Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Szabad Európa Rádió bécsi tudósítója voltam

Olyan történelmi korban voltam a SZER bécsi tudósítója, amikor keletről nézve Ausztria volt a szabad világ kapuja, az a frontállam, aminek példa értéke volt. Így nekünk az volt a fő feladatunk Bécsben, hogy az osztrák demokrácia szellemének, politikai és társadalmi életének hű tolmácsolói legyünk hazafelé. Bécsi működésem kezdetén (1959) tombolt a hidegháború, és ez mind a munkánkra, mind a keleti tudósítókkal szembeni magatartásunkra rányomta a bélyegét. Ők minket, mi őket tartottuk kémeknek, így hát kölcsönösen kerültük egymást. A hatvanas évek elején még napirenden voltak a határsértések a vasfüggöny mentén: menekülők robbantak fel az aknamezőn, azokat pedig, akiknek sikerült átküzdeni magukat a drótsövényen, gyakran osztrák földön is üldözték, sőt nemegyszer vissza is hurcolták a magyar határőrök. A tavaszi árvizek sok magyar taposóaknát sodortak át Ausztriába, ahol több súlyos balesetet okoztak. Így érthető, hogy a határ menti eseményekről is rendszeresen tudósítanunk kellett, amiben nagy segítségünkre voltak az illetékes hatóságok.
Szabad európás tevékenységem első évében rendezték meg Bécsben a VIT-et, a kommunista ifjúsági világtalálkozót, amelynek – menekült magyar egyetemisták által szervezett – ellenrendezvényei olyan bőséges híranyaggal szolgáltak, hogy erre az időre müncheni és londoni kollégákkal kellett megerősíteni a bécsi irodánkat. Rádiós működésem kezdetén zajlott le Kennedy amerikai elnök és Nyikita Hruscsov bécsi találkozója is, amelynek minden programjáról részletesen tájékoztatni kellett Münchent. Ezekben az években alakult meg Bécsben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, valamint az OPEC, amelynek schottenringi központja az egyik első palesztin terrorcselekmény színhelye volt.
A SZER bécsi irodáját, amelynek ajtaján kezdetben – túlzott óvatosságból – a rádió neve helyett a Vienna News Bureau, Bécsi Híriroda megjelölés állt, egy kivétellel mindig amerikai főnök vezette. A kivételt első főnököm, Geddy jelentette, aki tapasztalt londoni zsurnaliszta volt, és munkáspárti múltja révén kiváló kapcsolatai voltak Pittermannal, Kreiskyvel és más osztrák szocialista politikusokkal. Őt átmenetileg egy Henissar nevű jelentéktelen újságíró követte, majd két nagyon kellemes, jó modorú és tehetséges amerikai főnök: Graf és Mahhoney váltották egymást irodánk élén. A következő irodavezetőnk Charly Koch volt, aki nem annyira az osztrák politikusokhoz, mint inkább a Bécsben akkreditált nyugati tudósítókhoz épített ki széles körű kapcsolatot. Szerkesztőségünket – a főnök távollétében – egy előkelő származású, csehországi születésű, tehetséges újságíró, Oswald Kostrba vezette.
A bécsi irodának egy-egy cseh, lengyel és bolgár munkatársa mellett kezdetben három magyar tudósítója volt: Lauringer János volt szombathelyi bíró, Tormay Gábor (Tormay Cecil írónő unokaöccse) és én. A hatvanas évek közepén, Tormay és Lauringer távozása után került hozzánk a filozófus Hanák Tibor, aki rendkívül nagy tudású, sokoldalú és kellemes kolléga volt.
Feladatunk többsíkú volt. Egyaránt küldtünk anyagot a hírközpontnak (Central News), a kutatóosztálynak és a magyar programnak. Reggelente rövid sajtószemlében közöltük Münchennel, hogy miről írnak az osztrák lapok, milyen címek olvashatók az első oldalon, és miről szólnak a kommentárok. Ennek alapján rendelte meg válaszában a hírosztály azokat a cikkeket, amiket különösen fontosnak tartott. Ezt a feladatot a fax ősén, telexen bonyolítottuk le. Természetesen különösen figyelnünk kellett az osztrák lapokban megjelent kelet-európai vonatkozású írásokra. Egy idő után elég volt rápillantanom egy német újságcikkre, és ha abban szerepelt hazánk neve (Ungarn), azonnal megakadt rajta a szemem.
Mivel az angol nyelvtudása egyikünknek sem volt tökéletes, a hírszerkesztésben közvetve vettünk részt. Ha például egy Kreisky-sajtóértekezletről kellett beszámolnom, a kancellár legfontosabb mondanivalójáról jegyzeteimből tájékoztattam főnökömet, aki azt tökéletes angolsággal megfogalmazta és a hírt elküldte Münchenbe. Ilyenkor a telex fejlécén – mintegy társszerzőként – mindkettőnk monogramját feltüntette. A kancellár nyilatkozatáról készített hangfelvétel legjelentősebb részleteit közvetlen telefonvonalon (feed-en) továbbítottuk a müncheni adóközpontba, a Master Controlba. Ha a beszéd magyar szempontból is figyelemreméltó közléseket tartalmazott, úgy arról a Magyar Osztálynak is küldtem jelentést. A híradóműsorok, a déli Mai Nap és az esti Világhíradó ügyeletes szerkesztői reggelente telefonon megérdeklődték az aznapi legfontosabb témákat, és azok közül kértek tőlünk egy-egy beszámolót, amit ugyancsak a közvetlen telefonvonalunkon továbbítottunk Münchenbe. Ezeknek a hajdani bécsi jelentéseknek a túlnyomó többsége időközben elvesztette jelentőségét, vannak azonban közöttük olyan témák is, amelyekről egyhamar nem feledkezhetünk meg. Ilyen volt például a hatvanas évek elején két magyar vonatkozású bécsi szenzáció: Lapusnyik Béla ávós főhadnagy különös halála a rossaui rendőrkapitányság fogdájában, valamint Ábrányi Aurél elrablása Gerő László döblingi villájából. Ide sorolnám azt a jelentést is, ami arról szól, hogy egy osztrák sportrepülő leszállt a soproni országúton, és felvette az ott várakozó Szeremley házaspárt, két kisgyermekkel és egy dakszli kutyával, majd a magyar radarhálózatot becsapva, átrepült velük Ausztriába.
Természetesen nemcsak az ausztriai, de a magyarországi hírek is az érdeklődésünk középpontjában álltak. Különösen azok, amiket gondosan elhallgatott a hazai sajtó. Ilyen volt például 1961 februárjában a papok és szerzetesek letartóztatása, fiatalok vallásoktatása miatt. A hírt és az őrizetbe vettek névsorát, amit a római zsinatra utazó egyházi küldöttség egyik tagjától kaptunk meg, azonnal továbbítottam Münchenbe, ahonnan minden nyugati hírügynökséghez eljutott. A hír fontosságára utal, hogy ezt a jelentésemet különösen jónak, highlight-nak minősítette a hírosztály.
Elsőként számoltam be Bécsből a hazai Bolse Vita botrányról, Czinege hadügyminiszter pikáns históriáiról, valamint Mikes György londoni humorista magyarországi meghurcolásáról. Mikes, Budapestről Bécsbe érkezve, interjút adott nekem különös hazai élményéről. Elmondta, hogy miközben az Alföldön a BBC stábjával filmet forgatott, valahol Kecskemét határában őrizetbe vették, mert véletlenül olyan tájat örökített meg, ahol egy szalmakazal belsejében szovjet rakéta rejtőzött. Pár nappal később a moszkvai rádió is foglalkozott az üggyel, nehezményezve, hogy Mikes György nem a munkaadóját, a BBC-t, hanem a SZER-t tájékoztatta először a történtekről.
1964 nyarán tudomásunkra jutott, hogy magyar tűzszerészek dolgoznak a határon, felszedik a taposóaknákat, bontják a műszaki zárat. Az én feladatom volt, hogy a helyszínről az Esti Világhíradóban elbúcsúztassam a Vasfüggönyt. Akkor még nem volt mobil telefon, és a rohonci postahivatalból kellett jelentkeznem. A vashegyi szőlődombon (Eisenberg), ahonnan messze belátni Magyarországra, egy osztrák gazda világosított fel arról, hogy korai még az öröm, mert mintegy 3 km-rel a tényleges határvonal mögött már épül az új, mélységi műszaki zár, amit távcsővel jól lehetett látni. Így a Világhíradóban elmaradt a szenzáció, csak arról tájékoztathattam hallgatóinkat, hogy korszerűsítik a műszaki zárat, és feltehetően a réginél hatékonyabb vasfüggöny épül fel, sokmilliárdos beruházással.
1965-ben, miután a hidegháború hideg békévé szelídült, a Szabad Európa Rádió bécsi munkatársait is felvették az osztrák sajtóklub, a Concordia külföldi tagozatába, amelynek vezetőségében az MTI bécsi tudósítója is ott ült, és betekintése volt az új tagok személyi adataiba. Bizonyára nem véletlen, hogy röviddel a belépésem után itthoni hozzátartozóimat meghurcolták, megfenyegették, és arra igyekeztek rávenni, hogy csábítsanak haza. Miután ez a kísérlet kudarccal végződött, a Népszabadság és a televízió Kékfény műsora – számos kollégámmal együtt – CIA-ügynöknek minősített. Bár ennek a légből kapott vádnak semmi alapja sem volt, tény, hogy bennünket valóban érdekelt népünk sorsa, hazánk helyzete, és erről vajmi kevés hiteles tájékoztatást kaptunk a cenzúrázott hazai lapokból. Ahhoz, hogy hozzá tudjunk szólni hallgatóink gondjaihoz, problémáihoz, szükségünk volt olyan valós információkra is, amelyekről a Népszabadságból nem szerezhettünk tudomást. Ezért voltak a számunkra nélkülözhetetlenek a Budapestről visszatért nyugati tudósítók helyzetelemzései, valamint a bennünket felkereső látogatók tájékoztatásai nem államtitkokról, hanem a mindennapi élet történéseiről.
Adós vagyok még annak közlésével, hogyan lettem a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1958 tavaszán, amikor ösztöndíjas diákként a grazi egyetemen tanultam, egy napon a diákszövetség elnöke megkért, hogy menjek be a SZER grazi irodájába, ahol beszélni szeretnének velem. Kiderült, hogy olyan külső munkatársat keresnek, aki a forradalom után jött ki, fiatal jogász, angolul ért és íráskészséggel rendelkezik. Rövid beszélgetés után megbíztak azzal, hogy írjak riportokat a grazi magyar diákok helyzetéről és a burgenlandi magyarok kulturális életéről. Fél évvel később már a grazi iroda belső munkatársa, majd 1959 decemberétől a bécsi szerkesztőség tudósítója voltam. Huszonöt évesen kerültem a rádióhoz, és 33 évig voltam a SZER munkatársa. Ebből a 33 évből 16-ot töltöttem a bécsi irodánál, és 17 évig voltam a müncheni központ szerkesztője.
A bécsi tudósítói feladatok közül természetesen a műsorokban való közvetlen közreműködés állt hozzám a legközelebb. Az Autórádiótól az Élő Egyházig alig volt műsor, amely ne kért volna tőlem rendszeresen bécsi riportokat. Feladataim közé tartozott beszámolni minden magyar szempontból figyelemreméltó bécsi eseményről: az operabálról ugyanúgy, mint a Tavaszi Nemzetközi Vásárról, a Viennale néven ismert filmfesztiválról, a Hofburgban megtartott nemzetközi konferenciákról, vagy a kiemelkedő sporteseményekről. Utóbbiak közül legemlékezetesebbek: a Jégkorong- és Műkorcsolyázó-világbajnokság, Papp Laci sikersorozata a Stadthalléban, valamint az osztrák–magyar labdarúgó-mérkőzések a Práter Stadionban. Még bécsi tudósító koromban, 1972 nyarán felrendeltek Münchenbe, hogy az olimpiai játékok sporteseményeiről tudósítsak, a sportrovat vezetője, Borbély László (Kőbányai Péter) mellett. Nekem jutott az a szomorú feladat, hogy az olimpiai falu sajtóközpontjából az izraeli túszok sorsáról tájékoztassam hallgatóimat.
Ausztriai tevékenységem idejére esett a bécsi sanzonfesztivál, amit a mezítlábas Sandy Show nyert meg a Puppet on the string című kedves dalával; az új reményeket fakasztó Prágai Tavasz, majd a reményeket elhervasztó szovjet katonai intervenció és még számos jelentős esemény. Így hát nem szenvedtünk témahiányban. Bécsi tevékenységem legkedvesebb emlékei az interjúk, olyan neves személyiségekkel, mint a filmrendező Szőts István, Milos Aurél, a világhírű koreográfus, Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus, Karl Farkas, a bécsi kabaré mestere, Alberto Sordi olasz filmszínész, Ferrari Violetta és Jakoby Gaby musicalsztárok, vagy a titokzatos Uri Geller.
Ha összehasonlítom rádiós tevékenységem bécsi és müncheni szakaszát, úgy látom, hogy az előbbi színesebb és változatosabb volt. Amíg tudósítóként munkaidőm nagy részét az irodán kívül, a riport helyszínén töltöttem (sajtóértekezleten, nemzetközi konferencián, sportversenyen, színházi előadáson vagy kiállításon), addig Münchenben – az interjúk kivételével – ki sem mozdultam a szerkesztőségünkből. Bécsben helyszíni élményeimre, tapasztalataimra és saját értesüléseimre építettem riportjaimat, Münchenben viszont nyugati hírügynökségi jelentésekből készültek a külpolitikai beszámolóink. Igaz ugyan, hogy ez még mindig több szerkesztői önállóságot biztosított nekünk, mint amivel más nyugati magyar adók munkatársai rendelkeztek, akiknek a fentről kapott anyagot, a Master Scripet szóról szóra le kellett fordítaniuk. Bécs mellett szól végül az a körülmény is, hogy ott nagyon sok érdekes emberrel érintkeztünk, míg Münchenben elszigeteltségben éltünk.
Bármennyire kedvezőtlen is ez az összehasonlítás München rovására, az igazsághoz tartozik, hogy ugyanolyan jól éreztem magam a bajor főváros kék ege alatt, mint a császárváros falai között. Ennek egyik oka, hogy sok kedves kollégával dolgozhattam együtt, a másik pedig, hogy a politikai műsorokon kívül számos olyan témával foglalkozhattam, ami közel állt hozzám. Ilyen volt például az irodalom, a néprajz, a táncházi zene és a kisebbségi kérdés. Utóbbival kapcsolatban sajnos felső utasítások korlátozták lehetőségeinket, de így is sokkal kedvezőbb volt a helyzetünk, mint bármely más nyugati magyar adó szerkesztőié. Az elcsatolt területek helységeit például mi következetesen eredeti magyar nevükön neveztük, és nem a szlovák, román, szerb vagy német helységnevet használtuk, mint például a Vatikáni Rádió, amely Pozsony helyett Bratislavát, Kolozsvár helyett Clujt, Kismarton helyett pedig Eisenstandot mondott. A reggeli műsorunkban sohasem Magyarország, hanem a Kárpát-medence várható időjárásával foglalkoztunk. A Latorca számunkra Kárpátalján folyt és nem a Kárpáton túli területen, mint a hazai sajtóban. A nyolcvanas években enyhültek a kisebbségi témákkal kapcsolatos amerikai fenntartások, és akkor már nyíltan is állást foglalhattunk az erdélyi jogsértések ellen. Amerikai főnököm, Brown igazgató például hozzájárult ahhoz, hogy feldolgozzam az Ellenpontok című szamizdat újság szerkesztői ellen indított rendőrségi hajsza történetét, noha arról csak privát forrásokból volt értesülésem. Nem sokkal később már arra is lehetőség nyílt, hogy Lármafa címen külön műsort indítsak a kisebbségek helyzetéről.
A hajnaltól éjfélig sugárzó Szabad Európa Rádiónak kezdettől fogva sokkal gazdagabb volt a műsorajánlata, mint más nyugati rádióállomásoknak, és szinte minden témakörnek megvolt a hozzáértő szerkesztője. A történelemtudományt például Bogyay Tamás, a középkor kiváló kutatója képviselte a rádiónál. Ő szerkesztette a Történelmünk útján című adást, amely a honfoglalástól az 1848-as szabadságharc bukásáig dolgozta fel a magyar múltat. Olyan sorozat volt ez, amiből nemcsak a középiskolás fiatalok, de a művelt felnőttek is tanulhattak. Ugyancsak Bogyay készítette el a Kezdődik a nap című reggeli műsor számára a Kalendáriumot, amely szintén a történelmi ismeretek gazdagítását és a historikus érdeklődés felkeltését szolgálta. Bogyay Tamás tudományos igényű, színvonalas műsorát nem helyettesíthette, csupán kiegészítette az a múlt érdekességeit, rejtélyeit, titokzatos eseményeit feldolgozó adás, amit én szerkesztettem, Barangolás a magyar múltban címen. Az első évben a 20. század magyar történelmének érdekességeit dolgoztam fel, majd visszafelé haladva a múltban, következtek a korábbi századok. Csak a 17. századig jutottam el, mert 1990 őszén, az adásidő nagyarányú csökkentésekor, ez a műsor is megszűnt. Történelmi műsoromban nemcsak már feldolgozott, ismert témákkal, de új anyaggal is foglalkozhattam. Ilyen volt például a Requiem negyvenezer bácskai magyarért, a jugoszláv partizánok 1944-es rémtetteinek a története, amelynek forrása két délvidéki plébános kézirata volt. Ezt az anyagot addig nem volt szabad felhasználni, amíg a szerzők éltek. Haláluk után egyházi csatornákon jutott el hozzánk a dokumentum, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Barangolás műsorában ezt feldolgozhattam. Cseres Tibor, a Hideg napok szerzője, miután hallotta ezt az adást, levélben kérte el tőlem a kéziratot, amelyre azután a Vérbosszú Bácskában című könyve épült.
Az említett műsorokon kívül más lehetőségeink is voltak arra, hogy a múlttal foglalkozzunk. Ilyen alkalmak voltak nemzeti ünnepeink, valamint a jelentős történelmi események kerek évfordulói. Mátyás király bécsi bevonulásának 500. évfordulóján ugyanúgy 50 perces emlékműsort készítettem, mint Rákóczi fejedelem születésének 300 éves jubileumán, Teleki Pál öngyilkosságának, Kassa bombázásának, vagy Budapest ostromának kerek évfordulóin. Kitűnő alkalmat szolgáltattak a közelmúlt történetének feltárására a koalíciós idők politikusaival: Nagy Ferenccel, Varga Bélával, Pfeiffer Zoltánnal, Sulyok Bélával és másokkal folytatott többórás beszélgetések, amelyek New York-i stúdiónkban készültek. Természetesen Európában is éltek nagy tanúk, akiket érdemes volt megszólaltatni. Így a Monarchia utolsó élő diplomatája, az akkor százéves Hevessy Pál százperces interjúban elevenítette fel pályafutásának gazdag emlékeit, de megszólalt műsoromban Hennyei Gusztáv volt külügyminiszter, Ispánky Béla, a Mindszenty-per másodrendű vádlottja, és a kor számos más jelentős személyisége is.
Az általam szerkesztett Protestáns Világnak is minden adásában volt olyan történelmi téma, amely az egyháztörténeti ismeretek terjesztésén túl a magyarságtudat erősítését igyekezett szolgálni. Bevallom, azért vállaltam minden csütörtökön a többség által nem kedvelt hajnali szolgálatot, a Kezdődik a nap szerkesztését, mert mindig akadt olyan évforduló, amelynek ürügyén foglalkozni lehetett egy-egy fontos – főként erdélyi – történelmi témával.
A Szabad Európa Rádió olyan korban terjesztette a történelmi ismereteket, és ápolta a történelmi tudatot, amikor idehaza – hivatalosan – ezzel ellentétes tevékenység folyt, amikor múltunk az osztályharcok történetévé silányodott, ifjúságunkba igyekeztek betáplálni az utolsó csatlós bűntudatát, és amikor a magyar történelem megszűnt érettségi tárgy lenni.
Ma már a Szabad Európa Rádió egykori működése is történelem. Ezen az ötvenedik születésnapon szeretném megköszöni a sorsnak, hogy harminchárom értékes és izgalmas esztendőt tölthettem a rádiónál; megköszönni magyarországi és határon túli hallgatóink hűségét, ragaszkodását; rádiós kollégáim együttműködését, és végül megköszönni az amerikai népnek, hogy ötven évvel ezelőtt létrehozta és évtizedeken át fenntartotta ezt az intézményt. Az ő erkölcsi, szellemi és anyagi támogatásuk nélkül most nem lenne mit ünnepelnünk.



« vissza