Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Bányászjárások Romániában és ami mögöttük van

 

1. Ceausescu öröksége

 

A ’60-as évek végén Romániában talán egyetlen olyan nap sem akadt, mikor a központi és a megyei lapokban ne jelent volna meg legalább egy olyan írás, amelynek témája az úgynevezett „román csoda volt. Erről beszéltek a propagandisták a különböző politikai és szakmai „fejtágítókon, erről beszéltek a tanárok az osztályfőnöki órákon és az óvónénik a „Haza Sólymai nevezetű szervezetbe tömörített kisóvodásoknak. „Román csodának azt az ipari „fellendülést nevezték, amelynek következményeként Romániának belátható időn belül utol kellett volna érnie az iparilag legfejlettebb országokat. Erről harsogott a tévé, a rádió, sőt még nyugati lapokban is jelentek meg olyan írások, amelyek Románia gyors ipari előretöréséről zengedeztek ditirambusokat.
Romániában ebben az időszakban a nemzeti jövedelem(1) 32–34 százalékát használták fel bruttó beruházásra,(2) de ezen belül a hangsúly a nettó beruházásra tevődött. Történt az akkor, mikor az iparilag fejlett országokban – emlékezetem szerint – a beruházás aránya tíz százalék körüli volt, és még az úgynevezett „szocialista országokban sem haladta meg a 16–24 százalékot. A román csoda gyakorlatilag azt jelentette, hogy Románia hitelben felvásárolta a „legmodernebb energiaigényes ipari felszereléseket akkor, mikor Nyugaton már kivonták ezeket a termelésből.
Ez a korszak volt Románia fénykora. Ömlött az olcsó nyugati pénz, és Romániában néhány év alatt rohamosan megemelkedett az életszínvonal. Általánossá vált a személygépkocsik használata, az üzletekben több áru volt, mint 1938 óta bármikor. 1968-ban a csehszlovákiai események idején Ceausescunak sikerült maga mellé állítania a román nép döntő többségét, elsősorban az értelmiséget. Ez azért sikerült neki, mert ő volt az egyedüli kommunista vezető, aki a pozíciójába nem valamiféle válságos helyzetben került, és nem Moszkva erőltette rá az országra. Megjátszhatta a nemzeti függetlenség tántoríthatatlan védelmezőjének szerepét. A nacionalizmusra épített. Nemcsak átvette és továbbfejlesztette, de dogmává is merevítette a román nacionalizmus mítoszait. Elhitette a román nacionalista értelmiséggel, hogy egy második Vitéz Mihály vajda, aki regionális nagyhatalommá teszi Romániát („uralkodásának vége felé már atombomba gyártására is gondolt). Hogyne dagadt volna a román értelmiségi szíve, mikor látta, hogyan szegül szembe a bátor Ceausescu a szovjet világhatalommal, miközben a „kussoló Kádár alázatosan hajtja végre moszkvai gazdája parancsait (a románok – történelmük sajátosságának következtében – általában mindig a magyarokhoz viszonyítják magukat).
Az 1973. évi közel-keleti háború után az „olajválság és a megváltozott világgazdasági trendek következtében megkezdődött Románia hanyatlása is. Mind kevesebb lett az áru az üzletekben, eltűnt a kávé, a bors, a kakaó, és a boltok előtt hosszú sorokban álltak az emberek: először a cukorért, aztán mindenért. Románia kérhette volna külső adóssága visszafizetésének átütemezését, de nem tette, hiszen ez bizonyos feltételek elfogadását jelentette volna. Mindent kitakarítottak tehát az országból, lisztet, vajat, cukrot, és mélyen önköltségi áron alul exportálták az ipari termékeket. És kifizették az adósságot – de az ország gazdasága ráment erre.
A terror a szegénység növekedésével együtt növekedett. Az emberek már nem voltak büszkék Ceusescura, a nacionalista értelmiségiek sem, hiszen immár rájöttek arra, hogy a hatalomtól elvakult és a személyi kultusztól megrészegedett diktátor többet árt Romániának, mint egy elveszített háború. Furcsa helyzet alakult ki. Ceausescu tulajdonképpen már nem irányította az országot. Elnöki rendeleteket adott ki elnöki rendeletek után, de ezeket már senki sem vette komolyan. Senki sem mert ellentmondani; a vállalati vezetők, a megyei első titkárok hamis jelentéseket küldtek a központba, és csinálták, amit csinálni tudtak. Ismét működni kezdett a román nép túlélési stratégiája,(3) amellyel átvészelte történelme legválságosabb korszakait. Nem a jog, nem a törvények, hanem az évszázadok óta kialakult szokásjog, a társadalmi mentalitások, szokások szabályozták a társadalom működését És ezen a terror sem tudott változtatni.

 

2. A bányászok

 

A szocialista Romániában a bányászok privilegizált helyzetet élveztek, mivel a szegényes kommunista mitológia mindössze két jelentősebb munkásmegmozdulást tudott kikotorni a két világháború közötti múltból: az 1929-es lupényi bányászsztrájkot és a grivicai vasúti műhelyek munkásainak sztrájkját 1933-ból. 1948 után filmekben, elbeszélő költeményekben, ódákban dicsőítették a bányászokat, akiket az „Új Ember prototípusaiként reklámoztak az állami díjas írók és költők.
A bányászok hihetetlenül mostoha körülmények között dolgoztak. Ezért – bár kiemelt fizetéseket és számos privilégiumot élveztek (kevesebbet fizettek a villanyáramért, azonnal kaptak lakást, a bányavárosokban nagyobb volt az áruválaszték stb.) – csak azok az emberek választották a bányászmunkát, akik egyéb munkát nem kaptak, vagy valamilyen ok miatt jónak látták elhagyni szülőföldjüket. Sajátos életmód jellemezte őket. Feleségeik nem dolgoztak (a bányavárosokban erre nem is volt lehetőségük), tehát a bányászoknak egyedül kellett eltartaniuk családjukat. Ugyanakkor a nehéz és életveszélyes munka miatt nagyobbik részük italozott. Fizetésük egy részét tehát odaadták a feleségüknek, másik, tetemes részét elitták. A takarékoskodást hírből sem ismerték, a legcsekélyebb vagyonnal (pl. családi házzal) vagy anyagi tartalékkal sem rendelkeztek.
Külön ki kell emelni azt a tényt, hogy a bányászvárosokra még a nemzeti kommunizmus legvadabb éveiben sem volt jellemző a sovinizmus, amely elsősorban a vegyes lakosságú településeken volt érezhető. A magyarok országos átlagukat jóval meghaladó arányban dolgoztak a bányákban, de a közös sors, az egymásra szorultság egy különleges bajtársi közösséget alakított ki a bányászok között. Talán ezzel magyarázható, hogy a magyarság asszimilálódása a bányavárosokban erőteljesebb volt, mint egyéb tájakon.(4)
A privilegizált helyzetnek és a sajátos bajtársiasságnak döntő szerepe volt abban, hogy 1977-ben a Zsil völgyében került sor az első gazdasági jellegű tömeges megmozdulásra: a bányászok foglyul ejtették az őket csitítani próbáló Ilie Verdeþ miniszterelnököt is, és mindaddig nem tértek vissza a bányákba, míg Ceauºescu főtitkár személyesen nem ígérte meg nekik, hogy orvosolja sérelmeiket. Ez meg is történt, de ugyanakkor szép csendesen kiemelték a tömegből a hangadókat, és részint elítélték, részint szétszórták őket az ország egész területén. Ettől kezdve a Securitate fokozott figyelmet fordított a Zsil völgyére, és a bányászok közé a titkosügynökök egész hadát építették be.
Végső következtetésként levonható, hogy a bányászok olyan tömeget képeztek az elmúlt időszakban, amelyet alacsony szellemi színvonala miatt könnyű volt manipulálni, és amely – privilegizált helyzete miatt – rendelkezett akár a törvényes rend felforgatásához szükséges bátorsággal is.

 

3. A bányászjárások

 

A bányászok 1990 óta hatszor indultak meg Bukarest felé, és az első négy alkalommal el is jutottak oda.
Az első három bányászjárást – ma már szinte dokumentumokkal is bizonyíthatóan – Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front elnöke manipulálta a hivatalosan megszüntetett, de valójában működő Securitate(5) segítségével. 1989. december 22. után Iliescu csak egy román „peresztrojkát akart megvalósítani. Az események azonban túlhaladtak rajta, és az újonnan megalakult „történelmi pártok (Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Liberális Párt) Iliescu hatalmának megdöntésére törekedtek. A törékeny legitimitással rendelkező Iliescu nem merte az erőszakszerveket bevetni, ehelyett a „nép, vagyis a bányászok manipulálásához(6) folyamodott. A bányászok 1990. január 28–29-én, majd 1990. február 28-án a „Halál az értelmiségiekre!, „Le a kulák- és vasgárdista fiakkal!, „Nem akarjuk, hogy azok tartsanak nekünk leckét, akik eddig külföldön a melegben ültek! jelszavak hangoztatásával, dorongokkal és láncokkal felfegyverkezve bevonultak Bukarestbe, ahol szétverték az ellenzéki pártok székházait, és kevésen múlott, hogy a Parasztpárt elnökét, Corneliu Coposut is agyon nem verték. 1990. június 14–15-én ismét Bukarestben voltak. Iliescu elnök a kormányépület erkélyéről szólította fel „rendcsinálásra őket. A bányászok ismét szétverték az ellenzéki pártok székházait, betörtek a Bukaresti Tudományegyetem épületébe, szétverték a berendezéseket, felszereléseket, a könyvtárakat (a könyvekre vizeltek), és hihetetlen kegyetlenséggel vertek meg minden egyetemistának, értelmiséginek látszó embert.(7) Ion Iliescu a rémtettek után nyilvánosan megköszönte nekik, hogy eleget tettek felhívásának. 1991. szeptember 24-én a bányászok sztrájkba léptek, mivel a kormány nem volt hajlandó teljesíteni újabb követeléseiket. Követelték, hogy a miniszterelnök, Petre Roman jöjjön le hozzájuk Petrozsényba tárgyalni. Miután Petre Roman nem volt hajlandó eleget tenni ennek a követelésnek, a bányászok megindultak Bukarestbe. Ekkor már Miron Cozma állt az élükön,(8) de ma sem lehet pontosan tudni, kik álltak mögöttük. A kormány kísérletet tett a bányászok megállítására, de a bányászok szétverték a vasúti állomások berendezéseit, és erőszakkal kényszerítették a vasúti alkalmazottakat és az illetékes közigazgatási tisztviselőket arra, hogy kiszolgálják őket. Ion Iliescu államfő és Petre Roman kormányfő lemondását követelték. Szomorú, de meg kell jegyezni, hogy az ellenzéki pártok egyes képviselői ebben az új helyzetben a bányászokat szövetségeseiknek tekintették és szolidarizáltak céljaikkal (Iliescu és Roman megbuktatásával). Szeptember 25-én és 26-án a bányászok megostromolták a kormányépületet. Közben Miron Cozma Iliescu elnökkel is tárgyalt. Iliescu nyomást gyakorolt a kormányfőre, aki végül is szeptember 26-án lemondott. Iliescu államfő egy közös nyilatkozatot írt alá Miron Cozmával. Ezzel ért véget a negyedik bányászjárás (több száz sebesült, négy halott).
Az 1996-os parlamenti választások után letartóztatták Miron Cozmát. Az ügyész az 1991-es események miatt az államhatalom aláásásával vádolta, de a bíróság ejtette ezt a vádat és „garázdaságért 3 évi letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Mivel a kérdéses törvénycikk amnesztia alá esett, a bányászvezér mindössze másfél évet töltött a börtönben, utána ismét elfoglalta szakszervezeti vezetői pozícióját a Zsil völgyében.
Az 1998-as évet több román közgazda a „szabadesés évének nevezte. Az ipari termelés 17,4 százalékkal csökkent 1997-hez viszonyítva. A külkereskedelmi mérleghiány 2,7 milliárd dollár volt. 20 százalékkal csökkent a szolgáltatások mennyisége. 1997-ben a GDP 6,6 százalékkal csökkent, 1998-ban további 5,5 százalékkal. A vásárlóerő 1998-ban az 1990-es vásárlóerőnek mindössze 60 százalékát tette ki. Az ipari termelésnek csak 8 százalékát biztosította 1998-ban a magánszektor. Az évi termelés közel 40 százaléka raktáráru lett. A mezőgazdasági munkát nem végezték el egészében, búzával például csak az előirányzott területek 89,1 százalékát sikerült bevetni. Tovább csökkent az állatállomány is.(9)
A külső adósság megközelítette a 9 milliárd dollárt. 1999 júniusáig Romániának közel 3 milliárd dollárt kell törlesztenie, ami a nemzetközi pénzintézetek által nyújtott újabb kölcsönök nélkül szinte lehetetlenség. Ezek viszont – többek között – a veszteséges vállalatok felszámolását is követelik. Ilyen körülmények között a román kormány úgy döntött, hogy 1 év alatt megszünteti a bányaipar veszteségeit. Első intézkedésként be akartak csukatni két Zsil-völgyi bányát. Ennek megakadályozása céljából 1999. január 4-én a bányászok ismét sztrájkolni kezdtek. Mivel a kormányfő nem volt hajlandó leülni velük tárgyalni, a bányászok január 18-án ismét megindultak Bukarest felé. Ez volt az ötödik bányászjárás. A csendőrség a Zsil völgyét torlaszokkal zárta le, de a torlaszokat a bányászok lerombolták, és a rendfenntartó erőket egyszerűen félresodorták. Számuk egyre növekedett, mert sokan csatlakoztak hozzájuk azokban a helységekben, ahol átvonultak. 19-én véres összecsapásra került sor a bányászok és a rendfenntartó alakulatok között. A bányászok először visszavonultak a könnygáz elől, aztán szabályosan bekerítették a csendőröket és rendőröket. 1500 csendőrt és egy alprefektust ejtettek foglyul. A csendőrséget irányító tábornokok elmenekültek a helyszínről. Felmerült a gyanú, hogy szabotálták az akciót.
20-án Gavril Dejeu belügyminiszter több magas rangú beosztottjával együtt beadta a lemondását. Utódja Constantin Dudu Ionescu lett. Az államfő ki akarta hirdetni a rendkívüli állapotot, ami annyit jelentett volna, hogy a bányászok ellen bevetik a hadsereget is. Úgy tűnt, hogy a bányászokat immár csak tankokkal, éles töltényekkel lehet feltartóztatni. A véres események elkerülésének érdekében január 22-én Radu Vasile a coziai történelmi kolostorban (Râmnicul Vâlcea mellett) két püspök közvetítésével egyezségre jutott Miron Cozmával. A megállapodást, illetve az aláírt „protokollumokat nem hozták nyilvánosságra, de kiszivárgó hírek szerint a miniszterelnök vállalta, hogy a bányászok bérét 35%-kal emelik, és nem zárják be a bezárásra ítélt két bányát. Ugyanakkor azt is vállalta, hogy az akcióban részt vevő bányászokat nem fogják felelősségre vonni (?!). Miron Cozma a bányászszakszervezet nevében vállalta, hogy a bányaigazgatósággal együtt tervet dolgoznak ki a veszteségek évi 20%-kal való csökkentésére, 5 év alatt tehát teljesen kiküszöbölik. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ezeket a megállapodásokat a kormány nem tarthatja tiszteletben, hiszen ez a „reform összeomlását jelentené.
Február 15-én robbant a bomba: Miron Cozmát a Legfelső Bíróság 18 évi börtönbüntetésre ítélte „az államhatalom aláásása és egyebek miatt, olyan tettekért, amiket 1991-ben követett el. Miron Cozma csapdába került: a miniszterelnök tárgyalópartneréből egyik napról a másikra nyomorult bűnözővé, elítéltté vált. Nyilvánvaló volt, hogy önként nem veti alá magát a törvénynek, nincs veszítenivalója, csak előre menekülhet. Csak akkor kerülheti el a börtönt, ha nagyon rövid időn belül hatalomváltásra kerül sor. Kétségbeesetten útnak indult, hogy meghódítsa Bukarestet. Ilyen rövid időközben azonban ezt már nem lehetett másodszor is megcsinálni. Csak kevesen csatlakoztak hozzá, inkább szökdöstek tőle. 16-án szembekerült a rendfenntartó erőkkel, amelyek rövid küzdelem után utat engedtek neki. Valójában taktikai húzásról volt szó. Már 2000 embere sem volt. Másnap, 17-én Stoienestinél (Caracal mellett) bekerítették, és véres ütközet után leverték a bányászokat. A csendőrök 543 bányászt őrizetbe vettek, 800 bányászt pedig erővel visszairányítottak Petrozsényba. Menekülés közben Miron Cozmát és alvezéreit is elfogták.
Ki állt az ötödik bányászjárás mögött? A hatodik mögött, tudjuk, a kétségbeesés. A jelek arra utalnak, hogy az ötödik bányászjárás mögött Corneliu Vadim Tudor és pártja, a Nagy-Románia Párt állt. Bizonyíték? Csak közvetett. A múlt év vége felé a közvélemény-felmérések egyértelműen a kormánykoalícióban részt vevő pártok népszerűségének csökkenéséről és a Nagy-Románia Párt népszerűségének rohamos növekedéséről számoltak be. A felmérések szerint 1998 végén a megkérdezettek 20 százaléka szavazott volna előrehozott parlamenti választások esetén C. V. Tudor pártjára, amely – előrehozott választások esetén – a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjával (Iliescu) és a Szövetség Romániáért Párttal (Melescanu) együtt kényelmes többséget alkotna az új parlamentben. A múlt évben a kolozsvári Funar és a Zsil-völgyi Cozma is belépett az NRP-be. C. V. Tudornak tehát elsődleges érdeke fűződött ahhoz, hogy a bányászok államcsínyt hajtsanak végre. Ezt a feltevést támasztja alá az is, hogy a bányászok januári elindulásakor C. V. Tudor az államfő és a kormány azonnali lemondását, valamint egy „forradalmi bizottság megalakítását követelte. Az ötödik bányászjárásról Tudor azt állította, hogy „Románia felszabadítási forradalma a maffia és a hazaárulók uralma alól. Az is igaz, hogy Tudor minden eshetőségre felkészült: mielőtt elindult volna Bukarestbe, Cozma felfüggesztette tagságát az NRP-ben, Tudor pedig a bányászokhoz intézett kiáltványában óvta őket attól, hogy Bukarestbe induljanak.
Egyes román szerzők szerint Cozmát Líbia pénzelte,(10) mások szerint a bányászmegmozdulás mögött az oroszok álltak.(11) Ez valószínűleg így nem igaz. Tény azonban az, hogy C. V. Tudor Ceausescu politikájának és politikai rendőrségének örököseként baráti kapcsolatokat ápol Líbiával és Irakkal (el is látogatott ezekbe az országokba), és ezeknek az országoknak, valamint Oroszországnak érdekükben állna, hogy Románia minél távolabbra kerüljön a Nyugattól. Ez az elmozdulás következne be, ha Romániában ismét a mostani ellenzéki pártok kerülnének hatalomra. Amire bányászjárások nélkül is sor kerülhet.
Ugyanis 1989 decemberében Ceausescut el lehetett tenni láb alól, de az általa kiépített gazdaság szerkezetét nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Kilenc év alatt sem lehetett, és nem valószínű, hogy pusztán a kriptokommunisták halogató gazdaságpolitikája miatt. Ehhez – hogy ne következzen be robbanás – valószínűleg évtizedekre lenne szükség. Az erőltetett szerkezetátalakítás – akárcsak az erőltetett iparosítás – gazdaságilag katasztrofális következményekhez vezethet.

 

 

Jegyzetek:


1 A ‘nemzeti jövedelem’ nem azonos a bruttó hazai össztermékkel, a GDP-vel, pl. a nemzeti jövedelembe nem számolták be a szolgáltatások során keletkezett jövedelmeket. Így alakult ki az a felfogás, amely a „termelő embert többre értékelte, mint az „improduktív orvost, tanárt, kereskedőt stb. 2 Bruttó beruházás – a meglévő termelési eszközök karbantartására és új termelési eszközök létesítésére fordított összeg. Ez utóbbit nettó beruházásnak nevezzük.
3 A bizánci-szláv kultúrkörhöz tartozó románság körében 1830 körül merült fel először a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozás gondolata. 1860-ban a cirill írásról hivatalosan is áttértek a latin betűs írásra, 1860–1870 között pedig a fiatal román állam szinte mindent átvett, amit a nyugat-európai intézmény- és törvényhozói rendszerből át lehetett venni: alkotmányt, parlamentet, felelős kormányt, törvénykódexeket, egyetemet, akadémiát stb. Az átvétel felemás eredményekkel járt együtt, mivel a társadalomban továbbra is a régi mentalitás uralkodott. Ez a mentalitás balkáni körülmények között nagyobb esélyt nyújtott a túlélésre. A román kultúra legkínzóbb kérdése ma is az úgynevezett „tartalom nélküli forma (Titu Maiorescu).
4 A kolozsvári Szabadság Bakó Ferenc zsilyvajdejvulkáni római katolikus plébánost idézi 1999. február 26-i számában: „A nép összeforrott, bajban, gondban, nyomorúságban. És szinte nincs az a család, amely nemzetiségi szempontból nem vegyes. Most már a mi templomunkban is többnyire románul szolgálok, ez az igazság. De itt a vallások is békében megvannak egymás mellett, nyugodtan beszélhetünk igazi ökumenizmusról. Ideális helyzetek vannak ebből a szempontból. Rólunk keveset írtak, de sok dicséretes van a nemzetiségek és az egyházak közötti viszonyokban. Nincs előítélet, nincs annyi elmarasztalás, mint Erdélyben. Csak, sajnos, a beolvasztás nagyon előrehaladott folyamat…
5 A Bukarestet nem ismerő bányászokat „hajdani szekus tisztek vezették az ellenzéki pártok székházaihoz, az ellenzéki politikusok lakásaihoz.
6 Hogy meddig terjedt ez a manipulálás, jól mutatja az a tény is, hogy az Adevãrul c. lap (az RKP Központi Bizottsága lapjának utóda) képet hoz le román papírpénzekről xeroxszal készített másolatokról – mint hamis pénzekről. A bányászokkal elhitették, sőt a román közvéleménnyel is el akarták hitetni, hogy a fénymásoló készülékek pénzhamisító gépek – Romániában az egyszerű emberek ekkor még nem ismerték a fénymásoló készülékeket.
7 Jellemző a román igazságszolgáltatásra, hogy az elkövetett rémtettekért csak egy magyar nemzetiségű bányászt ítéltek el, Domokos Dénest, aki állítólag le akarta vágni Marian Munteanu diákvezér fejét.
8 Miron Cozma az előző bányászjárásokon is részt vett, de neve csak ekkor válik közismertté.
9 Statisztikai Közlöny, 1998/11.
10 Vladimir Alexe: Államcsínykísérlet Romániában (Tentativã de loviturã de stat în România), România liberã, 1999. január 21.
11 Dan Pavel: Az államcsíny technikája (Tehnica loviturii de stat). 22, 1999. február 23.–március 1.



« vissza