Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

"Óh, idő, futós idő" 1. rész


1.


Bánffy Eszter régész, a MTA Régészeti Intézetének főmunkatársa prehistorikus és középkori régészetből, valamint indológiából szerzett diplomát az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Ásatási munkái az elmúlt másfél évtizedben a Kárpát-medence és környékének kőkorszaki kultúrájára, elsősorban a neolitikumra koncentrálnak. Kandidátusi disszertációjában a délkelet-európai régió kultikus jellegű leleteit vizsgálja, s azokat a vallástörténészek – elsősorban Mircea Eliade – megállapításaival összevetve igyekszik a kőkorszaki ember hitéletéről minél teljesebb képet teremteni. 1995–1999-ben az őrségi Csesztreg határában, a Pityerdombon neolitikus falut tárt fel, amely fontos láncszemet képez az első letelepedett földműves közösségek kelet-magyarországi és ausztriai emlékei között. Erről az ásatásról – melyen egy gyönyörű, több mint hétezer éves ökör-szobrocska is előkerült – és a belőle rekonstruálható kultúráról kezdtünk filmet készíteni a TV2 számára 1998 nyarán Jeli Ferenc rendezővel. A Magyar Szemlében két részben adjuk közre írásos, szerkesztett formában azt a beszélgetést, amelyet e film munkálatai során vettünk fel.

 

*


1995-ben rendkívül fontos, ma már európai hírű leletre – egy neolit kori falu maradványaira – akadtál a Kerka völgyében, Márokföld és Szentgyörgyvölgy között. Nyugat-Magyarországon ilyen korai, mintegy 7500 éves falu még nem került kiásásra. Azt mondtad nekünk amikor forgatócsoportunk meglátogatott az ásatáson, hogy az itt élt emberek voltak az első parasztok. Tehát az Őrség nyugati szegletében, ezen a lankás, védett vidéken, csaknem változatlan életformát élt a földműves ember azóta századunk elejéig. Ez mellbevágó dolog, hiszen húsz évvel ezelőtt aligha lehetett ilyet állítani és bizonyítani. Hogyan juthat el a régész egy ilyen nem igazán látványos kutatógödörtől, mint amilyet a nyáron láttunk, ennyire fontos és egy teljes kultúrát sejtető megállapításig? Láttuk 1998 nyarán, amint egy hatalmas gabonahombár cserepeit emeltétek ki az agyagos földből. Mit mond ez a hombár, mit mond a többi tárgy, és milyen módszerek segítenek a kutatásban?
– Kevés a számunkra fönnmaradt olyan nyom, amelyből következtetéseket lehetne levonnunk. Egy régészeti feltáráskor általában nagyon kevés megmaradt anyagtípust találunk. A szerves anyag szinte mind elvész. Ahhoz, hogy például szőttesek vagy akár emberi maradványok megmaradjanak, kétféle körülményre van szükség: vagy nagyon száraz és forró klímára, például a sivatagra, vagy pedig éppen ellenkezőleg nagyon hideg, tulajdonképpen mélyhűtött viszonyokra. Tudjuk azt, hogy a sivatag homokjában akár évszázadokon, évezredeken át is konzerválódnak emberi maradványok, szőttesmaradványok és egyéb szerves anyagok. Valószínűleg mindenkinek eszébe jut az Ötzi csúfnevű jégember, aki rézkori vadász volt, és egyszerűen megfagyott az Alpokban, és évezredeken át senki nem vette észre, hogy ott van, a jégben konzerválva. Néhány évvel ezelőtt szerencsés körülmények között megtalálták és nemcsak a ruházata, hanem amit utoljára evett, a testfestékei a bőrén és minden felszerelése, a szerves, tehát mulandó természetű felszerelése is megmaradt. Itt, Nyugat-Magyarországon ennél sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, hiszen tulajdonképpen háromféle információ marad a számunkra. A kerámia, a kőeszköz anyaga, tehát a kőszerszámok és azok a gödrök, alapárkok, amelyek a korabeli építkezés nyomai. Utóbbiakból a lakók házépítési technikájára, a házak formájára és használatuk módjára is következtethetünk. Csak közvetett nyomokból derül ki, hogy volt textília, hogy ruhákba öltözködtek. Kétféle dolog utal erre. Az egyik az, hogy viszonylag sok szövőnehezékre akadunk. Itt persze nagyon nehéz eldönteni, hogy szövő- vagy hálónehezékről van szó, bár az itt élt emberek nem nagyon halásztak, inkább – ha folyóparton éltek – horoggal fogtak halat. Ha egy házon belül sok átfúrt, körte alakú agyagkolonc található, akkor valószínű, hogy ezeket szövéshez, szövőszékhez használták. Másutt, szerencsésebb körülmények között megmaradt textíliamaradványokból arra következtethetünk, hogy igen szép mintákat tudtak már akkor szőni, esetleg festették is a ruházatukat.
Azt tudjuk, hogy mit termesztettek, mivel táplálkoztak?
– Sok nyom utal erre, ezekből elsősorban persze az archeobotanikusok tudnak olvasni, és egyéb természettudományos szakemberek. Szerencsés esetben mi is tudjuk bizonyítani például azt, hogy gabonát termesztettek. A Balaton-felvidéken nemrég előkerült egy nagyon érdekes oltárka, az oltár fejének a szemét gabonaszemekből alakították ki. Ez a gabonaszem már termesztett növény. Ilyeneket találtunk a pityerdombi ásatáson is, és az archeobotanikusunk meghatározta, hogy Triticum dicoccum és monococcum, tehát két nagyon korai, de már termesztett gabonafajta volt. Van azonban még olyan jel, amire időnként rábukkanunk; néhány edénynek a belsejében odakozmált ételmaradványokat lehet találni. Ezt is az archeobotanikusok vizsgálják meg. Legutóbb egy másik, nem sokkal későbbi, még újkőkori ásatásomon akadtam olyan cserépedény darabjaira, melynek a belsejében odaégett ételmaradványok voltak. Az archeobotanikus megállapította, hogy valamilyen gabonakása kozmált oda, tehát ezt ették. Ez egészen bizonyos.
Ezeket az odakozmált ételmaradványokat radiokarbon vizsgálattal is lehet vizsgálni?
– Tulajdonképpen minden szerves anyagot lehet, de praktikus okoknál fogva általában inkább gabonamaradványokat, illetve famaradványokat szoktak vizsgálni. Itt a különböző technikákon múlik, hogy mennyi anyag kell. Csontból több szükséges, ezért általában inkább famaradványokon szokták ezt vizsgálni. Ott is nagyon lényeges, hogy a mintát honnan veszi a régész. Mert például, ha egy alapároknak a cölöplyukából veszek egy vastag tölgyfából odaégett famaradványt, és azt akarom meghatároztatni, hogy lehet egy háromszáz éves vastag tölgy, így háromszáz évvel korábbi időpontot kapok, mint a telep életkora. Éppen ezért általában kisebb gallyakból célszerű venni a radiokarbon meghatározásra alkalmas famaradványokat, és a tűzhelyből, mert az biztos, hogy ez egykorú volt a telep lakóinak az életével.
Ez a radiokarbon módszer, illetve ennek a két fajtája az elmúlt húsz évben alakult ki, de gondolom, hogy más útbaigazító jelek is vannak, hiszen éppen az előbb egy Balaton-felvidéki leletről beszéltél. Magyarán szólva feltételezhetjük, hogy ez a pityerdombi telep, ez a hajdani falu egy 7500 évvel ezelőtti kultúrának olyan lelete, amelyhez több más település tartozhatott ezen a környéken vagy egy kicsit távolabb, és gondolom, az ott talált leletekből is sok mindenre lehet következtetni. Éppen magad ástál a közeli Zalaszentbalázson is, és a régészek sok hasonló falut tártak föl ebből az időből Magyarország keletibb részén. Milyen kultúrához tartozik ez a falu, amit találtál? Hogy hívják ezt a kultúrát?
– Ezen a vidéken ilyen korú településeket nem nagyon ismertünk, de természetesen ez nem vonatkozik Magyarország többi részére. A magyarországi régészeti kutatás nagyon régóta, azt lehet mondani, hogy a század eleje óta szisztematikusan kutatja ezt az időszakot is. 1944-ben például Kutzián Ida régész kolléganőm tollából egy olyan monográfia látott napvilágot, amelynek minden megállapítását még ma is érvényesnek, igaznak tartjuk. Tehát még mielőtt a radiokarbon kormeghatározásos módszer egyáltalán megszületett volna, a közép-európai és ezen belül a magyarországi régészek már kidolgozták azt a relatív időrendet, amelyen belül szinte pontos helye van mindegyik régészeti kultúrának.
Ez csak relatív időrend volt, tehát felteszem, hogy legalább kétezer évesnél fiatalabbra tehették a leletek legnagyobb részét, mielőtt a radiokarbon eljárással kiderült volna valódi koruk. Az elmúlt húsz évben radikálisan újjá kellett értékelni szinte minden régészeti leletnek a korát ebben az európai régióban, ahogy Colin Renfrew írja.
– Ez elsősorban az őskori leletekre igaz. Minél távolabbra megyünk az időben, annál nagyobb ez az eltérés a történeti, historikus időrendi gondolkodás és az új régészeti gondolkodás között. A neolitikumban már akár 1500 év különbségről is beszélhetünk. Tehát ebből a szempontból az új régészet, a természettudományos eredmények bekapcsolódása a régészetbe forradalmi változásokat hozott. Nagyon sokáig nem is lehetett eldönteni, hogy kinek van igaza. Akadtak olyan magyarországi régészek is, akik sokáig nem hittek ebben az új módszerben. Gyanúsnak találták. Próbáltak érvelni azokkal a momentumokkal, azokkal az adatokkal, amelyeknél tévedett a radiokarbon kormeghatározás, és azt mondták, hogy no lám, megbízhatatlan. Mára gyakorlatilag eldőlt ez a kérdés.
Tulajdonképpen a radiokarbon sugárzó szén, a szénnek egy izotópja. Ahol égett anyagot találnak, ott ez mindenütt megvan, és ezt ma atomfizikai laboratóriumokban tudják nagyon pontosan kielemezni.
– Itt a szén 14-es izotópjának a lebomlási, felezési idejéről van szó, amelyet hogyha visszaszámolunk, akkor pontosan meg fogja adni annak az idejét, amikor elpusztult ez a szerves anyag, és megszűnt élő szervezet lenni. Van azonban egy másik módszer. Tulajdonképpen ez bizonyította a radiokarbon alapú kormeghatározásnak a helytállóságát. Innentől kezdve nem kételkedhetünk abban, hogy jó adatokat ad a szén 14-es meghatározás. És ez a dendrokronológia. A dendrokronológia olyan módszer, amelyik a fa évgyűrűinek a számlálásán, azok vastagságának vagy vékonyságának a különbözőségén alapul. Egy csapadékosabb, melegebb időszakban ugyanis a fa vastagabb évgyűrűt növeszt, mint egy szárazabb, hidegebb évben. Ha elég sok faanyagunk van – vastag, több száz éves fákra gondolok itt –, akkor ezeknek az évgyűrűi átfedik egymást.
Egyrészt vannak még élő fák is, gondolok a kaliforniai mamutfenyőkre, azonkívül találtak mocsarakban már halott fákat is, amelyek még régebbiek, és „összerakják a kronológiát.
– Itt Európában ilyen kort megélő fa nincs, de ennek ellenére nagyon sok olyan mocsári lelet van, ahol átfedő, egymással részben egykorú fák évgyűrűiből egy egész sorozatot tudtak megállapítani. Németországban a Bodeni-tó környékén olyan ideális körülményeket találtak a régészek, hogy már időszámításunk előtt 5000-re vissza tudnak menni a faévgyűrű meghatározásában. Ellentétben a radiokarbon kormeghatározásával, ahol mindig van egy plusz-mínusz bizonytalansági intervallum, ahol a lelethez társítható ilyen évgyűrűsornál egykét évnél többet nem lehet tévedni. Ezeket a dendrokronológiai meghatározásokat összehasonlítva a C14 kormeghatározással, az derült ki, hogy igenis helytállók a radiokarbon adatok, sőt azon belül is még a kalibrált, vagyis a kiigazított, a helyesbített és nagyon gyakran még korábbi adatok a helytállóak. Ezek alapján tudjuk például, hogy a pityerdombi telep élete Krisztus előtt 5500–5400-ra tehető. Annak ellenére, hogy az én saját radiokarbon adataim még nincsenek kiértékelve.
Mostanában olvastam, hogy egészen pontosan megállapították, hogy Santorini szigetének a felrobbanása Krisztus előtt 1734-ben történt, mert abban az évben az egész északi féltekét egy olyan porfelhő borította, hogy csökevényesen fejlődtek a fák, és ezt a kaliforniai fenyőknek az évgyűrűin pontosan ki lehetett mutatni. Hogy ez volt az az év, amikor történt egy ilyen katasztrófa.
– Így van. A sarkvidéki jégfúrások is igazolták ezt az adatot, hiszen a megolvadt gleccserrétegek lerakódásai a dendrokronológiához hasonlatos következtetésekhez segítik az archeológiát.
Visszatérve Pityerdombhoz, bámulattal láttam, hogy amikor eső után kint jártunk a földön, amikor egymás után fordultak ki szinte a léptünk nyomán ezek a gyönyörű kis vörös pengék, a szentgáli pengék, amilyeneket én régebben Veszprém megyében, a Balaton-felvidéken láttam. Elgondolkodunk azon, hogy milyen lehetett ebben az időben a közlekedés, mennyire érintkeztek ezek a kultúrák, mennyire hatottak egymásra? A legtöbbünkben olyan képzetek élnek ezekről a régi időkről, hogy úgynevezett vademberek elszigetelten élték a maguk önellátó életét, és ezen a képen már az is rengeteget változtat, hogy megtudtuk: 7500 éves ez a telep, lakói valódi parasztok voltak, akik valószínűleg szövött ruhákban jártak. Voltaképpen milyen Közép-Európába, milyen Kárpát-medencébe és milyen Európába illeszkedett bele ez a pityerdombi falu?
– Hajlamosak vagyunk alábecsülni az elődeink kapcsolattartási képességét. Igazából már néha azt sem tudjuk elképzelni, hogy mit csináltunk 15 évvel ezelőtt, amikor nem volt számítógép, internet és mobil telefon. Elképzelhetetlennek tartjuk vagy tartottuk korábban, hogy ezek az emberek távolsági kapcsolatokat tartottak egymással, akár több száz kilométerre hatóan is tudták, hogy ott kik élnek, milyen nyersanyagokat lehet találni. Pedig így volt, ez volt a helyzet. A szentgáli bánya Veszprém mellett van, a Bakony hegységben. Körülbelül 200 km-re Pityerdombtól, de Pityerdomb nem a legmesszebb fekvő hely, ahova eljutott ez a bizonyos nyersanyag. Pontos bizonyítékaink vannak arra nézvést, hogy a legkorábbi vonaldíszes, tehát az edényeiket vonalas dísszel díszítő kultúra népe, ezt a szentgáli, bakonybéli követ, a vörös radiolaritot, a Duna mentén igen messze fekvő településekre, illetve területekre is elvitte. Bécs mellett van egy olyan lelőhely, amelyik körülbelül egykorú Pityerdombbal, de mielőtt én megtaláltam ezt a települést, „a levegőben lógott ez a telep, úgymond. Nem tudták az osztrák régészek, hogy került oda, és honnan van egy ilyen korai telep ezen a viszonylag északnyugati és még nem újkőkorivá vált területen.
Magyarán Pityerdomb egy láncszem.
– Valószínűleg igen, méghozzá egy nagyon fontos láncszem, hiszen a kialakuló fázisát csíptük el ennek az egész kultúrának, a paraszti gazdálkodásra való áttérésnek, s nagyon nagy valószínűséggel azt is állíthatjuk, hogy ezt a nagyon értékes kőanyagot, ezt a pityerdombi vörös radiolaritot a Duna mentén vitték észak-nyugatabbra kereskedők, vagy telepesek, vagy akár úttörők – pioníroknak is képzelhetjük ezeket az újkőkori embereket. De nemcsak a követ, hanem az összes neolitikus invenciót, a letelepedett életmóddal járó minden vívmánynak a tudását is magukkal vitték. És így fordulhatott elő az, hogy Közép-Németországig nemcsak ez a vörös radiolarit, ez a szentgáli kő fordul elő a kőeszközlelet-anyagban, hanem nagyon-nagyon hasonló anyagi kultúrájú településeket találunk Nürnberg környékén vagy a Párizsi-medencében, vagy Észak-Németországban. Rövid időn belül tehát ezek a telepesek egész Európába eljutottak, és magukkal vitték az értékes vörös radiolarit követ, amelynek, mint tudod nagyon erős éle van; ez tulajdonképpen a „csúcstechnológia volt abban az időben, és nagyon nagyra becsülték az akkori emberek. Tehát nyilvánvalóan tudtak egymásról, több száz, több ezer kilométeren át is tartották a kapcsolatot. Ezek a kapcsolatok oda-vissza, kölcsönösen működtek. Lehet, hogy egy kicsit lassú volt a kulturális cserének ez a módja, tekintve, hogy gyalog jártak, de ilyen esetben egy-két hét igazán nem számít.
Tudunk arról, hogy Tokaj vidékén viszont egy másik nagyon értékes anyagot bányásztak, obszidiánt. Ennek az elterjedési sugara mekkora?
– A tokaji obszidián tulajdonképpen vulkáni üveg. Ha lehet, még jobb, mint a szentgáli radiolarit. Annak az elterjedése azonban inkább a Tisza-vidékre rajzolódik ki és kelet felé, esetleg észak felé, tehát kevesebb jutott belőle a Dunántúlra. Van azonban más olyan lelettípus is, ami arra utal, hogy nagyon messze fekvő vidékekkel tartottak ezek az újkőkori emberek kapcsolatot. Ilyen például egy tengerikagyló-fajta, a spondylus kagyló. Az Égei-tenger partjáról került ide a Kárpát-medencébe, és olyan nagy becsben tartották, hogy például nemrégiben találtam olyan újkőkori sírokat, amelyeknek a gazdája valószínűleg nem volt elég gazdag ahhoz, hogy igazi spondylus kagylója, vagy ebből készült hengeres gyöngye legyen, ezért agyagból elkészítették az utánzatát, és azt tették a sírba. Tehát nagyon értékes anyag lehetett, tulajdonképpen az első igazi presztízsáru, aminek nem volt gyakorlati haszna. Ez a Kárpát-medencébe, Ausztria, Morvaország, Németország területére az Égeikumból érkezett. Gondoljuk el, hogy micsoda távolsági kapcsolatok létezhettek már ebben a korban!
Az Égeikumról jut eszünkbe, hogy a régészek közt nagy háború dúlt az elmúlt két évtizedben, s ennek a háborúnak három kulcsszava van: diffúzió, migráció, evolúció. Tehát, magyarán szólva, a vita arról folyik, hogy egy ilyen falu, mint amilyen a pityerdombi volt, mennyiben volt öntörvényű helyi fejlődés, tehát evolúció eredménye, mennyiben vett át kultúrjavakat más, távolabbi kultúráktól cserével – ez volna a diffúzió –, avagy pedig úgy van-e vajon, hogy ez az egész neolit mezőgazdasági forradalom úgy folyt le itt a Kárpát-medencében, hogy jött egy nép az Égeikum felől, vagy a Balkán felől, és meghódította az itt élőket, és rájuk telepedett. Nos, ebben az esetben hogy is áll ez a dolog, élesen kell-e állást foglalnunk valamelyik elképzelés mellett, vagy pedig általában mint az életben, az is-is a válasz? Tehát tulajdonképpen így is volt, meg úgy volt.
– Az őstörténet egyik legfontosabb kérdése ez. Úgy jellemezhetném ezt a kérdést, mint a lónak a két oldalát. Voltunk az egyik oldalán, aztán átestünk a másik oldalára, és ha minden igaz, akkor most kezdünk a ló hátára kapaszkodni. Korábban ugyanis arról volt szó, hogy egy-egy új régészeti kultúrának, tehát anyagi kultúrának, tárgytípusoknak, esetleg építkezési módnak a megjelenését kivétel nélkül mindig migrációval, vagyis egy új népcsoportnak a megjelenésével hozták kapcsolatba. Gordon Childe híres régész volt az első, aki a század első felében arról beszélt, hogy az új kultúrák mindig bevándorláshoz, új népcsoportok megjelenéséhez köthetők. Aztán voltak, akik egyenesen azt gondolták, ezek az új népek agyoncsapták a régit, és a helyükbe telepedtek. Lám, lám, hiszen egész más kerámiát használnak, mondták. Az új régészet eredményei azt mutatták, hogy ez a bizonyos ex oriente lux elképzelés, tehát, hogy minél délebbre és keletebbre megyünk, annál korábbi, annál fejlettebb volt az őskori civilizáció, nem mindig érvényes. Nem érvényes az a tétel, hogy minél északabbra és minél nyugatabbra megyünk, annál primitívebb, annál lebecsülendőbb a régészeti hagyaték, és nyilvánvalóan az élet színvonala is. Természetesen ez is a lónak egyik oldala. Az igazság valószínűleg középen van. Az új régészet módszerei meglepő eredményekhez vezettek. Többek között például kiderült, hogy a réz- és aranyművesség első virágzó időszakában, a korai rézkorban nem úgy történt, ahogy korábban gondolták, hogy na természetesen ez is Anatóliából, Kis-Ázsiából az Égeikumon és a Balkánon keresztül jutott át Európába. A fémanalízis ugyanis kimutatta, hogy a híres várnai aranytemető anyaga, ahol egy-egy sírban akár több kiló aranytárgy is előbukkant, az bizony nem keleti eredetű arany, hanem az erdélyi aranybányákból származik. Ez volt az a felfedezés, amely a radiokarbon kronológiával összefonódva megfordította az egész elképzelt kulturális trendet. Innentől kezdve az új régészet követői azt állították, hogy fordítva történt a dolog: ami Európában, a Kárpát-medencében vagy akár attól is északabbra fekvő régiókban zajlott, az volt az elsődleges, az volt az eredeti. Hiszen például Görögország szárazföldi részén, Thesszáliában találtak olyan agyagcsüngő-másolatot, amelynek az eredetije Alduna-vidéki agyagtárgy volt. Tehát, mondták, fordítva érvényes a dolog. A déliek utánozták az északiakat, az Alduna-vidékieket. Valószínűleg ebben is nagyon sok igazság van, mint ahogy sok igazság van abban is, hogy a migrációt, az új népcsoportok vagy kisebb törzsek, néhány falunyi nép északra vándorlását szintén nem zárhatjuk ki. Egyre inkább úgy gondoljuk, hogy az igazság középen van. Nagyon szép példa erre Közép-Európa neolitizációjának, tehát újkőkorivá válásának, a paraszti gazdálkodás kezdeteinek a kérdése. Itt ugyanúgy lezajlott a délről vándorlás, mint amilyen fontos volt a helyi eredet, tehát az, hogy a mezolitikus halászok, vadászok egyszer csak maguktól rájöttek az edényégetés művészetére, a növények domesztikációjára, tehát háziasítására, állatokat fogtak be és fölnevelték, háziasították azokat stb. Mindennek vannak nyomai Dél-Németországban, Nyugat- Franciaországban is. Biztosan valami helyi kezdeményezés is történhetett, vagy manapság inkább úgy fogalmaznak, hogy késznek mutatkoztak ezek a csoportok az invenciók befogadására. Képzeljünk el egy óceániai bennszülöttet, akit ha az internettel szeretnénk megismertetni, ez valószínűleg nem menne, mert hiányoznak azok a lépcsők az ő ismeretanyagában, amelyek lehetővé tennék számára ennek a dolognak a befogadását. Tehát ma úgy képzelik a régészek, hogy Európában, ha voltak ilyen törzsek, ilyen helyi középső kőkori vadászok, ezek már késznek mutatkoztak a letelepült életmód, a paraszti gazdálkodás és az élelemtermelés tudásának a befogadására. Ami meg is érkezett a Balkán felől. Ezt kétségbe vonni tulajdonképpen ostobaság. Egészen bizonyosan tudjuk, hogy a legkorábbi kárpát-medencei parasztok a Dunántúlon és az attól északra élő néptörzsek, ezek a bizonyos vonaldíszesek, a Balkánról kapták az összes olyan invenciót, amit alkalmaztak. Kicsit átalakították aztán a későbbiekben, de a balkáni eredetet ma már nem lehet kétségbe vonni. Többek között nagyon szép bizonyítékok erre a Kárpát-medencében előkerült ázsiai vadjuhcsontok, illetve a már háziasított juh-, kecske-, tehát Ovis capra csontok. Ezek az állatok ugyanis vad formában, háziasítható formában nem fordulnak elő a Kárpát-medencében, de még Délkelet-Európában sem. Ezeknek a hazája egészen bizonyosan az Irak és Irán határán levő Zagrosz hegység, illetve az Anatóliai-fennsík volt, onnan kellett hogy idekerüljenek, csakúgy mint néhány gabonafajta.
A kőkorszakban a Balkán és úgy látszik, a Kárpát-medence is tulajdonképpen az európai kulturális kisugárzás és az európai kulturális kreativitás egyik legfontosabb színhelye volt, tehát kikerülhetetlen volt az Égeikumból jövet. Kis-Ázsiából az Égeikumon át erre jöttek föl a mezőgazdaság fölfedezései, azonban nem légüres térbe kerültek ide, ahogy mondtad, hanem itt már nagyon komoly kultúrák voltak, és olyanok, amelyek korábban és későbben is tudtak maguk is adni déli irányba valamit, amiben ők fejlettek voltak. Úgy látszik, hogy a Kárpát-medence, amelyet őseink kiválasztottak arra, hogy itt letelepedjenek, és amiről mindig tudtuk, hogy veszélyes hely, éppen azért mert nagyon termékeny, mert nagyon megművelt, mert természeti erőforrásokban gazdag, ez bizony nem akkor lett ilyen, nem 1000 évvel, 1300, 1200 évvel ezelőtt, amikor az avarok, vagy a magyarok idejöttek, hanem sokkal korábban. Itt az emberi kultúrának nagyon régi a folyamatossága, és bizonyos értelemben kiemelt vidéke ez Európának. Szeretném megkérdezni azt, hogy miután Pityerdombon, ahogy magyaráztad, a talaj miatt még csontvázak sem maradtak meg, azonban tudod kötni ezt a falut más falvakhoz, etnikailag milyen jellegű lakosság lehetett?
– Amikor a mi magyar őseink Verecke hágójáról lenéztek, nemcsak egy gyönyörű, termékeny síkságot láttak, hanem azt is, hogy valamiféle átjáróházba, egy közvetítő területre érkeznek. A Kárpát-medencének ez a közvetítő jellege sokezer évre visszamenőleg is érvényes. Az őskorban is így volt. Azt lehet mondani, hogy volt ez az elsődleges újkőkori paraszti kultúrkör, aminek a központja természetesen a Termékeny Félhold, a mai keletmediterráneum vidéke, a másodlagos központja az Égeikum és a Balkán területe volt, és ennek északnyugati határa körülbelül a mai Szolnok-Berettyó vonalától délre a Körös-Maros vidék, tehát úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mai Magyarország délkeleti része volt. Ami ettől északra és nyugatra esett, tehát a Dunántúl és Észak-Magyarország az Északi-középhegység, mindenféleképpen periféria volt ebből a szempontból. Elválasztó terület, de ugyanakkor közvetítő terület is. Olyan terület, amin át, kicsit átszűrődve, átalakulva, de egész Európa élelemtermelő gazdálkodása kialakult, és ilyen értelemben igen fontos dolgok történtek ebben az időben itt a Kárpát-medencében.
Azért még annyit hadd tegyek hozzá, hogy az nagyon szép kép, amit egyes költőink elképzeltek, hogy a Vereckei-hágóról valami újra tekintettek az érkező magyarok, azonban már az eddigiek alapján is világos kell legyen, hogy ha 7500 évvel ezelőtt olyan pontos információik voltak az embereknek arról, hogy 500, 1000, 1500 kilométerrel arrébb mi fekszik, nyilvánvaló, hogy a magyarok, akik ide jöttek, pontosan tudták, hogy milyen területet készülnek meghódítani. Nyilvánvalóan elég erőt éreztek magukban ahhoz, hogy ezt az átjáróházat megtartsák, és ez több-kevesebb szerencsével sikerült is. Innen viszont visszatérünk a te témádhoz, hogy tudunk-e valamit arról az emberről, aki ezt a pityerdombi falut építette?
– Természetesen ebből a korból találtunk csontvázakat, nem Pityerdombról, hanem olyan területekről, ahol a talaj kedvezőbb, mint ez a savas agyag, és nem eszi meg a csontokat. A legkorábbi újkőkorból is vannak csontvázaink. Vagyis a Körös–Starèevó kultúrából és az ezt követő közép-európai horizontból is. Itt az antropológusok nagyon érdekes dolgot látnak. Egyrészt kimutatható egyfajta gracilis, finomcsontú, kicsit alacsonyabb termetű, vékony testalkatú népesség. Ezek mindenképpen a Balkán felől érkeztek, ezeket tartják az első földművelőknek. Ugyanakkor van néhány olyan csontváz, amely kicsit robusztusabb, őket a mezolit vadászok utódainak tartják. Ezenkívül komoly megállapítást nem lehet tenni, mert olyan mértékben keverednek ezek az antropológiai jegyek az itt található emberanyagon, hogy csak az állapítható meg, hogy több népcsoport keveredett. Hogy ezek pontosan honnan jöttek, és melyikük mikor telepedett a Kárpát-medencébe, illetve mikortól élt itt, ezt tudomásom szerint az antropológia biztosan megválaszolni nem képes. A keveredés viszont nagyon fontos momentum. Erre figyelnünk kell.
Itt a talaj miatt, ahogy említetted, kevés anyagfajta marad meg, ezek közül is a kerámia tárgyak a legfontosabbak. Láttunk nagyon szép helyreállított agyagedényt ebből a leletből a Régészeti Intézetben, amikor ott jártunk a télen. A laikus azt gondolná, hogy a fazekasságban a motívumok, a minták a föld külön fajta tájain nagy szóródásban mindenütt előfordulnak. Így van ez valóban? Mert ha a fazekasság sem tud azonosítani egy kultúrát, csontvázakat nem találtunk, a nyelvet nem ismerjük, akkor igazán nehéz dolga lehet a régésznek, amikor lokalizálni szeretne egy kultúrát, és meg szeretné állapítani azt is, hogy termékei eljutottak-e valahova?
– Jól mondod, nehéz dolga van a régésznek. Az edényművességről két dolgot kell tudni. Mind a kettő nagyon fontos, és ha akár csak az egyik nem lenne, ezt a bizonyos relatív időrendet nem tudtuk volna kidolgozni. Az egyik, hogy egy-egy kultúrán belül – még nem tudjuk pontosan, hogy miért, lehet, hogy nem is fogjuk sohasem megtudni – hihetetlenül ragaszkodtak a motívumkincshez, az edényformákhoz, még a soványítás módja, tehát az edénykészítés technikája is elárul valamit arról a kultúráról. Szinte minden momentuma úgymond kanonizálva volt, és azon a legkisebb változtatást sem lehetett tenni. A közösségek annyira ragaszkodtak a saját motívumkincsükhöz, formagazdagságukhoz, mintha az egy önkifejezési forma lett volna, amivel egy közösség azonosítja és megkülönbözteti önmagát másoktól. Hogy ez igaz-e vagy nem, végül is én nem tudom eldönteni. A másik nagyon fontos dolog, hogy az időben és a térben ezek a tulajdonságok állandóan változnak. Tehát például egy kultúrának, egy régészeti csoportnak az életében bekövetkezett változások leolvashatók a kerámiaművességből. Teszem azt, egy kultúrának van egy idősebb, egy klasszikus, egy elbarokkosodó, túlburjánzó motívumkinccsel rendelkező, és egy végső kifutó, degeneratív szakasza. Ugyanakkor térben is működnek ezek a kapcsolatok. Tehát szomszédos területen élő kultúrák motívumkincse, formagazdagsága, edénytípusai hasonlóbbak egymáshoz, mint a nagyon távol esőek. Ezek alapján dolgozunk akkor, amikor nem áll rendelkezésre más, még ma is tulajdonképpen az ősrégészetnek az alapja ez a bizonyos sokszor kicsit lenézve, megvetve emlegetett, de mégis hasznos kerámiatipológia. A többi kiegészítés.
Ha ezek a pityerdombi földművesek és állattenyésztők majdnem úgy éltek, mint száz évvel ezelőtt a dunántúli magyar paraszt, akkor végigmehetnénk nagyon röviden, leltárszerűen azon, hogy vajon valóban mit használtak azok közül a tárgyak, anyagok, eljárások közül, amik száz évvel ezelőtt is használatban voltak?
– Ha röviden össze akarom ezt foglalni, akkor azt mondom, hogy tulajdonképpen mindent kitaláltak, leszámítva a fémeszközöket, a fémet ugyanis még nem ismerték. Hogy képzelhetjük el az életüket? Beszéltünk már az állatok háziasításáról, a gabonatermesztésről, az ehhez kapcsolódó szerszámokat tulajdonképpen mind kitalálták és mind olyan formában, ahogyan az a legpraktikusabb, a gyakorlati szempontoknak a legjobban megfelelő volt. A közép-európai legkorábbi házépítészetben, ami a letelepült életmód egyik legszükségesebb velejárója, szintén a balkáni házépítészet szolgált előképül. Tőlük tanulták a közép-európaiak. Úgy képzelhetjük ezeket a házakat, mint egy bármilyen mai falusi parasztházat, egy dolgot tudnunk kell: minél délebbre megyünk, akár ma is, annál fontosabb az építészetben az agyag, az égetett agyag, a vályog, vagy a vályogtégla, vagy a vert agyagfal. Minél északabbra megyünk, ahol változik a klíma és több a fa, annál fontosabb szerepet kap a házépítészetben a fa, a fakonstrukciós házak. Itt, a Kárpát-medencében ebből a szempontból is közvetítő terület vagyunk. Az építmények a neolitikumban vert agyagfalú, de faszerkezetű, úgynevezett paticsfalú házak voltak. Ezt úgy képzeljük el, hogy amikor odamennek a kiválasztott helyre az emberek, először is agyagnyerő gödröket ásnak, nagyon gyakran ezeket a ház fala mentén, aminek még védőszerepe is lehet, vagy cölöpárok szerepe is lehet. Ezekbe a gödrökbe nagy függőleges faoszlopokat helyeznek, jól beledöngölik az agyagba, majd ezeknek az oszlopoknak a közét finom vesszőfonatokkal bélelik ki. Ez a technika még ma is él a Kárpát-medencében, itt Magyarországon is tudok ilyen épületről, Kelet-Magyarországról. A tákosi templom ugyanezzel a technikával készült paticsfalú templom. Ez a paticsfalú ház tehát 7500 éve, de akár mondhatom a körösi kultúrából talált előzmények alapján is, 8000 éve él és használatban van. Miért? Mert praktikus. Hogy befejezzem a házépítés technológiájának rövid ismertetését, ezeket a vesszőfonatokat utóbb kívül és belül is döngölt agyagfallal tapasztják ki. Mi történik, amikor leég a ház, márpedig leég, mert szalmatetős, a tűzhely nyitott tűzhely, előbb-utóbb mindegyikből kipattant egy szikra. Amikor leég a ház, akkor ez az agyag, vert agyagfal maga is úgy viselkedik egy kicsit, mintha kerámia volna, vagyis kiég, kemény lesz. Milyen állapotban látjuk ezeket? Az egyik oldala, a simított oldala sima, a másik oldalán pedig megtalálhatók az áglenyomatok, vagyis a negatív formája azoknak a vesszőfonatoknak, amik a ház falát eredetileg képezték.
Az ilyen tűznek köszönhető, hogy ezen az ásatáson, ami igen fontos, elegendő leletet találtál ahhoz, hogy rekonstruálható lehessen a ház, és úgy tudom, hogy a makettje is készül. Sőt, hallottam arról is, hogy további tervek is vannak ezen a vidéken az ásatásodról előkerült leletekkel kapcsolatban.
Igen. Nagy szerencsém volt, hogy ezek a házak leégtek, ugyanis ha nem égnek le, akkor még van idejük a lakóknak kimenekíteniük az eszközeiket, és másutt esetleg még fölhasználni. Így az elpusztult házakban a teljes inventáriumot, tehát a háztartási felszerelést megtaláltam.
És a házat is helyre lehetett állítani, mert pontosan látható a technika.
A technika látszik ezekből a vert agyagfal-maradványokból, és a ház formája kiolvasható az alapárkokból, a gödrökből és a cölöplyukakból. Tudjuk, hogy mekkora, milyen alakú volt, és hogy hol lehetett a bejárata.
Úgy tudom, azt tervezik, hogy egy ilyen házat fel építenek.
Nagy szerencse, és tulajdonképpen véletlen egybeesések eredménye, hogy nem marad a munkánk nyom nélkül. Általában ugyanis egy ilyen régészeti ásatásnak a teljes bedózerolás és a megszüntetés a vége. Hiszen mindent ki kell ásni, ami ott emberi kultúra nyoma, egészen az altalajig, és utána vissza kell temetni. Tulajdonképpen csak a mi fotóink, rajzaink és emlékezéseink, meg a leletek alapján mondhatjuk, hogy itt volt valami. Ez esetben azonban olyan nagy szerencse ért bennünket, hogy ezen a vidéken, a lenti medence északi részén Csesztreg faluban régészeti park építésének lehetőségét kaptuk meg. A Kerka nagyon árvizes folyó, sokszor elönti a környéket. Tavaly ősszel is elöntötte a falu egy részét. Ezt kiküszöbölendő, a helyi polgármester, Bagó József kezdeményezésére szeretnének ott egy mesterséges tavat létesíteni. Ha túl sok a víz, akkor majd oda belevezetik. Így képzelték el, és szerencsére erre PHARE-támogatást is kaptak a helyiek. A tó közepén lesz egy sziget, és erre fölépítünk egy neolitikus majorságot. Természetesen, ha már oda építünk egy neolitikus házat és a környező kisebb építményeket, az udvart is megpróbáljuk rekonstruálni, akkor a legokosabban azt tesszük, hogy ha egy környéken előkerült hasonló korú lelőhelyet veszünk alapul. Így történt ez ebben az esetben is. Tulajdonképpen az egyik pityerdombi házat fogjuk fölépíteni, ami néhány kilométerre onnan előkerült. Ebben a formájában ez biztosan egyedülálló lesz, hiszen csak csónakon lehet majd megközelíteni, a tó partján pedig középkori házak fognak állni, ugyanolyanok, amelyek ezen a vidéken állhattak, a különbség csak az, hogy ez már nem múzeum vagy skanzen lesz, hanem ebben lakni fognak a kultúra iránt érdeklődő turisták.

(Folytatjuk)



« vissza