortodox imahely sem működött, alig négy hónappal a német megszállás után már hét helyreállított templomban tartottak istentiszteletet. Az itteni egyházkerület 1917 előtti 400 parókiáján 1942-ben újra 120 templomban várták a híveket. A háború előtt 150 000 lakosú Szmolenszkben, ahol a német megszállás pillanatában egyetlen ortodox templom volt, az evakuálásból különböző okokból kimaradt 30 000 fő a következő évben öt templommal rendelkezett. Olyan kevés pópa volt, hogy Szmolenszkben hét hónapos tanfolyamokat rendeztek a jelentkezők számára. A frissen végzettek faluról falura vándoroltak, és nemritkán naponta 150–200 gyermeket kereszteltek meg.
A bezárt egyházi intézmények rendbehozatalával párhuzamosan a térségben folytak a hazájukat megszálló idegen hatalom ellen harcoló partizánalakulatok akciói. A komszomolisták egymás után robbantották fel a templomokat. Vityebszkben egy lányokból álló diverziós alakulat elpusztult, mielőtt két templomrobbantást végrehajtott volna.
Megint más volt a helyzet a megszállt területek legdélebbre eső részén. A német és román csapatok ellenőrzése alatt tartott fekete-tengeri partvidéket, egészen a Krím félszigetig, Odessza központtal, Transnistria néven Romániához csatolták, ahol az ortodoxia államvallás volt. Az e területen létrehozott három egyházkerületben a háború előtti ortodox közösségeknek 1943-ra már az egyharmada újjáalakult. Ezekben a szovjet korszak alatti illegalitásukból ekkor kilépő papok és Kisinyovból odaküldött, oroszul beszélő kollégáik tartottak istentiszteletet. Dubosszáriban papi szeminárium nyílt, máshol rövid papképző tanfolyamokat indítottak – a hatóságok azonban csaknem mindenütt igyekeztek alárendelni az ortodoxiát a románosítás politikai céljainak.
A fejlemények nyomán a német titkosszolgálat azt jelentette Berlinbe, hogy a hihetetlen erejű vallási újjászületés már önmagában a megszállók mellé állíthatja az orosz népet. 1944-re, amikor a Vörös Hadsereg felszabadította a pszkovi, a novgorodi és a leningrádi területeket, 200 templom és 175 pap működött ebben a régióban. A németek mentesítették őket az adófizetés alól, de nem kaptak fizetést sem; a hívek adományaiból éltek.
A baltikumi Szergij metropolita azonban 1943 októberében szembekerült a német hatóságokkal, illetve az emigráns orosz ortodox főpapok Bécsben összeülő tanácskozásával. Időközben ugyanis, 1943. szeptember 8-án Sztálin utasítására Moszkvában váratlanul pátriárkává választották Szergij (Sztarogorszkij) metropolitát. Ez rendkívül súlyos csapást jelentett a külföldön élő orosz ortodox főpapok számára. Összejövetelükön az istentelen hatalom marionettfigurájának nevezték az új pátriárkát, az egyház élére kerülését pedig a kánonjog értelmében már csak azért is törvénytelennek minősítették, mert a választáson nem voltak jelen a koncentrációs táborokban sínylődő főpapok, s persze az emigráns zsinat tagjai sem. Szergij (Voszkreszenszkij) nem volt hajlandó elfogadni a bécsi határozatokat, és a németek súlyos stratégiai hibájának nyilvánította, hogy Berlin a szélsőséges orosz egyházi körök álláspontjával azonosult. A főpapot 1944 áprilisában a Vilnából Rigába tartó úton ismeretlenek egy géppisztolysorozattal agyonlőtték. Halálát egyes egyháztörténészek a náci Németország, mások a szovjet bolsevik vezetés számlájára írják.

Szóbeli konkordátum Sztálinnal

Ezek az események már az oroszországi ortodox egyház történetének új, 1943. szeptember 4-én kezdődő korszakában zajlottak le. Aznap reggel Joszif Sztálin magához hívatta Lavrentyij Berija NKVD-főnököt, Malenkovot és az NKVD ezredesét, Georgij Karpovot. Az utóbbi a félreállított – de életben hagyott – Jevgenyij Tucskovot váltotta fel a politikai rendőrség egyházügyi tevékenységének élén, de Sztálin nyomatékos javaslatára megtartotta főtiszti rangját is.(9)
Sztálin azért hívatta a három politikust, hogy informálódjon az ortodox egyház vezetőiről, Szergij pátriárka-helytartóról, Alekszij leningrádi metropolitáról és Nyikolaj volt ukrajnai exarcháról, akikkel aznap találkozni kívánt. Mint nemrég kiderült, Szergijjel 1941 júliusában, a német támadás utáni hetek sokkjában már volt egy titkos megbeszélése telefonon; de erről nem maradt fenn hiteles dokumentum. A másik két főpapot egészen biztos csupán aznap látta először.
A találkozó egyik oka az volt, hogy a Vörös Hadsereg egymás után szabadította fel a megszállt területeket, és a diktátornak még a szovjet információs vákuum viszonyai közepette is magyarázatot kellett adnia a visszacsatolt vidékeken talált virágzó vallási életre. Még fontosabb volt azonban Sztálin számára az anglikán egyház magas rangú küldöttségének küszöbönálló látogatása. A yorki érsek vezette delegáció régóta igyekezett elérni, hogy bebocsátást nyerjen a Szovjetunióba. A Kreml urának a teheráni konferencia küszöbén be kellett bizonyítania a szövetségesek előtt, hogy az általa vezetett országban vallásszabadság van. Ehhez nem volt elég látványos istentiszteleteket tartani a vendégek részvételével – szükség volt az egyházi vezetőkkel folytatott, nem kevésbé demonstratív tanácskozásra is.
Szergij elmondta, hogy egyházának közel húszesztendős szünet után mindenekelőtt meg kellene választania a pátriárkát. Sztálin a maga jellegzetes pártvezetői stílusában utasítást adott, hogy négy napon belül rendezzék meg a zsinatot. Vendégei legalább egy hónapot kértek a főpapok Moszkvába érkezéséhez. A diktátor azonban nem engedett: repülőgépeket és anyagi eszközöket ígért, és ragaszkodott a szeptember 8-i dátumhoz. Elfogadta Szergij igényét a papi szemináriumok megnyitására, hozzájárult, hogy az ortodox egyház visszakapja a Szentháromság-kolostort, és újra megjelenjen a moszkvai patriarchátus lapja. Ami a lágerekbe zárt főpapok szabadon engedésére vonatkozó kérést illeti, a diktátor azt mondta, adják át neki a listát, és majd megvizsgálják. Majd bemutatta vendégeinek Georgij Karpovot, az egyházi ügyek új felelősét, akiről azt mondta, hogy nem a szinódusi főügyész, hanem csupán az összekötő szerepét fogja betölteni az állam és az egyház között.
Nem ez történt. Igaz, az ortodox egyház papjainak sorában végzett 1937–1939-es pusztítás – amely már kívül esik ennek a könyvnek a témáján, és külön írás tárgya lehetne(10) már nem ismétlődött meg. Az orosz ortodoxiának azonban Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála, a rövid ideig tartó olvadás és a súlyos retorziókkal járó Hruscsov-korszak, majd a végtelennek tűnő brezsnyevi resztalinizáció után az 1990-es években újra kellett kezdeni az életet. A békepapok, a megalkuvók, a soraikban lévő besúgók és az annyi csalódást hozó, hazug ideológia után milliószámra a vallás felé forduló hívek között megtalálni az egyház új útját, XXI. századi lehetőségeit.

 

Jegyzetek:


1 Konrad Onasch–Vlagyiszlav Cipin: Az orosz ortodox egyház története. Budapest, 1999. 200.
2 Dmitrij Poszpelovszkij: Pravoszlavnaja cerkov v isztorii Ruszi, Rosszii i SzSzSzR. Biblejszko-Bogoszlovszkij Insztyitut szv. aposztola Andreja, Moszkva, 1996. 254–255. l.
3 Dmitrij Poszpelovszkij, i. m. 264. l.
4 Dmitrij Poszpelovszkij, i. m. 272. l. (Az orosz kormány által az 1990-es években közreadott 200 000-es adat a papok mellett a templomi személyzet adatait is tartalmazza.) Uo.
5 Nauka i religija, 1993/9.
6 John Stephan: Russzkije fasiszti. Szlovo, Moszkva, 1992. 19–51. l.
7 Dmitrij Poszpelovszkij, i. m. 284–285. l.
8 Uo.
9 Múltjáról keveset tudunk. A fennmaradt levéltári adatok arról tanúskodnak, hogy 1937/1938-ban az időközben NKVD (Belügyi Népbiztosság) nevet felvett OGPU pszkovi területi főnöke volt. A pártiratok minősítése szerint durván megsértette a szocialista törvényességet, tömegesen letartóztatott ártatlan polgárokat. A vizsgálat során szadista vizsgálati módszereket alkalmazott, és meghamisította a vádlottak vallomását (...) 1941-ben visszarendelték az NKVD moszkvai központi igazgatóságára. Izvesztyija CK KPSzSz, 1989/11. 52. l.
10 A moszkvai Memorial emberjogi szervezet összegyűjtötte az ekkor kivégzett, lágerekben elpusztult több ezer egyházi személyről fennmaradt adatokat, és a megrendítő dokumentumot a www.memo.ru honlapon mindenki számára elérhetővé tette.



« vissza