Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Túl a szövegen

Az irodalom világában tájékozódni kívánó, de nem szakmabéli olvasó különös becsben tartja azokat a kritikusokat, akik írásaikkal megbízható idegenvezetőként rendszeresen szellemi élményt adó új művekhez kalauzolják. Milyen is a megbízható irodalmi idegenvezető? Először is széles mezőt tár az olvasó elé, s biztos kézzel kiválogatja azokat a munkákat, amelyek a maga által vallott esztétikai elvek szerint értéket hordoznak és szellemi izgalmat kelthetnek. Még fontosabb, hogy a kritikus műközpontú interpretációt adjon, úgy villantsa fel egy-egy alkotás filozófiai magvát, formai keretét, hogy a mű élményt ígérő „lelkéből is a lehető legtöbbet megmutassa.
Ács Margit egyike azoknak a kritikusoknak, akik egy-egy próza- vagy verseskötet elemzése során képesek szinte médiumként megjeleníteni a mérlegre tett alkotás világát. A művekre koncentráló, személyes érintettségről tanúskodó írásai egyaránt szólnak a szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek. A szerkesztőként, prózaíróként számon tartott Ács Margit szórványosan megjelent kritikái nyomán kialakult, fentebb idézett megállapítások helytálló voltának kontrollálására alkalmat teremt az elmúlt évben napvilágot látott A hely hívása című kötet. Az Antológia Kiadó által megjelentetett könyv Ács Margit több mint két és fél évtized alatt megjelent kritikáit, íróportréit, esszéit tette ismét hozzáférhetővé. Az első, kötetbe válogatott írással a Tiszatáj 1974-es évfolyamában találkozhattak az olvasók, a legfrissebbek a Holmi és a Magyar Szemle múlt évi számaiban jelentek meg. A könyv három, számos ponton összekapcsolódó részből áll: a legnagyobb terjedelmet a folyóiratokban és a 70-es évek Magyar Nemzetében publikált kritikák foglalják el, külön fejezetet kaptak a portrévázlatok és a rendszerváltozás nyomán a szellemi életben lezajlott csatákra, szakadásokra reflektáló esszék és vitairatok. Az utóbbiak hangsúlyosan, a kötet első részében sorakoznak.
A válogatás során a szerző a személyes érintettséget tette az első helyre: „Kissé megrostáltam amúgy sem túl nagy rendszerességgel megjelent írásaimat, de egyszer sem azért, mert röstellném ma már, hogy miről és mit írtam, hanem jelentéktelenségük miatt, vagy azért, mert a személyes érintettség híján voltak – olvashatjuk a bevezetőben. Sokat rostálni nem kellett, mert Ács Margit jószerivel csak olyan művekről és alkotókról írt, akik vagy közvetlen, vagy közvetett hatással voltak rá. A kritikákban és esszékben nemegyszer konkrétan említi, hogy milyen közvetlen élmény nyomán fogott tollat. Vas István személyiségének, művészetének lényegét is éppen a személyesség felől ragadta meg: „… az ő látás- és gondolkodásmódja egyszerűen élni segítette az embert. Segítette saját gyökerének erejére támaszkodni a totalitárius üdvtanok élettelen vázára felfuttatott, elsatnyult gondolkodást. (Quo vadis?) Buñuel önéletrajzát elemezve hasonló közvetlen érintésről ír: "… az emlékirat… naprakész aktualitással szól hozzá gondjaimhoz". (A tabuk megtépázása) A közvetett érintettség nyomait szinte mindegyik írásban megtaláljuk, Ács Margit azokról a könyvekről írt, amelyek szerzői az adott kor általa lényeginek érzett kérdéseire reflektáltak. Így azután a most megjelent válogatás nem csupán egy kritikus szellemi útjáról ad képet, hanem arról is, hogy egy kora társadalmi és művészeti kérdéseire élénken figyelő, töprengő értelmiségi az adott pillanatban éppen mit tartott fontosnak, mit tekintett művészi téren kiemelkedő értéknek.
A kritikák sora Lázár Ervin egyik novelláskötetének bemutatásával indul, ebben az írásban a recenzens azt a pillanatot ragadta meg, amikor a realista novellákkal jelentkező Lázár – a komoruló valóság elől szökve – a parabola felé fordul. A 70-es években népszerű Ladányi Mihály összegyűjtött verseinek értékét abban látta Ács Margit – nem éppen elfogadott értékelés volt ez annak idején –, hogy a szerző egészen másféle ideológiát szolgáló szemlélete a kereszténység szegénységgel azonosuló legrégibb rétegével rokon. Hangsúlyos helyen szerepel Kertész Imre Sorstalanság című regénye. Ács Margit jóval a könyv sikeres recepciója előtt regisztrálta a mű szemléleti újdonságát. Nemes Nagy Ágnes esszéi, Pilinszky versei mellett azonnal reagált Balázs József 70-es években megjelent regényeire, kiemelve szociografikus erejüket, filmszerűségüket. Érezhető örömmel fogadta Bálint Tibor s még inkább Gion Nándor nagy erejű prózai műveit. A 80-as évek elején két filmesszé született: a Bergman filmjeit elemző egyik írás központi kérdése, hogy az istentől elszakadt ember az elveszett bizonyosságot a másik emberben el nem érve milyen kiszolgáltatottá válhat. Ugyancsak a 80-as évek elejére visz vissza bennünket Margarethe von Trotta Ólomidő című filmjének szentelt esszé, melynek központi kérdése, hogy az adott kor vélt vagy valós morális követelményeinek megfelelni akaró értelmiség vajon érzelmileg azonosulhat-e terrorizmussal. Az utóbbi években született írások közül a Bodor Ádám Sinistra körzetéről szóló a legerőteljesebb és legátéltebb.
Ács Margit kritikáit, portréit áttekintve az első, amit meg kell állapítanunk, hogy igen széles mezőt fog át: kritikusi érdeklődése Balázs József regényeitől Mándy prózájáig terjed, ugyanilyen széles a figyelmére számot tartó versvilág is Pilinszkytől Fodor Andrásig, Nagy Gáspárig. Noha maga a kötet bevezetőjében azt írta, hogy interpretációi legmegbízhatóbb kiindulópontjának a személyes rezonanciát tekinti, a kritikák mögött határozott és kiérlelt esztétikai szemléletet találunk. E szemléletet meghatározza, hogy Ács Margit számára megélhetőbbek a központkereső filozófiai és esztétikai elvek köré épülő művek. S fontos az is, hogy esztétikai elvei etikai elvekkel kapcsolódnak össze. Egyik esszéje bevezetőjében olvashatjuk, hogy gondolkodásomba és ízlésembe a bőrlégzés spontaneitásával szívódott fel a század izmusos művészete, mégis azt a bizonyos rezonanciát azok a művek váltják ki belőle, amelyek szövege nem csupán szöveg. E szemlélethez illeszkedve a ma divatos, tudományos terminológiát használó, teoretikus közelítésű kritikák szerzőitől eltérően a hagyományos esszé-nyelvet használja.
Mivel az eddigiekben a személyes érintettség, a közvetlen rezonancia kulcsfogalomként szerepelt, fontos megjegyezni, hogy személyesség távolról sem jelent szubjektivitást. Ács Margit kritikái nagyon is „szakszerűek; amennyiben szükséges – például Giorgo Pressburger novelláiról szólva –, elemzéseinek filozófiai hátteret ad. Gondos filológus, az egyes kötetek recenzálásakor szinte mindig felvázolja a szerző miniatűr pályarajzát, hogy pontosan érzékeltetni tudja, az új könyv milyen irányú elmozdulást mutat az életmű korábbi részéhez képest. S hogy az alkotástól élményt vár, az nem jelenti, hogy a szöveget ne szövegként értelmezze. Mándy és Ottlik Géza prózáját elemezve hangsúlyos teret adott az írói eszköztár bemutatásának, kiemelve azokat az elemeket, amelyek a fiatalabb generáció figyelmét megragadták.
Természetes, hogy az, aki esztétikai elveit etikai elvekkel párosítja, aligha kerülheti el az irodalom közegében zajló irodalmon túli konfliktusokat. A hazai szellemi élet legsúlyosabb megrendülésekkel járó, legzajosabb összecsapásai a rendszerváltozást követő években zajlottak. Ács Margitot különös erővel érintik meg a viszálykodások: szembesülnie kellett azzal, hogy a kommunizmus évtizedei alatt felborult értékrend nem áll helyre, sőt újabb, ráadásul eredményes manipulációk indulnak. Először is azt kellett regisztrálnia, hogy ismét széles körben hitelt adnak annak a régi, jól kondicionált előítéletnek, mely szerint „a nemzet teljesen anakronisztikus értékek tárháza. Párhuzamosan zajlott az igazi értéket csak a maga egészében jelentő hagyomány feldarabolása és praktikus szempontok szerinti megrostálása. S egyre távolodott a remény, hogy a magyar társadalom polgárosodásból kimaradt alsó rétegei összeforrhatnak a társadalom szerencsésebb felével. A múlttól való elszakadás és a társadalom kettéhasadt volta miatt számolni kellett azzal, hogy elveszhet a rendszerváltozás egyik legnagyobb ígérete, a szerves fejlődés reménye. A társadalom és a politikum terén mutatkozó aggasztó jelek megrendítő személyes élményekkel párosultak. A kilencvenes évek elején folytak a rendszerváltó értelmiségi csoportok legdurvább vitái. Ács Margit személyes tragédiaként élte meg a korábbi kapcsolatokat felszámoló, sokszor méltatlan összecsapásokat: „Aztán érvényüket vesztették barátságaink. Más-más utakra tértünk, és a politikai belharcok miatt nemcsak a szolidaritás veszett el, a kölcsönösen vállalt kezesség az identitásunkért, a megtörténtekért, hanem egyenesen gyűlöletbe fordult és e tűzben nyomtalanul elemésztődött a barátság. Nem maradtak tanúink sem arra, hogy kik voltunk – ami pedig azt jelenti, hogy kik vagyunk. (Volt-fogyatkozás)
Az aggodalom, a veszteségek, az ismétlődő méltatlan akciók újra és újra megszólalásra késztették. Nem valamely csoport nevében, nem kerekre csiszolt programot népszerűsítve fogott tollat, egyszerűen az adott helyzet töprengésre, írásra késztette: „Így visszatekintve nyilvánvaló, hogy oly önkéntelenséggel szólaltam meg, mint a hangvilla, amit megütöttek – írta a bevezetőben, vitacikkeit kommentálva. Több esszét szentelt a népi mozgalom örökségének számbavételére. (Egy ilyen intellektuális izé, Irodalom-e a népi irodalom?) Alaptételeinek egyike, hogy a mozgalmat a „valóság brutális tényei váltották ki, s az irányzat képviselői nem konzerválni akarták a parasztság ideálisra stilizált állapotát, hanem éppenséggel modernizálni kívántak, hogy a társadalom „lenti világa összeforrhasson, a polgárosult „fenti régiókkal. Ám sikeres polgárosodás és modernizáció csak nemzeti keretekben mehet végbe, ha nem szerves fejlődés útján kialakult társadalmú ország csatlakozik a globalizálódó világhoz, új keretek között és nagyobb léptékben termelődik újjá a "fent" és a "lent" konfliktusa. Ács Margit az egyik legsúlyosabb hibának épp azt tartja, hogy nem sikerült megakadályozni, hogy nemzet és modernizáció – egyébként már a reformkorban összeforrott – eszméit egymással szembeállítsák. A népi mozgalomról szóló esszékben az irodalmi irányzatok erővonalainak változásait követve, a nyelvpolitikai küzdelem jellegzetességeit megragadva, finom megfigyeléseket felsorakoztatva mutatja be, hogy a mozgalom miként került a perifériára.
Ács Margit számára a másik kulcskérdés a múlt s benne a személyes múlt. A 90-es évek elején történt szakadásokat többek között azért látta oly tragikusnak, mert az ellenfelekké lett hajdani barátok kölcsönösen megsemmisítették egymás diktatúra évtizedeiben felhalmozott erkölcsi tőkéjét. S így a régi rend örökösei még könnyebben relativizálhatták egykori ellenfeleik múltbéli helytállásának értékét. Például úgy, hogy az 56-os forradalom egykori résztvevőit – akik számára, Rácz Sándor szavaival élve, ebben az országban nem épült egyetem, csak börtön – a média legszívesebben esendő pillanataikban mutogatta.
Ács Margit fontos jelenségeket felmutató, szelíd esszéinek egyik lényeges hozadéka, hogy rendre felvillantja a sokat sulykolt féligazságok homályban hagyott oldalait, hogy kérdőjeleket illeszt divatos új irányzatok evidenciaként hirdetett igazságai mellé. Teszi ezt határozottan, de mindig a dialógus igényével. Jellemző közelítésére, hogy az irodalom nemzeti szerepe iránti ellenérzésekről szóló gondolatsorát a következőképpen zárja: „… vigaszul a nemzeti irodalom különös, elemi tulajdonságára szeretnék emlékeztetni. Arra, hogy a jó vers, a jó mű … akkor is erősíti, akkor is beleépül, ha szerzőjének ez eszébe sem jut. (A közhelyek évelő természete)
Az eddigiekben arról volt szó, ami benne van a kötetben, de Nemes Nagy Ágnes esszégyűjteményét említve éppen Ács Margit utal arra, hogy egy-egy 70–80-as évek termését összegző könyv esetében arról is érdemes szót ejteni, vajon mit nem tudott megírni a szerző. A megjelent írások többféle irányt is sejteni engednek, egy bizonyosnak látszik: ha mód nyílt volna rá, alighanem sokkal hamarabb sorjázni kezdtek volna a szellemi életünk allergikus kérdéseit vizsgáló esszék. S ha az ilyen írások, Ács Margit és mások tollából, megszülethettek volna, aligha kellene a kilencvenes években valakinek azt regisztrálnia, nemzet és modernizáció gondolata egymással szembekerült. A hiányt pótolni nem lehet, de a megszakadt kontinuitás újrateremtéséhez ez az érdekes és izgalmas kötet is hozzá fog járulni.
(Ács Margit: A hely hívása. Antológia Kiadó, 2000.)



« vissza