Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szentágothai János emlékezete

Szentágothai János professzor, mentorom, akit második,  szellemi apámként tiszteltem, 1994. szeptember 8-ának reggelén, 82 esztendős korában váratlanul hunyt el.
A sors különös kegyének tartom, hogy feleségén kívül én voltam az utolsó, aki együtt lehettem vele, mielőtt eltávozott közülünk. A professzor fizikai és szellemi képességeinek teljes birtokában volt; jót beszélgettünk. Mint sok más alkalommal is, élénk, hosszú diskurzust folytattunk – életről, tudományról, meg sok minden egyébről. Politizáltunk, filozofáltunk. Szentágothai nagy lelkesedéssel készülődött a Pápai Akadémia 1994. októberi ülésszakára. De mintha csak sejtette volna, hogy már nem jöhet el közénk, jó tanácsokkal látott el, egyúttal pedig érzékletes képet festett a plenáris ülések légköréről, és az itt a jelen levők jó részéről részletes – s mint volt alkalmam tapasztalni, hű – jellemzéssel szolgált.
Szentágothai János a neurológiai tudományok kiemelkedő alakja, a modern neuroanatómia megteremtője volt. Mint Rita Levi-Montalcini professzor asszony mondotta az októberi ülésszakon, Szentágothainak meghatározó szerepe volt abban, hogy a ma embere sokkal többet tud az idegrendszerről, mint elődei. Sir John Eccles, aki a professzornak egy életen át barátja, munkatársa és gyakori vitapartnere volt, s akinek szűkszavú, ám lényegre törő jellemzésével keveseké vetélkedhet, ezt mondotta róla: „Ramon y Cajal nagy neuroanatómus volt. Öröksége Szentágothai János kezében méltó helyre került.
Szentágothai azonban nem csak tehetséges kutató volt. De nem szeretnék én itt tudományos pályaképet adni róla; ehelyett inkább föl szeretném idézni Szentágothai János nagyszerű személyiségének három vetületét: a reneszánsz iskolateremtőét, a homo ethico-politicusét, s végül, de nem utolsósorban a mélyen vallásos keresztyénét.


Szentágothai János, az iskolateremtő reneszánsz személyiség



Szentágothainak, az iskolateremtő tudósnak indíttatása mélyen a családi háttérben és a történelmi körülményekben gyökerezik. 1912-ben született Budapesten, eredeti neve Schimert János. Apja, Schimert Gusztáv köztiszteletben álló orvos, anyja Antal Margit; szüleinek ő volt a második gyermekük. A család hű tükre volt a Magyar Királyság gazdagságának, sokszínűségének; ez az államalakulat az ő születése után örökre megszűnt. A családtörténet lapjai orvosok és tanárok, nemesek és professzorok, katonák és papok nemzedékeiről mesélnek. Apai ágon erdélyi szászok vére csorgott ereiben, anyai ágon magyar és székely nemesek voltak az ősei. Apja meglehetősen visszahúzódó, befelé élő ember, akinek erős késztetései voltak a vallási pietizmus iránt. Anyja kiegyensúlyozott, jó kedélyű, nagy munkabírású, két lábon álló „nagyasszony, akinek arisztokratikus modora meleg szívvel társult. A házaspárnak hat fia született, közülük öten érték meg a serdülőkort. A fiúk valamennyien apjuk hivatását követték: szülővárosukban, Budapesten, a Pázmány Péter Egyetem orvosi karán végezték tanulmányaikat.
János a budapesti német gimnáziumban érettségizett, és 1930-ban kezdte meg orvosi tanulmányait. Ifjúkora éveiben, a húszas–harmincas években az országban uralkodó hangulatot az határozta meg, amit ő „a magyar karthágói tragédia”-ként szokott emlegetni: a világháborút követő trianoni béke területének kétharmadától és magyar ajkú lakosainak egyharmadától fosztotta meg az országot. Az értelmiség legjobbjai egyetlen valamirevaló kiutat láttak a tragédia mindenkit letaglózó sokkjából: meg kell sokszorozniuk erőfeszítéseiket, hogy a megcsonkított, megalázott haza romjain kulturális nagyhatalmat építsenek föl. Ez a kor adta a világnak Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, s ekkor tűnt föl többek közt a fizikusok és matematikusok egész serege, köztük Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő (1963-ban kapott Nobel-díjat), Teller Ede, Lánczos Kornél, Gábor Dénes (1971-ben kapott Nobel-díjat), Kármán Tódor (a Pápai Akadémia tagja), a kémikus Hevesy György (1943-as Nobel-díjas, a Pápai Akadémia tagja), Selye János fiziológus, Polányi Mihály kémikus és filozófus (fia, János Nobel-díjas és a Pápai Akadémia tagja), Moholy-Nagy László iparművész és Victor Vasarely festő. A karizmatikus kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó hivatala idején új egyetemek alakultak, a meglévő, elsőrangú tudományos műhelyek tovább erősödtek, és friss, energikus tehetségek vezetésével új iskolák jöttek létre. Ekkor kezdte hallásmechanikai kísérleteit Budapesten egy Békésy György nevű fiatal mérnök, aki hamarosan a kísérleti fizika professzora lett (1961-ben kapott Nobel-díjat); Szondi Lipót ekkor állította föl a pszichológiai mélyanalízis laboratóriumát; Bródy Imre megtervezte az első kriptonégőt, Jendrassik György megépítette az első gázturbinát. Debrecenben Verzár Frigyes kutatásai egyengették a talajt az orvostudományok új ága számára, melyet gerontológiának neveztek el, Szegeden pedig a világjáró fizikus és kémikus, Szent-Györgyi Albert felfedezte a C-vitamint (1937-ben kapott Nobel-díjat, a Pápai Akadémia tagja volt).
Az ország legjobb „régi iskoláinak egyikét az idő tájt Lenhossék Mihály anatómiaprofesszor vezette a budapesti Orvostudományi Egyetemen. Lenhossék nagyszerű pedagógus és ragyogó tudós, a neuronelmélet egyik megalkotója és világhírű szaktekintélye volt. A fiatal Szentágothai nem sokkal az első anatómiavizsga után az Anatómia Tanszék tagja lett – először, még hallgató korában demonstrátorként, aztán oktató, majd docens lett. Nagy hatást tett rá az intézet termékenyítő tudományos légköre és Lenhossék lenyűgöző személyisége. Követte professzora útmutatásait, s nem telt bele sok idő, máris a nemzetközi tudományos vitafórumok kellős közepén találta magát: ebben az időben csapott össze a neuronelmélet a retikuláris elmélettel. Szentágothainak sikerült új degenerációs technikákat kidolgoznia és alkalmaznia, így a neuroanatómiában hamarosan a világ legjobb szakértői között tartották számon.
A második világháború erkölcsi és fizikai katasztrófáját követően, 1946-ban Szentágothait a dél-magyarországi Pécs városának egyetemére nevezték ki anatómiaprofeszszornak. A Pécsre érkező tudós jól felszerelt tanszéket talált – ám személyzet nélkül. A valahai kart elsöpörték a háború borzalmai. Mindent elölről kellett kezdenie. Első kollégáit saját tanítványai közül választotta ki. Az ország lakat alá került, a határokat lezárták. A fiatal tanszékvezető sorsa jobban már nem is különbözhetett volna nyugati kollégáiétól: nem volt módja publikálni vezető tudományos folyóiratokban, nem tudott munkatársakat verbuválni a világ legjobb jelöltjei közül. Ám pár évvel a megérkezése után Szentágothai János olyan virágzó neuroanatómiai, neuroendokrinológiai és neuroembriológiai iskolát épített föl ott, Pécsett, melyet a világ minden neurobiológiai intézetében ismertek és nagyra becsültek.
A professzor páratlan ítélőképesség birtokában volt: az álmodozó, félénk hallgatóban meglátta a jövendő tudóst, és úgy tudta irányítani a fiatalokat, hogy tehetségük legjavát nyújtsák. Minden fiatalabb kollégája számára megtalálta a legmegfelelőbb, testre szabott kutatási területet, a helyes kérdéseket és a megfelelő hozzáállást. Munkatársai megítélésében és hallgatók generációinak nevelésében ugyanazok az irányelvek vezették, mint saját kutatómunkájában. A tanár, a nevelő, a kutató Szentágothai olyan volt, mint a reneszánsz szobrász, mint Michelangelo (44. szonett), aki úgy fedi fel a szobrot, hogy mintegy lehántja róla a mezét, s aki megmutatja a személyiség belső gazdagságát vagy a természet belső szépségét: A legjobb művészben se támad eszme,tömbjébe mit ne rejtne már a márvány,a kéz csak eszközünk mezét lehántvána szellemünk parancsszavát követve.
Szentágothai azonban más tekintetben is páratlan pedagógus volt. Hatalmas tudása kiterjedt a humán tudományokra, nyelvekre, a művészetekre és más tudományágakra is, és egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy eszmét cseréljen olyan kérdésekről, melyek izgatták, vagy csak véletlenül fölmerültek, legyenek bár művészeti vagy filozófiai, tudományos vagy teológiai, zenei vagy irodalmi természetűek. Nincs kollégája, aki felejteni tudná azokat a régi vasárnapi kirándulásokat, amikor munkatársaival, diákjaival és családjával a Mecsek lejtőin barangolt, s mint a klasszikus görögök peripatetikus iskoláiban, hosszú eszmecseréket folytatott természetről, művészetről, történelemről és a humán tudományokról. Magánbeszélgetéseiben csakúgy, mint a katedrán, mindig sokoldalúságról, élénk, lüktető észjárásról tett tanúbizonyságot – mintha mindig ugrásra kész lett volna. Ahogy visszatekintek, és eszembe jutnak a vele folytatott beszélgetések, most látom csak, céltudatos pedagógusi mivolta mennyire megnyilvánult még a társalgásban is – szómágus volt, aki mindig pontosan tudta, kinek mit mondjon, s aki tudatosan megválogatta, milyen témákat vitasson meg ifjabb társaival, hogy elgondolkodjanak rajtuk, és tudta azt is, hogy ha a pontos megfogalmazást elfelejtik is, szavainak értelme megfogan és továbbél.
1963-ban annak az intézetnek az élére került, amelyben pályája elkezdődött: ő lett a budapesti Anatómiai Tanszék vezetője. A kedves, régi falak közt ismét fellángolt iskolateremtő kedve. Új kutatási irányokat szabott ki, és fiatal tudósok tucatjait nyűgözte le, akiknek a neurológiai tudományokban utat mutatott. Ám Szentágothai nem csak specialistákat oktatott. Áldásos nevelői tevékenységét hallgatók teljes nemzedékei, orvosok ezrei élvezték. Anatómiai előadásai szenzációszámba mentek. Nem volt a világon még egy ember, aki olyan lenyűgöző előadásokat tudott volna tartani az orvosi képzés lehető legszárazabb tárgyáról. Amikor Szentágothai János állott az orvosegyetem anatómiai előadótermének katedráján, nemcsak a padokban, de még a lépcsőkön sem akadt szabad hely. Nemcsak kivételes szónok volt, hanem képzett rajzművész is: saját maga tervezte híres anatómiai atlasza az elmúlt évtizedekben tizenhárom nyelven, több mint 80 kiadást ért meg.
Előadásait is, anatómiai tankönyveit is bőven ellátta illusztrációkkal, ezeket pedig kiegészítette további történelmi tényekkel, versekkel, műalkotásokkal, példázatokkal és történetekkel, s melléjük a filozófiától kezdve a lélektanon át a teológiáig terjedően más tudományágakból vett elméleteket is feltálalt. Azokban az időkben, amikor nem létezett szólásszabadság az országban, amikor bizonyos elméleteket „indexre tettek, s róluk még beszélni is közveszélyesnek, főben járó bűnnek számított, Szentágothai gyakorta csempészett az előadásaiba és tankönyveibe olyan tényeket és történeteket, melyek segítségével hallgatóságát az idő tájt nehezen megszerezhető vagy tiltott ismeretekhez juttatta. Ki tudná elfelejteni azt az előadását a tanulás pszichológiájáról és neurofiziológiájáról, melyben Loyolai Szent Ignác spirituális élményeit taglalta, és az emberi elme tanulási képességei kiaknázásának legmagasabb és legoptimálisabb formájaként elemezte őket? Sohase felejtem el, milyen tágra nyílt szemekkel hallgatták őt a társaim, akiknek többsége életében akkor, azon az előadáson hallott először Szent Ignácról is, meg „spirituális élményről is.



Szentágothai János, a "homo ethico-politicus"



Szentágothai János személyiségét csak akkor tudjuk megérteni és értékelni, ha nem feledjük el, hogy aktív életének nagyobbik felét diktatórikus rendszerben élte le. Fiatalkorában megtapasztalta a második világháború terrorhullámát, hazája tragikus sorsát, amikor lelketlen nagyhatalmak szorításában Magyarország a saját geopolitikai helyzetének áldozata lett, és megélte honfitársai, magyarok és zsidók háború alatti, magyarok és németek háború utáni tragikus sorsát is. Átélte Magyarország megszállását – először a németek által, aztán az oroszok által, s a mindkettőt követő diktatúrát, melyek közül az utóbbi kétségbeejtően hosszú ideig tartott.
Szentágothai János olyan életet élt, melyben minden egyes tett etikai és politikai vonatkozásokat hordozott. „Legjobb tudásom szerint igyekszem szolgálni a hazámat – írta egy rövid életrajzi jegyzetében, és ez volt az egyik vezérelve. Olykor azt mondták róla, hogy egyik rezsimet sem ítélte el kellőképpen, és nem állt ki nyíltan bírálatával olyankor, amikor kellett volna. Egyesek szerint gyáva és megalkuvó volt.
Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy erkölcsileg kikezdhetetlen volt, és élete utolsó két évtizedében hazájában nem sokan tettek többet a szabadságért és a felszabadulásért. Apjától befelé forduló természetet örökölt, s mint ilyen, naponta gondosan mérlegelte, miként tud „megmaradni becsületes embernek a fennálló történelmi körülmények között. Pontosan tudta, mikor kell olyan eszközöket igénybe vennie, amelyekkel nyíltan kimutathatja hozzáállását, és mikor tudja kihasználni hírnevét és befolyását olyan ügyek érdekében, melyek szívének kedvesek voltak, hazájának és népének pedig fontosak.
Schimert János, az ifjú, de már nemzetközileg ismert kutató, akinek neve jól csengett tudományos körökben, nevet változtatott. Régi, erdélyi szász családnevét 1941-ben azért magyarosította meg, hogy ezzel is tiltakozzon a szülőhazájában érvényesülő német politikai befolyás ellen. Egyik ősének, Szentágothai Láng Kálmán grófnak a nevét vette föl, aki az erdélyi Szentágota falu földesura volt. Élete során számtalan alkalommal ugyanilyen világosan és egyértelműen adta hovatartozásának jelét.
Sosem felejtem el, amikor szigorúan bizalmasan elmesélte, hogyan ütközött meg nemegyszer a politikai bizottság könyörtelen és nagy hatalmú kommunista fejeseivel. 1977 és 1985 között ő töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztét, s e minőségében az ország urai gyakran magukhoz szólították, hogy különféle dolgokról, nemegyszer aktuális társadalmi ügyekről nyilvánítson véleményt. E rémisztő incidensek során, melyek jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy a hetvenes évek végén szívinfarktust kapott, Szentágothai sosem mulasztotta el kifejezésre juttatni valódi véleményét. Az egyik utolsó ilyen alkalommal keserűen kifakadt az országban tapasztalható bűnös népesedési politika miatt. Ez a politika vezetett az abortuszok lehetetlenül magas arányához és az átlagéletkor csökkenéshez. A halálozási arányszám messze fölülmúlta a születésekét, a demográfiai egyensúly hiánya pedig rohamos népességfogyásban nyilvánult meg. Bírálatát természetesen nem nézték jó szemmel, és kíméletlenül támadták. A találkozó után félelmek és aggodalmak gyötörték, s bár az emlék fokozatosan elhalványult, még évekig kísértette.
Utolsó éveiben céltudatosan kereste a helyét a politikában, és a nyolcvanas évek végén parlamenti képviselő lett. Sok egyéb, mindig merész kezdeményezése között találjuk azt is, amikor az Országgyűlésben elsőként vetette föl a bős–nagymarosi vízi erőmű problémáját. A környezeti katasztrófát okozó, haszontalan tervet a lehető legkeményebb szavakkal ítélte el, s minden lehetséges módon tiltakozott ellene. 1990-ben Antall Józsefnek, a későbbi miniszterelnöknek személyes fölkérésére belépett a Magyar Demokrata Fórumba, és a több mint negyven év után tartott, első demokratikus választásokon a párt második számú képviselőjelöltje lett. Hallgatott lelkiismerete szavára, s 1990 és 1994 között a kormánypárti koalíció színeiben kötelességtudóan kitöltötte parlamenti megbízatását. Országgyűlési tevékenysége során, valamint a Magyar Páneurópai Unió elnökeként Szentágothai János mindig az európai kereszténység értékrendjét tartotta szem előtt mint aranymértéket.
Hírnevét, tisztségeit, nemzetközi kapcsolatait és minden más, rendelkezésére álló eszközt arra használt föl, hogy jó ügyeket támogasson, legyenek azok oktatással, az ifjabb kollégák képzésével, vagy számára ismeretlen páciensek kezelésével kapcsolatosak. Ekképpen igyekezett begyógyítani a történelmi igazságtalanságok ejtette sebeket, s rendbe tenni evangélikus egyháza ügyeit, vagy ellátni az üldözött kisebbségek védelmét. Fiatalabb kollégái közül száz és száz az ő ajánlólevele révén kapott meghívást nyugati laboratóriumokba. Sokak megtapasztalhatták nagylelkűségét, amikor nyugati országokba tett látogatásaiból hazatérve, személyesen hozott nekik különféle műszereket, vegyi anyagokat és egyéb felszerelési tárgyakat, melyeket saját napidíjából vásárolt meg, vagy könyvei honoráriumát áldozta rájuk. Számára ismeretlen emberek ezrei kaptak tőle tanácsot, akár személyesen, a laikus hallgatóságnak tartott számtalan tudományos előadásai valamelyikén, akár levélben. Sose mulasztott el válaszolni a levelekre, pedig népszerű lévén a hazájában, mindennap több tucat levelet kapott.



Szentágothai János, a mélyen hívő keresztyén ember



Végül, de nem utolsósorban fontosnak érzem, hogy személyiségének egyik legsugárzóbb és legmeggyőzőbb vonására utaljak: mély keresztyén meggyőződésére. Magánbeszélgetései során gyakran célzott a családi háttérre, mint a lelki értékek egyik fő forrására. Apja mélyen elkötelezett, hívő evangélikus ember volt, aki hajlott a fundamentalizmusra. A családban a maga racionalizmusával és pragmatizmusával a mama ellensúlyozta az apa vallásos hajlamait. Ami őt magát illeti, Szentágothai Jánosnak ragyogó tehetsége volt arra, hogy egészséges egyensúlyt teremtsen a vallásos áhítat és a gyakorlati élet követelményei között. Bensőséges, mély vallásos meggyőződését sosem tévesztette össze azzal a racionális és pragmatikus megközelítéssel, melyet tudományos kutatásaiban egy életen át képviselt. Mindig képes volt a lehető legmeggyőzőbb módon összhangba hozni a valóság különféle vetületeit.
A vallási tolerancia és megbékélés kérdésköre mindig is izgatta, és személyesen kivette belőlük a részét. Hathatósan támogatta az ökumenizmust és a keresztények és „idősebb testvéreik, a zsidók közti szoros testvériséget. Utolsó éveiben a Keresztény–Zsidó Párbeszéd elnökeként szolgált, és e fórumot is fölhasználta arra, hogy fölemelje szavát a vallási megkülönböztetés és türelmetlenség, s szülőhazájában az antiszemita és keresztényellenes tendenciák megjelenése ellen.
Szentágothai János remekül össze tudta egyeztetni a tudományos pályát vallásos meggyőződésével, s ez nemcsak mély benyomást tett rám, hanem példaként is szolgál. Mindig emlékezetes marad számomra, ami pár éve, egy interdiszciplináris konferencia során esett meg Brüsszelben, ahol Szentágothai csodálatos előadást tartott az agy elméletéről. Amikor befejezte a mondandóját, egy brit filozófus odament hozzá, és nekiszegezte a kérdést: „Professzor úr, most úgy beszélt az agyról, mint fizikai-biológiai rendszerről, emberi lényegünk legfőbb parancsközpontjáról. De egyszer valamennyien meghalunk, s megszűnik az agyműködésünk. Agyunk alkotóelemei, a sejtek szétesnek, s a szerkezet, mely valaha személyiségjegyeink, gondolataink, vágyaink hordozója volt, eltűnik. Azt mondják önről, hogy hívő keresztény. Hogyan tudja összeegyeztetni vallásos meggyőződését a kutatásai tudományos eredményeivel? Mi történik velünk, amikor meghalunk? Hiszi-e ön, hogy mi, emberi lények, valamiképp túléljük saját agyunk végességét? És ha igen, vajon mi módon? Szentágothai János ezt a választ adta neki: „Én az apostoli hitvallás minden szavát valósnak hiszem, és azt vallom, hogy a halálunkkal nem szűnik meg az életünk. Ám gyarló tudósként úgy hiszem, nem feladatom a »miként« részleteinek kutatása. A brit filozófus azonban tovább erősködött: „De vajon hisz-e a professzor úr az apostoli hitvallásnak a halál utáni feltámadást illető tételében is? És ha igen, hogyan képzeli el ezt a gyönyörű szerkezetet, a mi agyunkat, mely a halálban megsemmisül, s melynek atomjai és molekulái szétszóródnak a természetben, és más élőlények használják föl őket – vajon tudjuk-e ezeket rekonstruálni oly módon, hogy feltámadásunk után ismét a mieink lehessenek? Ön valóban hisz is ebben? – „Kedves barátom – felelte Szentágothai –, én hiszek a Mindenhatóban. És ha az Isten mindenható, amint én azt kétség nélkül hiszem, akkor semmi okom kételkedni abban, hogy megvan a hatalma rá, hogy engem bármely módon, amelyen jónak látja, fölemeljen.
Én hiszek abban, hogy egyszer még találkozhatom vele.



« vissza