Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar agykutatás száz éve 1870-1970

Sir John Eccles, ausztrál Nobel-díjas idegélettan-tudós, az idegrendszer-kutatás 20. századi kiemelkedő személyisége szerint az embert elsősorban agya emelte ki az állatvilágból. Véleménye szerint a Homo sapiens agya az univerzum legbonyolultabb, ugyanakkor legcsodálatosabb produktuma, szerkezete, amelynek legalább megközelítő megértése a tudományos kutatások egyik legnagyobb, ugyanakkor gyönyörű feladata. Mai (még mindig eléggé hézagos) tudásunk az agyról mindenben alátámasztja Eccles vélekedését; hiszen ehhez a 200 milliárd idegsejtből álló, mintegy 1400 grammos állományhoz köthető az emberi gondolkodás, a fejlett látás és kommunikáció, a túlélés számára teljesen „irreleváns művészeti tevékenység (és élvezete), az alkotóképesség, a humorérzék, a fejlett érzelmi élet, hogy csak néhányat említsünk az emberre jellemző, agyhoz köthető tulajdonságokból, – egyszóval, az emberi kultúra, civilizáció kialakítása (de reményeink szerint nem elpusztítása.). A „szerkezet Eccles által is jelzett komplexitására, bonyolultságára jellemző, hogy a 200 milliárd idegsejtet egymással összekötő kapcsolatok (szinapszisok, görög szóból) száma hihetetlenül magas, már az 1000-2000 billió nagyságrendhez tartozik – s ezt tovább „bonyolítja az, hogy a fantasztikus hálózatos szerkezet alkotóelemei, az idegsejtek maguk is milliónyi, a működéshez szükséges fehérje, fehérje-cukor, nukleinsav-molekulát tartalmaznak, amelyek az egyes idegsejtek jellegzetességeit is meghatározzák. Sok mindent kezdünk érteni az emberi agy működéséből, köszönhetően az elmúlt évtizedek rendkívül gyors fejlődésének a kutatásokban.
E fejlődés eredményezte az 1990 és 2000 közötti időre, Bush elnök által meghirdetett, Decade of the Brain globálissá váló kutatási programot is, melyhez – már csak tradícióink miatt is – Európában először, s kormányszinten hazánk csatlakozott. A hagyományok ugyanis erőteljesen határozhatják meg a jelen tudományos aktivitását – s ebben, vagyis az idegrendszer kutatásában Magyarország valóban erős gyökerekkel rendelkezik. Olyan nemzetközileg is jelentős tradíciókkal, amelyek tudományos iskolák kialakításán keresztül tették, teszik lehetővé, hogy a mai magyar neurobiológia – „határainkon belül és kívül – produkcióját tekintve az élcsoportba tartozik. Ez pedig a magyar tudományosság jövője szempontjából is lényeges, hiszen a következő (tudás alapú) évszázad valószínűsíthetően vezető tudományterületei többek között az idegrendszeri kutatástól sem független információs technológia mellett éppen a biológia – biotechnológia – és neurobiológia lesznek.
A közelmúltat, a jelent, de még inkább a jövőt tehát a múlt eseményei, értékei határozzák meg. Így van ez a magyar tudományosság egyik kiemelhető területével, az agykutatással is.
Tekintsük át tehát, ha csak vázlatosan is, a magyar agykutatás történetét, azokkal a kiváló tudósokkal, akik ezt a történelmet az 1870 és 1970 közötti száz esztendőben hazánkban írták, s akik meghatározták e tudományterület magyarországi jelenét, s reményeink szerint jövőjét is.
Az agykutatásnak, az egész idegrendszer kutatásának gazdag történelmi hagyományai vannak Magyarországon, amelyek visszanyúlnak a 19. század második feléig. Ekkor, szinte egy időben működött Magyarország különböző egyetemein négy Európa-hírű idegrendszer-kutató: Apáthy István, Hőgyes Endre, Lenhossék Mihály és Schaffer Károly. Apáthy és Lenhossék idegmorfológusok, közelebbről ideghisztológusok voltak, akik a múlt század végi és a 20. század első négy évtizedére is átterjedő, a neurobiológia alapkérdését érintő vitában homlokegyenest ellenkező álláspontot képviseltek. A vita – amelynek kimenetele a jelen neurobiológiáját, agykutatását is jelentősen befolyásolta – akörül forgott, hogy milyen az idegrendszer elemi felépítése. A korabeli európai agykutató laboratóriumokban, így Magyarországon is két koncepció alakult ki. Az egyik szerint az idegrendszert alkotó idegsejtek nyúlványaik révén folytonos hálózatot alkotnak (kontinuitástan). Apáthy élete végéig (az 1920-as évek elején halt meg) e tábornak volt prominens képviselője. Bár ma már tudjuk, hogy e koncepció téves volt, Apáthy vizsgálatai, elsősorban az úgynevezett neurofibrillák, vagyis az idegnyúlványokban található fehérje természetű mikrofonalak tekintetében sok lényeges és ma is felhasználható adatot szolgáltatnak. (Apáthy a Trianon előtti Magyarország utolsó éveiben nagyon bátor közéleti szerepet is vállalt: 1918-ban ő lett – rövid időre – Erdély kormányzója, az erdélyi kulturális, tudományos értékek, az akkori fejlett erdélyi civilizáció önkéntes védelmezője, bár sajnálatosan rövid ideig). Lenhossék Mihály a Ramón y Cajal spanyol Nobel-díjas tudós által kifejlesztett neurontan jeles magyarországi képviselője volt. A neurontan az idegrendszert mint egymással csak megszakított összeköttetések útján érintkező, egyedi idegsejtek hálózatát írja le (kontiguitástan), ahol a speciális összeköttetések, a szinapszisok kiemelt fontosságúak az egész agyi-idegi működés szempontjából. Ma már – nem utolsósorban az elektronmikroszkóp 1950 utáni bevezetésének köszönhetően – tudjuk, hogy a neurontan elképzelése az idegrendszer felépítéséről, s közvetve működéséről is, helyes. Mégis, Lenhossék jóval az elektronmikroszkópos korszak előtt (ő maga 1934-ben halt meg) néhány alapvető morfológiai megfigyeléssel hozzájárult ahhoz, hogy a neurontan konzekvenciái az idegélettanban, idegkórtanban egyaránt, jóval e tan végleges elismerése előtt érvényesülhessenek.
Apáthynak, illetve az általa képviselt koncepciónak folytatói Magyarországon nem voltak. Lenhossék azonban meghatározó szerepet játszott a ma különösen is virágzó magyar neuromorfológiai iskola kialakításában. A folytonosságot az iskola egyik kései tanítványa, Szentágothai János biztosította. A magyar neuroanatómus iskola aktivitására még visszatérünk, annál is inkább, mert ez a magyar idegrendszer-kutatás egyik olyan irányzata, amely a kis ország lehetőségeinek figyelembevételével többé-kevésbé sikeresen képes lépést tartani a ma különösen gyorsuló tudományfejlődéssel.
Hőgyes Endre tulajdonképpen talán a legeredetibb hazai idegélettanásznak tekinthető. A labirintusreflexszel kapcsolatos vizsgálatai és eredményei 1875–1880 között évtizedekkel megelőzték korát, és jelentősen befolyásolták például Békéssy György (a hallás elméletének 1961-ben Nobel-díjjal kitüntetettje) hazai munkásságát az 1930-as években, vagy Szentágothainak az 1940–50-es években folytatott vizsgálatait a labirintusreflex és a szemmozgások közötti kapcsolatról. (E tudományterület különösen fontos lett az űrrepülések, űrkutatás korszakában, s nem véletlen, hogy gyümölcsöző együttműködés alakult ki – alapkutatási szinten – külföldi és magyar laboratóriumok között.) – Hőgyes sajnos megfelelő korabeli reflexiók híján e vizsgálatait abbahagyta, iskolát nem hagyott hátra. Ez magyarázza részben azt a furcsa tényt, hogy a magyar idegélettani kutatások csak az 1930-as, még inkább az 1940-es években indultak fejlődésnek.
Schaffer Károly, ideggyógyász professzor az idegkórtan világhírű kutatója volt, aki elsőként elemezte és magyarázta az úgynevezett Tay-Sachs-kórt, az idegrendszer egyik, szerencsére nem gyakori, súlyos anyagcsere-megbetegedését, s igen fontos, ma is aktívan működő neuropatológiai iskolát teremtett, s hagyott hátra. A tanítványok – Miskolczy Dezső, aki 1945 után még hosszú ideig a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem meghatározó személyisége volt, Sántha Kálmán (Debreceni Orvostudományi Egyetem) és Környei István (Pécsi Orvostudományi Egyetem) – maguk is különböző neuropatológiai irányzatokat hoztak létre, mint arról még szó lesz.
Az agykutatás három irányzatának, a neuromorfológiának, neuropatológiának és részben az idegélettannak tehát nemzetközi szintű előfutárai voltak Magyarországon a múlt század végén, illetve e század elején. Részben ez tette lehetővé az agykutatás gyorsuló fejlődését, valamint újabb irányzatok (neurofarmakológia, neurokémia, neuroendokrinológia, neurogenetika, stb.) későbbi kialakulását az 1930-40-es évektől kezdve. Különösen fontos volt a további fejlődés, és a Magyarországon ma is működő irányzatok gyümölcsöző működése szempontjából a 40-es években történt, néhány alapvető változás. Ezek közül is talán legfontosabb a Magyar Tudományos Akadémia 1945 után bekövetkezett demokratizálása és modernizálása, minthogy ez tette lehetővé az agykutatás igen gyors fejlődését mind alapkutatás, mind alkalmazott (klinikai) kutatás szinten. Ma az agykutató laboratóriumok többsége az Akadémia, az Egészségügyi, valamint Oktatási Minisztérium és az OTKA jelentős anyagi támogatásával működik – a háború előtt ez a támogatás viszonylag csekély mértékű volt. Tekintsük át az 1940-es és 1970-es évek között végbement fejlődést a neurobiológia különböző ágazataiban.

Ideganatómia

A klasszikus értelemben vett neuroanatómiai kutatások a felszabadulás után elsősorban a pécsi, kisebb mértékben a szegedi és budapesti egyetemek Anatómiai, illetve Állattani Intézetében folytatódtak. A Szegedi Állattani Intézetben dolgozott, egészen 1965-ben történt nyugdíjazásáig Ábrahám Ambrus akadémikus, maga is a neurontan egyik jeles hazai képviselője. Ő a gerinctelen és gerinces állatok perifériás idegrendszerének, receptorainak, illetve vegetatív idegrendszerének fénymikroszkópos elemzésében végzett maradandót. Új ezüstnitrát-impregnációs módszert dolgozott ki, amellyel a legfinomabb idegrostok és végződéseik előtűnnek.
A lenhosséki hagyományok egyenes folytatását a pécsi Anatómiai Intézetben találhatjuk meg, ahol Szentágothai János akadémikus vezetése mellett fiatalokból álló gárda, elsősorban kísérletes ideganatómiai vizsgálatokat folytatott. Ezek közé tartozott a másodlagos axondegeneráció segítségével különböző gerincvelői és agytörzsi pályák azonosítása. E kísérletes módszer lehetővé tette, hogy az anatómiát funkcionális tudományként kezeljék. Szentágothai Pécsett végezte a 40-es évek végén és az 50-es évek elején a rágóizom-reflexre, a labirintus és a szemmozgások közötti pontos kapcsolatokra, egyes gerincvelői reflexekre vonatkozó alapvető kutatásait – akkoriban még műszerrel alig rendelkező laboratóriumában. Később, az 1950-es évek végén jelentős fordulatot jelentett a kutatásokban is az elektronmikroszkópos technika bevezetése. Ennek és a hagyományos, de ma is nélkülözhetetlen Golgi-impregnációs, fénymikroszkópos technika megfelelő kombinációjával sikerült Szentágothainak és munkatársainak a kisagykéreg belső kapcsolatait, funkcionális struktúráját olyan szinten vizsgálni, amely lehetővé tette az első, részben még ma is elfogadott kisagykérgi működési modell Szentágothai által történt kidolgozását. Ezt a modellt vette át a 60-as években a már a bevezetésben is említett Sir John Eccles, Nobel-díjas neurofiziológus is. A két iskola (Szentágothai: neuromorfológia, Eccles: neurofiziológia) gyümölcsöző együttműködésének lett az eredménye – Ito japán kutató közreműködésével – az a világhírre szert tett összefoglaló könyv, amely sok részletében még ma is érvényes, teljes képet adott egyik legkülönösebb agyrészletünk, a kisagy valószínű működéséről. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a „kisagy nem is olyan kicsi, ha figyelembe vesszük, hogy összes idegsejtjeink fele, körülbelül 100 milliárd neuron itt található!) Ugyancsak Pécsett, majd Szentágothai Budapestre kerülésével (1963) az itteni Anatómiai Intézetben indult meg a nagyagykéreg funkcionális szerkezetének, a talamusz, s elsősorban a látás kéregalatti központjának, belső és külső kapcsolatainak úgynevezett szinaptológiai vizsgálata. A nagyagykéreg vizsgálatából fejlesztette ki ezután Szentágothai a multimodális, neuronhálózati koncepcióját, amely a neurofiziológiai, s részben magatartás-fiziológiai eredményekkel is jó összhangban áll.
A kéregalatti látórendszer szisztematikus, kísérletes fény- és elektronmikroszkópos vizsgálata ugyancsak megfelelő működési modell kialakításához vezetett. Hasonlóképpen a gerincvelő belső, szinaptológiai vizsgálata is jelentősen bővítette a gerincvelő működéséről ma vallott nézeteinket.
Az 1960-as évektől mind nagyobb súlyt kapott a neuroanatómiai vizsgálatokban a kvantitatív és sztereológiai megközelítés, valamint új, modern módszerek (autoradiográfia, tormaperoxidázos és más, anterográd és retrográd jelzőmódszer rostok és kapcsolatok, szinapszisok azonosítására) bevezetése, amely lehetővé tette mindezen komplex módszerek (részben matematikai-elméleti aspektussal is kiegészítve) igénybevételével egyes specifikus neuronhálózatok (nagyagykéreg, kéregalatti központok, halló-látórendszer, kisagy, agytörzs) funkciós morfológiai vizsgálatát. A Szentágothai-iskolában nevelődött tanítványok ma több hazai intézetben, de a világ más régióiban is működnek, részben maguk is új iskolát létrehozva.
Ugyancsak a budapesti orvosegyetemen, a II. sz. Anatómiai Intézetben nemzetközi szintű kutatások folytak már a 60-as évek óta a látóreceptor sejtek molekuláris morfológiája körében.

Neurohisztokémia

Ez részben a neuromorfológia egyik speciális, az 50-es évektől kifejlődő modern ágazatának tekinthető. Az idegsejtek és kapcsolataik kémiai, biokémiai, enzimkémiai összetételét kutatja: metszeteken, fény- vagy elektronmikroszkóppal, azaz végeredményben strukturális módszerekkel. E specializált neuromorfológiának kiemelkedő képviselője az az iskola, amely a szegedi Anatómiai Intézetben működött az elmúlt évtizedekben. A kutatások a kémiai szinaptikus ingerületátvitel szerkezeti alapjainak feltárására irányultak. Jelentős eredmény volt az egyik legismertebb kémiai ingerületátvivő anyag, az acetilkolin szintézisének lokalizálása az idegvégződésekben, valamint egyes fehérjebontó enzimek elektronmikroszkópos szintű lokalizálása a szinapszisok környékén. Adataik arra utalnak, hogy a fehérjéknek, polipeptideknek és az őket bontó enzimeknek nagy fontosságuk van az ingerületátviteli folyamatokban.

Neurokémia

Ez a biokémia egy speciális ágazata, amely az idegsejtek, idegszövet tisztán kémiai módszerekkel történő vizsgálatát végzi. Két szegedi laboratóriumban (nem véletlen: Szentgyörgyi Albert itt működött a 30-as és korai 40-es években!) kezdődtek neurokémiai kutatások. A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjának Biokémiai Intézetében egy kisebb csoport katecholamin (egyike a fontos ingerületátvivő anyagoknak) és hasonló (pl. opiát) vegyületek, valamint az őket felvevő, úgynevezett receptor fehérjék anyagcseréjével foglalkozott. (Egyébként a Szegedi Biológiai Központ négy nagy intézetével – Biofizikai, Biokémiai, Növényélettani és Genetikai – egyike Közép-Európa legjobban, legmodernebbül felszerelt biológiai kutatóintézeteinek. Több mint száz kutató dolgozik ott, s lehetőség van 20-30 vendég kutató állandó foglalkoztatására is.) – A másik szegedi intézet, ahol neurokémiai kutatások folytak, az Orvosegyetem Neurológiai Klinikája volt (prof. Huszár István). Itt elsősorban a kóros idegrendszer és agy kémiai sajátosságait vizsgálták, mint az ideg-izom összeköttetések szénhidrát-anyagcseréjének zavarai, az idegrostokat felhüvelyező velőshüvelyek kóros leépülésének mechanizmusa, valamint a schizophrenia kémiai patológiája.

Neuroembriológia

Az idegrendszer, agy, illetve idegsejthálózatok kifejlődésének törvényszerűségeit kutatja. Egyetlen, de igen jelentős bázisa alakult ki Magyarországon: az 50-es években a pécsi egyetem anatómiai tanszékén. Különböző agytelepek, szem- és végtagtelepek korai transzplantációjával (elsősorban kétéltűeken és madarakon) azt igazolták, hogy a gerincvelői (s valószínűen sok más agyi) mechanizmus genetikusan be van építve az idegsejtek hálózatába, és ezek kifejlődése gyakorlatilag független a perifériáról, vagy éppen a központból folyamatosan érkező behatásoktól.

Neuroendokrinológia

Az agy bizonyos területei, elsősorban az agyalapi hipotalamusz és az agyalapi mirigyek, valamint más belső elválasztású mirigyek (például pajzsmirigy, mellékvese) között igen szoros kooperáció van, ami egy egységes rendszer, a neuroendokrin szabályozási rendszer működésében valósul meg. Ez a részben agykutatási ágazat Magyarországon csak 1945 után fejlődött ki, mindjárt legalább három iskola kialakulásával. Az egyik, inkább morfológiai irányzatú a Szentágothai vezette pécsi Anatómiai Intézetben, ahol a hipotalamusz szerepét kutatták az agyalapi mirigy hormontermelésének szabályozásában, illetve a mirigy által termelt hormonok „visszajelentő „feed-back hatását vizsgálták a hipotalamuszban található idegi szerkezetekre. Az irányzat ma már modern eszközökkel (izotóppal jelölt hormonok, illetve immunhisztológia) továbbra is a két rendszer (hipotalamusz és belső elválasztású mirigyek) közötti kölcsönhatások vizsgálatát folytatja. A pécsi Élettani Intézetben ugyancsak a 40-es évektől kezdve a neuroendokrin rendszernek a magatartási és általános alkalmazkodási reakciókra gyakorolt hatását tanulmányozták, ennek megfelelően elsősorban elektrofiziológiai és magatartás-vizsgálati technikákkal. Ugyanezen intézetben egyes hormonok hipotalamikus receptorait, valamint a hormonoknak az idegrendszer fejlődésére gyakorolt hatását is tanulmányozták.
Ugyancsak jelentős iskola alakult ki a Korpássy professzor által vezetett szegedi Kórbonctani Intézetben, ahol az agyfüggelékmirigy hátsó lebenyének hormonjaival foglalkoztak – nemzetközileg is elismert szinten.
A budapesti II. sz. Anatómiai Intézet egyik régebbi (1958-ban kezdett) témája a gerinctelenek idegrendszerében igen gyakori, úgynevezett neuroszekréciós idegsejtek tanulmányozása volt. (A neuroszekréciós idegsejtek hormonszerű anyagokat termelnek, amelyek közvetlenül az érpályába jutnak.) Ugyanitt 1970 óta, kiterjedt kutatások folynak a hipotalamusz belső idegi kapcsolatainak, összeköttetéseinek felderítésére.

Idegélettan

Az agykutatás ezen kiemelt fontosságú ágazata főként a második világháború után indult fejlődésnek Magyarországon. Hőgyes múlt századi kezdeményezésének – amint említettük – nem volt egyenes folytatása. Így tulajdonképpen az első idegélettani irányzat hazánkban csak a 30-as évek végén alakult ki, elsősorban azáltal, hogy Lissák Kálmán professzor két évet töltött Amerikában W. Cannon intézetében, főként az akkor újonnan felfedezett acetilkolin átvivőanyag tanulmányozásával. Lissák pécsi Élettani Intézetében az 50-es évektől mindazonáltal nem annyira elemi idegjelenségekkel, hanem komplexebb idegi tevékenységek vizsgálatával foglalkozó kutatócsoport (Grastyán Endre vezetésével) alakult ki. Nemzetközi szintű eredményeket értek el az orientáció, a motiváció-megerősítés, illetve ezeknek a tanulással való szoros kapcsolata vizsgálatában. Grastyán eredményei új tanuláskoncepció kialakításához vezettek, amelynek egyik fontos eleme az a megállapítás, hogy a tanulás folyamata mindig valamilyen gátlás ideiglenes felfüggesztésével, illetve egy pozitív visszajelentés megjelenésével kapcsolatos. Grastyán tanuláselmélete, amelyet kiterjesztett a játék szerepére az agy normális működésében (akadémiai székfoglalójának címe: A játék neurobiológiája volt!) – szinte közvetlenül alkalmazható a pedagógia egyes elméleti és gyakorlati problémáira.
Az 50-es évek közepétől a budapesti egyetem Összehasonlító Élettani Intézetében alakult ki jelentős idegélettani kutatóbázis. Két fő vonalon folytak a kutatások; részben a kondicionálás és tanulás elemi (kémiai, szinaptikus, sejtszintű és elemi neuronhálózati) mechanizmusait kutatták, másrészt a zsigerek különböző reflexeinek és a központi idegrendszerrel és magatartással való kapcsolatainak elemző vizsgálatát végezték.
A tihanyi Biológiai Intézetben a 60-as évek óta puhatestűek és rovarok idegrendszerét vizsgálják. A vizsgálatok kiterjednek a puhatestű (és rovar) idegsejtek elemi tevékenységének biofizikai és elektrofiziológiai, biokémiai, valamint szerkezeti, morfológiai elemzésére, többek között a szerotonin–katecholamin antagonizmus szerepére a szezonális aktivitások, életritmusok kialakításában. (A két vegyület magasabb rendű gerincesekben is fontos szerepet játszik egyes ritmusok, mint az alvás-ébrenlét szabályozásában). A gerinctelen idegsejtek és hálózatok funkcionális morfológiai vizsgálata ugyancsak nemzetközi szinten folyik. Idegélettani kutatócsoport működött a 60-as évektől a szegedi egyetem Összehasonlító Élettani Intézetében is, ahol a kiváltott agykérgi potenciálokat, azok keletkezési mechanizmusát vizsgálták a hallókéregben, valamint az acetilkolin ingerületátvivő anyag receptorainak szerepét az úgynevezett kúszó depresszió kialakulásában.

Neurofarmakológia

A két háború között Issekutz Béla, szegedi professzor foglalkozott gyógyszerkutatással (egyben az eredmények hasznosítására is gondolt!), és jelentős iskolát alapított, amely főképpen Budapesten működött tovább. Az agy, illetve idegrendszer működésére ható gyógyszerek gyakorlati célokat szolgáló kutatása éppen ezért a 40-50-es évektől elsősorban a nagy budapesti gyógyszergyárakban folyt – a privatizáció előtt, azaz 1990-ig. Az ezekhez kapcsolódó Gyógyszerkutató Intézetben számos olyan idegnyugtatót, illetve idegrendszeri megbetegedések kezelésére alkalmas gyógyszert állítottak elő, amelyek jelentős mértékben járultak hozzá a magyargyógyszeripar kivívott nemzetközi hírnevéhez (például No-spa). Elméleti kutatások (de mindig a gyakorlathoz kapcsolódóan) folytak ezen kívül a budapesti orvosegyetem Gyógyszertani Intézetében, ahol az úgynevezett biogén aminok anyagcseréjének, illetve az anyagcsere bizonyos gyógyszerekkel való befolyásolhatóságának vizsgálata kezdődött a 60-as évek elején. Ennek közvetlen gyógyászati jelentősége is volt (s ma is van!) az antidepresszáns, illetve a Parkinson-kór megelőzésében világhírre szert tett anyag (Deprenyl) előállításában.

Neuropatológia és agykeringés

A pécsi Neurológiai Klinikán (eredetileg Környei István akadémikus vezetése alatt) a velőhüvely elvesztésének kóros folyamatait tanulmányozták az 50-es évektől. Másutt is foglalkoztak az agyi vérkeringés szabályozásának problematikájával, például a debreceni Neurológiai Klinikán, vagy a budapesti Neurológiai Klinikán. E vizsgálatok központi magva az a felismerés, hogy az agyi keringés, szöveti anyagcsere és a speciális idegi tevékenység egymástól elválaszthatatlanok, és csak együttesen értékelhetők mind az alapkutatásban, mind a klinikai gyakorlatban. A pécsi Kórélettani Intézetben (prof. Donhoffer Szilárd) a központi idegrendszernek a testhőmérséklet szabályozásában játszott szerepét vizsgálták.

Elméleti neurobiológia

Egyik legfiatalabb ága az agykutatásnak, amely a 60-as évek vége óta indult fejlődésnek Magyarországon. A budapesti Anatómiai Intézetben (Szentágothai János vezetésével) a kisagykéreg számítógépes modellezését végezték el. Ugyanitt, kizárólag matematikai apparátus segítségével értelmezték kéregalatti központok információfeldolgozó működését, valamint új elméletet fejlesztettek ki elemi idegsejthálózatok működésére és egy idegsejt sokféle működésének értelmezésére. (Nem véletlen, hogy az 50-es évek végén éppen Szentágothai János és a matematikus Rényi Alfréd próbálkoztak együttesen az idegrendszer működésének matematikai megközelítésével. E kooperáció kezdeti eredményeit – amelynek Rényi Alfréd sajnálatosan fiatalon bekövetkezett halála vetett véget – közös közlemény foglalta össze.)
Az automata-elmélet egy továbbfejlesztett változatát alkalmazták (pécsi Anatómiai Intézet) egyes gerincvelői működések magyarázatára.
Mint a fentiekből látható Magyarországon az agy-, illetve idegrendszer-kutatás régebben is, de különösen a 40-es évektől jelentős, nemzetközi mércével mérhető eredményeket produkált. Magyarország kis ország. Ennek tudható be, hogy az agykutatás teljes spektrumának átfogó kutatására az összes lehetőségek eo ipso nem lehetnek meg. Már jóval a II. világháború előtt csak a neurobiológia néhány alapágazatában alakultak ki kutatások. (Elsősorban neuromorfológia, neuropatológia). A gazdagabb nemzetközi kapcsolatok kialakulása a 30-as évektől azonban jelentős inspirációt jelentettek olyan újabb ágazatok kialakítására, mint a modern idegélettan, vagy neuroembriológia. Látható azonban, hogy elsősorban az alapkutatás jellegű irányzatok fejlődtek különösképpen, míg komolyabb tradíciók hiányában a klinikai idegrendszer-kutatás nem, vagy csak sokkal később indult fejlődésnek. Azt is mondhatnánk, hogy a kis országoknál nem szokatlan, bizonyos értelemben szerényebb műszerezettség mellett elsősorban az „agyi-kutatói kapacitás kihasználása és hasznosítása került előtérbe. Ennek egyenes következménye volt a viszonylag szerényebb műszerezettséggel (bár elektronmikroszkóp nélkül modern struktúrakutatás már a 60-70-es években is elképzelhetetlen volt) is megfelelőképpen operáló neuromorfológia – tradícióktól is támogatott – kifejlődése Magyarországon. Jóllehet az idegélettan csak 1945 után indult fejlődésnek, jobban felszerelt laboratóriumokban már komoly, s ugyancsak nemzetközi szintű kutatómunka vált lehetségessé. Látható, hogy más ágazatok (neurofarmakológia, neuroembriológia, elméleti neurobiológia, stb.) amelyek ugyancsak 1945 után (egyes esetekben csak a 60-as évek végétől) nyertek polgárjogot Magyarországon, jelentős, gyakran gyakorlati célokra is könnyen felhasználható eredményeket produkáltak. Végeredményben a 70-es évekre kialakulófélben volt Magyarországon egy egységes, interdiszciplináris jellegű neurobiológia, elsősorban alapkutatás jelleggel, de mindig bevallottan azzal a gondolattal, hogy eredményei átültethetők lesznek a gyakorlatba.
A magyar neurobiológiai agykutató közösség gazdag kapcsolatokkal rendelkezett Európa és Amerika számos országának kutatólaboratóriumaival, még a „szocializmus 1956 utáni egyébként inkább sötét színekkel jellemezhető, vasfüggönnyel elzárt periódusában is. A magyar agykutatásra egyébként – mint az az előzőekből is kitűnik – mindig jellemző volt nagy tudós egyéniségek szerencsés befolyása, ráhatása. Ez mindig, s részben ma is meghatározza a magyar neurobiológiai kutatások „agy-kapacitást különösen értékelő értékrendjét. Természetesen, ma már megfelelő műszerezettség nélkül illuzórikus modern neurobiológia kutatásokba akár belekezdeni. Mégis, azt hisszük, hogy az egyéni képességek, képzelő- és alkotóerő ma legalább olyan fontos tényezői az eredményes agykutatásnak, mint 50 évvel ezelőtt, amikor műszerek hiányában gyakran csak az agyunkra voltunk utalva.
A 70-es évektől napjainkig tartó gyorsulás, a magyar agykutatás jelenlegi helyzete, a kutatási trendek modernizálódása, változása, az „új generáció nemzetközi kapcsolatokban is gazdagodó kiváló tevékenysége – beleértve jelentős kutatóexportunkat is – külön dolgozat témája lehetne. Annál is inkább, mert az 1870 és 1970 közötti száz évben, a „gyökereken, úgy tűnik, mára egészséges fa nőtt ki, öregbítve a magyar agykutatás, a magyar tudomány hírét a világban.



« vissza