Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bárdossy és Teleki

 

Előszó

 

Ez a könyvecske azért született meg, mert írója segítségnek szánta. Segítségnek ahhoz, hogy több mint fél évszázad múltán végre feloldódjanak a görcsök, és Bárdossy László szerepe kapcsán termékeny legyen a párbeszéd.
Ne legyen táboruk azoknak, akik a történelem megengedhetetlen leegyszerűsítésével közvetlen kapcsolatot látnak az 1941-es, tragikusan rossz döntések és az 1944-es infernó között.
És ne legyen táboruk azoknak, akik a történelem – csupán ellenkező előjelű – megengedhetetlen leegyszerűsítésével mai példaképpé felmagasítható hőst látnak ott, ahol nincsen ilyen hős.
Ne legyen táboruk azoknak, akik csak a Sors ujját látják ott, ahol – minden más irányú jó szándékkal együtt is – gyarló emberi döntések egyengették az utat ahhoz, hogy később minden valóban szinte kiúttalanná váljék, még reménytelenebbnek tűnjék az élet.
És ne legyen táboruk azoknak, akik ott is csak rossz szándékot, gyarlóságot vélnek felfedezni, ahol csupán a jó bizonyult kevésnek a súlyos meghatározottságok közepette.
Ne legyen Bárdossy-jelenség, ne legyen a múlt ilyen vagy olyan érzelmek által átszínezett elhomályosulása. Ne legyen Bárdossy László neve hívó szó! Engedjük őt végre oda vissza, ahol már régóta ténylegesen megvan a maga helye.
Helye a magyar történelemben. A kistisztviselőé, aki éppen akkor jutott a miniszterelnöki székbe, s vált végzetesen rossz döntések részesévé, helyenként formálójává, amikor a helyes döntések meghozása nálánál jóval nagyobb talentumok erejét is talán meghaladta volna.
És helye a szombathelyi sír csendjében, ahová a gyilkos sortűz roncsolta tetemét Asszonya elvitte, hogy abban a városban aludhassa örök álmát, ahol annak idején meglátta ezt a világot.
Legyen erőnk a múlt reális ábrázolásához. Használjuk a rációt, egyedül az Ember szép eszközét. Éljünk mindazzal a tudással, amelyet a történetírás szorgos művelői közkinccsé tettek.
Tegyük a dolgokat a maguk helyére. Ne tagadjuk meg magunktól az érzelem jogát, érezzük át mindazt a szenvedést – egyik és másik oldalon egyaránt –, amely azoknak a nehéz esztendőknek sok emberét sújtotta, de ne higgyük, hogy az érzelem adja a kezünkbe a kulcsot a múlt megismeréséhez. Használjuk az intuíció eszközét, hiszen bármennyire is sok forrás segít a múlt rekonstruálásában, számos kérdés eldöntéséhez nincs történeti kútfő. Ám van és lehet intuíció. És még inkább van és lehet hideg fej és tiszta tekintet e hihetetlenül bonyolult, ellentmondásos világban való eligazodáshoz.
E munka szerzője történész, aki büszke szakmájára, mert vallja, hogy a múlt pontos feltárásához az egyik legbiztosabb eszközt a történettudomány nyújtja. De azt is számos esetben tapasztalhatta, hogy a társadalom történelmi tudatára sokszor lényegesen nagyobb hatást gyakorol az irodalom, a publicisztika, a film. És a sor még hosszan folytatható lenne…
A szerző nem titkolt szándéka, hogy mondanivalója szélesebb körökhöz jusson el.
Ezért íródott e könyvecske a történelmi dokumentumregény műfajában.
A műfajválasztást ez magyarázza, a tartalom azonban a történettudomány szigorú forráskritikai szabályai alapján formálódott ki.
Az írói fantázia szülte részek ebbe a tartalomba ágyazódnak, ez a matéria kölcsönöz ezeknek is – remélhetőleg – históriai hitelt.
Amit az olvasó ebben a munkában megtalál, az a történettudomány eddigi eredményeire épül. A szerző igyekezett minden tárgyba vágó – levéltárak mélyén pihenő, testes dokumentumkötetekben feltalálható – forrást áttanulmányozni, forgatta a visszaemlékezéseket, s segítségül hívta a történész szakma teljesítményeit. Ezek közül név szerint is illik megemlítenie Czettler Antal, Dombrády Loránd, Juhász Gyula, C. A. Macartney, Sípos Péter könyveit.
Vajha munkánk némi eredménnyel járna.
Mátrafüred, 2000 szilvesztere

Első könyv

1945. október 3-án reggel csendesen szemerkél az eső a vadregényes, őszi színekbe borult salzkammerguti tájon. A Salzburgban lakók nem sok ügyet vetnek arra a leponyvázott amerikai katonai teherautóra, amely dél felől jött be a városba, hogy onnan a repülőtér felé vegye útját. Pedig ha tudnák, hogy a ponyva olyan embereket rejt el, akik szavától, akaratától még néhány hónappal korábban nagyon sokak sorsa függött.
Most az amerikai hadsereg rabjai ők, akiket azért visznek a repülőtérre, hogy átadják honfitársaiknak – azok tegyék mérlegre viselt dolgaik súlyát.
A repülőtéren röviden csattannak a parancsszavak, s a ponyva alól kibújó fakó, gyűrött arcú figurák gyorsan felszállnak a rájuk várakozó gépre.
Két sorban ülnek. Gömbös Ernő százados – a néhai miniszterelnök fia – Szálasi Ferenc mellé kerül, a volt szárnysegédnek azonban a nemzetvezető már nem adhat semmiféle utasítást. Jaross Andor, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének volt társelnöke sem vált szót a vele szemben ülő Kunder Antallal, a Sztójay-kormány volt kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterével. Szöllősy Jenőnek, Szálasi volt miniszterelnök-helyettesének tekintete elsiklik a volt tájékoztatásügyi miniszteren, Kassai-Schallmayer Ferencen. A sokáig oly rettegetten szálfa tartású Endre László jó ideje kissé meggörnyedve jár, most pedig magába süppedve néz maga elé.
A másik sorban Reményi-Schneller Lajos, kerek évtizeden át minden kormány pénzügyminisztere, a németek egyik legfontosabb informátora kutatva nézi a vele szemben ülő Imrédy Bélát, aki inkább az útravalóul kapott kenyeret és sajtot eszegeti, s közben el-elszundikál. Hellebronth Vilmos pedig – őt Szálasi alig egy éve tárca nélküli miniszterként a termelés folyamatos vezetésével bízta meg – Bárdossy László szépen metszett arcéléből szeretné kifürkészni az egész illusztris társaság számára nem sok jóval kecsegtető elkövetkező napokat.
Bárdossy azonban – ha már fizikailag nem teheti – legalább lelkileg szeretné mennél inkább kizárni magát ebből a kényszerű, számára szinte fizikai kínt jelentő közösségből.
Most felszakad a felhőzet, s a nap sugarai jobbról lövellik be fénysugaraikat a spártai ridegséget árasztó gépbe. A jobbról jövő fény kétségtelenné teszi, hogy a Haza felé haladnak, s ez a hazaút lehunyt szemei elé hozza a lepergett éveket.

*

Bárdossy László Szombathelyen született, 1890. december 10-én, kisnemesi-hivatalnoki családból. Édesapja Bárdossy Jenő miniszteri tanácsos volt, édesanyja pedig felsőőri Zarka Gizella. Középiskoláit Eperjesen és Budapesten végezte, tehát a történeti Magyarország széles térségeit ismerte meg már fiatalon. Jogot Budapesten, Berlinben és Párizsban tanult, így nyelvtudása – amely az angol nyelvet is magában foglalta –, látóköre révén hamar társai fölé emelkedett. De kiemelkedését mégis elsősorban éles elméje alapozta meg. A fáma szerint a vizsgák idején diáktársai szájról szájra adták a hírt: Bárdossy Laci vizsgázik, menjünk, hallgassuk meg őt. Idealizmus, magas erkölcsi érzék, a szép formák iránti igényesség, az esztétikum sajátosságaival való foglalatoskodás jellemezte leginkább. Így aligha véletlen, hogy a frissen diplomázott fiatalember 1913-ban a kultusztárcához került, itt kezdte meg pályafutását. A Vkm-ben – ahogy a kultuszkormányzatot nevezték – ismerte meg a korabeli magyar államigazgatást, annak munkamódszereit, mentalitását.
A minisztériumi ranglétrán – amint az a legtöbbször történt – nagyon lassan haladt előre. Segédfogalmazó, és még 1918-ban is csak miniszteri segédtitkár. A magyar história már az ellenforradalom éveibe fordult, amikor 1921-ben miniszteri titkári kinevezést kap, amely bizony még mindig igen alacsony fizetési osztályba sorolást jelentett. Pedig közben szép, tartalmas munkája volt, lévén, hogy egy ideig Pest vármegye tanfelügyelője.
Ezeknek az éveknek szinte az egyetlen pozitívuma a független állami lét – már amennyire a súlyos terhek alatt görnyedő, területében megcsonkított, nemzetközileg erősen elszigetelt, társadalmi fejlődésében megrekedt ország számára ez előnyt jelentett. Az új helyzet egyik új követelménye, hogy meg kellett szervezni az önálló magyar külügyminisztériumot. Ezt a munkát valójában még a polgári demokratikus forradalom kezdte meg 1918 őszén, de a hatalmas politikai megrázkódtatások miatt – főként a külföldi képviseletek kiépítése terén – a munka dandárja csak most kezdődött.
Az új tárca számára adva volt a régi osztrák–magyar közös külügyi szolgálatban dolgozott magyar állampolgárságú tisztviselők átvételének lehetősége. Ők oly sokan voltak, hogy a megmaradt kis ország külkapcsolatait szinte teljesen elláthatták volna. Ám a korabeli magyar közvélemény régi gyanakvással viseltetett a ballhausplatzi szellemet árasztó tisztviselőkkel szemben, ezért már 1918 őszén éles hangok hallatszottak az ellen a – szakértelem oldaláról nézve természetes – megoldás ellen, hogy ezek a személyek vegyék kézbe a független magyar külügyi szolgálat gépezetét.
Így a minisztérium vezetői részéről valamelyes hajlandóság volt arra, hogy a magyar közigazgatásból is vegyenek fel jól képzett, nyelveket tudó személyeket. Bárdossy László ezek közé tartozott. A Dísz térre kerülését – ahonnan a két háború között a magyar diplomáciát irányították – az is előmozdította, hogy részt vett a béke-előkészítés munkájában.

*

Magyarország politikájának vezérelveit – mondotta Bárdossy 1945. szeptember 9-én, az őt kihallgató amerikai tisztnek – a parlament és a népesség túlnyomó többségének határozott egyetértésével fektették le még jóval a (második világ)háború előtt. Ezen alapelvek fényében mindig egyértelmű volt, hogy amennyiben alkalom adódik, minden magyar kormány erkölcsi és politikai kötelessége, hogy minden ésszerű erőfeszítést megtegyen az első világháború következményeként elcsatolt területek visszaszerzéséért. Ez olyan nemzeti kötelesség volt, melyet 1919 óta az egész magyar alkotmányos rendszer elfogadott. Ezt a kötelezettséget, melyet nyíltan hirdettünk, nemcsak a csonka ország népessége iránt vállaltuk, hanem azok iránt a magyarok iránt is, akik az önkényesen megállapított határokon kívül éltek.
E kötelezettség teljesítésére ellenben nagyon sokáig nem adódott semmiféle alkalom. Ellenséges világ vette körül a magyarságot, fájdalmát senki nem akarta enyhíteni, inkább azt várták el tőle, hogy sorsába véglegesen beletörődjék.
Az első fokú tárgyaláson a vádlott Bárdossy ezt egy francia vezető politikus Walko Lajosnak Genfben – nem fenyegető hangon, inkább felvilágosító tájékoztatásként – mondott hasonlatával jellemezte. – Olyan az önök helyzete – így a francia –, mint amikor egy úttestet újraköveznek, kőkockákkal rakják ki, és az egyik kocka számára nem adódik annyi hely, mint amennyi a kiterjedés, szűkebb hely jut és ezért, amikor az úttest megépül, a kő kijjebb emelkedik.
– Mi történik az ilyen, az út szintje fölé eső kőkockával? Mindenki erre üt, mindenki ezt csiszolja, mindenki ezt sulykolja, mindenki ezt bántja addig, míg be nem ereszkedik a úttest szintjébe. Minden arra haladó szekér kerekének pántja, minden ló patája, minden gyalogos cipőjének a szege abba ütközik bele, a dolgok természetes rendje szerint addig, míg a kő bele nem ereszkedik az útba.
1922. február 18-án került új munkahelyére, ahol a sajtóosztályra nyer beosztást, és egyben helyettes vezetője is lesz ennek a részlegnek. 1926-ban kap miniszteri osztálytanácsosi kinevezést, nem sokkal később már a sajtóosztály vezetője, 1930-ban pedig a londoni követség tanácsosa, tehát első beosztott tisztviselője, a követ távollétében a misszió vezetője.
Nem volt lélekvidámító dolog annak idején a magyar sajtópolitika irányításában részt venni. Az ország külföldi presztízse a mélyponton volt, a berendezkedő ellenforradalom megszületésének ismert körülményei már önmagukban is nagy visszatetszést szültek, ezt a propaganda még alaposan fel is nagyította. Társadalmi haladás és a nemzeti nézőpont ügye ismét alaposan szembekerült egymással, a hivatalos Magyarország ebből a szempontból is nagyon rossz hadállásból vette fel a küzdelmet a nagyantant, és még sokkal inkább a kisantant propagandájával szemben.
Az ellensúlyozást két fő ok nehezítette. Egyrészt a magyar propagandában nagyon sok volt az elavult elem, nem vetettek igazából számot azzal, hogy pusztán a magyar sérelmek felemlegetésével nem lehet meggyőződéses híveket szerezni a magyar revízió ügyének. Az egész korszakban nem voltak képesek a történelmi Magyarország összeomlásának igazi okaival szembenézni, és csak a harmincas években – akkor is nem túl kiterjedt körben – válik tudatossá a felismerés, hogy az 1918 előtti Magyarországot soha többé nem lehet feltámasztani.
A másik ok pedig a pénzhiány volt. A sajtópropagandára fordítható összeg töredéke volt azoknak a javaknak, amelyeket a kisantant országai hasonló célra fordítottak.
Ezekben az években a korábban idealista fiatalember magatartása mind kiábrándultabbá, cinikussá válik. Nem volt ez egyéni sajátosság. A hatalom berkeiben a cinizmusból mindig több található, és ezt a húszas évek magyar valósága alaposan megtetézte. Bárdossy pszichikumát gyenge fizikuma még inkább torzította. Az állandó idegi feszültség gyomrát oly beteggé tette, hogy egy súlyos műtét során a felét el kellett távolítani. Gyors felfogóképessége nehezen viselte el beosztottjai és kollégái nálánál lassúbb észjárását, gyomorsavval telítődött szervezete nem szenvedhette a körülményeskedéseket, de még a szükséges körültekintést, alapos mérlegelést sem.
Túlzottan bízva gyors áttekintőképességében, nemritkán elhamarkodottan, nem helyesen döntött, ráadásul metsző szavaival gyakran ejtett sebet másokon. Hiába volt kiemelkedően okos, mégsem vált kellőképpen bölccsé. Ezek a tulajdonságai miniszterelnöksége negatív mérlegének kialakulásában nem csekély szerepet játszottak.
Londonban 1934 őszéig szolgált, amikor is Bukarestbe kerül, immáron követi megbízatással.

*

1940 őszén hazánk számára a déli szomszéd maradt az egyetlen nyitott ablak, amelyen keresztül valamelyest kapcsolatot tarthatott a nyugati hatalmakkal. Teleki ezért szerződéssel kívánta szorosabbra fűzni a két ország viszonyát. December 12-én Belgrádban Csáky István külügyminiszter kollégájával örök barátsági szerződést parafált. A magyar kormánynak ezzel a lépéssel az volt a célja, hogy növelje mozgásterét a németekkel szemben. Bárdossy a céllal természetesen messzemenően egyetértett, a szerződést azonban erősen kárhoztatta.
– Isti – mondotta első beosztott tisztviselője előtt, amikor a belgrádi ceremónia híre megérkezett a bukaresti követségre – ezért egyszer még felelni fog a történelem ítélőszéke előtt. Sem ő, sem Teleki – mert világos, hogy az ő egyetértése nélkül erre a lépésre a magyar diplomácia nem keríthetett volna sort – igazából nem gondolták kellőképpen végig e lépést. Nem kell részleteznem, hogy az alapgondolattal, tudniillik, hogy a háromhatalmi szerződéshez történt csatlakozásunk nyomán kialakult formális kötöttségünket egy más irányú kötöttséggel kíséreljük meg valamelyest enyhíteni, magától értetődően a legmesszebbmenőkig egyetértek. De gondold meg, kérlek: hol és mikor sikerült az eddigi történelemben állandó békét fenntartani, örök barátságot ápolni?
– Sehol.
– A békét nagyhatalmak szokták garantálni – más esetekben pedig – fűzte hozzá fanyarul – megszegni. Mi már jó ideje Tengely-Európában élünk, sorsunkat jelentős mértékben a Berlin–Róma együttműködés befolyásolja. Nem lehet kétséges, hogy háború vagy béke kérdését jelentős mértékben a tengely akarata szabja meg. A Balkánon pedig már október 28. óta, amikor Mussolini rátámadt Görögországra, nincs béke. A Duce bizonyára a Führert akarta utánozni, de ebben a törekvésében csúnyán felsült. Láthatjuk a németek kárörvendését. Ám azt aligha hihetjük, hogy a németeknek közömbös lenne az olaszok kudarca. Tehát előbb-utóbb – ha nem megy másként – kénytelenek lesznek Mussolini segítségére sietni.
– És akkor – kérdezem én – mit fognak tenni az angoloknak olyannyira elkötelezett szerbek? De ennél is sokkal jobban izgat engem az, hogy mit fogunk tenni mi, magyarok, ha beszorulunk Berlin és Belgrád közé? Állandó békére vállaltunk kötelezettséget, miközben egy ilyen konfliktus is szörnyű dilemma elé állítana bennünket!

*

Fordulatos életében a legfergetegesebb esztendő az 1941. volt. Sokszor bolyongott benne az érzés, hogy egyszer majd a magyar külpolitika irányítója lesz, azt ellenben, hogy kiválasztott ember lenne, sohasem gondolta. Kormányfőségre sem vágyott, azután mégis az lett, s éppen akkor, amikor az ország sorsdöntő helyzetekbe került. Így életének legsodróbb éve egyben az ország meghatározó esztendeje lett. Volt ebben az érzésben természetesen valami mámorítóan felemelő, ugyanakkor azonban valami bénítóan deprimáló is. Hiszen mintha mázsás kövek nehezedtek volna akkor is a cselekedeteire. Az egészben az volt a legfelejthetetlenebb érzés, ahogy az emelkedés okozta szinte mámorszerű öröm egybevegyült azokkal a mázsás súlyokkal, amelyek cselekedeteire, a döntésekre nehezedtek.
Januárban még Bukarestben szolgált, azután az izgékony-mozgékony, hihetetlen becsvágytól túlfűtött Csáky Pista hirtelen-korai halála után a Főméltóságú úr hívatta, és felajánlotta neki a külügyminiszteri széket. Óh, miért ne fogadta volna el? Magát Csákynál mindig többre tartotta, nem beszélve azokról a szürke figurákról, akiket annak idején Bethlen ültetett a Dísz téri miniszteri íróasztal mögé. – Persze, persze – gondolta kelletlenül – Kányáról azonban nem szabad megfeledkezni. – A mindig briliánsan gondolkodó, feszes mondatokat formáló öregúr, aki ugyan óriási rutinnal mozgott a diplomáciai parketten, ám mégis volt benne valami az 1918-cal letűnt világból. Abból a schwarz-gelb világból, amellyel szemben mennyire más volt az ő hazai indulása. Sokszor beszélgettek erről családi körben Gömbös Gyulával is, aki – bár elismeréssel adózott az öregúr talentumának – mindig arról beszélt, hogy bennünket világ választ el ezektől, s aki időnként (amikor a Kánya okozta kellemetlenségeire gondolt) mérges megjegyzéseket tett köpönyegforgató barátjára, Kozma Miklósra, aki annak idején szinte rátukmálta Kányát.

*

Külügyminiszteri kinevezését a kormányzótól kapta, de nem lehetett kétséges, hogy az akarat a kormányfőé, széki gróf Teleki Pálé. Ismerte magát, tudta, hogy hajlamos a gyors elhatározásokra, s ebből könnyen lehetett elhamarkodottság, rossz döntés. Igyekezett magát többször visszafogni, bár magabiztosságát növelte, hogy számos alkalommal már akkor átlátta a helyzetet, a megteendő lépés irányát, amikor környezete még komótosan, számára idegesítő körülményeskedéssel a helyzetfelmérés részletezésével volt elfoglalva. Tévedései azonban bántották, felsülései égették az arcát, az emberek – igaz, többnyire alattomos módon leplezett – kárörvendése szinte fizikai kínnal töltötte el.
Most sem felejti azt a jelenetet, amikor 1940 augusztusának végén bukaresti állomáshelyéről megfigyelőként Turnu-Severinbe utazott a második bécsi döntést megelőző, előreláthatólag fiaskóval végződő magyar–román tárgyalásokra. A tárgyalásnak szinte alig nevezhető összejövetelen szünetet rendeltek el, a magyar küldöttséget vezető Hory András jelentést küldött Budapestre, s szavainak irányítására állásfoglalást kért. A számjeltávirat formájában megérkező utasítás hosszasan igazolta vissza az Erdélyből elszármazott, a románoktól sok sérelmet hordozó, velük szemben szinte hajlíthatatlan Hory álláspontját.
A számjeloszlopok megfejtésével minden sietség ellenére is lassan haladtak, közben pedig már az az idő is vége felé közeledett, amelyet a konferencia elrendelt szünetének meghosszabbítására kértek. Bárdossy egyre idegesebb lett, úgy vélte, nem maradhat a megfigyelő szenvtelen pozíciójában. Azt tanácsolta, hogy ne folytassák a desifrírozást, menjenek vissza a terembe és jelentsék be az összejövetel sikertelenségét, a magyar küldöttség elutazási szándékát.
Hory azonban udvarias formák között letorkolta, s neki lett igaza. A kígyózó papírcsíkból egyszer csak olyan számoszlop jött elő, amelynek a mindazonáltal kifejezés volt a megfelelője.
Hory tehát arra kapott utasítást, hogy tegyen még egy kísérletet a megállapodásra.
Szegény Csáky István 1941. január 28-án halt meg, s Bárdossy már másnap megkapta kinevezését. Teleki Pál nagyon is hajlamos volt a tépelődésekre, de ha biztos volt a dolgában, akkor tudott gyorsan és energikusan cselekedni. Bárdossy Lászlót régóta ismerte, tudta, hogy az ő fogalmai szerint jó magyar ember. Sok jót hallott műveltségéről, briliáns észjárásáról. A londoni tanácsosi évek szintén kedvezően nyomtak a latban, a bukaresti követi tevékenységét pedig elismeréssel nyugtázta. A Gömbössel való rokonsága nem zavarta, tudta, hogy Bárdossyban nincs semmiféle politikai szélsőségekre való hajlam. Hallott róla, hogy elégedetlen az ország szociális viszonyaival, bűnös mulasztásokról tesz kijelentéseket. Ez ellenben saját felfogása is volt, s azt is tudta, hogy a súlyos meghatározottságok közepette mily nehéz a változtatás.
Telekinek azért is kellett gyorsan döntenie, mert nem volt kétséges előtte, hogy a németek számára egyáltalán nem közömbös a magyar külügyminiszter személye, s a területi változtatásokban vitt meghatározó szerepük áraképpen egyre jobban bele akarnak szólni dolgainkba. Fájó szívvel gondolt arra, hogy múlt év novemberének végén a sok német piszkatúra miatt kellett bezáratnia a budapesti lengyel követséget. Az eset azért is rossz érzéseket hagyott benne, mert a londoni diplomatákban lépése indokai iránt empátiát remélt, annak nyugtázását, hogy erre az elhatározására csak 14 hónappal a lengyel állam szétverése után kerített sort. Nem így történt. A budapesti brit követ már december 5-én kifejezte kormánya nemtetszését, és egyben fenyegetőleg szólt az angol–magyar kapcsolatok jövőjéről.
Egyszóval Teleki kész helyzetet akart teremteni, s azért is fogadta örömös megelégedéssel a bukaresti követ kedvező válaszát.

*

Mit parancsolsz, kérlek – kérdezte Teleki azon a február eleji estén, már a munkaidő után, amikor korábbi megbeszélésük szerint a Sándor-palotában lévő miniszterelnöki szolgálati lakás dolgozószobájában összejöttek, hogy leendő közös munkájuk alapvető kérdéseiről szót váltsanak. – Jó lesz a tea?
– Természetesen – mondta fanyarul az újonnan kinevezett külügyminiszter.
– Hozzon két teát – fordult Teleki a belépő inashoz, s eszébe villant Bárdossy egészségi állapota, korábbi súlyos műtétje, melynek során gyomrának nagyobbik felét kioperálták.
A tea – némi aprósüteménnyel – hamar megérkezett, s a két politikus rögvest a tárgyra tért.
– Köszönöm a bizalmadat, kegyelmes uram, mondta Bárdossy. – Tudom – folytatta –, hogy más a vérmérsékletünk, s nem csekély mértékben más az élményanyagunk is. A magam részéről – fűzte hozzá egyáltalán nem szervilisen, hanem az idősebb ember, a tudós férfiú iránti természetes tisztelet hangján – igyekszem érveidre a legmesszebbmenőkig tekintettel lenni, számodra pedig, remélhetőleg, hasznos lesz mindaz, amit külföldi állomáshelyeimen elsajátítottam. Meg kell vallanom őszintén – folytatta –, hogy az örökségből, amelynek mázsás súlyát nagyon jól ismerjük, egy kérdés az, amit nagyon nem szívesen vállalok. Ez az örök barátsági szerződés. Félek, nagyon félek, hogy ennek teljesítése még megoldhatatlan terhet fog reánk róni. De ez már kész helyzet, tehát nem tudunk rajta változtatni.
Teleki elgondolkodva emelte magához a teával töltött csészét, nyugodt tempóban néhányszor belekortyolt az aromás angol teába, majd a következőket mondotta.
– Nézd, nem tagadom, hogy aggályodban sok igazság rejlik. Azt is elfogadom, hogy az elnevezés túl bombasztikusra sikerült, szegény Isti nagyon szerette az ilyen teátrális dolgokat. Azt is vállalom, vállalnom kell, ami ebből az én felelősségem, hiszen a hozzájárulásom nélkül nem jön létre akkor decemberben a megállapodás.
Ám azt nem tagadhatod, hogy nekünk – mondta nyomatékkal – nem szabad sorsunkat a német kártyára egyértelműen feltenni. A területi változtatások német kézből történt elfogadása már így is sok vonatkozásban megengedhetetlenül függő helyzetbe hozott bennünket a náci Németországgal szemben. Nekem ezzel a szerződéssel az volt a célom, hogy az angolokhoz fűződő – az utóbbi időben bizony nagyon leszűkült – kapcsolatrendszerünket ismét élővé tegyük.
Tudom – folytatta –, hogy nem könnyű feladatra vállalkoztál. Én rengetegszer gondolkodom azon, hogy miképpen tudnánk kiúttalan helyzetünkből mégis kiutat találnunk. A történelem nem szokta magát pontról pontra megismételni, ám bizonyosfajta ismétlődéseket mégis megfigyelhetünk. A mostani európai háború – minden furcsaságával együtt – már jó másfél esztendeje valójában világháború, s a formálódó tömbök is nagyon hasonlítanak a nagy háború alapképletéhez.
Igaz, Oroszország – mostani alakjában a Szovjetunió – még semleges, sőt Németországgal barátsági szerződés fűzi egybe. De jól tudjuk – szemét fürkészve vetette az őt figyelmesen hallgató külügyminiszterre –, hogy e szerződést mindkét részről mérhetetlen álságossággal, rosszhiszeműséggel kötötték meg. Biztos vagyok afelől, hogy ez sokáig így nem maradhat. Nem kételkedem benne, hogy szíve szerint Sztálin szívesen Hitlerre támadna.
Ezt azonban még sokáig nem teheti meg. Hiszen a Vörös Hadsereg – éppen a generalisszimusz szította vérengzés okán – lefejezett hadsereg. Gondolj Tuhacsevszkij és a többiek halálára! Ez az egyébként mérhetetlen embertartalékokkal, a mélységi hadviselés szinte kimeríthetetlen lehetőségeivel rendelkező hadsereg ma arra sem alkalmas, hogy egy váratlan, koncentrált támadással szemben birodalma több ezer kilométeres határait megvédelmezze.
Hitler ellenben – fűzte gondolatait tovább, mélyet kortyolva a teából – ma szinte egész Európa ura. 1940 május-júniusáig ki gondolta volna, hogy a volt osztrák őrvezető Wehrmachtja néhány hét alatt tönkreveri azt a Franciaországot, amelyet a Vilmos-i Németország négy év véres küzdelmeivel nem tudott térdre kényszeríteni, sőt végül a maga sorsában teljesedett be az istenek alkonya.
Nekem – mondta eltűnődve – mindig az volt a meggyőződésem, hogy modern világunkban a háborúk kimenetelénél az emberi hősiességnek, leleményességnek már nem lehet az a szerepe, ami a korábbi hadakozások mérlegét oly gyakran eldöntötte. Világunk háborúi anyagháborúk. Benzin, vas, acél, élelmiszer – hogy csak a legfontosabbakat említsem. A szövetségesek tartalékai szinte kimeríthetetlenek, a Harmadik Birodalomnak ellenben még benzinje sincsen. Műbenzint gyárt, és – nagy szerencsétlenségünkre – végletesen rá van szorulva a román kőolajmezőkre.
A francia kapituláció fényében ellenben – emelte fel a hangját – kénytelen voltam alapelgondolásomat módosítani. Hitler ma szinte az egész politikai Európa ura, s bennünket hadai immáron három oldalról vesznek körbe. Az osztrákok ugyan sokáig hadakoztak a nácizmussal szemben, s közben hiába keresték saját nemzettudatukat. Nem találták meg, s amikor 1938 márciusában az Anschluss bekövetkezett – emlékezhetsz –, a Heldenplatzon parádézó Hitlert oly sokan üdvözölték megmámorosodott üdvrivalgással – a fák ágain több suhanc gubbasztott, mint madár –, hogy kénytelenek voltunk belátni: a náci Németország határai úgy lettek közösek a miénkkel, hogy azokat az osztrákok immár a nagygermán gondolat híveiként védelmezik.
Egyébiránt – hangját akaratlanul lehalkította – a magyar hírszerzés biztos forrásából mondhatom, az európai német megszállás gépezetében Berlin előszeretettel alkalmaz volt osztrák állampolgárokat, mert odaadó szolgálatukra a birodalmi németekénél is biztosabban számíthatnak.
Csehszlovákia már a múlté. Ez a múlt ellenben – ha fordul a hadiszerencse – ismét jelenné, sokáig tartó jövővé válhat. Egyik rosszabb, mint a másik. Igaz, Tiso Szlovákiája össze sem hasonlítható a beneši Csehszlovákia ütőképességével, ám míg a kifogyhatatlanul leleményes intrikus patrónusai a messzi Párizsban voltak, addig a pap-politikusnak csak a közeli Berlinhez kell fordulnia. Az első bécsi döntés ugyan alaposan megkisebbítette Szlovákiát, a nácikkal való bensőséges jó viszony ellenben folyton fel-felcsillantja szemük előtt a változtatás reményét. Nekünk pedig ez a remény örökös veszedelem.
Tudod – mondta némileg témát váltva –, az önzetlen nemzetiségi politikát nem csupán azért szorgalmazom szinte kezdettől fogva, mert elvi meggyőződésem helyességéért perlekedem. Főleg elszakított területeink visszatérése óta folytatok elkeseredett küzdelmet elfogadtatásért. Ha a magyar közigazgatás emberei – csapott indulatosan az asztalra – nem képesek előítéleteiket félretenni, ha továbbra is a régi nótát fújják, hogy a Szent István-i haza bukását jelentős mértékben a nemzetiségekkel szembeni – úgymond – túlzott előzékenységünk okozta, akkor nekünk, a németek esetleges bukásától függetlenül is végünk.
– A Ruténföld autonómiatervére gondolsz? – kérdezte együttérzőleg Bárdossy.
– Természetesen arra is – válaszolta elborult arccal a kormányfő. – Borzasztóan sajnálom, hogy a honatyák szűklátókörűsége miatt kénytelen voltam a tervezetet ad acta tétetni. Nagyobb gond ellenben mindaz, amit nap nap után a Felvidéken, s még inkább Észak-Erdélyben tapasztalunk. Teljesen kétségbe vagyok esve.
Bárdossy érezte, hogy jobb ismét visszakanyarodni beszélgetésük fő vonulatához, de ez sem volt lélekvidámítóbb. Mivel Teleki tisztában volt azzal, hogy külügyminisztere a román belpolitika minden fordulatát alaposan ismeri, ezért csak összegzően szólt arról, hogy bizony Berlinben a románok immáron nem csupán fontosabbak, ám kedvesebbek is.
– Manuilescu ugyan a Belvedere palotában ájultan esett össze, amikor Ribbentrop ismertette az új határt – mondta szinte észrevehetetlen iróniával –, ám desperált hangulatából a román vezetés hihetetlenül gyorsan nem csupán magához tért, hanem az új helyzethez való tökéletes igazodás csodáját is megmutatta. Carol lemondatása, Antonescu conducatorrá történt előléptetése szempontjukból a legszerencsésebb választás volt. Sztójay újabb és újabb hírekkel szolgál, hogy a berlini körökben, főleg Hitlernél a tábornok mily kedvelt.
A franciák veresége ugyan korábbi álláspontom módosítására ösztönzött, s lépten-nyomon tapasztalhatjuk a németek nagy erejét. De közben az angliai partok elleni invázió elmaradt, a szigetország terrorbombázása nem hozta meg a Berlinben remélt eredményt. Vedd erősen tekintetbe – nézett keményen Bárdossy szemébe, hogy ez az Anglia már nem az az ország, amelyben te Chamberlain idején szolgáltál. Ez a kőszikla szilárd Churchill Angliája, aki nem ismer megalkuvást, aki a harcot végig fogja vinni, s ebben a küzdelemben természetes szövetségese az Amerikai Egyesült Államok.
A Szovjetunió ugyan – szavait szinte töredezve tette egymás után – egyáltalán nem természetes szövetségese, ám, ha Hitler mégis megteszi azt, amit a Mein Kampfban megírt – mekkora szerencséje ennek az embernek, hogy mértékadó politikusok sem tulajdonítanak súlyának megfelelően ennek a hagymázos könyvnek jelentőséget –, tehát ha megtámadja Moszkvát, akkor London egészen biztos Sztálin oldalára fog állni.
Ez az én vízióm – folytatta. – Ebben az európai háborúban nekünk az a fő feladatunk, hogy hazánk katonai, anyagi és népi erejét a háború végéig megőrizzük. A háború kimenetele kétséges, ezért mindenáron távol kell maradnunk a konfliktusban való részvételtől. 1918 őszének tanulságát nem feledhetjük. Különösen Németország esetleges vereségének esetén nagyon könnyen megtörténhetik – ám még akkor is – nézett Bárdossy elmerevedett arcába – ha Berlin nem is egészen teljes vereséggel kerül ki ebből az öldöklésből –, hogy egész Európában, de legalább a kontinens ezen keleti részében kaotikus állapotok állanak be.
Nem kell részleteznem Neked – folytatta –, hogy mily sok veszedelem fenyegeti nemzetünket. Az oroszok itt lesznek mint pánszlávok, és itt lesznek mint bolsevikok. A románok ugrásra készen állanak, nem csupán Észak-Erdélyért, hanem az 1916-os bukaresti szerződésben kilátásba helyezett alföldi területekért is az első kedvező alkalommal megindulnak. S a gyenge szlovákoknak – hol vannak már a mi kedves volt tót atyafiaink? –, a ma velünk jó viszonyban lévő szerbeknek is támadhatnak reánk nézve kellemetlen gondolataik. Egy szó mint száz – fejezte be eszmefuttatását összegzően –, tőled is azt várom, hogy az országot épen és erőben megtartsuk. Kockáztatni az országot, fiatalságunkat, hadierőnket csak önmagunkért szabad és senki másért.
Bárdossyt mélyen impresszionálta a hozzá hasonlóan gyenge testalkatú, inkább alacsony, mint magas férfiúból áradó elszántság. Egy pillanatig sem volt benne kétely, hogy ez a program az ő programja is. Csak az a rossz érzés motoszkált benne, hogy a sok-sok meghatározottságuk közepette vajon valóban ki tudnak-e tartani ezen célkitűzés mellett. – Már az angol–német antagonizmus is elegendő arra, hogy felőrlődjünk – villant át az agyán.



« vissza