Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Állóképek

 

Gutai Magda összegyűjtött verseiről

1. Mozdulatlan létező a költő, figyeli a világot, minduntalan készíti képeit. Ezek itt állóképek, azokból jókora inventár. Interakciókkal alig találkozni, mozgással is ritkán. Az állatok külön is figyelemre méltók. De ők se igen mozognak. Ami nem baj, mint az sem, hogy állnak a képek, fő az, hogy a sorok megmozdítják az embert, lehet a versekre asszociálni. Gutai képei ezer képzetet és élményt elevenítenek föl, amikről azt gondolta az olvasó, hogy már régen elfeledte. Azt gondolom, ettől lehet szeretni a versolvasást, Gutai költészetét is: a messzeségből, a féltudatos vagy a tudattalan tenger fenekéről képes felhozni valaha elsüllyedt dolgokat, mi több, partra dobja azt is, amiről azt se tudtuk, ott van-e valóban.

Turner-ködben, lódenkabátban távolodnak a régi búcsúk. – nekem ennél a két sornál nyílt ki először a könyv. És rajtam a lódenkabát, szürkészöld, vastag, így ebédeltem egyszer, lelkemen lódenkabáttal, a Vanderbilt-Witney famíliánál, az USA-beli arisztokratáknál. Mielőtt beléptünk volt a hosszú asztalos ebédlőbe, ahol majd fehér ruhás inas mély üvegtálban körbehord vizet, közepén nagy, fehér virággal, kéz- és ujjbegymosásra, de ez ott és akkor sajnos csupán a családfőnek dukált, tehát ennek előtte ültünk volt virágos szófákon és néztük a Turner-képet a szalonban. A háziak felhívták rá a figyelmet! Tisztelettel szemlélték ők is, fölálltunk, lépegettünk Turner előtt előre, hátra, jobbra, balra, minden irányból befogadni szándékozván a kék, zöld, fehér, sárga pettyeket és a vibrálást. Szívemben szegény-rokon-érzés, lelkem, mint mondtam: lódenkabátban, idegeimben csasztuskák, itthon még szovjet megszállás volt akkor. És uramisten! Így folytatja Gutai:

Mézeskalács-huszártámad a tabernákulumra.

Mert hiszen így volt! Tabernákulumra, szent ostyára, szűzi tempókra neveltek minket valaha, ezek voltak szívünk közepén, majd egyszer csak kezdtek megtámadni bennünket a szép kis gyerekszerelmek meg a veszélyes kamaszszerelmek mézeskalács-huszárai, hű! De amitől tényleg megremegett bennünk a szent körmenet, az más. Az két megválaszolatlan kérdés, amik ifjonti fejünkben akkor bukkantak föl: kell-e az Egyháznak a szabadság és kell-e a szegényeknek az Egyház?

A körmenet befordul, s megremeg Vak Bottyántól, kuruc karabélytól, a rongyosok seregétől.

Mekkora kavarodás volt a lódenkabátjaink, pontosabban a bőrünk alatt, és a fejünkben, ideákban és ideáljainkban, hiszen

A zárdaudvaron kiskatonák és ávéhások állnak kőpallossal,

akiktől talán félni kell, hiszen a zárdában nevelt lányok többnyire osztályidegenek. De hát mégis csak fiatal férfiak amott:

tisztázatlan rangjelzés.

Azokban a régi búcsúkban, amikről Gutai itt beszél, mint a mai búcsúkban is, tükröket vásároltunk, szíveket mézeskalácsból és persze akkor: A picike tükörben Szent Imre herceg nézi magát.

Az a szűzi királyi fiatalember. Igen, igen, akinek az erény annyira fontos. Kamaszlányvihogást elfojtva tűnődtünk azon, kellene-e az a férfi, noha királyi sarj, és igazán oly dicséretesen szűzi, de hát épp ezért… ugye… hát… kellene-e… hát, nem is tudom.
A park és suhancai fölé, így mondja ez a vers

Felhők helyett meggyalázott lányok inge borul

csak hát a meggyalázott lányokra és a meggyalázott asszonyokra az én asszociációs mezőmben a megszálló szovjet katonák jelentkeznek, és a sikoltások. Nem a parkbeli suhancok. Voltaképp Gutainál is így lehetett talán, de amikor íródott ez a vers (évszám nincs mellette, nem tudni, mikor), ez még leírhatatlan volt, akkor még a dicsőségesen felszabadító szovjet seregről kellett volna hazudni.

Nekem csak dohszag maradt belőle. A félelem illata.

Végül is megtanultunk hallgatni, Gutai megtanult a sorok mögé írni, hallgattunk, akár a Szent Gellért szobor és Gellért barlangkápolnája, amit akkoriban befalaztak, betömtek, mint egy veszedelmesen kilukadó fogat.

A barlangkápolnába húzódik vissza mindaz, ami volt.

Meg aztán voltak akkor azok a titkos keresztelők. Magam barátnőm fiát kereszteltettem titokban, csendesen, ravaszul előkészítve a szertartást egy messzi parókián, a csecsemő apja párttitkár, meghalt azóta, talán sose tudta meg, hogy fia – azóta sikeres közgazdász – tagja az Egyháznak.

Odabent titkos keresztelőn a kispapa zuhogó ostyára ráhajolt.

2. Átmenetek című verssel kezdi a kötetét, az ember is átmenetekkel érik: Csöndben fordul át őszbe a nyár.

Semmi sem véletlen, így ez sem, ez a kezdés. Hogy megy a beérés? Eleinte még

Se mérőrúd, se metronóm,

az Apa (az első férfi), a Felettes Én józan rációjára – a mérce – most kellene rászokni, mert már nem elegendőek a tapétáknak, a tearózsáknak, a halkés helyes használatának női darabjai. Amikor egy idő után az ember, aki biológiájában női személy, kezd ránevelődni saját animuszára, a maga férfi-lélekrészére, ettől a szilárdulástól, megkeményedéstől előbb szinte terroristának érzi magát, már

Nyugodt szemmel nézi a rózsa tüzét,a gyújtóbombát meg a tekintetének fókuszában síró gyereket.

És a saját női-lélekrész hátrahúzódik, ezt hallom a Terelőút című versből is

A gobelin madonna mosolya felrostozódott; moly rágta szét selyemszívét
és bizony már józannak kell lenni, mint
egy katonai terep előbázisán.

Ilyenkor kivált a felnőtt kezd már szigorodni bennünk, leszámolunk az ifjonti illúziókkal, ez kicsit ijesztő, ahogyan a Szirénaszó az orchideákban versben:

egy szíven talált léggömb sipákol fuldokolva odabenn.…Jobb lesz nekem, ha a tárgyakról lemaródik minden rájuk forradt, idegen jelentés.

3. Csak egy a bajom itt némelykor, de persze nem értek én a versekhez, nyugalmazott tornatanár és prózaíró én, bocsánat, különben is csak egyetlen, bár komplex szempont szerint figyelem őket, tudnak-e hatni a lélekre, a bőrre, a vágyakra, a vérkeringésre, az agytekervényekre, mi több: az emésztésre. Gutai versei tudnak. De miközben átengedem nekik magamat, mint a folyóban úszó faág, hát fennakadok néha bizonyos köveken. A kövek itt redundanciák, például a Rózsákról, rosszindulattal versben érdekes képek és sorok:

Rózsaültetvény. Hadifoglyok. Virágok gyűjtőtábora. „Jobbra át”, egy enyhe széllökésre.…Irigykedem. Nem lehet agytumoruk.…Nem hánynak, nem vizelnek

4. Hanem az állatok! Jólesik leírni nevüket, az inventár szereplőit, ha nem is valamennyit, talán a természetféltés miatt olyan rokonszenvesek, és mert itt, a versekben legalább, megmaradnak. Vannak itt tűzvörös kolibrik, vadgalambok, kifüstölt denevérraj, meztelen csiga és rágcsálók teteme, cinkék, csalogányok, dongó és kérődző kecskék, lepkék szárítkoznak, meg pillangók kekiszínben, békák meg üregi nyúl, hibbant madár kakukkol, amott többnapos cinketetem, benzingőztől bódult fácánok, skarabeusz és kutyák, gólyák meg a fehér szamár, macska és fogát mosó bálna, riadt vadnyúlfióka, katicabogár, tűnődő szöcske, aztán hüllők, bogarak, struccmadár és tevék. Partifecske, ezüst bárány, bánatos majom. A kakas mereng. Van vascsőrű madár és gőzölgő lovak, cethal, mamut és megint itt vannak a lepkék, most a levendulásban, dresszírozott sólyom, birkanyáj és sirály, vannak delfinek és macska, ez utóbbi kettő a Szabó Magdának ajánlott versben.
5. Az anyai ügyek, az áldott állapot, a vajúdás – itt vannak beleszedve a versekbe, és az is, amikor a gyermek elengedi a fölösleges kezet, és arcunkon áthajt. A természethez annyira közel lenni és benne lenni, amennyire egy szülő nő, ha akarja, ha nem, közel kerül, az döbbenetes dolog és van benne valami szégyenletes. Nem tudom, miért. Talán mert oly mérhetetlen mód a logosz és a ráció uralkodik rajtunk? Talán mert a test alsó régióját összekötötték a tisztátalansággal? A gyerekcsinálást meg a paráznasággal? Az állapotos nő sosem lehet olyan szalonképes, mint egy közepes manöken, a Terhes asszony című vers szerint:

Átfülledt alma lett a teste.

Lábfejében duzzad a víz, a sók, a nedvek évada ez, ásványok, hajszálerek épülnek, májfoltok jönnek az arcra és jaj, az a hányinger. De ez mind semmi. Hanem a vajúdás! Azt csak a természeti lények tudják elviselni. Tisztelem azokat a nőket, akik szótlanok ilyenkor, biztos az Isten kevesebb fájdalmat mér rájuk, vagy ki tudja, miért képesek olvadó vasban feküdni, éppen csak nyögnek, magam végig üvöltöttem és bizony nem szégyellem, nem én, mert az nem embernek való. Gutai meg azt írja a Vajúdás-ban:

Tudom, a Nap az én testemből kel fel.

Amikor elbúcsúzik tőlünk a kötet utolsó oldalán, búcsúzik a gyermektől, búcsúzunk mi is a fényes kisfiúktól, ez a két utolsó sora:

Tükrömből kifut egy gyermek. Hagyjátok, hogy meneküljön!

(Gutai Magda: Játszmakereső. Orpheusz könyvek, Budapest, 1999.)



« vissza