Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kerényi Károly, a lélekvezető


Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,

Zordon förgetegek rejtik el a napot,

Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,

S minden bús telelésre dőlt,

Halljad Flaccus aranylantja mit énekel:

Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,

Villogjon fejeden balzsamos kenet,

Melyet Syria napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,

Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd

Érzését ki ne zárd, míg fiatal korod

Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz.

Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül

Mint a nyíl s zuhogó patak.

(Berzsenyi Dániel: Horác)


 

A Sziget

 

A nagy európai költészetet kettő alkotja, a formáló és a felidéző erő. Az első az, amit Berzsenyi így nevezett: hellenika. És semmi sem jellemzőbb irodalomtörténetünk két túlélt korszakára, a romantikusra és a belőle támadt akadémikusra, mint az, hogy ezt a szót egészen elfelejtette.1
Különleges helyzetünk van nekünk, magyaroknak itt, Európa kellős közepén. Ezt többnyire „beilleszkedési zavarnak mondják, ámde túl soká tart már ahhoz, hogy magyarázatként elfogadható legyen. A különféle germán törzsek pár száz év alatt oly mértékben integrálódtak a meghatározó mediterrán kultúrába, hogy már másfél ezer év óta természetes örököseinek tekintik magukat – mialatt mi még ma is kilógunk a sorból.
Lehet, hogy a problémánk nyelvi természetű, hiszen a periferizálódott baszkon kívül a miénk a földrész egyetlen nem indogermán nyelve. De vannak ebben a helyzetben páratlan adottságok is a mi számunkra. Rejtélyes ős-ázsiai anyanyelvünk mellett sok száz éven át a társas érintkezés alapja az ettől mérhetetlen távol lévő latin volt. Ebben a termékeny feszültségben növekedhetett a magyar nyelv odáig, hogy Babits Mihály ezt mondhatta róla: „Irodalmunk az egyetlen az európai irodalmak között, amelyben a világirodalom formai eredményei összegyűjthetők és áttekinthetők lennének valamely kiváló nyelvművész vagy nagystílű műfordító által.2
A nyelv és az észjárás egymással a legszorosabb kapcsolatban vannak, ez Karácsony Sándor kulcsfontosságú megállapítása, és ő határozza meg az észjárásunkból fakadó szellemiségről, hogy szkeptikus és racionális. „Minden racionális konstrukció hátterében misztikus elemek lappanganak, (…) és ezért két irányban léphet fel elfajulás: egyfelől mint misztikus rajongás, amely az egész valóságot hamis látszatnak minősíti, és ezért tövestől felforgatni igyekszik, másfelől mint fogalmi szkematizmus, amely az életet absztrakt formákhoz köti.3 Prohászka Lajos e megállapítása a német szellemről jól világítja meg, hogy Kerényi a magyar ókortudós, a maga szkeptikus kiegyensúlyozottságával miért váltott ki oly nagy figyelmet a mítosz és a séma katasztrófa felé csúszó európai dichotómiájában.
Kerényi hazai szerepe is az egyensúly megteremtésére irányul, de a mi problémánk más, „az ellenállás és felejtés lelki bizonytalansága, mondja Prohászka.4 Kerényi gondolatmenetére alkalmazva, a „nagy európai költészet valamennyi európai nemzet fiai számára hellénika és romantika együttesen5. (Jól látni itt a Goethe-közelséget.) Ami viszont minket illet, a romantikát, a „népi újjászületés szellemi rendező elvét, úgy kaptuk a német közvetítésből, hogy ambivalens maradt a szellemétől végeredményben idegen survival, a magyar „népi kultúra iránt, és ez az oka az akadémikus szellem Kerényi által jelzett ürességének. Ám a hellénika belőlünk fakadt, a latinnal való hosszú nyelvi szimbiózisból, ami talán Berzsenyi Dánielben emelkedett a csúcsára. Kerényi túloz, midőn azt állítja, hogy teljesen elfeledtük volna – hiszen ő maga is innen indult el. De a programja világos: a mi problémáink megoldását ebben az irányban kell keresnünk: „… a görög lényeget megragadni és a magyar lényeget felidézni.6
A probléma lényege a „szalmaláng, vagyis indulati beállítódásunk. Miért lobban el a szalmaláng? Mert nincsen anyaga, ami égjen? A döntő szót így a szellem mindig átengedi másvalaminek. és az ebben rejlő fenyegetés: „elvész az én népem, mert tudomány nélkül való7. Így látja a feladatot: „Az érzelmek hullámzásától irányított élet ellen hajózzon a szellemi magyarság, míg teheti, míg a megjósolt világvég rá nem szakad.8 A horatiusi arany mérséklet, aurea mediocritas időszerűsített üzenete úgy felel meg itt a magyar lélek sorshelyzetének, hogy egyúttal a kor kihívásának is megfelel. A Sziget, amerre hajózni kell, nem egyéb, mint ennek az egyensúlynak a szigete, és az az „anyag, amivel a tartós láng táplálható, a mitológiában rejlő gyökérzet útján hozzáférhető.

 

A mitológia helye

 

Új-Zéland egykori brit kormányzója, Sir George Grey szeretett volna tolmács nélkül beszélni a bennszülött maorikkal, és ezért megtanulta a nyelvüket. Ám ekkor súlyos csalódás érte, mert még mindig nem értette meg őket. „Úgy találtam, hogy a nézeteik és szándékaik megmagyarázására régi költemények, közmondások töredékeit idézik, vagy olyan célzásokat tesznek, amelyek egy ősi mitológiai rendszeren alapulnak.9 Ezért azután nekilátott, és feldolgozta azt a mitológiát, amelyből a partnerei gondolkodását megérthette.
Európa nyelvében és képeiben ugyanilyen módon van jelen a görög mitológia. Ámde van-e ennek egy saját belső, összefüggő jelentése, vagy csupán alkalmi történetek konglomerátuma? Ez sok évszázadon át nem volt kérdés, és hogy most mégis felmerülhetett, az maga jelez valamit a szellem állapotáról.
A mitológia, mint kiindulási alap, a naturalista korszellem számára nem létezik, de mindenesetre neki is értelmeznie kell, hogy micsoda. Többnyire úgy fogja fel, mint „lelki realitást, szorongáscsökkentő mesét, vagy rítust. J. G. Frazer, a századvégi nagy antropológus, aki a kor igényei szerint lenyűgöző antik ismeretekkel rendelkezett, felfedezett egy, az antikvitás szellemétől merőben különböző, de valóságos helyzetet. Itáliában, Nemiben, Diana ligetében élt az Erdő Királya, aki arra vigyázott, hogy az egyik fáról ne lehessen ágat letörni, és aki ezt megpróbálta, azt joga volt megölni. De ha az illető ölte meg őt, akkor az lett az új király. Hatalmas könyvet írt erről Az Aranyág címmel, amelyben feldolgozta az összefüggéseket és analógiákat a primitív népek körében, és ez vezette őt el a „mágia” fogalmának az értelmezéséhez.
„A vadember felfogása szerint a világban főleg természetfölötti tényezők hatnak, azaz olyan személyek, akik a benne is meglévő impulzusok és indítékok alapján cselekszenek. Olyan lények, akiket részvétükre, reményeikre és félelmeikre való hivatkozással meg lehet indítani (…) Az ő személyükben fellelhetők mindazok az erők, melyek a saját és embertársai jólétének előmozdításához szükségesek. (…) A mágikus eljárás az eszmék asszociációjának a téves alkalmazása. A homeopatikus mágia feltételezi, hogy az egymáshoz hasonló dolgok azonosak, az átviteli mágia pedig, hogy dolgok, amelyek kapcsolatban álltak egymással, ezt mindig megőrzik.”10
Ebben a felfogásban elemzi például a Démétér-mítoszt Homérosz himnusza alapján. Démétér lányát az Alvilág királya elrabolja, csakhogy az anya gyásza miatt kopárrá válik a föld, és így végül is kiegyeznek abban, hogy a lány az év egyharmadát lenn az Alvilágban tölti, kétharmadát meg a mi világunkban. Noha a filológusok általában egyetértenek abban, hogy a név „Földanya jelentésű, Frazer úgy véli, hogy mivel a föld megnyílik és tőrbe ejti a lányt, nem lehet egyszersmind a gyászoló anya is. És ekkor Démétér csakis a Gabona Szelleme lehet.11 Ő az, aki életének egy részét a föld alatt tölti. Ez a „gabonaistenek elmélete, és ezzel függene össze a számtalan földművelő rítus a primitív kultúrákban, amiket Frazer kimerítően ismertet. Itt az alapja annak a mágiaelméletnek, amely szerint a mágikus szertartás lélektani funkcióval bíró hamis praxis.12 A magyarázat megfelel az ortodox pszichoanalízis számára is. A mitológia célja itt tehát az lenne, hogy racionalizálja a mágikus világkép elemeit.
Az elméletnek azonban van egy súlyos belső fogyatékossága. Egy olyan világmagyarázatot ugyanis, ami hamis alapra épül, magának a praxisnak kellene kiselejteznie a „természetes kiválogatódás során, ami az adekvát viselkedést és gondolkodási módot jutalmazza, az ellenkezőjét meg bünteti. Kerényi ezen az ellentmondáson át száll szembe e felfogással. „A fogalom, amely tisztán szubjektív alapon nyugszik, puszta semmi” – írja.13 Érvként a pszichiátriához folyamodik. A pszichiáter ugyanis, midőn felfedte a páciense lelkén uralkodó erőket, olyan módon gyógyít, hogy ezeket megkíséreli visszavezetni a beteg életében megnyilvánult torzító hatású, ám valóságos élményekre. „A lelki realitások szemlélete így mindig realitásokhoz vezet.14 És ez a realitás: a létezés maga. A mitológia tárgya ugyanis nem az élet, hanem a lét, ami magába foglalja az életnek és a halálnak az egységét, és ezért értelemszerűen a végső dolgokra irányul. Ha meggondoljuk azt, hogy a kozmikus utat a keletkezéstől az elmúlásig minden lénynek végig kell járnia, akkor megérthetjük Kerényi mondatának a jelentőségét: „A lélek-funkció, melyben a világ önmagát érvényesíti.15 A „psziché szó egyébiránt eredetileg csupán „élet jelentésű.16 És a mitológia által szimbolizált világképben nem az egyed a fontos, hanem a benne lévő életdarab.
Démétér szerepét illetően azt az ellentmondást, amire Frazer mutatott rá, az alábbi módon oldja fel: „Az anyaföld szemszögéből sem az elraboltatás, sem a halál nem tragikus.17 Más persze az individuális Én szemszöge. Ami az élő létezés maga, a pusztítás és pusztulás örök körforgása, az egy elképesztő káosz annak, aki benne él és kénytelen elszenvedni – mint mi mindannyian. Ezért idézheti Kerényi Plótinoszt imigyen: „Minden testben egy bukott isteni lény van.18
A rítus a lényege szerint nem mágikus szertartás, azaz a funkcióját nem lehet olyan módon mérni a tudományéhoz, ahogyan például Frazer tette. Ugyanis nem a megváltoztatásra, hanem a megőrzésre irányul. A vallási aktus ismétlése a teremtő elem „szimbóluma. A „szimbólum szóra azonban van Goethének egy filológiailag korrekt, egyszerű és igen mély értelmű meghatározása: „ami a természettel egybevág19. Ekképpen felel meg a létezés valóságának.
A görög mitológia Európa számára meghatározó fontosságú, a két szellemi gyökere közül ez az egyik. Mégis furcsa hozzá a viszonyunk, ismétlődően értelmezzük át már vagy másfél-két évezred óta. Ezt tette a hellenizmusra támaszkodó Róma is, ez történt a „Karoling reneszánszban, az Ottók Német-római Birodalmában, a firenzei Akadémiában, a 18. század winckelmanni-goethei klasszicizmusában. Mígnem a múlt században az újraértelmezés kritikus helyzethez vezetett. A hagyomány áldozatul esett az evolúciónak, „hamis tudattá degradálódott – ámde ezáltal hamissá tette mindazt, ami rá épült, vagyis a teljes európai kultúrát. A görögség-apológia ettől kezdve e kultúra szellemi önvédelmének az eszköze is. De ez az önvédelem a helyzet radikális újragondolását igényli.
A klasszika-filológia szaktudományból – Hamvas Béla szavával – egzisztenciális tudománnyá változik. Kerényi életműve e helyzethez kapcsolható. De a probléma felvetése Nietzsche nevéhez fűződik.

 

A Nietzsche-tragédia születése

 

A csodagyerekként, ígéretes klasszika-filológusnak induló Nietzsche a tudományát arra használta fel, hogy átértelmezze a kor egész világszemléletét. A hellenika eddig mindig a rendet, világosságot, a dolgok ésszerű megkülönböztetését jelentette. Nietzsche pedig zárójelbe tette ezt az egész felfogást, elnevezvén a görögség „apollói” elemének, és szembeállítván vele – Schopenhauer és Wagner befolyása alatt – az ellentétét, a „dionysosit”.
„Az ókori világban (…) mindenütt kimutatható a dionysosi ünnepségek létezése, amelyek a jellemzőiket a baktól nyerték. (…) Ezek középpontja a nemi kicsapongás (…) A természet legvadabb bestiáit engedték itt szabadon, előállítva a kéj és a borzadály ocsmány keverékét, ami olybá tűnik, mint a boszorkányital.20 Ezeknek az orgiáknak az a céljuk, hogy a résztvevői közelebb kerüljenek a lét szívéhez, noha ott a színtiszta borzalom és kegyetlenség uralkodik – mivelhogy ezzel mégis mintegy szabadulás kínálkozik a rettegésből. A görögök azonban más utat választottak. „Átérezték a létezés borzalmát, és azért, hogy egyáltalán élni tudjanak, az olymposi istenek fényes álomteremtményeit állították a borzalom elébe. (…) A félelemnek az isten-rendje, amit a titánok alkottak, az apollói törekvéssel az öröm olymposi isten-rendjévé fejlődött.”21,22
A tudományos-filológiai vita Dionüszosz körül bontakozott ki. Meg lehetett mutatni azt, hogy egy kései, az Olümposzra alig-alig befogadott thrák jövevényisten eleve nem fejezhet ki alapvető dichotómiát, és Nietzsche önkényesen járt el, tulajdonképpen egy modern lélekproblémát vetítve vissza a görögökre.23 Ez nyilván így van, de a jelentőségét épp ez adja.
„Apollóban teljesül be a megváltás a látszat által.24 Nietzsche mondata elítélő, ezt a világosságot dekadenciának tartja, olyasminek, ami a világ megromlásának, a valóságtól való eltévelyedésének nem csupán a jele, hanem a felelőse is. Az, ami Európa kollektív tudatalattijában érlelődött, itt tűnt elő egyértelműen. Ezért olyan óriási Nietzsche szellemtörténeti hatása – az arisztokratikus szembefordulás az értékpusztító nivellációval, ami a művészetben egy formalizált up-to-date akadémizmus, a tudományban gondolatvesztő laposság, a vallásban kötetlen relativizmus, a politikában pedig csőcselékuralom.
Hát ez a mi bajunk – de mi köze ennek a görögséghez? A filológia, honnan Nietzschét kiűzték, és vissza se fogadták többé, azt mondja, semmi. Wilamowitz, a hadjárat egykori vezetője, megélve még ellenfele világhírét, önmagával elégedetten mondta, hogy „hiszen csak ekképpen válhatott filológusból Nietzschévé. Ami ugyan szellemesnek látszik, ámde jelentés nélküli résztudománynak tételezi, tehát leértékeli azt a filológiát, aminek a mi kitéphetetlen szellemi gyökereinkről kellene számot adnia. Pusztán szemléltetésképpen hadd hivatkozzam itt Freudra, aki gyakorló pszichiáterként azzal szembesült, hogy a kor racionális lélektanával a pácienseinek még a kérdéseit se tudja megfogalmazni, és ezért megoldásképpen éppúgy a görög tragédiához fordul, akár Nietzsche, és éppúgy az irracionálisat, vagyis az értelemtől függetlent hozza onnan elő. Persze Dionüszosznak vagy Oidipusznak ez a felfogása végül is intuitív marad, elszakad attól, amit „szaktudománynak szoktunk nevezni.
De nincs-e valamilyen átjárás? Kerényi, a filológus épp ezen a ponton közelíti meg a problémát, és rehabilitálja Nietzschét a tudomány szemszögéből – és a tudományt az élet, a létproblémák szemszögéből. Nietzsche ugyanis tényleg helyénvalóan érzett rá arra, hogy a görögség is valamiből jött, és ha ennek a forrását eltévesztette is, a tartalmát nem. A mitológia istenharcaiban, theomachiáiban kell az eredetet felismernünk – és Nietzsche ezt azért mellőzte, mert egy „örök istenfogalomra volt szüksége. (Hamvas Béla jelentős észrevétele az, hogy az ő Dionüszosza egy „antik Krisztus,25 akihez képest marasztalja el az „apollóinak nevezett görögséget. A filológus vagy a teológus ezen vitatkozhat ugyan – ámde azon aligha, hogy itt Európa két szellemi gyökerének a belső konfliktusa tűnik elő.)
Kerényi viszont megkísérli a kérdést a tudomány eszközeivel tisztázni. Amit mi antik görög szellemnek mondunk, az három különböző szálból szövődik össze: a pitagoreus, a démétéri és a homéroszi világképből.26

 

A világ szerkezete: a pitagoreus szellem

 

Pütagorasz félig legendás alakja a hagyományban egybefonódott Orpheusz egészen legendás alakjával. A pitagoreizmus elég közel áll ahhoz, amit mi természettudományos szemléletnek nevezünk, a racionális problémamegközelítés mindenesetre alapvető eleme. „Lélektana az eleven testi világgal való komoly természettudományos foglalkozás – mondja Kerényi.27 A test és a lélek itt nem választhatók el, a psziché azonos az élettel. Ilyen módon azonban a testrészeknek lélek-részek felelhetnek meg. Philolaosz kategorizálásában a fej az értelemé (nous), ez az emberi princípium, a szív az érzésé, ez az állati, a köldök a meggyökerezésé, ez a növényi, a nemi szerv pedig a nemzésé – ez valamennyit jelenti, hiszen minden ebből ered. Igen feltűnő itt a hasonlóság a Sánkhyával és a Kabbalával.
„A pitagoreus valóság számára az örökké fennmaradó nem az egyes élőlény, hanem az elpusztíthatatlan darabka élet benne.28 Így értendő a lélekvándorlás tanítása is. Pütagoraszról magáról különleges adottságaként azt jegyezték föl, hogy vissza tudott emlékezni az előző születéseire is.
„Az életprincípium pedig harmónia, melyet a testben megőrizni és fenntartani kell. Itt jön a kapcsolat a zenével, amelynek a mitikus megnyilvánulási formája Orpheusz lantja, ami a pengésével biztosítja a világharmóniát, a racionális megnyilvánulási formája pedig a Pütagorasznak tulajdonított konszonancia-skála, ami az egész európai zenének az alapja. „Az eleven, mozgó, megfoghatatlan valóság így oszlik fel számokra.29 – összegzi az ókori tanítást Kerényi. De ezt akár egy újkori természettudós is mondhatta volna – ahogy például Galilei mondott is effélét.

 

Az élet kultusza: a démétéri szellem

 

A homéroszi Démétér-himnusz viszonylag kései és láthatólag exoterikus. De az alapja az emlékezet előtti időkbe visszanyúló eleusziszi misztérium, amiben ez a történet nem dramatikus imitáció, hanem valóságos, a beavatandók által személyesen is átélt esemény.30
A misztérium tehát nem racionalizál, hanem szimbolizál, vagyis megfelel a létezés teljességének. Az alvilágba leszálló Perszephoné „a nem-lét áldozatául esett örök-egyszeri lény31 szexuális erőszak áldozata, ami egyrészt ugyan maga a halál, hiszen a személyessé formálódott létezés erőszakos megszűnése, de másrészt az élet folyamatos fennmaradásának a feltétele. „A mindent elárasztó életfolyam az anyai mélységekből tör elő32 – onnan, ahol a halál is lakozik. „Ahol élő támad, ott a halott is közel van – idézi Ottót.33 A termékenység és a halál birodalma összefüggésben áll a hold uralma alatt álló világaspektusokkal. A Hold nem mozgató itt, hanem jel: vele is ugyanaz történik, mint az emberrel és a növénnyel. A Hold kísértet-istennője, Hekaté, így lesz a harmadik arca az alvilági királynőnek, Perszephonénak, és az Ősanyának, Démétérnek.
A misztérium lényege ezek alapján: „a mindenség úgy lehetett a dráma színterévé, hogy az ember felvette magába a világot, belé adva a szellem mozgékonyságát és átváltozóképességét. Másképpen: az ember kitárultan átadta magát a Világegyetemnek.34
Itt találkozunk a dionüsziák őrjöngésének a lényegével: „a halál nem egyéb, mint az eleven által való széttépettség. Ami halhatatlan, az nem az individuum, hanem az életegész. Ez megegyezik a psziché pitagoreus felfogásával is. „A dionysosi élményben az élet princípiuma lesz megélt szubsztanciává, a test maga lesz halhatatlan lélekké (…) A lélek az újjászületések körében megmutatja lényegileg testies természetét – egyszerűen a fájdalom és öröm hordozója.35 A kultusznak az önátengedés a lényege. Az áldozatok azok lesznek, akik ezzel szembeszegülnek, hiszen ez a világ rendjéből való kiszakadási kísérlet.36
Nagyon is helyénvaló tehát Nietzsche észrevétele: „Dionüszosz misztikus örömujjongása az individuáció káprázatát elfújja és feltárja a létezés anyaméhébe, a dolgok lényegéhez vezető utat.37 Kérdés azonban, hogy miképpen tekinthetjük az apollói szellemet az individuáció megjelenésének. Nietzsche ezzel kapcsolatos gondolatai ugyanis valóban introjekciók, a modern szellem visszavetítési kísérletei. Ez a kérdés vezet a görögség homerikus összetevőjéhez, és a forma oldaláról közelíthető meg.

 

A még-nem és a már-nem

 

A forma „tisztasága megfelel a létezés átvilágítottságának, míg a forma eltorzulásai a homály, a nem-lét felé vezetnek. Ez a jelentőségük a theomachiáknak és az istenek eredetmondáinak, amelyekben az olümposziak a maguk fénylő alakját az archaikus állatformáik legyőzésével nyerhetik el.
Apollón, kit valaha Smyntheusnak, azaz Egéristennek hívtak, így öli meg Python kígyót, vagy pedig Athéné a „kígyóhajú szörnyet, Medusát. Az Olümposz maga az istengenerációk harcából születik meg, ám a vesztesek nem semmisülnek meg, hanem megbéklyózottan az Alvilágba kerülnek. Jung ezt írta le a „Schatten fogalmával, az árnyékkal, ami világosság híján alámerül a tudattalanba és eleven hatásait onnan fejti ki. Nem vész el, hanem megcsonkul, azaz eltorzul a formája, csakúgy, mint a halottaké. „Az a kevés és egyszeri, amivel az elhunyt lény alakja a mindenséget gazdagabbá tette, túlvilági képmás lesz. 38 Ez jelenik meg azután úgy, mint „rémkép. A görög formateremtő fantázia tobzódik ezekben az átmeneti alakú szörnyekben, chimairákban, melyek a forma felbomlását idézik. Ők kísérik el a halottakat a Hádészbe, és itt érintkezik a görög hagyomány az egyiptomi és a tibeti halottaskönyvekkel, ahol a lelket a halála után rémalakok veszik körül, kiket a karman hívott elő, vagyis az élet folyamán elkövetett tettek.
Kerényi itt felhívja a figyelmet arra, hogy mindez érvényes a kultúrák egészére is, mint élő organizmusokra. Európa bika általi elrablásában annak a metaforáját látja, hogy „az európaiságot eredeteiben az ősmediterrán élethez való mély vonatkozás jellemzi.39 A theomachiák kifejezik a görögségnek ebből az őskultúrából való „kinövését”, saját arculatának a megtalálását. Ezt a másutt feloldódott, megszűnt, vagy csak töredékeiben megmaradt őskultúrát (aminek a survivalje lehet Frazer Erdei Királya) eredetihez közeli formában talán a viszonylag elszigetelt egyiptomi oáziskultúra őrizte meg leginkább. Egyiptom ezért lehet a „halottak országa minden környező nép számára.
A forma azután fel is bomolhat, és ekkor lép a helyére az applikált elemek mesterséges összeszerkesztése, amit szinkretizmusnak nevezünk. Hasonlósága a halált követő karmatikus eredetű rémképekkel eléggé szembeszökő.

 

A formaadás: a homéroszi szellem

 

A formaadás az antropomorf előbukkanása a zoomorfból, illetve a kettő küzdelme a forma birtoklásáért. Ez a theomachiák humanista tartalma, ezért állunk lélekben az emberevő Kronosszal szemben Zeusz oldalára, ami egyszerre etikai és esztétikai opció, „kalokagathia, a szép és a jó együttléte, mondták a görögök. „Az élet teljessége a normatív síkra emelve Prohászka Lajos megjegyzése szerint.40
Az újkori Európát a görögségben leginkább a plaszticitás bűvölte el. Bármi sok alapvető szellemi teljesítmény fűződjék is e csodálatos ókori néphez, az első, ami az eszünkbe jut, mégis a „szobor, vagyis az ideális emberi forma.
A forma kialakulását és ennek jelentőségét Aphrodité alakjával szemléltetjük. A név azt jelenti, hogy „habokból született. A Hésziodosz által is megörökített eredetmítosz szerint Uranusz, ki éjszakánként egyesült Gaiával, az ivadékait nem engedte megszületni. Mígnem ezek legifjabbika, Kronosz, anyja segítségével a holdsarlóval megcsonkította, lemetszve a férfiasságát. Így ért véget az „ősnemzés, ami a forma nélkül való ivadékokat teremtette, és kezdődött el a titánok, vagyis a „nagyratörők” uralma. A hab, ahonnan Aphrodité született, Uranus magja, és az istennő kagylón érkezett a szárazföldre, amint azt Botticelli festménye is megörökíti.
„A kagyló a nedves elem aphroditéi tulajdonságának a legközvetlenebbül az érzékeinkhez szóló kifejezése.”41 A belőle kilépő istennő egyszerre őrzi és mutatja a nedvességnek, mint a létezés személyen-inneni közvetítőjének a lényegét. Szinesztézia, a nem látható vulva és a látható vonzóerő együttes megjelenítése.
A szexualitásban lévő borzadály az, hogy általa lép működésbe a halálba vezető folyamat. Ez feltűnt már az archaikus kultúrákat tanulmányozó Frazernek is. „A nemi kapcsolattal a primitívek elméjében sok komoly veszély jár együtt, de ennek a pontos természete még homályos.42 Kétségkívül ezzel függenek össze a genitális fájdalommal járó beavatási szertartások. Az a „fiziológiai megközelítés azonban, amihez az ortodox pszichoanalízis folyamodott, a „vulva dentata képével, aminek Kronosz sarlója a mitikus megfelelője, és az AIDS a legmodernebb formája, teljességgel félrevezető, mivel az individuális létezésbe, az „életbe helyezi át azt a problémát, ami valójában a teljes létezésé, az életfolyamé.
„A szenvedés – büntetés, ami a nő miatt sújtja az embert.43 Kultúránk számára megőrizte ezt a Biblia teremtéstörténete, és ismeri minden archaikus kultúra is. Ez a bűn zavarja meg a világgal, a növényzettel és főleg az állatvilággal való kapcsolatot, például a vadászszerencsét.44 Enkidutól, a Gilgames-eposz hősétől, miután egy templomi szajhával közösült, elfordulnak addigi barátai, az állatok.
A bűnbeeséshez a nő forma-előtti ősalakja kapcsolódik, és a bűntudat oka az eredethez (a forma-előttihez) való visszatérés sóvárgása. A bűnhöz jóvátételként részint az a vezeklés tartozik, amit a beavatási szertartás során kell elszenvedni, részint pedig a szexuális tartalmú bűnvallomás, Mexikóban ennek a gazdáját szemléletes módon úgy nevezték, hogy „a szenny úrnője. Ez az, amitől a homéroszi görög szellem visszaborzad, mivelhogy át nem világítható.
A homéroszi eposzban Helené, a háború ősoka mutatja meg a probléma lényegét és „görög megoldását. Helené anyja Nemesis, akit Zeusz egy „mágikus üldözés, azaz alakváltozások sora után hattyú/lúd alakban tesz magáévá. „ A nő ősvilági valósága fogalmilag és keverék-alakban. Helené ezért születik tojásból – és hogy ember-alakját megőrizhesse, meg kell küzdenie egy alapproblémával. „Vagy Nemesis lányának maradni és a bűntudat forrásából felemelkedni az emberi nem büntetésévé – ezt utasítja vissza Homérosz – (de a zsidó-keresztény felfogás nem. M. E.), vagy az élet-halál fölött közönyösen álló Úrnőnél szolgálni, s Aphrodité tiszta, bűntelen fényét viselni, mint halandó férfiak tragikus végzetét.45 E felfogás, tehát Helené bűntelensége védelmében aztán a görög mitológia odáig megy, hogy csak Helené „árnyképe került Trójába, ő maga pedig Egyiptomban, az ókori Halottak Földjén időzött a háború végéig.

 

Homérosz előtt és után

 

Az európai magaskultúrába a „homéroszi görögség jutott el, a Formának az ebbe foglalt kultuszával, és került feloldhatatlan ellentétbe a zsidó-keresztény bűnfelfogással. De lehet, hogy ez a formakultusz már az ókori görögöknél is a magaskultúrának olyan része volt, amely nem fogta át teljességgel a nép lelkét? Lehet, hogy a görögök erőteljes ortodox keresztény hitének ősrégi gyökerei is vannak?
Kerényi egyik nagy tudományos felismerése a görög kultúra régtől való közvetlen kisugárzása. Úgy látszik, hogy – illír közvetítéssel – már a Krisztus előtti első évezred elejétől erőteljesen befolyásolta Itáliát, és ez tette oly egyszerűvé a Köztársaság vége felé a görög kultúra teljes asszimilációját a rómaiba.46
De van kisugárzás a Balkán népei felé is, akik közvetlenül, tehát nem a magaskultúra által vehettek át innen elemeket. A népzene mutatja ezt a legvilágosabban, a maga antik ritmusképleteivel. Helené, a „világ legszebb asszonya, székely népballadáink gyakori szereplője, mint Görög Ilona, vagy Szép Ilona, talán szintén innen érkezett.


Én elhajtám ludaimat szép zöld pázsitra,

Oda jöve bíró fia, meghajigálta.

Agyonüté kelmed fia szép gunáramat,

Ne sírj, ne sírj, Szép Ilona, szép gúnárodért,

Megfizetem szép gúnárod, mondssza, mennyit ért?

(…)

Számtalan sok kívánsága Szép Ilonának,

Akasztófa helye tehát bíró fiának!

Akasztófa olyan legyen, mint kinyílt rózsa,

Két karom két szép karfája, akasztófája!47

 

A nevén kívül a lúd, a hattyú megfelelője is Helenére utal, de még érdekesebb a szexualitással kapcsolatos bűnvád, ami, mint Kerényivel láttuk, a homéroszi görögök előtti, és éppen általuk kiküszöbölt mozzanat. Szép Ilona úgy hozza itt a végzetet, mint hajdan Trójára. Mivel, mint láttuk, a nemi erőszak a gyilkosság megfelelője, a ius talionis, szemet szemért elve szerint halál a büntetése. (A ballada tréfás hangvétele ezt a jelentést nem érvényteleníti, csak annyi, hogy a tragédia itt játék formájában van előadva.) De a befejezés más.
A nemi erőszak a szerelemtől külsőleg egyáltalán nem különbözik – belsőleg viszont a különbség meghatározóan nagy. Ennek a megértése egyszerű, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy honnan számítsuk a formaalkotó új életet? A Szép Ilona által választott megoldástól ezért szűnik meg a szexualitás nemezis-volta. Ámde éppen ez az, amit nem ismer a klasszikus homéroszi görögség, mert feláldozta a Forma oltárán. Ám itt megint mintha Nietzsche igazolódna azzal, hogy túl sok valóságot emésztettek föl a derűjük igazolására…

 

Valláslélektan

 

Kerényi, aki értelmezni próbálja a régi görögök vallásos viszonyát a saját hitvilágukhoz, beleütközik egy ismeretelméleti alapproblémába. Egy pszichológus ugyanis csak a saját értékvilága felől közelítheti meg a valóságot – ami azonban egy olyan erős előfeltevés, hogy meghamisíthatja az eredményt.
A valláspszichológus Girgensohn a maga valláslélektani kísérleteit a tartui protestáns hagyományú közösségben folytatta.48 „A vallással magával nem lehet kísérletezni – írja. – De lehet az emberrel, akinek vallásos élményei vannak, és lehet a vallásról való gondolatokkal is. A legfontosabb konklúziója az alábbi: „Ein einfaches religiöses Grundgefühl gibt es im praktischen Erleben ganz sicher überhaupt nicht.” (Egészen bizonyos, hogy egyáltalán nincs olyan egyszerű vallásos alapérzés, ami gyakorlatilag átélhető.) Állításának a lényege a vallásos érzésnek az élet valóságától való teljes elszakítása, transzcendentalitása, ahogyan Kant mondaná, és ami szerint a dolog ki is merül a Biblia olvasásában.
Kerényi ezt a kísérletet naivan utópisztikusnak mondja, hiszen nem számolt azzal, hogy esetleg csak egy bizonyos műveltségi kört jellemez. Vagy tán még helyesebben, e műveltségi kör széthullását. Az a mélyrepülés, amit a liberális teológia végrehajtott a 19. században az első világháborúra mondott ámenig, a második körben már Alfred Rosenberghez és a Deutsche Christ nevezetű alvilági sötétséghez vezetett. A teológiai felfogás depraválódása persze csak lélektükör, azé a kultúrköré, amelyből a vallásszociológus tanúsága szerint is kiveszett a vallásos alapérzés, és valamiféle kultúrsznobizmus lépett a helyére.
Kerényi teológiával nem foglalkozott, de a gyökerek megtisztításával igen. Úgy vélvén, hogy a tudomány megfelelő eszköz ehhez. Így azután elutasítja azt, hogy efféle előfeltevésekből ítélje meg a régi görögök vallásos hitét. „Hogy saját körének a határait átléphesse, az első feltétel a határ felismerése lett volna. Az antik vallásról modern teszt alapján ítélni tudománytalan49. Egy másik kultúrkörről így ítélkezni nem lehet, csak annyit mondhat a vizsgáló, hogy „ez nem én vagyok. „A katexochén pszichológiai tárgy az őrült, és pszichológiai tárgy általában az, amire az ember a saját személyét nem teszi, ami elméletben érdekli, de személyében hidegen hagyja. (…) Ám az ember lelki valóságokért él. És minden vallás lelki valóságok rendszere50. A vizsgálatot tehát más síkra kell áthelyezni. „A valóságérzés – folytatja – nem más, mint a Kozmosznak, mint összefüggő háttérnek az érzékelése a lélek valóságai mögött. Ez nyilván nem lehetséges metafizika nélkül, és az ortodox pszichoanalízis gyengéje Kerényi szemszögéből éppen az, hogy a lelket tekinti végső valóságnak. (Láttuk, hogyan vélekedett erről már a pitagoreizmus.) Kerényi tehát megkülönbözteti az érzékelt-tapasztalt valóságot a valóság egységének csupán bensőleg átélhető tapasztalatától – és ez utóbbi értelemben kétségkívül minden ember vallásos. A bizonyosság alapja csak intuíció lehet, vagyis annak megsejtése, hogy tényleg ez a valóság. A bizonyosság a személyes tudat létezésének az előfeltétele, az intuíció pedig nem logikai dedukció és nem tapasztalati indukció.
A kérdés itt az, hogy e tapasztalat miképpen különböztethető meg az őrülettől. Hiszen az elmebeteg is ilyesfélére támaszkodik. Kerényi javaslata erre a „lelki valóság és a „csak lelki valóság megkülönböztetése.51 „Valamiképpen persze valóság minden, ami a lélekben felbukkan, mivelhogy olyan hatóerő, amit a személy realizálni próbál. Csak az a kérdés, hogy milyen hiteles tartalom áll mögötte, azaz mennyiben felel meg a Kozmosz rendjének.
A puszta érzékelésre támaszkodó naturalizmus és az ő materialista világnézete ehhez a kérdéshez még eljutni se tudott.52 A 20. század új szelleme viszont szívesen hivatkozik a mítosz valóságára. De a harmincas évek itt is szembesítettek egy alapproblémával. Alfred Rosenberg, a náci főideológus, a tan alapvetését ugyanis épp a mítoszban vélte megtalálni.53 Kerényi ezzel szemben szögezi le, hogy „minden mítoszalkotó hazug, ami nemcsak a nácizmus érzelmi alapú megtagadása, hanem belső gondolati következetesség is. Mivelhogy mítoszt csinálni annyi, mint a dedukciót tenni az intuíció helyére – azt hazudván róla, hogy intuíció.
A klasszikus parabolát Franz Kafka írta erről.54 Egy kegyetlen, ámde igazságosnak vélt parancsnok oly módon kínozza halálra az elítélteket, hogy azok a szenvedésük módjából végül is megértik azt, hogy milyen bűnt követtek el. A kínzási módot a parancsnoknak előre be kell programoznia. De midőn újabb idők jönnek, és a régi parancsnokot leváltják, ő önmagát is halálra ítéli, beprogramozván a gépbe bűnét, az „igazságtalanságot. Csakhogy mégis anélkül hal meg, hogy a személyes bűnét megértette volna. Nem is ismerhetett föl szenvedés közben semmi újat – hiszen eleve tudta az eredményt…
Az intuitív ismerethez tehát nem lehet deduktív úton eljutni. A (mű)mítosz ezért hiteltelen a lényegénél fogva, sőt ez az inadekvátság nem is egyszerű tévedés, hanem hazugság. Az alapja a kompiláció, vagyis a szubjektum önkénye a hagyomány elemeinek a felhasználásában. (A „vallásalapítók, Jézus, Buddha, Mózes, Mohamed, Zarathustra valójában a hagyomány megtisztítói. „Nem jöttem a törvénynek és a prófétáknak az eltörlésére – mondja Jézus.)
A kompilációnak az a lényege, hogy a szerzője úgy építkezik az általa ismert elemekből, hogy azok belső összefüggéseit semmibe veszi. Ezáltal létrejő számára a Teremtés látszata, és hogyha hatalmat is tud szerezni hozzá, akkor eme rögeszméje csak megerősödik. Ez a titka a korszaknak, „Dosztojevszkij lidércálmának. Mert a valóságos forma szétesése ezen a módon épp arra az eredményre vezet, amelyen a halottaskönyvek szörnyei kísérik az utazót – vagyis ez az alvilági út.
A valóságos vallásfilozófiának viszont abból kell kiindulnia, hogy tapasztalaton nyugvó állításokat legfeljebb a létezés modusaira nézvést lehet levezetni, de nem magára a létezésre, és így annak a goethei értelemben vett „szimbólumára, a vallásra sem. Ami megnyithatja ugyan az ajtót a teljes önkény előtt is, de mégis ad lehetőséget a tárgyilagosságra. És Kerényinek az oly gondosan óvott „tudósi tekintélyre ezért van szüksége.55
A „görög lélek tehát aligha vezethető le a mi lelkünkből, és kívülről rekonstruálni is aligha tudjuk. Meg kell elégednünk annak a nyilvánvalóságával, hogy a hiteles lélek-valóság valamiképpen a Valóságot tükrözi, ami nem más, mint „A Kozmosz összefüggő valóságának az érzése a lélek valóságai mögött. A Kozmosz: a természet valósága, amely egy szellemi rend érvényességét is magába foglalja. (...) Valamennyi világrend – a régi keleti és régi amerikai és a többi is – szellemi annyiban, amennyiben rend, vagyis megfelel a szellem rendező tevékenységének. (...) Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy a valóságérzés nem pusztán a renden, (..) hanem a világvalóságon alapul. Idővel a világkép megváltozik, s ilyenkor mindig azt hiszi az ember, hogy a valóságos világhoz jutott közelebb. Ebből erednek a valóságérzésnek azok a katasztrófái, amelyekbe vallások pusztulnak bele. Egy vallási eszme valósága sohasem nyugszik egyedül a gondolkodási formán, hanem azon is, hogy e formát érvényesnek érzik.56
Ezzel az önmaga által megszabott korlátozottsággal Kerényi a görögök vallástudatáról az alábbiakat tudja megállapítani: „Az egyik felfogás az aspektusok szétszóródottságából indul el, amit a mitológia kapcsol össze afféle rendező és díszítő tevékenység formájában. A mi felfogásunk ellenben a mitológiai ideákból indul ki, amelyek minél ősibbek, annál gazdagabb tartalmúak. A mitológia isten-alakokat teremt, azaz érvényes valóságokat ragad meg, (…) amelyek örökök, szemben az efemer és múlékony emberi világgal.57 A mi nyelvünk számára ezek azért oly megfoghatatlanok, vagyis azért tartalmaznak verbális ellentmondásokat, mert a valóság ellentétes vonásai fejeződnek ki bennük.
Jung ezt a problémát a következőképpen fejezi ki.58 „Világos és félreérthetetlen csupán maga a kép, amint szokásos kontextusában megjelenik. Mindent elmond e formában, amit csak tartalmaz. De ha megpróbáljuk, hogy absztraháljuk a kép tulajdonképpeni lényegét, akkor mindez homályossá válik és köd burkolja be. Hogy az élő funkcióját megértsük, mint élő lényeget a komplexitásában kell felfognunk, és nem szabad természettudományosan a testének az anatómiáját vagy történetileg a romjainak az archeológiáját vizsgálnunk.
De mi az a belső törvényszerűség, ami az összefüggésrendet mégiscsak szabályozza – ha már a tisztázó logikai egyértelműségekről le kell mondanunk? Kerényinél ennek az „idea-szerűségnek az analógiája a bimbó – „ideának sötét, ámde érzésnek mégis határolt.59 Az élet ama végső törvénye ez, amiről talán az eleusziszi misztériumok szóltak „Minden egyes gabonaszem, minden egyes leány valamiképpen magába foglalja utódainak az összességét, az anyák és leányok végtelen sorozatát60 Kronoszt, az Időt, ezen a módon győzte le gyermekeinek a végtelen újjászületése – és ő az Alvilágban úgy uralkodik, hogy ehhez hozzáteszi a végtelenül ismétlődő halál törvényét. A vallásos embernek pedig ezt kell átélnie.

 

A szervesség modellje

 

Kerényi nem hivatkozik Leibnizre, mégis lehetetlen nem észre vennünk itt a „monaszokról szóló tanítást.61 „A monasz egyszerű szubsztancia, aminek részei nincsenek. Természetes úton nem keletkezhet, mivel összetétel által nem alkotható meg. Csak teremtés által keletkezhet és csak megsemmisítés által pusztulhat el. A monaszba kívülről semmit se lehet átültetni. A monaszoknak nincsenek ablakaik, amelyen át valami beléphetne vagy távozhatna. A változásaik belső elvből fakadnak, mivel külső ok semmiféle hatást nem fejthet ki a monasz belsejében. Minden egyes teremtett monasz megjeleníti ugyan az egész világegyetemet, de még határozottabban azt a testet, amelyhez különleges módon hozzá tartozik. A testek, mint a folyók, örökös áramlásban vannak. És a legfontosabb konklúzió: „Ahogyan nincs keletkezés, úgy nincs teljes pusztulás és halál sem a szó szoros értelmében.
Olvashatjuk ezt akár úgy is, mint a modern genetika alaptörvényét. De a mitológiák és kultúrák létezésére, vagy az élőlények egyedi sorsára is érvényes. Így maradhat valami „önmagával azonos, ha mégoly sok idegen anyagot felvett is – mert semmit se vehet fel, ami az ő belső lényegétől idegen volna.

 

Lábjegyzet a kis bummhoz

 

Az antik ember megragadottsága összefügg az antik ember lényegességével. (…) Vajon nem-antik létünk el tudja-e érni a lényegességnek ugyanezt a fokát?62 Kerényi ezt a korproblémát 1934-ben fogalmazta meg, máig terjedő érvénnyel, és lehetőségként nyitva hagyva azt, amit ugyancsak ez idő tájt T. S. Eliot prófétailag bezárt:63

A világ így ér véget,

Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.

A költői látással is rendelkező tudós Európa késő őszi kultúrájában nagy figyelmet kelt. Hozzá fordulnak a polgári kultúra összeomlásából a mítosz felé menekülő regényírók, Thomas Mann, Hoffmanstahl. És hozzá fordul a pszichoanalitikus Jung, kinek számára az alapprobléma az, hogy „az ember mitikus fele nem mesélhet többé képzelt történeteket64. De talán a tudomány mégis visszaadhatja a maga komolyságán át ennek a lehetőségét. Azonban Kerényi elsősorban mégis a magyar sorsprobléma megoldására készült imigyen: „A magyar lényeg önmagára ismerését egyedül a görög lényeggel való találkozástól várhatjuk. De nem pusztán a magyar ókortudománynak attól a kiépítésétől, amelyet eddig nálunk részben éppen a magyar lényeget nem érintő „magyar vonatkozások” hajszolása miatt mulasztottak el. (…) Számítanunk kell a lényegességre képes magyar kortársainknak a görögségtől való megragadottságára.” Ez a program, nem mellesleg, megegyezik Fülep Lajoséval is. És meg nem valósulását nehéz belső elégtelenséggel magyarázni.
A mediterrán Naptól Goethe és George módján elbűvölt Kerényi egyik gondolatmenetében a Kárpátokat úgy jellemzi, mint ami megvéd minket Északtól, és végeredményben Délhez kapcsol. Reménység, de nem prófécia. Európa mocskának a csúcspontján így hivatkozik a görögökre „Segítségül hívtuk a hérakleitosi világot, hogyha már itt van barbár Polemos-arcával, legyen itt ragyogó hellén Logos-arcával is.65 Titkos diplomáciai küldetésben utazott Svájcba, hogy európai tekintélyével segítsen valamit a hazájára váró katasztrófa elhárításában. De a tudomány lehetősége itt véget ér. Az egzisztenciából pedig annyi marad csupán, amennyit Berzsenyi felidézett:

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,

Mint a nyíl s zuhogó patak.

 


 

Jegyzetek:


 


1 Kerényi: Horatius Noster. Bevezető. Bp., 1943. 8. l.


2 Babits Mihály, idézi Kerényi, „A klasszikus vers fordításának és a formák viszonyának a kérdése. In Halhatatlanság és Apolló-vallás, Bp., 1984., 6. l.


3 Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Bp., 1936., 62. l.


4 Prohászka Lajos: id. mű, 129. l.


5 Kerényi: Horatius Noster. Bevezető, 8. l.

6 Kerényi: Tudósoknak való. In Sziget, 1935., 12. l.

7 Kerényi: Tudósoknak való. In Sziget, 1935., 7. l.

8 Kerényi: Horatius Noster. Bevezető. 17. l.

9 Idézi Kerényi: Görög mitológia. Bp., 1977., 10. l.

10 Frazer: Az Aranyág. Bp., 1965., 24–26. l.

11 Frazer, id. mű, 236. l.

12 Lévy-Bruehl, a francia etnográfus egész kultúrtörténetet írt az evolucionizmus szellemében erről a prelogikus gondolkodásmódról, ami őszerinte a primitív népek világlátását jellemzi („Mentalité primitive).

13 Kerényi: Gondolatok Dionysosról. In Halhatatlanság… 183. l.

14 Kerényi: Gondolatok Dionysosról In Halhatatlanság… 186. l.

15 Kerényi: Gondolatok a bűnvallomásról. In Halhatatlanság… 279. l.

16 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 301. l.

17 Kerényi: Die Kore in Eleusis. In Kerényi–Jung: Einführung in das Wesen der Mythologie. (Leipzig, 1941.) 190. l.

18 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 301. l.

19 Goethe, idézi Kerényi: Helené születése. In Sziget, 1939., 116. l.

20 Nietzsche: Die Geburt der Tragödie, 2. §. Leipzig, 1941., 22. l.

21 Nietzsche: id. mű, 3. §. 25. l.

22 Thomas Mann a Varázshegy Schnee-fejezetében utolérhetetlen művészettel használja fel ezt az ellentétet, mély betekintést nyújtva egyúttal a német pszichébe is.

23 Hamvas Béla: Hexakümion. Bp., 1993., 392. l.

24 Nietzsche, id.mű, 4. §. 28. l.

25 Hamvas Béla: Hexakümion. 273. l.

26 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 298. l.

27 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 306. l.

28 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 308. l.

29 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 310. l.

30 Apuleius ókori beavatás-regénye, az Aranyszamár, némi betekintés az ezzel rokon Isis-misztérium ezotériájába.

31 Kerényi: Persephoné. 175. l. In Kerényi–Jung id. mű

32 Kerényi: Gondolatok Dionysosról. In Halhatatlanság… 191. l.

33 Kerényi: Gondolatok Dionysosról. In Halhatatlanság… 194.

34 Kerényi: Koré in Eleusis. In Kerényi–Jung id. mű, 192. l.

35 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 316–318. l.

36 Kerényi: Gondolatok Dionysosról. In Halhatatlanság… 195–197. l.

37 Nietzsche: Id. mű, 16. §. 76. l.

38 Kerényi: Persephoné. In Kerényi–Jung id. mű, 176. l.

39 Kerényi: Pythagoras és Orpheus. In Halhatatlanság… 298. l.

40 Prohászka Lajos: Variáció a kalokagathiáról. In Sziget, 1939., 81. l.

41 Kerényi: Paradoxie der mythologischen Idee. In Kerényi–Jung id. mű, 149. l.

42 Frazer: id. mű, 384.l.

43 Kerényi: Helené születése. In Sziget, 1939. 118. l.

44 Frobeniust idézi Kerényi: Helené születése. In Sziget, 1939., 118. l.

45 Kerényi: Helené születése. In Sziget, 1939., 122. l.

46 Kerényi: Szatíra és satura. In Halhatatlanság…

47 Benedek Elek: Székely népballadák.

48 Girgensohn: Der seelische Aufbau der religiösen Erlebens. Idézi Kerényi: Valláslélektan és antik vallás. In Halhatatlanság… 265. l.

49 Kerényi: Valláslélektan. In Halhatatlanság… 266. l.

50 Kerényi: Valláslélektan. In Halhatatlanság… 269. l.

51 Kerényi: Valláslélektan. In Halhatatlanság… 273. l.

52 Zola hőse a Les trois villages-ben, miután meggyőződni vélt arról, hogy a kereszténység elmebaj, fel akarja robbantani a téboly székhelyének tekintett Sacré Coeur templomot. De mivelhogy Zola mégsem oly őrült, mint a tézise, végül is visszatartja a hősét ettől a logikailag egyébiránt szükségszerűnek tűnő lépéstől, rést hagyva ezáltal az „Értelmen.

53 Alfred Rosenberg: Mythus des zwanzigsten Jahrhunderts.

54 Franz Kafka: A büntetőtelepen. Bp., 1973.

55 Hamvas Bélának az ezzel kapcsolatos szemrehányásai a Magyar Hyperionban ezért nem jogosak. Tulajdonképp maga is revideálta őket.

56 Kerényi: Valláslélektan és antik vallás. In Halhatatlanság… 274. l.

57 Kerényi: Persephoné. In Kerényi–Jung id. mű, 78. l.

58 K. G. Jung: Zum psychologischen Aspekt der Korefigur. In Kerényi–Jung id. mű, 217. l.

59 Kerényi: Paradoxie der mythologischen Idee. In Kerényi–Jung id. mű, 208. l.

60 Kerényi: Die eleusinische Paradoxie. In Kerényi–Jung id. mű, 213. l.

61 Leibniz: Monadologie. In Válogatott írások, Bp. 1986., 307–322. l.

62 Kerényi: Ókortudomány. In Halhatatlanság… 160. l.

63 T. S. Eliot: The Hollow Men (Az üresek) (Vas István fordítása.)

64 K. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok. Bp., 1987. Kovács Vera ford. 361. l.

65 Kerényi: Epiktétos kézikönyvecskéje. Az olvasóhoz. Bp., 1944., 7. l.

 

(TÚL A TORNYON, MELYET PORBUL RAKOTT A SZÉL címmel 20. századi magyar gondolkodókról készülő tanulmánysorozat része. Elkészült fejezetei – Hamvas Béla, Karácsony Sándor, Szabó Lajos, Várkonyi Nándor – 1997 óta folyamatosan jelennek meg, elsősorban a Magyar Szemlében. Tervezett következő fejezete: Fülep Lajos, az utolsó magyar király.)



« vissza