Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Reményik Sándor 110 éve

Reményik Sándor versei évtizedekig hozzáférhetetlenek voltak, s az életmű az elutasítottság, elfelejtetettség és a szellemi dugárunak kijáró rajongás szélső pólusai közelében szunnyadozott. Mindkét véglet ugyanazt tükrözte: annak a néhány évnek a termésére utalt vissza, amikor Reményik a Végvári-ciklus verseit írta, és költeményeivel egy tragikus helyzetbe került népcsoport identitásának, gyötrődésének, erkölcsi válaszútjának alapkérdéseit fogalmazta meg, s keresett rájuk válaszokat. Olyan kor volt ez, amikor bele kellett törődni a korábban elképzelhetetlenbe, s ebben nem csak maga a kisebbségi sorsba szakadás volt elviselhetetlen, hanem a kilátástalanság és reményvesztettség, amikor a korábbi nemzeti-állami közösségéből kiszakított embercsoport egyénileg és együttesen mindentől, amit korábban kikezdhetetlen bizonyosságnak tartott, el kellett szakadnia. Ebben a döbbent bénaságban, amit a lázas kényszercselekvések sem leplezhettek el. A valóságos tehetetlenség elképesztő tömegű verset, versfüzetet, alkalmi kiadványt segített világra, a korábban asztaltársasági szinten verselgető tiszteletesek és ügyvédek, tanárok és patikusok egyszerre úgy érezték, hogy fájdalmuk közérdekű, hazafias tett, mely nyilvánosságot követel. Ebben a közegben az igényes költői szónak nem sok esélye lehetett. És mégis: Reményik Sándor úgy tudott megszólalni, hogy a feloldhatatlan válság hétköznapjait élve azt metafizikai távlatba helyezte. A Végvári versek révén rendkívüli ismertségre és népszerűségre tett szert, mert azok egyidejűleg tükrözték a közvetlen valóság krízishelyzetét, s tudtak a mindennapok fölé emelkedve, egyetemes értékekhez fellebbezve méltóságot adni a szenvedésnek, formát teremteni az alaktalan fájdalomnak.
A Végvári versekben nem a pózzá merevülő kisebbségi önsajnálat jelenik meg, hanem a szenvedés tudatos feldolgozására történik sikeres kísérlet.
A táj, a természet élménye és az Isten-keresés együtt, sokszor egyidejűleg jelennek meg a történelem és a politika szorításában vergődő kollektív élményekkel. Sajátos egység ez, sokszor talán ellentmondásosnak is tűnhet. Éppen ezt az összetettséget tartja legjellegzetesebb vonásának valamennyi kritikusa, s ezt tükrözi még a Reményiket a magyar irodalom történetéből kiiktatni óhajtó időszak hivatalos szemlélete is, amely elismerve e költészet némely értékét, megbélyegezte állítólagos irredentizmusát és nemzeti illuzionizmusát. E megközelítésben egy torz ideológia értékrendje mellett a költői karakter félreismerhetetlen jellegzetességei is föltűntek, jóllehet olyan értelmezésben és értékelésben, amellyel aligha érthetünk egyet.
Reményik költői karakterét Babits utolsó írásai egyikében (Az erdélyi költő) így jellemezte: „Egy halk, magános, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember szemei néznek ránk… S ez ugyanaz a költő, aki páratlanul válságos években egy honfilázban égő ifjúság leghangosabb lelkesítője tudott lenni! Akinek rímeitől zengtek a dobogók, a Székelyföldtől a Dunántúlig! Egy sokat szenvedett, izgatott közösség vezérdalnoka, harcos énekese! E képben nem nehéz felismerni a szemlélődés ideálja és a kényszerű közéletiség vállalása közt pályája majd minden szakaszában oly sokat vergődő Babits személyes gondjainak kivetítését. Egyúttal figyelemreméltó az a párhuzam, hogy a Babitsot is persona non grataként kezelő hivatalos irodalomszemlélet hasonló logika alapján kívánta elrendezni a „Reményik-ügyet. Istenhez fordulásuk, nemzeti elkötelezettségük, politika fölötti világszemléletük, szembenállásuk bármiféle diktatórikus-szélsőséges irányzattal nyilvánvalóan idegen volt a materializmust és internacionalizmust, pártosságot és a szocialista realizmust üdvözítőnek tartó politika számára. A Babitsot karanténba záró buzgóság később enyhült, őt nem lehetett kizárni az egyetemes magyar irodalomtörténetből, s a marxista irodalompolitika is találhatott esetében a maga szempontja szerinti enyhítő körülményeket. A kismesterek rehabilitációjával – különösen, ha azok a határon kívül alkottak – senki sem törődött.
Reményik első versei jóval Erdély elszakítása előtt jelentek meg (el is küldte azokat az akkor Fogarason tanárkodó Babitsnak), ismert költővé azonban valóban csak 1918–20 között vált. Megbízható formaérzék, kulturált verstechnika, visszafogott, de pontos képalkotás és vajmi kevés eredetiség jellemzi. Visszaemlékezve Babits így minősíti verselését: „külső formájuk semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ez idő tájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban. A költő ma, visszatekintve, »fésületlennek« mondja ezeket a régi verseit. Ez nem a legtalálóbb szó rájuk, aminthogy a maiakra sem volna találó az ellenkezője. A jólfésültség ma sem jellemzi a Reményik-verseket, legfeljebb csak annyira, hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe. Én, ahogy most itt hever előttem a legújabb Reményik-könyv a legrégibb mellett, úgy látom, hogy ez a formai szerénység és igénytelenség mélyen hozzátartozik a költő jelleméhez.
Valóban: a modernség alig, inkább csak a budapesti Nyugat közvetítésében érinti, az avantgárd pedig teljes mértékben kívül marad Reményik érdeklődésén. Jellemző, hogy utolsó, nagy versciklusának címe: Korszerűtlen versek. Ezt elsősorban szellemi téren értette: a háborús évek újbarbársága, a humánumtól idegen korszellem ellenében vallotta magát korszerűtlennek, korából kimaradónak. Az önminősítés azonban esztétikai értelemben is igaz lehet, amennyiben a korszerűség szót annak leggyakoribb (és nagyképűen pongyola) használatának megfelelően a divatosság szinonimájaként értelmezzük.
Pedig Reményik nagyon is a mindennapok sodrában élt: így lehetett egy lázas időszak kollektív élményének kifejezője. De a napi eseményekhez kapcsolódva szellemben-lélekben nem a mindennapok világát éli, hanem azok fölé emelkedve, kortalan és egyetemes normák képviseletében szólal meg. Amikor nemzeti sérelmekről, fájdalmakról, megpróbáltatásokról ír, nem a pózzá merevedett honfibú vagy a nemzeti elfogultság szólal meg benne, hanem (ahogyan más összefüggésben pl. Adynak is!) az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség fáj neki. Hangnemében van valami utóromantikus melankólia, elégiára hangszereltség. Témái ennek megfelelően a költészet hagyományos alapmotívumai: az elmúlás, a természet örök körforgásából kiolvasható panteisztikus filozófia, a nagy érzelmek hétköznapi dimenziókban is könnyen viselhető vetületei, gyakran fordul biblikus motívumokhoz. Egészében véve nem sokban tér el a vidéki műkedvelő korabeli modelljétől, de nem a műkedvelés, hanem a műalkotás szintjére jut verseiben. Reményik művelt és jó ízlésű irodalmi ember – aki más körülmények között talán, néhány ifjúkori kísérletet követően megmarad irodalom-fogyasztónak, és nem primer irodalmi szerepet tölt be. (Természetes tehát, hogy mint szerkesztő is maradandó művet hagyott maga után: az egyik legjelentősebb erdélyi irodalmi folyóirat, a Pásztortűz alapító főszerkesztőjeként.)
Az impériumváltás korában létrejött vákuumban a kisebbségi sorsba került magyarságnak önmaga újraszervezésére, hiányzó szellemi infrastruktúrájának kiépítésére, elitje megteremtésére minden energiára szükség volt; felfokozott immunreakcióként a lapalapítási, könyvkiadási buzgalom példátlan mennyiségű kváziirodalmi alkotást hívott elő. Soha ennyi síró égboltot és viharvert tölgyet, derékba tört fenyőt! Reményik költői életútjának paradoxonja, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, melyek sem alkatának, sem líraeszményének nem voltak igazán hiteles kifejezői. Azzal, hogy maga is a nemzeti fájdalom énekeseként lépett pódiumra, finnyásabb irodalmárok szemében óhatatlanul magára vonta a dilettantizmus bélyegét: versei keletkezésének külső körülményeit, fogadtatásukat nem irodalmiságuk határozta meg, s ennek hatásától a költő nem határolhatta el magát. Nem annyira költészetre volt elemi erejű igény, mint a magyar szóra. Így nem csoda, hogy a hazafias versdömping érintetlen maradt az esztétikai célkitűzésektől. Tehetsége ugyan eleve kiemelte Reményiket a dilettánsok köréből, de költői mítosza mégis ebben a nemzeti sérelmek és a sérelmi politika bozótosában született. Eközben a formálódó kisebbségi szenvedésmítoszt egyszerre tartotta természetes dimenziókban és csatlakoztatta a humánumot középpontba állító messianisztikus képzetekhez. „Amit én álmodom: / Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, / Amit én álmodom: / Egy nép szájában betevő falat. / Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, / Lelki kenyér az éhező szíveknek, / Asztali áldás mindenki asztalán. (Mindennapi kenyér) – írta, öntudatlanul is a magát a lélek kenyerének nevező Jézusra utalva.
Reményik számára a költészet mindig közösségi szerepvállalás is, egyszerűen a nyilvánosság előtti megszólalás tényéből levezethetően. Eközben egyszerre egyetemes és személyes, s ahogyan láthattuk, igen gyakran szakrális szerepet is kap. A költészet tehát sohasem puszta önkifejezés, hanem feladat és szerep. Amit abban a pillanatban, amikor országos hírű költővé vált, a történelem határozott meg. Ennek szorításában születtek az adott helyzetben nélkülözhetetlen versek: a vigasztalás és a bátorítás versei. Alkalmi költészet volt tehát a Végvári-korszak termése? Igen, az. Helyhez és helyzethez, de micsoda helyhez, és milyen helyzethez kötött! Kifejezte az adott pillanatot? Igen, de nemcsak azt. Nem pusztán azt az érzést, nem azt az élményt jelenítette meg, nem csak azt a szükségletet elégítette ki, ami olvasói számára alapvetően fontos volt. A költészettől nem művészi élményt várt közönsége, hanem buzdítást, magyarságában való megerősítést. Reményik versei ezt az igényt messzemenően kielégítették, de az adott pillanat szorításától függetlenül szolgálatának irodalmi jelentőségét az adta, hogy szemléletének tágassága, egyetemes igénye ennél többet kínált. Reményik formai igényessége is túlmutatott közegén: a költői mesterség eszközeinek tisztes használatával a mesterkéltség, a dilettáns pátosz áradását szorította vissza. Ennek ellenére költészetét mégis átlengi egy különös paradoxon: alkalminak is mondható költeményei maradandóbbnak tűnnek, mint azok, amiket maradandónak szánt, és amelyek sokszor az alkalmiság jegyeit viselik magukon.
A visszafogott, melankóliára, a világból való kivonulásra hajló költő önmaga meghaladására, alkata megtagadására kényszerülve kiteljesedik, saját személyisége fölé nő, s ezáltal verseiben is gazdagabb lesz. Amikor csakis önmagát adja, kevésbé érdekes, túlságosan sokszor marad közhelyeknél. Amikor kollektív élményeket fejez ki, a jól ismert igazságok is fölragyognak, a személyes megszenvedettség hitelesíti őket, s ezzel a fedezettel önmaguk fölé nőnek. Ez adja azoknak a verseknek máig ható sugárzását, amelyek nemcsak hitelesen tükrözik az Erdélyben maradt magyarság új életstratégiájának kialakulását, hanem nyilvánvalóan hozzá is járultak ahhoz. Nem véletlen, hogy ebben szerepet kapott: az adott pillanatban a politika természetszerűleg bénult meg, s a román uralom alá került magyarság tehetetlensége és tudatos politikai passzivitása minden valóságos cselekedet akadálya lett. Ilyen körülmények között joggal írhatta: az „Egyetlen tett: a költő álma (Az egyetlen tett, 1923). S az is a helyzet keserves logikájából következett, ahogyan tett lehetett a helyben maradás: Erdély magyarjaihoz (1918) szólt Reményik, „maradunk – mondta. Verseiből a kisebbségi sorsba szakadt erdélyi-romániai magyarság érzésvilágát tükröző krónika vázlata bontakozik ki. Eredj, ha tudsz! (1918) – írta, mert úgy gondolta, elmenni lehetetlenség. Mintha a majdani, a „Nem lehet-vitában elfoglalt álláspontját előlegezte volna. Ebben a krónikában a közösségi élmény és a személyesség szétszálazhatatlan egységbe szövődik, a történelmi kényszer fölé növő szellem függetlenségének az egzisztencialista filozófia felé mutató ideája nemcsak az egyén, hanem egy kollektív személyiség számára is jószerével az egyetlen alternatíva (A gondolat szabad, 1919). Ugyancsak százezrek számára egyszerre egyéni és közös élmény, hogy eltéphetetlen szálak kötik ahhoz a tájhoz, ahol a világra eszmélt (Benéz a havas, 1922). A Reményik költészetének kibontakozását meghatározó korban a kisebbségi sors keretei közötti modus vivendi kialakítása megkerülhetetlen feladat az erdélyi magyarság számára. A költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos, s árnyaltan fejezheti ki nemzeti érzését. Így a mindennapokban való helytállás részének tekinti a defenzív létforma elvállalását is (Ahogy lehet, 1935) vagy figyelmeztet arra, hogy a haza, a nemzet nem az államiság, hanem a szellem és a lélek ereje által őrizhető meg (A lélek él, 1920; Ha nem lesz többé iskolánk, 1924; Mi a magyar, 1941).
Reményik maga is pontosan érzékelte, hogy a Végvári néven jegyzett versek korszaka hamar elmúlt („A nagy Perc hulláma továbbfutott. / Akkor az idővel találkozott. – írta erről), de az alaphelyzet nem változott, az a kérdés, amely e ciklust életre hívta, maradandónak bizonyult. Ennek megfelelően a szülőföldhöz kötődés, a maradás etikája költészetének visszatérő motívuma, alapvetően fontos mondandója maradt. Az 1926-ban írt Mohács után évfordulós vers, az ország három részre szakadását megelőző történelmi csatavesztésben nem a bukást, hanem azt a példázatot láttatja, amely szerint másfél évszázados, részleges hódoltságában is meg tudta őrizni magát a magyarság: nemzedékek reménytelennek látszó sorsában is ott a remény: „mert változnak a csillagok felette. De a változások adta esélyhez emberek kellenek, akik ki tudják használni azt. A hűség, kitartás, a nyelv és a lélek megérzése ezért lehet minden lázas tevékenységnél távlatosabb tett – írja több versében (Erdélyi március, 1931; Templom és iskola, 1925).
De bármennyire is menekülni akart a hazafias költészet pózától és szerepétől, a valóság rendre visszahúzta. Mélyen jellemző volt rá ugyan, ahogyan a hírnevét megalapozó, megannyi sikert hozó Végvári-szerepkört odahagyta, s igényességét, értékszemléletét bizonyítja, hogy a közösség első lázrohamának múltával, a helyzet olyan-amilyen normalizációját követően nem kívánt az alkalmi-hazafias költészet ügyeletese lenni. De hiába mondta, hogy „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak igazabb lenni. („Mért hallgatott el Végvári?, 1933), rákényszerült, hogy filozofikus témáitól a hétköznapi valósághoz térjen. A Petőfi-centenárium után írt versében keserűen hiteles iróniával gondolja újra az egykori próféciák megvalósulásának formáit: hogy miként lett a demokráciákban alacsonyabb a szabadság foka, hogy a világszabadság eszméje miként vált a győztesek diktatúrájává, s hogy az egykoron oly gyűlölettel nézett, s a haladás legfőbb akadályának tekintett Habsburg-birodalom is haladóbb volt, mint kései utódai (Világ-omlás után, 1924). Ugyancsak Petőfit idézi annak a napihírnek a nyomán, hogy román fajkutató specialisták a székelységről vérének vizsgálatával akarták bizonyítani, hogy azok nem magyarok. A szláv szülőktől származó, és a legmagyarabb költővé vált, Petrovics néven anyakönyvezett költő példáján keresztül mondja ki: „Mi legfőbb bíránk minden faji perben: / A vér: a semmi. A Lélek: a Minden. (Petrovics ítél, 1935).
Az állásfoglalás példaértékű, nemcsak a székely–magyar–román viszonyt illetően. A kor már a heveny rasszizmus kora, a faji szemlélet Európa-szerte hódít, a faji törvények már sorra születőben vannak. Mintha Németh Lászlót hallanánk, a Debreceni kátéból (1933): „A faji gondolatra kell hát felesküdnünk? Ha a faj embertani fogalom: nem. Ha erkölcsi: igen. A népet többnyire tökéletlenül fedő élettani változat: nem lehet eszmény; a nép sorsához illő magatartás: igen.
A szövegek rokonsága aligha tekinthető puszta véletlennek, Németh szövegének ismeretére, Németh elismerésére utal. Mert Németh László még 1927-ben hosszú kritikát írt róla, s abban nemcsak dicséret volt, hanem olyan mondatok, amelyek életre szóló sebeket üthettek. „Van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, mégis ő az erdélyi költő. Amikor a katasztrófa külön világgá szakítja Transsylvániát, a külön világ külön szót keres. Hivatott írástudóit elszívta Magyarország, s itt maradt másfélmillió magyar igére szorultan s igehirdetők nélkül. Szervezet, amelynek nincs szíve. Ki vállalja e szervezetben a vérlökő szivattyúk szerepét? Bizonyosan az amatőrök (…) Akad köztük egy-egy Áprily-féle befejezett művész, de a legtöbbje dilettáns, akiben a művészetaggályokon túl ott lobog a tudat: szólni kell. Pontos vélemény, igazságos és a Németh Lászlóra oly jellemző, latolgatás vagy tapintat nélkül szókimondó ítélet mégis elismerő – különösen, ha Németh irodalomszemléletén, prioritás rendszerén belül értelmezzük, ahol a vállalkozás gesztusértéke fontosabb lehet az esztétikumnál. Németh László kritikusi igazsága ma is kétségbevonhatatlan: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. Első versei a magyar epigon-líra s a magyar konzervativizmus sablonos villanásai, de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe kerül, költészete és szempontjai egyre nemesednek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervativizmus már: türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is. (Reményik Sándor) Csak feltételezem, de valószínűnek tartom, hogy e kritikát Reményik is ismerte: kisebbségi költő – ha tagadja is – lélekben mindig oly sóváran várja az anyaországiak véleményét, mintha attól függne pályán maradása. Reményik tisztában volt költői képességei határaival, természetével – saját üdvtanában az esztétikai szempontok az etika imperatívuszai mögött maradtak, rá is érvényes volt Németh László definíciója, mely szerint az író – vállalkozás. Ennek megfelelően viszonyult a kritikához, s vélhetően a férfias megbecsülés hangjait érezte belőle a maga számára igazán fontosnak. S ez annál inkább fontos lehetett számára, mert – ahogyan ez Babits idézett írásából is kitűnt – Reményik alkatától a közéletiség alapvetően idegen, s ezért az ilyen megerősítésre kiváltképp szüksége lehetett.
Sík Sándor egy egészen más oldalát látja: a meditatív, filozofáló, visszahúzódó, inkább a létezés végső kérdései felé nyitott személyiségre figyel föl, „papi lélek – írja róla. Nemcsak Isten-kereső (és találó), a kereszténység alapértékeit mélyen átélő, biblikus motívumokat értelmező versei (Kegyelem; Lefelé menet; József, az ács, Istennel beszél; Idegen vendég a kánai menyegzőn) bizonyítják ezt. Panteisztikus, finom bukolikájában is ez a metafizikai beállítódás fejeződik ki. Kicsit Arany János, Vajda János folytatója, kicsit oldalági Áprily-rokon (Az Ünőkő, Ama keskeny út, Az encián megkékül). Nem szokványos tájversek ezek, nem is az erdélyi költészetben olyan jelentős szerepet kapó szülőföld-toposz variációi: a természettel való találkozás élményének intenzitása az ember világbavetettségének, valamiféle keresztény egzisztencializmusnak a kifejeződései, amelyben az ember kicsinységének és mégis univerzális lény mivoltának gondolata kerül egymással szembe és egységbe. De nem filozófia ez, hanem korélmény és a magyar költészet tradicionális élményvilágának finom összekapcsolódása is: hiszen ezek a gondolati képletek Csokonaitól, Berzsenyitől, Vörösmartytól, Aranytól, Vajdától éppen úgy eredeztethetőek, mint ahogy áhítatos-elégikus esztétizmusában, transzcendens távlatosságában Rilke, szelíd természetélményében akár Jeszenyin világára asszociálhatnánk. Fölösleges azonban hatásokat (talán még analógiákat is) keresni, az ihlet igazi forrása maga a személyiség és a valóság: ezek a versek nem irodalmi mintákból, hanem személyes élményből táplálkoznak. Mert, miközben Reményik formavilágát, szemléletét nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Láthattuk: még azt a szerepet sem hajlandó a feltétlenül szükségesnél tovább játszani, amit maga alakított ki. Mindennél fontosabb számára, hogy verseiben autentikusan jelenjen meg, személyességéhez, átéltségéhez kétség sem férhet.
Ez adja utolsó versei súlyát. A költészetének egészén végighúzódó elmúlás motívum, a halál filozofikus vagy melankolikus sejtelme hirtelen távoli, elvont, gondolati élményből valóságos, közvetlen kihívássá válik. Szelíd belenyugvás, egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemzi a halálhoz való viszonyát. A halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződik ki. Több versben (Én eltűnök; Jön, 1927; Pecsételjetek le, 1936; Én őszöm, 1938) néz szembe e kérdéskörrel, s itt is, mint annyiszor Reményik versvilágában, Dsida Jenő költészetének párhuzama kísért. Az érett korszak költészetében a mélységes hitet elemző-megfogalmazó, nagyon gyakran vallási tárgyú, s majd mindig vallomásos jellegű költemények a halálban kifejeződő transzcendencia verseivel váltogatják egymást. Feltűnik egy 1938-as Dsida-vers (Már majdnem elfeledted) kulcsmondatának („senki sem halhat meg helyetted) változata. A Meghalni mégis egyedül kell (1941) címe már mindent elmond, de ennek a gondolatnak ad nyomatékot a záró sorban is: „Halálod egyedül kell elviselned.
Világképében, költészetében a halál-tematika nem a tragikum, hanem a végtelenség, az élettel, az emberi s a transzcendens értékekkel szembeni alázat, s az azok szolgálatával kivívható halhatatlanság gondolatiságának, az isteni kegyelembe vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élet ügyeihez való viszonyát is meghatározza. Ebben olvad össze költői magatartásának a befelé fordulás és a közéleti szerepvállalás ambivalenciájában megjelenő két vonulata. Megrendítő, ahogyan Babitshoz írt versében (Fény torony, 1941) – mindketten utolsó hónapjaikat élik – a két szál egybekapcsolódik. (A tétel, a visszahúzódó Babits „elefántcsonttornyának világítótoronyhoz hasonlítása néhány hónappal később Tamási Áron Babits-nekrológjában tér vissza.) Egyszerre kérdezi az ember személyes, fizikai esendősége jegyében: „Hogyan fogsz ki a szenvedésen? / Hogyan fogsz ki rajta, ki nem ereszt? és fohászkodik nemzete s az emberiség nevében: „Maradj még velünk, utolsó Orom – / A másodízben állig fegyveres / Vad világban – Roppant Fegyvertelen – / Maradj velünk sugárzó Fény-torony – / Nagyon sötét lett künn a tengeren.
Amit Babitsról, a már életében is a klasszikusok közé sorolt pálya- és kortársról ír, rá, a „kismesterre is érvényes. Reményik is világítótorony volt, ha nem is az óceán partján, hanem egy zátonyokkal teli öböl kiszögellésén. De ugyanolyan nélkülözhetetlen volt a szerepe abban, hogy a szellemi kikötőt keresőket útba igazítsa.



« vissza