Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A csángó kérdés európaizálása

Felcsillant újra a moldvai csángók megmenekülésének reménye. Talán minden eddigi kísérletnél nagyobb eséllyel.
A legkeletibb magyarok sorsa elválaszthatatlan a magyar tudattól. Nem annyira lélekszámuk, mint inkább példájuk okán. Ez a legrégibb magyar kisebbségi közösség, amely nyelvéért, megmaradásáért viaskodik az idővel, a hatalommal. Ha a csángóknak sikerül a történelem felszínén maradniuk vagy oda megint felvergődniük, ez biztatás lehet a Kárpátok koszorúján belül élő kisebbségi magyarok számára is. Ha végleg elmerülnek, nyelvhaláluk riasztó tanulság lesz: idegen főhatalom alatt ez a sors várhat mindannyiunkra.
Fordul a szerencse kereke, majdnem két évszázados vergődés után, mikor már csak a legkonokabb optimistákban él még a hit a csángók nemzeti feltámadásában? A múlt század elején jelent meg a csángó kérdés a magyar köztudatban. Gegő Eleket szoktuk emlegetni, „második Julianus barátként, aki 1838-ban kiadta A moldvai magyar telepekről című munkáját. A Csíktapolcán született, Csíksomlyón tanult ferences barát gyermekkorából ismerte a moldvai csángókat, akik keresztaljakként érkeztek a búcsúra. A magyar tudományosság akkor már számolt a csángókkal. Gegőt, a pesti Angolkisasszonyok iskolájának magyar nyelv és történelem tanárát, a Magyar Tudós Társaság levelező tagját ez az intézmény támogatta 1836-os moldvai utazásában. Nyelvész, történész és jogász a következő moldvai magyar felfedező, Jerney János; ő is a Magyar Tudós Társaság megbízásából indult Moldvába, 1844 áprilisában, és éppen egy esztendőt töltött el a csángók között, illetve a Krím-félszigeten, az Azovi-tenger vidékén, ősmagyar emlékek után kutatva. Kétkötetes munkája csak a szabadságharc után, 1851-ben jelenhetett meg: Jerney János keleti utazása a magyarok őrhelyeinek kinyomozása végett.
Néprajzos, történész, nyelvész kutatóinkat megelőzte egy költő, az 1773 és 1805 között élt Csokonai Vitéz Mihály, Marosvásárhelyi gondolatok című történelemfilozófiai versével. Ebben a földgolyó műveltségi térképét rajzolta fel, a harcias erkölcsű Kelet, a lomha Dél és az alkotó szellemű, vállalkozó kedvű Észak közé helyezve a történelmi Magyarországot, benne Erdélyt. Úgy tartotta, hogy a sötétség óceánjának partjain a kultúra legszélső őrtornya Marosvásárhely. Tekintete azonban átlép a Keleti-Kárpátokon is. Így sóhajt fel:


Vajha Moldvának is kies parlagjai

Ameddig terjednek a Pontus habjai,

Magyar koronánknak árnyékába menne

S a csángó magyar is polgártársunk lenne.

 

Nem meglepő, hogy Döbrentei Gábornak, a Magyar Tudós Társaság titkárának, mikor 1841-ben a székelyföldi Borszék fürdőhelyen megismerkedik az alig 28 éves Petrás Ince János klézsei katolikus pappal, első kérdése az, hogy a moldvai magyarok körében élnek-e népdalok. Hazatérése után a pap nyomban válaszol: igen, a serdülő csángó lányok a téli estéken, fonás közben énekelni szoktak. Egy népdalt is küldött a klézsei pap: Ó, szegéjény, bujdoszó legéjény…
De személyét Ince páter nem kívánta felfedni. Ő tudta, hogy miért. „Kérelmem… hogy nevem elhallgattassék. Álneve, amely gyűjtései, cikkei fölött megjelent: Rokonföldi.
Szorgalmas gyűjtővé lett, a Nyelvőr még a századfordulón is közölte csángó népdalait, és a szerkesztő, Rubinyi Mózes jelezte, hogy további dalokat adnak közre tőle. Úgy tudni, hogy a második világháborúban megsemmisült kéziratok között is voltak még általa lejegyzett népdalok. Ezek az elpusztult kéziratok mintha csak a gyűjtő pap tragédiáját példáznák: 1886. szeptember 6-án meggyilkolták. A tettesek örökre ismeretlenek maradtak. Pedig Petrás Ince felismerte őket, és halála előtt beszélt barátjával, a bogdánfalvi lelkésszel, de titkát nem tárta fel. Micsoda iszonyú összefüggéseket ismerhetett fel a gyilkosok és saját munkássága, csángó folklórgyűjtése, magyar prédikációi között, hogy hallgatásával fedezte a gyilkosokat és felbujtóikat!
Ince páter százada, a 19. század második fele már a csángó nyelvjárás feltárásának nagy időszaka. Rubinyi Mózes, Szarvas Gábor, Munkácsi Bernát, Wichmann György, Weigand Gustav, magyarok, németek, finnek búvárolják a csángó tájszólásokat, a régi magyar nyelvből hozott, illetve a belső szóteremtéssel alkotott szavakat, a csángó beszéd hangtani sajátosságait. Hatalmas tudományos irodalom gyűlt össze, ez bizonyított és vádolt. Igazolta a csángók nyelvének ősi magyarságát, megejtő szépségű eredetiségét, és vádolta azt a hatalmat, amely a csángókon uralkodott, és akkor már céltudatosan igyekezett elrománosítani őket.
Pedig az igazi román tudósok mindig magától értetődőnek tartották, hogy a csángók magyarok. A legelső román forrásmunka e vonatkozásban Dimitrie Cantemir moldvai vajda latin nyelvű országleírása a Descriptio Moldaviae. Megjelenési ideje: 1716. Monografikus pontossággal mutatta be Moldva történelmét, földrajzát, lakosságát. Beszélt a csángókról, akiket közvetlen élményeiből, alattvalóiként ismert meg. Elmondta róluk, hogy valamennyien tudnak moldovánul – a román nyelvet még így nevezték akkor –, de megőrizték magyar anyanyelvüket is. Cantemir feltétlenül szavahihető krónikás, tagja volt a berlini Akadémiának, ez a testület „rendelte meg tőle Moldva tudományos leírását.
Majdnem két évszázaddal később, 1905-ben jelent meg egy újabb, megbízható román tudományos mű A moldvai magyarokról és katolikus püspökségekről címmel, Radu Rosetti (1853–1926) moldvai születésű történész és író tollából. Századunk legnagyobb román prózaírója, Mihail Sadoveanu (1880–1961) szintén őszinte rokonszenvvel szólt a csángókról. Nikora Potkova című (1954) regényében, amely a 18. században játszódik, Jorgu Számszon regényhős Nikoa Potkova vitézeit „a bákói csángók szőlejében termett savanykás borral kínálta meg, és így szólt hozzájuk: „Lám, ezekkel az idegen nyelvű és vallású csángókkal jó egyetértésben élünk. Ők is szántó-vetők, mink is szántó-vetők, mintha csak atyafiak volnánk. Bezzeg a bojár, noha velünk egy a nyelve és a vallása, ellensége a népnek és a fejedelemségnek. Mikor a föld népe felkél ellene, velünk együtt gyülekeznek a csángók is, hogy kiirtsuk őt gyökerestől.
Mikor Mihail Sadoveanu ezt a regényét írta, már készen állt, kiadását várta egy veszedelmesen dilettáns történész könyve: A moldvai csángók eredetéről. Dumitru Mrtina ebben nem kisebb képtelenséget állít, mint hogy a csángók ősei erdélyi románok voltak, a középkor idején a „magyar elnyomatás elől menekültek át Moldvába, és magukkal hozták a rájuk kényszerített magyar nyelvet. Bárkiben felötlik, hogy ha ezekre az „erdélyi románokra ilyen kíméletlenül ráerőszakolták a magyar nyelvet, vajon miért őrizték ezt a nyelvet századokon át, immár moldvai nemzeti szabadságukban? Miként teremtettek ezen az „idegen nyelven olyan népköltészetet, amely archaikus szépségével páratlan az íratlan magyar irodalomban?
Mrtina érvei teljes nyelvészeti tudatlanságra vallanak, noha román szakos nyelvtanár volt. Egyetlen példa. Ősi román nyelvi jelenségnek tekinti a „sziszegő kiejtést – egyik-másik csángó faluban az s hang helyett sz-et ejtenek és fordítva –, ez a jelenség a román köznyelvből kikopott, de szerinte a csángók megőrizték. Meg bizony, és velük együtt sokáig megőrződött a szerémségi szórványmagyarok körében. Vagyis a magyar nyelvterület „végein.
Szót sem érdemelne ez a fércmunka, ha a román hatóságok és a renegát moldvai papok nem ezzel érvelnének a nyelvészetben teljesen járatlan csángók előtt: lám, a tudomány is igazolja román eredetüket. Ezek a helyi potentátok nem teszik hozzá – talán nem is tudják –, hogy Mrtina kézirata hosszú évtizedekig hányódott egyik kiadótól a másikig, mivel egyetlen valamirevaló román nyelvész sem volt hajlandó elfogadásra ajánlani. Végül jóval a szerző halála után, a Ceauescu-diktatúra utolsó szakaszában nyomtatták ki, időben nagyjából egyszerre Ion Lncrnjan hírhedt magyarellenes pamfletjével. (Szózat Erdélyről)
Megkockáztatom, hogy Mrtina maga nem annyira irodalmi, társadalmi, mint lélektani jelenség volt. Csángó szülők gyermeke, de a középiskolában beleoltott román nacionalizmus hatására minden lehető alkalommal ki akarta nyilatkoztatni, hogy semmi köze a magyarsághoz. Ez vezette el a légionáriusmozgalomhoz, amelynek 1940 előtt Marosvásárhelyen egyik helyi vezetője volt. Csángókról szóló könyvét azért írta, hogy ezzel is siettesse asszimilálódásukat. Mert csak ezzel tudta volna igazolni önmaga előtt a renegálását. Erdélyi magyarok között is ismerős képlet az a hitehagyott, aki minden másnál jobban gyűlöli a nemzeti hűségen megmaradt magyarokat, mert puszta létük az árulására emlékezteti: lám, lehet másként is élni kisebbségben, mint ő!
Természetesen magyar kutatók, nyelvészek, történészek is mindig foglalkoztak a csángók eredetével. Az összmagyar számbavétel nemzeti kötelességén túl, a kisebbségi életvitel tekintetében is történelmi példát jelentenek, egyedi sorsot hordoznak. Az egyetlen magyar népcsoport, amely soha nem élt Magyarország határai között, magyar főhatalom alatt, kivéve a milkovi püspökség nagyon rövid időszakát. Akkor ugyanis Robert esztergomi érsek, a „kis királlyal, a későbbi IV. Bélával, a veszprémi, pécsi és erdélyi püspökökkel meg papokkal, katonákkal együtt bement Kunországba, és katolikus hitre térítette Borc kun vezért. Rex Cumaniaeban hagyta Theodoricot, a kunok felszentelt püspökét, hadi néppel együtt, hogy védelmezzék és terjesszék a nyugati kereszténységet. Így kezdődött a milkovi kun püspökség története, 1227-ben. Noha tizenegy évvel később Kunországból 40 ezer család Magyarországra költözött át és itt magyarrá lett, szép számmal maradhattak kunok Moldvában is. Domokos Pál Péter, a „csángók vándorapostola – Szabó T. Attila nyelvtudós nevezte így – úgy vélte, hogy a magyar hűbérességre tért moldvai kunok utódai a csángók körében kereshetők. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem váltak inkább románokká? Hiszen román népi környezet vette körül őket. Döntő tényező lehetett, hogy a katolikus kunok alapvetően különböztek az ortodox románoktól, továbbá az, hogy a románok tömegével csak a kunok Magyarországra távozása után érkeztek Moldvába.
A magyar kutatók eltérő nézeteket vallottak a csángók eredetéről. Árpád népéből is maradtak itt? Miért ne, ha tudjuk, hogy a honfoglalók nemcsak a Vereckei-hágón érkeztek, hanem a Berecki-hágón is, az Ojtuzi-szoroson. Csángóföld e két kárpáti átjáró között fekszik. Az elmúlt években Székely Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója újabb nyomot talált Moldva felé. A háromszéki Zabola község határában az egyik emelkedésen – Tatárdombnak hívja a nép – a 12. századból való köznépi temetőt hozott felszínre. A 192 sírból olyan féldénáros kis ezüstpénzek kerültek elő, amelyeket három Árpád-házi királyunk, II. Géza, III. István és III. Béla idejében és parancsára vertek. Ezekben a sírokban nem székelyek pihennek, hanem az őket itt megelőző magyar határvédő katonák. Mi történt velük a székelyek idetelepedése után? Királyi parancsra átkeltek a Keleti-Kárpátokon, hogy a havasok aljában vegyék fel a harcot a betörésre készülő ellenséggel. A moldvai Piatra Neam – magyar nevén Karácsonykő – városában magyar katonasírt ástak ki, lovával, hadfelszerelésével. Ezek az előreküldött honvédő magyarok minden bizonnyal beolvadtak a csángókba.
Táplálták a csángóság etnikai forrását az újra meg újra érkező székely hullámok. Eljutottak a székely rajok a kárpáti gerinctől távolabb eső Klézse községbe is, a Szeret folyó közelébe. Ennek nyelvészeti bizonyítéka a klézsei kiejtés változása az eltelt másfél évszázadban. Koós Ferenc bukaresti református lelkész, mikor 1858-ban bejárta Moldvát, hogy összeírja a csángókat és kiderítse, milyen nyelven dicsérik Istent, Klézsén sz-elő csángókat ismert meg. Vagyis „sziszegő nyelvjárásban beszéltek. Több mint egy évszázad múltán Klézsén hiába hegyeztem a fülem: a falu lakói nem beszéltek. E változás okáról Márton Gyula kolozsvári nyelvészprofesszort kérdeztem, aki kollégáival és diákjaival ötven évvel ezelőtt többször járt Moldvában, nyelvjárási gyűjtőúton. Azt felelte, hogy idők során több ízben székelyek költöztek Klézsére, hatásukra a megőrzött régiség, a „sziszegés a székely nyelvjárás alapján feloldódott. Demse Antal helybeli tanácselnök szerint húsz-huszonöt székely család élt a faluban. Lelki hatás az, amit a székelyek öntudatlanul gyakoroltak, ha húsz-huszonöt család ilyen alapvető kiejtési változásra vezette a falu csángó népét, miközben az állandó és sokkal erősebb román nyelvi hatás nem változtatott a nyelvjárásukon ilyen gyökeresen.
Milyen más lenne ma a csángók kulturális szintje és nemzeti öntudata, teszem hozzá ehhez magamban, ha összmagyar hatás érinthette volna az öntudatukat is! Századokon át Nyugatról várták a maguk virradatát. Erdély számukra ma is „magyar föld, mit sem törődve a trianoni békediktátummal. Megindító a csángó népköltő, Lakatos Demeter ragaszkodása Magyarországhoz, amelynek a földjére soha nem tehette a lábát. Egyik versében azt írja, hogy az ő országuk ott van, ahol a nap minden este leszentül, vagyis lenyugszik. Ez pedig – Magyarország.
Trianon után úgy képzelte az erdélyi magyar értelmiség, hogy immár kényszerűen egyazon ország polgáraiként, a csángók is elfoglalhatják helyüket a magyar közösségben. De a csángókat most zárták el igazán a székelyektől! Csendőrök állták el a hágókon a Csíksomlyóra igyekvő csángó búcsúsok útját. Hol voltak azok az idők, mikor az egyik moldvai vajda az országához tartozó Bálványos havasát a csíkcsomortáni plébániának ajándékozta, hogy e vagyon fejében a Szent Péter egyházmegye háromnapi szállást adjon csángó alattvalóinak. (Báró Szepesy Ignác erdélyi püspök úgy írja, hogy ez előtte úgy kétszáz évvel történt; Szepesy püspök pedig 1819 és 1827 között szolgált.)
Századokon át Csíksomlyó volt az élő kapocs Erdély és a moldvai csángók között. Bákó ferences kolostora Csíksomlyó filiája volt; a moldvai városban egy ideig csíki pátereket találunk. Ezeknek a szerzeteseknek bizonyára fontos szerepük volt a somlyói búcsú megismertetésében a csángók között. A székely búcsú arra a győzelemre emlékeztet, amelyet a csíki katolikus székelyek vettek 1567 pünkösd szombatján János Zsigmond seregén, amely fegyverrel akarta unitárius hitre téríteni őket. A következő évben már a csángók is ott vannak a búcsún, egy ferences atya vezetésével. Gegő Elek úgy tudta, hogy az 1744-es búcsúra Moldvából ötezer zarándok érkezett. A moldvai csángók annyira a maguk búcsújáró helyének tekintik Somlyót, hogy a helyi védőszentek ünnepein kívül nem is alakult ki jelentősebb búcsús hely a Szeret mentén. Mostanság egy bukoviniai helység, Cacica búcsúján jelennek meg a moldvai csángók, de ez a majdnem ötezer lakosú, iparilag is fejlett község nem tartozott a történelmi Moldvához; Suceava városától nyugatra esik, 1918-ig Ausztria birtoka volt. Kezdődő csángó népszerűségét az magyarázza, hogy egész Moldvában esztendőnként egyszer, ezen az egy helyen tartanak magyar nyelvű misét, hangoznak fel az ősi magyar vallásos énekek.
Hit és nyelv ugyanis elválaszthatatlan. Ez a felismerés adott erőt annak idején a reformációnak, ennek döntő fontossága serkentette a második vatikáni zsinatot arra, hogy Európa újra evangelizálását az anyanyelvűség jegyében folytassa. A somlyói búcsú azért vált összmagyar ünneppé Erdélyben, mert ez a hit megvallásával együtt a magyarságtudat, az anyanyelvűség megnyilatkozásának alkalma is. Eljárnak ide reformátusok, unitáriusok, evangéliusok is. Egy protestáns résztvevő mondta a televízióban: „Ez már minden székely, minden magyar közös imádsága a megtámadott, veszélybe került anyanyelvünkért, magyarságunkért.
Mondják, hogy az 1999-es somlyói búcsún a bukaresti nuncius megjegyezte: románul is szólni kellene az egybegyűltekhez, elvégre Romániában vagyunk. De hiszen ezek az emberek mind magyarok, így a válasz. Mind a kétszázezer? Igen, mind a kétszázezer. A svájci születésű államférfi nehezen igazodott el ebben az erdélyi világban, amelyet pedig ismerni vélt. Majd a szabadtéri mise végén, a pápai himnusz után indulni akart, de visszatartották: Monsignore, van még egy himnusz. Tudom, felelte, de ez elmaradhatna. Nem maradt el a magyar himnusz sem, nemzeti imádságunk, amelyet egy református költő írt, az ószövetségi önmarcangolás jegyében, de ma közös hit és közös fohász minden magyarnak, éljen bárhol a föld kerekén.
Vajon hajdanán az olasz misszionáriusok sem értették meg az anyanyelv fontosságát a csángók hitéletében? Nem tudták felfogni, hogy milyen erő az anyanyelv ezeknek az árva csángóknak?
Valójában a csángó kérdés itt gyökerezik: az anyanyelv megtiltásában. A nyelvi bénaság lelki félszegséghez vezet, elsorvasztja az emberi egyéniséget, megtöri az öntudatot és az önbizalmat. Egy egész népcsoport kirekesztése saját anyanyelvéből kihat szellemi szintjére, világnézetére, kikezdi az erkölcsöt, végső soron kioltja a hitet, a lelket.
Mikor alakult ki a mai heves, magyarellenes hangulat Moldvában? Marcus Bandinus érsek, bosnyák ferences 1644-es vizitációjakor azt tapasztalta – és jelentette a Hitterjesztési Kongregációnak Rómába –, hogy az egyházi nyelv mindenütt a magyar, a latin, néhol a lengyel vagy a német, sehol sem román. A moldvai magyarság hitélete pedig az Árpád-házi szentek kultuszán alapult. Koós Ferenc már említett 1858-as körútján már csak magyar és román nyelvű egyházközségeket talált, illetve jelezte, hogy milyen sok faluban románul miséznek, gyóntatnak.
„Méltán kérdezhetné bárki, hogy miképpen csúszott be a román nyelv a római katolikus egyházakba? – így Koós Ferenc. – Felelet: a nem magyar papok által, kik inkább megtanulták a románt, mint híveik anyanyelvét. Miket kellene olvasni a magyar zsarnokságról, ha a hazánkban lévő görögkeleti és görög katolikus román egyházakban vegyesen kellene használni a magyar és román nyelvet, mint ez a moldvai római katolikus csángóknál divatozik!…
Tehát Koós Ferenc is az ide küldött olasz papokat okolta a csángók elrománosításáért – akárcsak a katolikus szerzetes, Gegő Elek –, de nála először szólalt meg az egyetemes magyarság, a magyar anyaország felelőssége. „Nézetem szerint nem az olaszokat, hanem magunkat kellene vádolni – írta. – Az olaszok azt teszik, ami egészen természetes: azon nyelvhez fordulnak, melyet könnyebben megtanulhatnak. A bukaresti és jászvásári püspökök ismételten kértek főpapjaiktól magyar áldozárokat, s nem nyertek.
Tudtak-e arról az akkori magyar főpapok, hogy a csángókat moldvai szülőföldjükön elsősorban vallásuk, római katolikus hitük miatt mellőzik? Talán megérdemeltek volna ők is misszionáriusokat, legalább annyira, mint az ismeretlen ázsiai, afrikai népek! Magyar misszionáriusokat. Saját országuk vezető köreitől a csángók nem nagyon várhattak segítséget. Mihail Koglniceanu (1817–1891) nagy moldvai államférfi 1857-ben miniszterként javaslatot terjesztett az országgyűlés elé a csángók, illetve valamennyi nem ortodox keresztény egyenjogúsításáról. A vitát éppen csak elkezdték, majd gyorsan abbahagyták. Szomorúan emlékezetes mozzanata volt a vitának egy '48-as forradalmárnak, 1859 után az Egyesült Fejedelemségek uralkodójának, Alexandru Ioan Cuzának (1820–1873) a felszólalása. Fejedelem korában Cuza törölte el a jobbágyságot, 1864-ben, demokratikus jogszabályokat léptetett életbe. A történelemtudomány (magyar történészek is) a román történelem egyik legnagyobb polgári demokrata politikusát látja benne. Ez a Cuza elutasította a törvényjavaslatot, mivel az megszüntetné az ortodox államvallás egyeduralmát!
Bizonyára másként alakul a csángók sorsa, jogi helyzete, ha Koglniceanu javaslata mellett kiállnak a magyar katolikus papok. De nem voltak! Koós Ferenc moldvai utazása során 26 egyházközségben összesen három magyar papot talált. Ezek kétségbe voltak esve a csángók anyanyelvének jövőjét illetően.
Nincs miért meglepődnünk azon, hogy az anyaországi közönyt éppen egy református pap ostorozza. A csángókért fellépő tudósok, írók mindig a felekezeti elfogultságon felülemelkedve közeledtek ehhez az elfeledett, kiszolgáltatott népcsoporthoz. Mikecs László, aki a legteljesebb összefoglaló művet adta ki, 1941-ben, Csángók címmel, bihardiószegi születésű református volt. A megindítóan drámai regény, a Született Moldvában (1940) szerzője, Ignácz Rózsa kovásznai református lelkész leánya. Mély beleérzéssel ábrázolta azt a „tekergő barátot, aki magyarul misézett, gyóntatott, prédikált, teljes titokban; a nyelvükhöz hűséges csángók rejtegették, a kertek alatt bujkált, paraszti portákon, csűrökben misézett. Ha Ignácz Rózsa képzeletéből alkotta volna meg ezt a moldvai papot, akkor is a történelmi hűség alapján rajzolta volna hősét. De ez a „tekergő barát létezett, Neumann Péternek hívták, német származása ellenére kitűnően megtanult magyarul, és Forrófalván anyanyelvükön szólt a csángóknak Istenről. Mindez 1918 előtt. Iai püspöke megfosztotta papi állásától, ekkor a falu végében kápolnát épített fából, ott remetéskedett, és tovább hirdette az igét magyarul.
Felülemelkedni a felekezeti elfogultságokon, ez nem az egyházi szertartások, hagyományok mellőzését jelenti. A csángóföldi magyar oktatás kudarcának egyik oka az volt, hogy ezt a törvényt nem vették tekintetbe. Először a történelemben, 1948-tól néhány éven át magyar iskolák működtek Csángóföldön. Számuk majdnem elérte a százat, továbbá Bákó városának román tanítóképezdéjében magyar tagozat nyílott. Ezzel egy időben csángó fiatalokat hoztak át a Kárpátokon, a székelyföldi középiskolákba, és megjelentek az első csángó diákok a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen is.
Nincs elegendő emlékirat, vallomás arról, hogy a Romániai Magyar Népi Szövetségnek, az 1944 őszén alakult nemzetiségpolitikai anyaszervezetnek miként sikerült elérnie – a teljes anyanyelvű oktatás erdélyi kiépítésével párhuzamosan – a magyar iskolák létrehozását Moldvában. Újságjelentések annyit rögzítettek, hogy 1947 késő őszén Czikó Nándor, a Magyar Népi Szövetség végrehajtó bizottsági tagja – Antal Árpád egyetemi hallgató, a későbbi magyar irodalomprofesszor kíséretében – körutat tett a moldvai csángó-magyar falvakban. A moldvai magyarok anyanyelvű iskolát kértek. Egy év múlva megnyíltak az első magyar iskolák a Szeret mentén. Czikó, egy Bukarestbe került és javarészt elrománosodott csíki kovácsmester fia, a Magyar Népi Szövetség vezetésében a legdogmatikusabbak közé tartozott, aki szó nélkül végrehajtotta a pártközpont utasításait.
Miként lehetséges – kérdezhetjük utólag –, hogy a román kommunista párt, amely a legkíméletlenebb gazdasági elnyomást vezette be a magyarság ellen, elorozta a magyarság közösségi vagyonát és szervezeteit (szövetkezetek, Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, Csíki Magánjavak), a magyar oktatás kérdésében „nagyvonalúnak mutatkozott? A magyar iskolák akadálytalanul alakultak meg Moldvában is. Két okát gyaníthatjuk ennek.
Egyik: a csángó iskolákat az állam fel akarta használni a katolikus egyház, főleg Márton Áron gyulafehérvári püspök ellen viselt alattomos hadjáratában. Hivatkozási alap lehetett a moldvai magyar oktatás arra, hogy a román kommunista állam csak a konok, hajthatatlan Márton Áron ellen folytat háborút, de a katolikus magyarokat s köztük a csángókat felkarolja. Egyetlen árulkodó nyoma maradt ennek a taktikának. Márton Áron üldöztetése, majd letartóztatása idején, a kolozsvári magyar pártlap riportsorozatot közölt a csángókról. Ebben vádolta a renegát moldvai papokat, amiért a magyar iskolák ellen szónokolnak. A cikk így fejeződött be: lám csak, ezek a papok Márton Áron szövetségesei, ők árulkodnak a fehérvári püspök igazi valójáról. Vagyis a nemzetéért börtönt vállaló főpapot a magyar oktatás ellenségeként, a moldvai renegátok szövetségeseként akarták beállítani!
Másik feltevés: a román párt titkos terveiben az egész ország oktatásának oroszosítása is szerepelt. Kacsó Sándor, a kiváló író (1948-ban az MNSZ országos elnöke) mesélte idős korában, hogy újabb magyar iskolák megnyitása érdekében felkeresték Gheorghe Vasilichi oktatásügyi minisztert. Kacsóval volt Jeney Dezső mérnöktanár, aki Kolozsvárott él; igazolhatja a történetet. A volt kazánkovács, oktatási miniszter azonnal minden új iskolanyitásba beleegyezett. De mikor a magyar vezetők távozni készültek, Vasilichi így szólt: – Remélem, Kacsó elvtárs tisztában van azzal, hogy mindez csak átmenet. – A tiszta lelkű, naiv Kacsó meghökkent: – Ezt miként érti, miniszter elvtárs? – Úgy, hogy nem lesz sem román, sem magyar iskola, hanem mindegyiket orosz tannyelvre állítjuk át. Mi leszünk a legjobb internacionalisták!
Magyar dogmatikus szemlélet is siettette az anyanyelvű oktatás felszámolását. 1957-ben már csak egyetlen magyar iskola működött Bákó megyében, a székelyes csángók falujában, Lészpeden. Az iskolák indulásakor óvatos közéleti emberek figyelmeztették a Magyar Népi Szövetséget, hogy alaposan válogassa meg a Moldvába küldendő tanítókat. Csak olyanokat nevezzenek ki a moldvai megyékbe, akik maguk is gyakorló katolikusok, vagy készítsék fel őket a katolikus hagyományokból. Ugyan, legyintettek erre. A MNSZ kommunista vezetői meg voltak győződve, hogy két legyet ütnek egy csapásra: anyanyelvükön oktatják a csángó tanulókat, és ugyanakkor kinevelik „vallásos elfogultságukból a felnőtteket. A magyar tanítók étkezéskor nem vetettek keresztet, vasárnap nem jártak el a misére, lépten-nyomon elárulták vallási közönyüket. Könnyű dolguk lett az anyanyelvi oktatást elkeseredetten ellenző renegát csángó papoknak. Látjátok, híveim, mondták, kik ezek a magyar tanítók. Az istentelenség tanítói, nyelvük pedig az ördög nyelve. Vigyázzatok, mert az is vétkezik, aki szóba áll velük!
Ha az ellenzéki szónak bármilyen kevés nyilvánossága lett volna, könnyűszerrel cáfolni lehetett volna a Márton Áron ellen felhozott oktondi vádakat. Erdély püspöke minden lehető alkalommal szót emelt a csángók érdekében, miként Gyulafehérvár azóta is ismételten nehezményezi a csángók nyelvi elnyomorítását. De ezt csak püspöki tanácskozásokon teheti meg; Gyulafehérvárnak nem volt és nincs joga más egyházmegye területén intézkedni. Az egyházon belül Batthyány Ignác (1741–1798) püspöktől kezdve, számos beadvány, panasz született a moldvai nyelvi üldözöttség miatt. Batthyány még 1780 októberében érdeklődött a fehérvári püspöki szék elfoglalása előtt, Zöld Péter Moldvában tevékenykedő székely paptól, hogy mennyiben van biztosítva a csángó hívek lelki gondozása anyanyelvükön. Erdély új püspöke IV. Kelemen pápa 1774-ben kelt rendelkezését vette alapul, ez ugyanis arra kötelezte az olasz misszionáriusokat, hogy Moldvában a lakosság nyelvén prédikáljanak. Zöld Péter szomorúan válaszolta, hogy „a misszionárius atyák a más nemzetek iránt oly buzgó megvetéstől lángolnak, hogy semmiképpen sem képesek maguk között – főképp a magyart – megtűrni, ami miatt nekem sem lett volna szabad ott időznöm, ha XIII. Kelemen pápától felhatalmazásom nem lett volna.
Batthyány Ignác, a tudós könyvtáralapító, a nyelv ápolója erre 1787-ben a pápai trónon ülő VI. Piushoz fordult: „… ne higgye Szentséged, hogy keveset számít, ha az összes misszionáriusok nem ismerik a magyar nyelvet, mert nemcsak néhány szétszórt és ide-oda vándorló magyarról van szó. Sok magyar család van, akik egész helységeket tartanak megszállva, és éppen úgy nem járatosak a románban, mint amilyen erősen ragaszkodnak hazai nyelvükhöz. Tűrje el Szentséged, hogy megszomorítsam azon szerencsétlenségek elbeszélésével, amelyeket ők szenvednek el. Mi mással érvelhetett volna a püspök a pápának, mint azzal, hogy ebben a lelki, nyelvi nyomorban – egyik a másik okozója – a moldvai katolikus magyar hívek nem tudnak bűnbánatot tartani, nem tudnak gyónni a nyelvüket nem ismerő olasz papoknak. Úgy vallják meg bűneiket, ahogy a némák szokták: a misszionárius sorolja a bűnöket, a gyónók bólintanak vagy rázzák a fejüket. „Azok a magyarok ezen gyónási módtól annyira irtóznak, hogy sokan teljes húsz évet engednek eltelni gyónás nélkül.
Marton József mai erdélyi katolikus egyháztörténész, gyulafehérvári teológiai tanár, aki feldolgozta az erdélyi egyházmegye történetét, alapításától (még Szent István alapította 1009-ben) az üldözések koráig, így kommentálja a levélváltást: „Sajnos, a pápa 1788. január 2-i válaszlevelében korántsem látja olyan szomorúnak a helyzetet, mint az érzékeny lelkületű és tárgyilagos püspök.
A diktatúra némasága után, 1991-ben Budapesten, a Hősök terén maguk a csángók léptek a pápa elé, alázatos kérelmükkel, hogy II. János Pál rendelje el Moldvában a magyar nyelvű templomi szolgálatokat.
Csángóföldön ugyanis időközben felnőtt egy „bennszülött értelmiségi nemzedék, amely hitelesen és következetesen hangot adhatott a moldvai magyarság óhajának. A csángó küldöttséget Budapestre Horváth Antal csíkszentdomokosi esperes, Lujzi Kalagor szülötte vezette, egyike azoknak a moldvai papoknak, akik a gyulafehérvári teológia elvégzése után – éppen magyar papi képzettségük okán – nem térhettek vissza szülőföldjükre, hanem az erdélyi egyházmegyében vállaltak szolgálatot.
Ezekre az új, erdélyi iskolákban képzett csángó értelmiségiekre nagy hatást tett a kolozsvári nyelvészek kutatómunkája az ötvenes évek elején, és az az érdeklődés, amit maguk iránt a csángó fiatalok a magyar közönségben megéreztek. Erdély magyarsága roppant elnyomatottsága ellenére is igyekezett támogatni a csángók küzdelmét nemzeti fennmaradásukért. Nem intézményi segítség volt ez, hanem az ilyen-olyan kisebb állásokban lévők egyéni kezdeményezései. Például az új gyárakba moldvai csángó munkásokat toboroztak és hoztak el a Székelyföldre. Noha ezeket az üzemeket a bukaresti hatalom a magyarok gyorsabb elrománosítása érdekében hozta létre, a Székelyföld etnikai felhígítása végett, csángók ezreit sikerült elhelyezni bennük. Csángó munkások jelentek meg az erdélyi építőtelepeken és állami birtokokon. Mivel a csángók nevét a községi jegyzők még a múlt században „átírták, eltorzították Moldvában, most a „romános hangzású nevekbe a bukaresti vizsgálóbiztosok nehezen köthettek bele. Ez lett az egyetlen „haszna a csángó nevek megcsonkításának.
Magában Moldvában sem ment végbe egyazon ütemben a magyar „hatás semlegesítése, mivel a parancsok titokban érkeztek, és az igazi célt soha nem hozták nyilvánosságra. Így miközben javában folyt a magyar iskolák felszámolása, a nyelvészek, néprajzosok, folkloristák tovább gyűjthettek a csángó falvakban, egészen az ötvenes évekig, még tovább is. Összegyűlt a csángó tájnyelvi szótár anyaga; a múlt századi nyelvészek, illetve Csűry Bálint kutatásait olyan nyelvészek folytatták, mint Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes és mások. A néprajzosok abban az időben véglegesítették összegező műveiket, főként a dr. Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő nevével jegyzett, 1981-es nagy munkát: a Moldvai csángó népművészetet. Faragó József a csángó népköltészet feltárásában végzett hatalmas munkát. Kallós Zoltán, a hajdani lészpedi tanító megalkotta híressé vált könyveit (Balladák könyve, Új guzsalyom mellett), amelyek az egész magyar nyelvterületen legendás nevet szereztek neki.
Feltehető a kérdés, hogy miként jelenhettek meg Romániában csángó néprajzi, nyelvészeti és népköltészeti gyűjtemények akkor, mikor Csángóföld újra tiltott terület lett? Itt megint Bukarest csángó-politikájának a kétszínűségét, alattomosságát érhetjük tetten. Márton Gyula fontos kötete A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai 1972-ben jelent meg a Kriterion gondozásában, akkor, amikor a Ceausescu-diktatúra kibontakozóban volt, és a „Vezér már egy évvel előbb meghirdette a „homogenizálódás, vagyis a nyílt beolvasztás politikáját. A cenzúra vezetői, kellő ostobaságukban úgy képzelték, hogy ez a kötet a román nyelv hatását fogja bizonyítani a csángó magyarokra, ezért nem akadályozták meg a könyv megjelenését, illetve egy ideig a róla szóló kritikákat. Márton Gyula azonban mintegy háromezer román jövevényszó alapján – magát a bevett szakmai kifejezést, a „jövevényszót tilos volt használni, elvégre a román szavak nem lehetnek „jövevények – bebizonyította, hogy a legerősebb nyelvi hatásnak kitett magyar nyelvjárás, a moldvai csángó dialektus a magyar nyelv törvényei szerint fejlődött, a román jövevény/kölcsönszavakat e törvények alapján illesztette be a maga eredeti szavai közé, s noha tartós és erős román hatásra román eredetű jelenségek is meghonosodtak, ezek alig érintették a nyelvjárás struktúráját. Márpedig egy nyelv életerejét az alapvető szókincs és a nyelvtani szerkezet adja meg.
Csángó könyvek, tanulmányok, riportok egész sorának megjelenése visszahatott a csángók tudatára, noha ennek a diktatúra idején nem volt nyoma. Majd 1989 után, mikor a hatalom húzta-halasztotta, gáncsolta az újra és még erősebben feltámadt csángó követelést, a magyar iskolák újbóli létrehozását Moldvában, maguk az „önkéntes csángó tanítók léptek elő az ismeretlenségből, és a csendőrökkel dacolva magyar nyelvre kezdték oktatni a csángó gyermekeket. Lészpeden Fazekas József idős munkásember gyűjti össze udvarán a gyermekeket, és „magyar írásra tanítja őket. Ő még „rendes iskolában tanulta meg. Felcsapott „tanítónőnek egy asszony is, Fehér Katica! Elképzelhető lett volna ez valaha a félénk, szemérmes csángó nőkről?
Ugyanekkor mit találunk a „hivatalos iskolák háza táján? A Bákó környéki csángó falvakba a pedagógusok a megyeszékhelyről járnak ki. Reggel jönnek, délben mennek. Semmi kapcsolatuk a csángó falvak népével. Gyarmati tisztviselők se lehettek ilyen lelki távolságra a meghódított országok bennszülötteitől!
Önmagukra ébredésük talán legbiztosabb jelzése volt az is, hogy alig egy hónappal a romániai változások után, 1990 januárjában megalakították a Moldvai Csángó-magyarok Szervezetét. Igaz, az alapítás nem Csángóföldön történt, hanem a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség védőszárnyai alatt. Az előző évtizedekben a székelyek közé települt, iskolázottabb csángók voltak a kezdeményezők. Célul tűzték ki a moldvai csángók a nemzeti azonosságtudatának felébresztését. Ilyen csángó szervezet soha nem volt a történelemben. A Romániai Magyar Népi Szövetség ugyan létrehozott helyi szervezeteket, de azoknak nem volt kimondott csángó jellegük. Az 1948-as választásokon egy csángó képviselőjelölt is indult Bákóban, Duma György, de az a választás már a demokrácia karikatúrája volt, a kormánykoalíció és az „ellenzék jelöltjét egyképpen a kommunista párt indította. Témánk szempontjából ennek most azért van érdekessége, mert nem lehetett lemérni, hogy hány csángó szavazott az állítólag őket képviselő Duma Györgyre. Ő ugyanis a Népi Demokrácia Frontjának közös listáján indult. A parlamentben soha nem szólalt fel.
Immár a csángók önálló szövetsége „hazaköltözött Bákóba. Visszatért szülőhelyére Csicsó Antal, tanult csángó, hogy a Szeret mentén irányíthassa a szervezetet, amelyet időközben a hivatalos hatalom is elfogadott, és helyet kapott a kisebbségek megyei tanácsában. Törvényes jogalapját – politikai zsargonnal szólva: legitimációját – senki nem vonhatja kétségbe.
A kirajzott csángók támogatására azért továbbra is nagy szükség van. Tízezernyi munkással, értelmiségivel számolhatunk csak Erdélyben, nem említve az anyaországi csángó munkavállalókat. Erdélyben végzett csángók indították el a történelem első csángó újságját, a Moldvai Magyarságot; szerkesztője egy Sepsiszentgyörgyön élő tanár, Ősz Erőss Péter Pusztináról. Immár a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy Jászberényben minden nyáron csángó néptánc és népdal ünnepséget rendeznek, moldvai együttesek részvételével. Budapesten hagyománnyá vált a farsangi csángó bál, amelynek fővédnöke, esztendők óta, Orbán Viktor miniszterelnök. A legelesettebb magyar népcsoport gondjait a hivatalos Magyarország is felvállalja.
Az anyaországtól kapott támogatás körébe tartozik a Lakatos Demeter Egyesület tevékenysége Budapesten. Lényegében a jó emlékezetű Szent László Társaság örökébe lépett az egyesület, fő célja a moldvai csángó-magyarok történelmével, néprajzával foglalkozók munkájának összehangolása, a csángók művelődési értékeinek széles körű megismertetése. Eredményeinek záloga az egyesület vezetőségében részt vállaló Jáki Sándor Teodor győri bencés tanár, akiben a csángók Juliánus barát méltó utódját tisztelhetik, és Halász Péter, a csángó népélet kutatója, a tárgyi néprajz sikeres művelője.
Nem aludt ki a testvéri érzelmek lángja az anyaországban, noha néha csak pislákolni látszik. De nemrégiben, mikor a Moldvai Magyarság bejelentette, hogy kénytelen beszüntetni a megjelenését, mert nem tudja kifizetni nyomdaszámláit, és erről az Új Ember hírt adott, egymás után érkeztek a telefonhívások, idősek és fiatalok ajánlották fel pénzadományaikat. Sajtónk zúg a botrányoktól, iszapbirkózás folyik egész közéletünkben, hol maradna hely arra, hogy az újságok tudósítsanak néhány budapesti értelmiségi fiatalról, akik esztendők óta nyaranta eljárnak Moldvába, Lábnik faluban magyar betűkre tanítják az anyanyelvükből kirekesztett csángó gyermekeket? Alkalmi együttesüknek nevet is adtak: Teleki Pál Baráti Társaság. Kifejezőbb elnevezésük nem is lehetne!
De elegendő-e mindez ahhoz, hogy a csángók szekerét kimozdítsa a gyűlölet, elnyomatás, elbutítás sok száz éves kátyújából?
Úgy tűnik – földrajzi távolságból legalábbis –, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem mindig lépett fel elég hatásosan a csángók védelmében. Igaz, hogy az érdekvédelmi szervezet többször nyilatkozott a csángók jogairól – illetve e jogok hiányáról –, és az RMDSZ ajándékai voltak azok a magyar ábécéskönyvek is, amelyeket 1995-ben, feltüzelt bákói suhancok a klézsei utcán máglyán elégettek. Nem szabad elfelejteni, hogy kormányzati szerepvállalása óta az RMDSZ-nek ádáz csatákat kellett vívnia az anyanyelvű oktatás törvényesítéséért – nemritkán koalíciós partnereivel is. (Pruteanu szenátor, a magyar oktatás esküdt ellensége a törvényhozásban a Keresztény és Demokrata Nemzeti Parasztpárt színeit képviseli, a televíziós műsorokban a legvadabb román nacionalizmust.) Végre, az 1999-es csíkszeredai kongresszuson elvi határozatot hoztak:
„Az RMDSZ programja kinyilvánítja, hogy nyelve, etnikuma, azonosságtudata, kultúrája és hagyománya szerint a romániai magyarság, beleértve a csángó-magyarságot is, a magyar nemzet része.
A csángó-magyarság vállalja az egyetemes magyarsághoz tartozást és azt a sajátos önazonosságot, amely nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban jellegzetes etnikai jegyeket is magában foglal.
A Moldvai Csángó-magyarok Szövetségével együttműködve, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatja a csángó-magyar régió átfogó fejlesztési programjának kidolgozását és végrehajtását, és cselekvési programjában kiemelt helyet biztosít a sajátos etnikai önazonosságot is vállaló csángó-magyar közösség egyéni és kollektív jogai védelmének.
A fejlesztési programnak részét képezi a mezőgazdasági információs rendszer létrehozása, a távközlési hálózat bővítése, a munkaerőpiac kedvező szabályozása, a szociális védelem kiszélesítése.
Kiemelt cselekvési előirányzattá minősül a csángó-magyarság sajátos oktatási programmal működő tanügyi intézményeinek létrehozása és működtetése, önálló kulturális intézmény létesítése, a csángó-magyarság körében működő ifjúsági szervezetek megalakulásának elősegítése és megerősítése.
Támogatjuk a csángó-magyarok azon kérelmét, hogy vallásukat anyanyelvükön gyakorolhassák.
Hamar beletanultak a csángók a demokráciába. Egymás után írták a beadványaikat, nemcsak II. János Pál pápának, de még sűrűbben az iai-i püspökségre és a bukaresti minisztériumokba. Hamar beletanult a hatalom is abba, hogy miként kell letörni a „lázadásokat – demokratikus alapon. Válasz helyett vizsgálóbiztosok érkeztek Iai-ból és Bukarestből. Behívatták az aláírókat, kétségbe vonták az aláírásuk hitelességét, rájuk ijesztettek, hogy vonják vissza.
Ha nem ijedtek meg – ez már nagy dolog Csángóföldön! –, akkor elővették a jól bevált módszert: a minisztériumi szinten jóváhagyott engedményt leküldték a helyszínre, Bákó megyébe, hogy ott is erősítsék meg. Elvégre a demokrácia alulról fölfelé építkező rendszer, nem igaz? Előttem egy beadvány, Hajdú Dezső csíkszeredai ügyvéd készítette, Bákó megye tanfelügyelőségének címezte. A memorandumból kiderül, hogy a bukaresti Oktatásügyi Minisztérium már 1997. szeptember 9-én elrendelte: a klézsei iskolában az alsó négy osztályban vezessék be a magyar anyanyelv és irodalom tanítását, a felső osztályokban pedig a romániai magyar nemzetiség történetének és hagyományainak oktatását. Ennek érdekében alkalmazzanak egy tanítót (helyettes tanárt); erre a helyre van is jelentkező. Továbbá: tiltassék meg a pedagógusoknak, hogy ebben a faluban (és másokban) a szülőket és diákokat lebeszéljék e tantárgyak tanulásáról. Végezetül a minisztérium kérte, hogy a tanfelügyelőség értesítse, milyen gyakorlati intézkedéseket hozott a rendelet végrehajtására. A minisztériumi rendelet száma: 39.197.
Újabb rendelet érkezett Bákóba Bukarestből ebben az ügyben 1998. március 4-én és 1988. október 26-án. Az ügyvédi beadvány dátuma: 1999. április 13.
Bákó megye egyszerűen nem hajtja végre a minisztériumi rendeletet. A minisztérium nem tud érvényt szerezni saját akaratának? Bűvös kör vagy alantas játék?
Csángónak lenni – egyenlő az alázattal. Egy öreg csángó férfi mondta ezt nekem Bogdánfalván, vagy húsz évvel ezelőtt. Ez az alázat is változóban van. Önérzet és növekvő öntudat hatja át. Horváth Antal csíkszentdomokosi esperes, akiről szó esett már, ő vezette a csángók küldöttségét 1991-ben a pápa elé a Hősök terén, a maga igazában bizakodó ember alázatával próbálta megcáfolni Mrtina képtelenségeit, és magyar eredetükre rávezetni megtévesztett csángó sorstársait. Könyvet állított össze, román nyelven, Strmoii catolicilor din Moldova (A moldvai katolikusok ősei) címmel. Azért románul, hogy a magyar írás-olvasást nem tanult csángók is megérthessék. Összegyűjtötte a fellelhető dokumentumokat, a magyarországi domonkosok 1227-es, a Szentszékhez küldött jelentésétől kezdve magyar királyi okiratokat, alapító leveleket, pápai válaszokat, névtelen feljegyzést 1587-ből moldvai magyar katonákról és más ott lakó magyarokról. Természetesen felvette Bandinus érsek összeírását a XVII. századból. Időrendben 1702-ig követte a csángó sorsot. (Hasznos lenne, ha ennek a könyvnek a magyar változatára is lenne kiadó; mind ez ideig nem akadt.)
Mi volt a román válasz erre a szelíd kísérletre? A bákói román napilap minden addiginál élesebb, durvább hangú rágalmakat szórt a csángó születésű esperesre, vagyis – a történelemre.
Elbukik hát minden kísérlet? Nem tudja feltartóztatni a végzetet, a csángók teljes eltűnését, a moldvai magyar nemzethalált sem a csángóság feltámadó öntudata, sem az erdélyi magyarok védelmező karja, de még a budapesti kormány közbelépése sem? A román demokraták éppen úgy semmibe veszik a csángók demokratikus jogait, mint a nyílt nacionalisták?
Honnan és hol a segítség?
Az egységesülő Európából végképp kimaradnak a moldvai csángók? De hát a mai Európa az emberi és kisebbségi jogok védelmezőjeként lép fel. Először a történelemben véres háború indult egy meggyötört, elűzött kisebbség, a koszovói albánok védelmében. Elegendő, hogy az Európai Unió kisebbségi biztosa megjelenjen a belépésre várakozó országokban, és Romániában fogcsikorgatva, megtépázva, de elfogadják a magyar oktatást legalább részlegesen biztosító oktatási törvényt, Szlovákiában megszavazzák a csonka nyelvtörvényt. Mindenki jó osztályzatot szeretne szerezni. Miként juthatnának el a moldvai csángók is az európai jogok forrásához?
Elébük jött Európa. Egy vatikáni diplomata alakjában. Girasoli pápai káplán mintha csak történelmi elégtételt akarna szolgáltatni azért a hanyagságért, vétekért, amit hajdani honfitársai, a minorita olasz misszionáriusok a csángók ellen elkövettek. Persze, a mai olasz pap-diplomata nem emleget hanyagságot vagy vétket. Ő kisebbségkutató alapítványt hozott létre és működtet Brüsszelben. Neve: Promoting Studies and Knowledge of Minority Rights. Girasoli atya – diplomataként – közvetlenül megismerte a moldvai csángók szülőföldi száműzetését és a humánum jegyében, keresztényi igazságérzettel kíván a segítségükre lenni. Szövetségese ebben a törekvésben a Nemzetközi Yehudi Menuhin Alapítvány, illetve az a nyugat-európai politikai felfogás, amely a döntéseket a polgárokhoz lehető legközelebbi szintre kívánja hozni. Ezt nevezik a szubszidiaritás elvének. Talán a helyi autonómiák rendszerének mondhatnók, habár nem egészen az, annál több is. A kereszténydemokrata fogantatású eszmét Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke így határozta meg 1991-ben, Madridban, a Partido Popular helyi önkormányzati képviselőjelöltjeinek kongresszusán:
„A helyi közösségek jogainak megerősítésével és garantálásával őrizhetjük és fejleszthetjük leginkább Európa kulturális sokszínűségét és gazdagságát. A helyi önkormányzat pedig az állampolgárok jogát jelenti ahhoz, hogy a legteljesebb mértékben maguk intézzék a maguk helyi ügyeit. Egyedül ez képes ténylegesen megfelelni a változatos helyi és regionális igényeknek és érdekeknek.
Ez a nyugat-európai érdeklődés „fedezte fel nemzetközi méretekben a csángókat. Az Európai Unió tanácsadó testülete, a Régiók Bizottsága, illetve a Nemzetközi Yehudi Mehudin Alapítvány 1999 januárjában a Moldvai Csángó-magyarok Szövetségének vezetőit látta vendégül Brüsszelben. Immár harmadszor jártak csángók a belga fővárosban, amely egyben-másban egész Európa fővárosa lett. Csicsó Antal és a pusztinai Nyisztor Mihály élőszóval és csángó kiállítással hívták fel az egész világ figyelmét pusztulásra szánt népcsoportjukra. A csángó küldötteket Brüsszelbe elkísérő, a kisebbségi kérdést hozzáértéssel tárgyaló B. Kovács András sepsiszentgyörgyi újságíró, helyszíni tudósítása szerint Menuhin talán utolsó beszédében név szerint említette a csángókat: „Igazság szerint a kisebbségek nem lehetnek egyenlőek a különbözés joga nélkül, mivel a többséget alkotók már eleve rendelkeznek e joggal. A nemzeti többség nem mindig jár el helyesen, különösen akkor nem, amikor intézkedéseket törvényesít, melyek hátrányosan érintik a kisebbségeket. A kis kultúrákat védeni szükséges, legyen szó akár szuverén államokról, akár oly kisebbségi európai kultúrákról, mint a moldvai csángók, a bulgáriai pomákok vagy a roma cigány népességi csoportok, melyek hazája sok európai országban található. (Háromszék, 1999. január 23.)
Ezen a brüsszeli tanácskozáson kiállították a N. Girasoli kezdeményezésére és patronálásával angolul megjelent könyvecskét a moldvai csángókról. Két romániai szerző munkája ez: Valentin Stan bukaresti történészé és Renate Weber emberi jogi harcos, a romániai Helsinki-bizottság tagjáé. A kiadványt 1998-ban mutatták be Budapesten, az államfő, a muncius, igen sok diplomata és – moldvai csángók jelenlétében. Dicséretes ennek a kiadványnak már a megjelentetése is, mivel ismételten felhívja a nemzetközi közvéleményt a csángók létezésére, aggasztó gondjaikra. Joggal bírálható a kiadvány abban, hogy bizonyos „egyensúlyt kíván létrehozni azzal, hogy minden román kiadványt felvesz bibliográfiájába, ha a csángókról szól, de a magyar művek alig tizedrészét. Bekerült Mrtina otromba könyve is, amelyről az angol olvasó nem tudja meg, hogy dilettáns képzelgés, illetve nyíltan nacionalista hamisítás. Érdeme a román szerzők által írt kiadványnak, hogy egyértelműen elismeri a csángók magyar voltát, még ha – a szerzők hozzá nem értésükben – „csángó nyelvről beszélnek is.
Ebben a tévedésben leledzik maga Girasoli atya is, miként az 1999. május 7-én a Duna Televízióban sugárzott interjúból kiderült. Balogh Júlia kérdéseire válaszolva határozottan megismételte nézeteit a csángó kérdésben. Egyetérthetünk azzal a különbségtétellel, amelyet az erdélyi magyarok és a moldvai csángók története között észlel. Erdély egy nemzetközi szerződés – a trianoni békeparancs – alapján vált egy másik ország részévé, az addigi többség, a magyarság kisebbséggé. A csángók soha nem éltek magyar főhatalom alatt, ők inkább kulturális kisebbséget képeznek. Természetesen őket is megilletnek bizonyos kisebbségi jogok, amelyeket biztosítani kell számukra.
Három pontba foglalta e jogokat:
1. Anyanyelvű oktatás Moldvában.
2. Olyan társadalmi környezet létrehozása, amelyben a csángók otthonosan érezhetik magukat. Bákó városában is alkalmazni kellene Brüsszel példáját, ahol minden utcanév, felirat kétnyelvű. Ki kellene írni Bákóban is mindent románul és „csángóul.
Legyen hát csángóul, mondom magamban, akkor úgyis magyar nyelven lesz!
3. A csángókat is megilleti a valláson belüli egyenlőség, vagyis az anyanyelvű templomi szolgálat, mise, gyóntatás.
Hozzáfűzte N. Girasoli pápai káplán, hogy mindezen igényeket egyszerűbb meglátni távolról, Brüsszelből, mint elfogadni a helyszínen, Bákóban. De ott is fokozatosan meg kell értenie mindenkinek, hogy a csángók nyelvének joga van a megmaradáshoz.
Végezetül legfontosabb megállapítása az volt, hogy a csángók kérdését nemzetközivé kell tenni, ez nemcsak a csángók és Románia belső ügye, hanem európai gond, a világ békéjének gondja.
„Én ezt tanácsolom mindenkinek, és hiszek abban, hogy a csángó kérdés európaizálása beérleli a maga gyümölcseit.
Ámen. Így legyen!



« vissza