Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szláv folyosó tervei

A nyugat-magyarországi – vagy ahogyan 1921 óta mondják: a burgenlandi – kérdés szláv vonatkozásaival német és osztrák történészek többször foglalkoztak. Fejtegetéseik szerint Nyugat-Magyarország elszakításának, a déli és az északi szlávokat összekötő folyosóvá tételének gondolata a pánszlávizmusból szívta éltető erőit. Még a múlt század végén született a szláv szellemi élet vezetőinek körében az az elképzelés, hogy a német előnyomulással szemben Danzigtól Triesztig egységes szláv frontot kell teremteni. Rašin, későbbi csehszlovák pénzügyminiszter egy baráti beszélgetés során 1900-ban kijelentette, hogy a cseheknek, illetve a megteremtendő cseh államnak feltétlenül biztosítani kell a kijutást az Adriai-tengerhez. Rašin a kijáratot Alsó-Ausztrián és Karintián át képzelte, e területek szláv szárnyainak összekapcsolásával. Arról, hogy Magyarországon a nyugati határ mentén szintén élnek kisebb horvát csoportok, ekkoriban még kevesen tudták. Csak a tízes évek elején figyeltek fel egyesek a nyugat-magyarországi horvátokra. A zágrábi polgármester 1910-ben, 1912-ben és 1913-ban több ízben fordult Nyugat-Magyarország németjeinek sorsát érdeklődéssel figyelő német körökhöz azzal a kéréssel, legyenek segítségére a nyugat-magyarországi horvátok nemzeti öntudatának felébresztésében. A kérés teljesítését, mint illetéktelen beavatkozást baráti állam belügyeibe, a németek elutasították. Valószínű, hogy ebben bizonyos taktikai megfontolások, nevezetesen az ő saját, német ügyük elkülönítésének vágya is vezette őket. Nem lehetetlen, hogy a külföldi horvátok érdeklődését a nyugat-magyarországi horvát szórványok sorsa iránt Apponyi nemzetiségi iskolarendeletének 1907-es intézkedései keltették fel, bár a dunai népek nacionalizmusa közös szellemi gyökerekből táplálkozott, és csaknem egyidejűleg, nem pedig egymás reakciójaképpen virágzott ki. Mindenesetre tény, hogy a nyugat-magyarországi horvátság társadalmi struktúrája, hasonlóan az ottani németekhez, nem volt alkalmas talaj elszakadási tervek megvalósítására. Ilyenek a horvátok körében soha fel sem merültek. Jellemző, hogy a soproni népszavazási körzet egyetlen horvát falva, Kópháza 60 százaléknál nagyobb többséget hozott a magyar álláspontnak. Tény az is, hogy a külföldi horvátok érdeklődésének sem volt közvetlen befolyása a csehek s délszlávok későbbi, úgynevezett korridorköveteléseinek kialakítására. Csupán építőkövekül, bizonyítási anyagul szolgáltak a folyosó megvalósítását kívánó tervekhez.

 

Prága a nyugat-magyarországi folyosóról

 

Masaryk, Beneš és Kramar, illetve a körülöttük csoportosuló cseh politikusok foglalkoztak először konkrét formában – még az első világháború kitörése előtt – a szláv folyosó tervével. E tervek közül a legjelentősebb Kramaré, amelyet a jövendő szláv birodalomról készített és amelyet 1914. július 7-én nyújtott át Sebeko bécsi orosz nagykövetnek. Ebben, valamint Masaryk 1915 áprilisában Sir Edward Greynek átadott emlékiratában már pontos követelésként szerepelt a nyugat-magyarországi szláv korridor. A csehek propagandája, amelyet a szerbek is szívesen láttak, bár nem különösen támogatták, mindaddig nem érhetett célt, míg az antanthatalmak a nemzetek önrendelkezési jogának alapján állottak, és nem határozták el Ausztria–Magyarország szétrombolását. Ez 1918 kora őszén következett be, amikor a központi hatalmak összeomlása már nyilvánvaló volt.
A csehek ekkor ismét teljes erővel hozzáláttak a szláv folyosó propagálásához. Idegen írók közreműködését is igénybe vették. 1918. november elején jelent meg Arthur Chervin De Prague a l’Adriatique című írása, melyben annak ellenére, hogy a korridor déli határát a Mura folyásában jelölte meg, a szlávok arányszámának növelése végett még a muraközi horvátokat is odaszámította a Nyugat-Magyarországból kihasítandó terület lakosságához. De még így is csak 139 163 szlovént, szlovákot és horvátot tudott 6 554 723 magyarral és 282 198 némettel szembeállítani. Ennek ellenére a korridor megvalósításának gondolatát mint szláv népi érdeket ismerte meg a közvélemény. Pedig valójában alig leplezett szláv imperialista szándék húzódott meg mögötte. A követelésnek sajátosan politikai természete – amelyre különben maga Chervin is utalt – a korridor tervének további alakítását a nemzetközi politika területére tolta át.
Beneš már számot vetett ezzel a ténnyel, amikor a béketárgyalásokra elkészítette az úgynevezett II. Mémoire-t. Ebben azzal okolta meg a szláv folyosó felállításának szükségességét, hogy a magyarok és németek együttműködését csak a két nemzet teljes földrajzi szétválasztásával lehet megakadályozni. Szerinte a folyosót Pozsony, Sopron, Moson, Vas és Zala megyéből kellene kihasítani. Hogy követelését kellő népi alappal tudja indokolni, a magyar lakosság számát közel félmillióval kevesebbre becsülte, míg a szlovákok arányát 0,2 helyett 20 százalékban adta meg. Hasonlóképp járt el Masaryk is a Greynek átadott emlékiratban. Beneš 1919. február 5-én terjesztette a tízek tanácsa elé részletes megokolással a cseh követeléseket. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a cseh állam biztonsága és szilárdsága attól függ, kap-e kijáratot a tenger és Itália felé, és megteremtik-e a déli és északi szlávok közvetlen kapcsolatát, azaz a nyugat-magyarországi folyosóval levágják-e a szláv tömbbe fúródó magyar–német éket.

 

Az antanthatalmak a szláv tervekről

 

A nagyhatalmak állásfoglalása a cseh külügyminiszter által előterjesztett kívánságok tekintetében különböző volt. Az angol és az amerikai küldött már másnap kijelentette, hogy a folyosó megteremtésére irányuló cseh kívánság teljesen indokolatlan. Az amerikai delegátus a wilsoni elvek objektív álláspontjáról határozottan elutasította teljesítését. Az angol kiküldött fantasztikusnak tartotta, és felismerte benne a pánszláv törekvések egyik veszedelmes megnyilvánulását. Az angol politika háborús célja csak Németország katonai erejének megtörése volt. Semmi esetre sem akarta ezen túlmenően egy olyan tömb kialakulását elősegíteni, amelynek nemcsak a német birodalom féken tartása, hanem önálló, kontinentális, sőt tengeri nagyhatalmi politika űzése is céljai között szerepelt volna. A nyugat-magyarországi folyosó kérdésében különösen a csehek tengeri kijáróra bejelentett igénye érintette érzékenyen Angliát. Az angol delegátus ezen az alapon és mert nem tartotta jogilag kellőképpen indokoltnak, a cseh kívánság elutasítása mellett foglalt állást.
Az európai nagyhatalmak közül Olaszországot és Franciaországot közvetlenül érintette Nyugat-Magyarország sorsa. A korridorkérdés tehát fontos része volt külpolitikájuknak. Itáliát főképp az Osztrák–Magyar Monarchia közép-európai túlsúlya és az Adria felé irányuló nyomása bírta rá a háborúba való belépésre. A háború győzelmes befejezése után Olaszország arra törekedett, hogy az Adria medencéjében teljesen, Közép-Európában legalább jórészben átvegye a széthullott Habsburg-birodalom politikai örökségét. A szláv folyosó tervének felvetése egy közép-európai szláv hatalom reális körvonalait rajzolta ki. Természetes tehát, hogy Itália e tervvel szemben foglalt állást. Sonnino nyíltan meg is indokolta állásfoglalásukat: „A sikeres háború után, amelyben Olaszország 500 ezer halottat s 900 ezer sebesültet veszített, nehezen lehetne megmagyarázni az olasz népnek egy kedvezőtlenebb szituációhoz való visszakanyarodást. Nem értené meg, miért kellett Itáliát háborúba vinni?
Franciaország állásfoglalása már nem volt ilyen egyértelmű, illetve idővel bizonyos ingadozásokat mutatott. A nagyszerűen tájékozott francia diplomácia ezen a vonalon is bámulatos gyorsan alkalmazkodott a helyzet pillanatnyi változásaihoz. Közép-európai politikájának alapja egy cordon sanitaire megteremtése volt Németországgal szemben. A kordon északi pillére Lengyelország, déli pillére Jugoszlávia, míg középső oszlopa egy erős Csehszlovákia lett volna. Következésképp az egészségügyi kordon életképességét feltétlenül növelte volna a déli és északi szlávok összeköttetésének biztosítása. A francia kiküldött tehát a csehek kívánságának teljesítése mellett foglalt állást. Véleményével azonban egyedül maradt, s különösen az olasz kiküldött heves ellenzése miatt a kérdést március elején levették a napirendről.
A csehek egyelőre visszahúzódtak, de tervüket végleg nem adták fel. A külpolitikai helyzet alakulása rövidesen ismét alkalmat adott nekik arra, hogy Nyugat-Magyarország sorsára vonatkozó elképzeléseikkel fellépjenek.

 

Ausztria bejelenti igényét Nyugat-Magyarországra

 

Történészek mind a mai napig sem tudják egyértelműen megállapítani, hogy az osztrákok követelése a nyugat-magyarországi terület elszakítására vonatkozóan miképp került a nemzetközi politika érdeklődésének homlokterébe. Az kétségtelen, hogy az érdekelt lakosság körében semmi nyomuk nem volt az elszakadási törekvéseknek, s hogy a nyugat-magyarországi németek spontán kezdeményezésre semmi efféle kérdés nem került a párizsi békekonferencia elé. Csak négy nappal az Osztrák–Magyar Monarchia felosztására vonatkozó tárgyalások megkezdése után, 1919. május 12-én közölte Wilson a tízek tanácsában, hogy úgy értesült, Ausztriának területi követelései vannak Magyarországgal szemben. De ennek ellenére is azt határozták, hogy az osztrákoknak június 2-án átnyújtandó békefeltételekben Ausztria és Magyarország között az 1914-es határ szerepeljen végleges államhatárként. A június 16-i osztrák válasz már felsorolta azokat az érveket, amelyek az osztrákok véleménye szerint indokolttá tennék Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolását, s egyúttal kérte a népszavazás elrendelését.
Minden jel arra vall, hogy ezeket a kívánságokat osztrák hivatalos körökben a cseh korridor-terv meghiúsulása és Dél-Tirol küszöbönálló elvesztéséért valami kárpótlás keresésének a vágya ébresztette fel. Mindenesetre tény, hogy az osztrákok fellépése a cseh akció zátonyra jutása után következett. Jellemző az is, hogy Renner osztrák kancellár terveik véghezvitelében, a magyarok ellenállásával szemben, a cseheknél keresett támaszt. Beneš ugyan az osztrákok mozgolódásának hírére 1919. július 3-án Clemenceau-hoz jegyzéket intézett, amelyben tiltakozott Nyugat-Magyarországnak Ausztriához csatolása ellen, s egyúttal felvetett egy gondolatot, hogy ha már nem lehetett megvalósítani a szláv folyosót, akkor legalább semlegesítsék és helyezzék a népszövetség felügyelete alá ezt a területet. Ausztriának különben sincs több joga néprajzi alapon Nyugat-Magyarországhoz, mint Csehszlovákiának, minthogy lakossága egyharmad arányban oszlik meg szlávok, magyarok és németek között. Mindenesetre kéri, hogy mielőtt a Legfelsőbb Tanács döntene Ausztria és Magyarország között, vegye fontolóra, nem akadna-e egy harmadik, a csehek által javasolt vagy ahhoz hasonló megoldás. A végső döntés alkalmával, július 11-én azonban Pašiè és Trumbiè, a szerb és a horvát kiküldött figyelmét és energiáját más, speciálisan délszláv problémára összpontosította, s a cseheket érvelésükben nem támogatta. Az amerikai, angol, francia és a japán delegátus véleménye alapján úgy döntöttek, hogy Nyugat-Magyarországot a pozsony-csornai vasútvonal kivételével Ausztriához csatolják. Itália a végzéshez nem csatlakozott, s egy, mindmáig közelebbről nem ismert, új megoldást javasolt. A pozsony-csornai vasút és a hozzá tartozó terület az osztrákok tiltakozása ellenére a cseh korridorkövetelések csökevényeként maradt meg Magyarországnál. A tanácsnak ugyanis az volt a véleménye, hogy Pozsonynak, Morvaország empóriumának mind osztrák, mind magyar területen át biztosítani kell a kijutást az Adriához. Így, ha az egyik országgal megromlanék is Csehszlovákia viszonya, a másik területén még fenn tudná tartani életfontosságú összeköttetését a tengerrel.

 

Az orosz–lengyel háború hatása a nyugat-magyarországi kérdésre

 

Ez volt a maximuma annak, amit a korridorkérdésben Csehország el tudott érni. Közben ugyanis lényegesen módosult legfőbb támogatójának, Franciaországnak külpolitikája. A jobboldali rezsim alatt konszolidálódó Magyarország és az osztrák legitimista körök közelebb jutottak a francia köztársasághoz. Az osztrák baloldal pedig a csehekkel keresett kapcsolatokat. Franciaország a háború után arra törekedett, hogy a szláv államokat politikájának minden húzásánál készséges társaként használhassa fel. Egy ideig tudta érvényesíteni akaratát. Amikor azonban 1919–1920 fordulóján kiéleződött a lengyel–orosz viszony s a polgári jellegű francia köztársaság a bolsevistaellenes lengyelek mellé állt, keleti politikájában törés következett be. Minthogy a csehek nem voltak hajlandók megadni az oroszok ellen azt a segítséget, amelyet tőlük a franciák kívántak a lengyelek érdekében, a francia diplomácia érdeklődése egyszeriben Ausztria és Magyarország felé fordult. Sikerült Magyarországgal megállapodást kötni, mely szerint a magyarok nemcsak átengedik országukon a lengyeleknek szánt francia hadianyagot, hanem mintegy 100 000 főnyi hadsereggel is támogatják a lengyeleket. Briand Károly királynak Magyarországra való visszatérése esetére megígérte a kérdésben Franciaország jóindulatú semlegességét. A franciák ugyanis a csonka monarchia visszaállítására gondoltak, amelyben akkor még a kisantantnál is készségesebb és hűségesebb politikai eszközre számítottak. Hogy a Habsburg-restaurációval párhuzamosan, a lengyeleknek nyújtandó segély fejében mit ígértek Magyarországnak, egész pontosan nem lehet tudni. Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolásának megakadályozása mindenesetre szerepelt az ígéretek között. Ez lehetett az oka, a kétségtelenül meglévő erkölcsi szempontok mellett annak, hogy az osztrák keresztényszocialisták körében hangok hallatszottak, amelyek a magyarokkal való jó viszony fenntartása érdekében Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása ellen foglaltak állást. Keresztényszocialista körökben általános volt a vélemény, hogy Nyugat-Magyarországból lehetőleg ne váljék egy új Elzász-Lotharingia. Ugyanakkor az osztrák szocialisták a francia fordulattól megdöbbent csehekkel kerestek kapcsolatot. Karl Renner 1920 januárjában a nyugat-magyarországi kérdés tekintetében, a keresztényszocialista, konzervatív sajtó aggódó figyelmeztetése ellenére, megállapodásra jutott Benešsel Prágában. Erről a találkozóról két évvel később Renner azt mondta, hogy Csehszlovákia és Ausztria csupán egy esetleges magyar támadás elhárítása végett egyezett meg bizonyos dolgokban. Magyarország – nyilván a cseh–osztrák közeledés egyensúlyozására – eddigi álláspontjának elvi alapjait lényegesen módosította. 1920. február 14-én a magyar kormány Bécsnek jegyzéket nyújtott át, amelyben lemondott a történelmi jog érvényesítéséről, és Nyugat-Magyarország hovatartozásának kérdésében népszavazást ajánlott. Egyszersmind hangoztatta, hogy megegyezés esetén a szabad kereskedelmi forgalom alapján biztosítja Ausztria mezőgazdasági szükségleteinek teljes kielégítését.
Közben az európai helyzet változása újabb fordulatot hozott a nyugat-magyarországi kérdés fejlődésében.
Weygand, illetve a lengyel hadsereg győzelme az oroszok felett a korábbi francia–magyar megállapodást értelmétől fosztotta meg. A franciák számára pedig lehetővé tette, hogy a szemükben mégis reálisabbnak látszó kisantant vonalat tartsák fenn a kevésbé életképesnek ígérkező csonka Habsburg-monarchia támogatása helyett. De kezükben tartották az utóbbi elképzelés megvalósításának szálait is. Ennek keretén belül szerepelt Nyugat-Magyarország meghagyása az ősi állami kötelékekben. A franciákat az Anschlusstól való félelem irányította. Azt tartották, hogy a helyzet ilyetén alakulása esetén jobb minél kisebb Ausztriát odaengedni zsákmányul a birodalomnak. Kétségtelen, hogy a francia diplomácia állásfoglalásának ez adott bizonyos külpolitikai súlyt Károly király visszatérési kísérleteinek és a magyar ellenállásnak a nyugati határvidéken. Károly 1921. tavaszi és őszi visszatérési kísérleteit a kisantant, főleg Jugoszlávia határozott fellépése miatt meghiúsult. A kisantantot ezen a ponton Itália is támogatta, amely a Habsburg-monarchia csonka restaurációjától is legalább annyira féltette közép-európai pozícióját, mint a szláv tömbtől. Franciaország két kísérlet alatt háttérben maradt. Várt az események végső kimenetelére. A dolgok tisztázásával azután az erősebbnek bizonyult fél mellett foglalt állást. Az Olasz- és Franciaország között 1921 júliusában megkötött egyezmény értelmében Itália a burgenlandi kérdésben szabad kezet kapott.
A kisantant utolsó fellépésére a nyugat-magyarországi eseményekkel kapcsolatban az után került sor, hogy 1921. augusztus 28-án, miután a trianoni békeszerződés életbe lépett, és az osztrák csendőrök megkezdték Nyugat-Magyarország bekebelezését, a bevonuló egységeket a magyar felkelők visszavetették a régi határon túlra. A gyalogsági fegyverekkel vívott harc elhúzódása azután alkalmat adott Itáliának és Csehszlovákiának arra, hogy a kérdés kapcsán ismét megkíséreljék Ausztriára és Magyarországra kiterjeszteni befolyásukat. Bár a csehek kijelentették, hogy a Masaryk és Hainisch, illetve Beneš és Schober között létrejött hallstatti megállapodás mellett – mely szerint Csehszlovákia garantálja a saint-germaini szerződés területi intézkedéseit – kitartanak, Beneš mégis hajlandó volt a közvetítésre Ausztria és Magyarország között. 1921. szeptember 22-én Hainburgban Schober elé terjesztette a magyaroknak azt a hozzá eljuttatott javaslatát, hogy Sopron átengedése fejében lemondanak egész Nyugat-Magyarországról. Beneš a közvetítéssel mindkét államot le akarta kötelezni, az olasz diplomácia azonban gyorsabban és erélyesebben járt el, elébe vágott a cseheknek. Október 13-ra meghívta Ausztria és Magyarország képviselőit Velencébe a kérdés békés rendezése végett. A Bethlen István miniszterelnök, Schober kancellár és Della Torretta márki által aláírt velencei egyezmény értelmében került sor Sopronban és környékének nyolc községében (Ágfalván, Bánfalván, Fertőrákoson, Harkán, Bozon, Balfon, Kópházán és Nagycenken) az állami hovatartozást eldöntő népszavazásra.



« vissza