Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szegény, szegény Kánya Emília

A Monarchia első női lapszerkesztője. Nyolc gyermek anyja. Ha erre gondolok, meghajtom a fejem. Pénzkereső értelmiségi nőnek lenni a múlt században!…
Valóban tiszteletreméltónak látom – és bosszantónak is, olykor gyávának és dühítően ügyetlennek. Legfőképp pedig hamis illúziók továbbörökítőjének. Amikor elmúlt hetven esztendős, megírta gyermekei számára emlékeit Réges-régi időkről címen. Ez a biedermeier-kori szép nő cipeli magán a hagyományos femina gazdagságát, szépségét, szelídségét, mellette annak nyűgét, keservét, talán itt-ott a korlátoltságát is. Sajnos, közvetít olyan terminológiát és gondolatsorokat, amelyek elhomályosítják az emberi gonoszság valóságát, azt súgva olvasóinak és utódainak, hogy lehetséges angyalok vagyunk. Pedig az emberi szívekben gyakran, talán naponta támadnak szakadékok, amik könnyen elnyelhetik a szépet, az igazat, a nagylelkűt. Aki ezt még nem vette észre, vagy észrevette, de elhallgatja, netán letagadja, az bizony átvitorláztatja ajkán és tollán az együgyű naivságot.
De hogyan is állunk a tradicionális nő mintázatával?
Az ősi zsidó és keresztény pátriárkák leírták az asszonyi ideált: a nő ura a férfi, neki engedelmeskedjék, amúgy legyen csendes és szorgalmas, lássa el háza népét étellel, itallal, éjjel is a rokka után nyúljon, szőjön, fonjon és amit így készít, a gyönyörű árut, hajnalban vigye a piacra, mindezekkel növelje férje tekintélyét. E marketingmodellben a nő egyetlen személyben kézműves-iparos pénzkereső, szakácsnő és mindeneslány, és bár a Példabeszédek könyve ügyes szemérmetességgel elhallgatja, hogy legyen hálótárs és ágyas, de hát természetesen a nőnek ilyen módon is helyt kellett állnia. Az elhallgatások és kifelejtések többnyire érdekes, izgalmas dolgokat takarnak, ismerjük ezt az álom-magyarázatokból és a felejtéselméletekből. (Kánya Emília is nagy „kifelejtő, Fábri Anna is írja az utószóban, hogy milyen fontos életrészleteket elhallgat.) De az ősi ideológusok talán mégsem szemérmességből hagyják el leírásukból a szexust. Nem. Inkább természetes pátriárka logika szerint járnak el, vagyis: a szex az férfi dolog, nem tartozik a nőre. Ő legyen egyszerűen engedelmes. Később – emlékszünk – a szelíd, de olykor meghökkentő názáreti hatalmas becsületet és öntudatot adott a nőknek. Sok gesztusából ismerjük – mai szóval élve – felvilágosult nőpárti szellemét. Erre aztán alaposan rácáfoltak a későbbi keresztény pátriárkák és főpapok. A názáreti halála utáni új ideológiai vonulat megtiltotta a nőknek még a tanítást is, és az ősi nő modelljére rávetített néhány új vonást: a szenvedő anyáét, a mindent tűrő engedelmes feminin áldozatét. Akit akár a mészbe is bele lehet keverni, csak álljon az a vár.
Olyan kevés kell az egyszerű léleknek a jókedv átélésére. Az apai ház leírásával indul a visszaemlékezés. Mintha nyakon öntenének cukros mázzal. Talán a mérhetetlen irigység váltja ki a furcsálkodást, amiért a mi időnkben már nincsen ilyen sok csodálatosan jószívű, jólelkű teremtmény. Beleng itt mindent a rózsaszín ködfelhő, ettől nincs hitele Emília gyermekkori emlékeinek. A sok szép-szépség-derű-báj az írónő tollán talán a mindenáron megfelelés vágyából fakadhat. Ettől tűnik néha képmutatónak. Az édes jó atya természetesen ritka jósággal megáldott lélek, sohasem haragos, és természetesen, végtelenül szereti drága feleségét, aki egyszerű, szorgalmas, kötelességtudó jó anya, folyvást szépre, jóra tanítja gyermekeit. A hittanár, természetesen, a legbuzgóbb, aki csak elképzelhető, rajongva, szeretve tiszteli mindenki. A szülői ház, természetesen, reggeltől estig nyájas és vidám, akik látogatóba jönnek, azokat bámuló szeretettel fogadják. Itt a legszívesebb viszonyban vannak egymással az ismerősök, mindenki művelt, udvarias, a hölgyek lágy hangúak, szelídek, édesek, mosolygásukkal bearanyozzák övéik életét. Idill az élvezetekben és fürdőzésekben, miközben magasan röpködnek a lelkek.
E sok áldott-édes-báj eszembe juttatja a csoda-virág-zacskót, amit ajándékba kaptunk egy rokontól. Vízbe kellett szórni a zacskó tartalmát, az apró papírforgácsokat, és akkor minden kis jelentéktelen papírgalacsinból kinyílt egy virág. Guggoltunk, gyerekek, a vízzel teli lavór körül, csendben és megbűvölve lestük a varázslatot, pattogtak finoman a gombócok… aztán valamelyik vicces felnőtt a néma áhítatban, a lavór közepébe beledobta a kölyök tacskót. Ijesztő sárkánynak tűnt ahogyan szőrös pofácskáját, lefittyedő száját, leffegő füleit kidugta a vízből, rémülten, torzan, kávészínűen idétlenkedett a virágot hazudó papírok közepén. Az olvasó vágyat érez arra, hogy egy kis szörnyeteget hajítson Emília élményei közé.
Ez a kellemre-bájra rámutató szótömeg az utalás jelensége, ami az élménygondolkodás (Mérei F.) egyik funkciója – a pszichológia szerint. Segíti a párok, a csoportok, a család hagyományainak megszervezését, fennmaradását, élménytöbbletet ad és összehangol mércéket, ítéleteket. Emília körében a fenn emlegetett szavak és jelzők az utalások, amik valamiféle mércét állítanak a társaság és a család elé, az „ilyeneknek kell láttatni magunkat, talán tudattalan, parancsát hirdetve.
Csodálatosan leemeli szeméről a rózsaszín szemüveget, elhessenti a lila ködfátyolt, amikor Petőfi Sándorra pillant. Még a forradalom előtt vagyunk, ám a költőnek már neve van a művelt, úri társaságban. Kirándulnak a budai hegyekbe, és az egyik barát körükbe tereli Petőfit, „… restellem leírni, hogy bizony egy cseppet se voltunk elragadtatva attól a borzas, sárgás bőrű, félszeg mozdulatú, hanyag öltözetű fiatalembertől. Petőfi ugyan nem követett el nagy társasági hibákat, de csiszolatlan volt, „fajankó lesz hölgyek társaságában, mondták róla. Hamarosan mégis verset küld Emíliának, A virágok címmel, amit a lány ereklyeként őriz.

én is menyasszony voltam – fájdalom

Akit titokban szeret, éppen elutazott, és a mafla kis fiatal lányt gazdag, ismeretlen férfihez adják, a család érdekében. Magyarán mondva a kedves, drága anyuka áruba bocsátja, mint a fiatal üszőt. „… halálra vált bennem minden írja Emília, „… de hát egész családomat teszen vele boldoggá; „borzasztó lesz, „de a legelső a kötelesség. Ó, az a tradicionális nő–modell és áldozat–szerep! Az a passzivitás, szenvedés, az a bábszerű engedelmesség, még csak egy tatjánai levél se íródik a szeretett férfinek! A tehetetlenkedést széplelkűséggel takargatjuk, ami így hangzik: „… ha nem lehetek is boldog az új körben, boldogítsak másokat: ez igazi hivatása a nőnek! Így legyen! AH.

Új élet, új szenvedés

Már fiatalasszony. A mélázó, gyáva nő bávatagságáról olvashatunk. Savanyú ember, nem tud örülni a bálnak, a gazdagságnak, az új hintónak és inasnak, nem a selyem huzatú új bútoroknak. Sír titokban, kifelé persze engedelmes, ha kell órákon át felolvas, alkalmazkodik rendületlenül. Mikor áldott állapotba kerül: „… meg vagyok mentve kiáltja gondolatban. Az anyaság valóban rang, de itt egyben szánalmas a „felkiáltás, mert jelzi, hogy a tradicionális nő, önmagában senki. Mikor megszületik a második gyermek, a fiú, Emília arra gondol: „… talán az én értékeimet is emelte kissé, a gyermekek által talán mégis lesz valaki.
A forradalom bukása után menekülni kell, mert Emília férje dilettáns, ám németellenes cikkeket írt a forradalom alatt. Az aluszékony, élhetetlen férfi és a siránkozó nő hányódik az országban, ágyúzásban, hidegben, golyózáporban, sosem tudják pontosan, hová, merre futnak, ott mihez kezdenek, mit akarnak. Ügyetlen széplelkek. Pest és Buda hol a miénk, hol a németeké, míg végül, mint később is – megérkezik az orosz invázió. Mindazonáltal a menekülés kavalkádjának és kálváriájának elmondása legjobb része Kánya Emília írásának. Mozgalmas, eleven, mögötte a hiteles félelem energiája. A szabadságharc elvesztése után a temesvári légkör szívszorító, „Mi, magyarok majdnem csak titokban lézengtünk, lopva közölték egymással a híreket, és gyenge óráikban elhitték, Petőfi él, a múlt télen valaki találkozott vele Krassó megye rengeteg erdeiben, majdnem vadállattá züllve, gyökereket rágcsálva…
Ferenc József császár a városba látogat. Az olvasónak eddig elég sok bosszúságot okozott a tiszteletreméltó hölgy nyámnyilasága, de most sírása szeretetreméltó: „… balkonról láttam a fiatal császárt… ez a kéz, amely most leereszkedően int a tömeg felé, ez a kéz írta alá azt a sok, számtalan halálos ítéletet, amely ontotta nemes vérüket a mi legjobbjainknak. Be kellett húzódnom a szoba belsejébe, hogy ne lássák, ne hallják az én keserves zokogásomat.
Már kétgyermekes anya, amikor írogatni kezd. A Nobel-díjas J. Brodszkij szerint minden alkotói folyamat úgy kezdődik, mint az öntökéletesítésre irányuló egyéni törekvés, és előbb vagy utóbb az íróember felfedezi, hogy tolla nagyobb eredményeket ér el, mint a lelke. Tág és banális értelemben azt mondják erre, hogy az irodalomnak „démonikus jellege van. Úgy látszik, Emíliát megérintette a démon, hanem ő, szegény, szinte bocsánatot kér ezért. Még 73 évesen is azt bizonygatja, hogy írói kísérleteit soha nem szenvedték meg sem a gyermekei, sem a házastársa, hiszen ő csak azt az időt fordította írásra, amit más pihenésre vagy szórakozásra használt. Mennyire ismerős ez a bűntudattal kevert mentegetőzés a mai anyák – pszichológusnál tett – vallomásaiból!
Pestre költöznek, és itt Emília eddig aluszékony férje egyszer csak „határtalan ledérséggel kezdte eltölteni napjait. Keserves lett az otthoni élet, amit persze az engedelmességre és áldozatra idomított nő igyekszik palástolni. Végül a válás nem kerülhető el. A válási folyamatban mintha megtanulta volna a passzív tűrést átfordítani eleven, aktív és céltudatos tettekre. Igaz, túl sokáig vesztegelt a lejárt viselkedésmódokban, rendre azt a szerepet alakítva, amit elvárt a külső környezet, és ez az elvárás sok nőnél más, mint amit egyedi személyisége megkíván. Aztán az érés és tudati differenciálódás egy pontján sokan – talán Kánya Emília esetében is ez történt – felismerik a különbséget a „kollektív szabályzat és a „csakis-az-enyémek között, ennek aztán lehetnek sorsfordító következményei.

Írónői pályám

A céltudatos küzdelem bizony nagyon kell a lap létrehozásához. Családi Kör lesz a címe, nőknek szóló divat- és szépirodalmi újság. Sok érdekes és szellemileg előkelő emberrel találkozik, Jókai Mórral többek között és azokkal is, akik származásuk szerint előkelőek. Ez utóbbiak között nem érzi jól magát, és amint a grófi szalon csevegését figyeli, olykor fejébe nyomja kispolgári vaskalapját. Ezek az arisztokraták ugyanis mintha mindenből, ami Emília előtt komoly dolog, tréfát, sportot űztek volna, ingerkedtek és arcpirító kétértelműséggel szórakoztatták a hölgyeket. Emília szerint: „… ezek ne legyenek soha hangadói a társaságnak, melynek magasztos céljait meg sem értik. AH
A visszaemlékezés utolsó fejezete a Szanaszét címet viseli, a Fiúméban töltött életévekről szól, ahová egyik lányához költözött. Elvonultak itt a társaság tagjai, megtudható, ki kivel bérel színházi páholyt, milyenek az eljegyzések, a bálok, a veszekedések és a marine növendékek. Csak a felszínt látjuk. Azért is, mert Emília itt is túlzó jóindulattal szemlélődik, akár kislánykorában. Álnokság ez? Nincs nő, akinek a szomszédba kellene mennie egy kis álnokságért, megtanított erre bennünket sok–ezer éven át a másodrendű helyzet és a viszonylagos anyagi kiszolgáltatottság. E szelíd képmutatást talán az is motiválta, hogy emlékezéseit gyerekeinek, utódainak írta. Mintha ennek a nyolc gyermeket szülő nagyasszonynak nem lenne teste, nincs szexuális és szenzuális élete, nem tudjuk, szeretett-e csókolózni, póriasnak tarthatta ezeket a dolgokat, amik veszélyeztethetik a lélek nemességét, az anyai méltóságot és a tradicionális nő finomságát. Mikszáth Kálmán szerint a rokoni szeretet kenyérmorzsa, míg a szerelem kád méz. Szegény Kánya Emíliának az előbbiből jutott elegendő, de az utóbbiból majdhogynem semmi.

(Kánya Emília: Réges-régi időkről. Kortárs Kiadó, Budapest, 1998.)



« vissza