Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szlovákok a magyar szabadságharcban


Úriszék, dézsma, botez volt a rend ezer évig”

Az idős generáció emlékezik még a fenti sorokra, az 1948-ban bevezetett köztársasági induló szövegéből. Az uralmát ekkor megszilárdító rendszernek eleve elhatározott célja volt a magyar múlt, a magyar történelem átformálása. Az évszázadok históriájából új hősöket, új elméleteket válogatott ki magának. Ez az elképzelés és történelem-átírás egybeesett a – zömében Trianonnal elvesztett – nemzetiségeknek az ezeréves „feudális magyar elnyomást emlegető panaszaival, függetlenül attól, hogy volt-e annak alapja vagy sem.
Így a több mint nyolcszáz éves magyar–horvát együttélésből nem a török elleni közös harc, nem Jurisics, a Zrínyiek vagy Frangepánok alakja került előtérbe, hanem Jellasics bán.
A „gens fidelissima”, a magyar múltba szinte észrevétlenül belesimuló rutén népről megtudtuk, hogy Kárpátalját a 11. században a magyar hűbérurak foglalták el. Kárpátalja népe azonban szüntelenül harcolt elnyomói ellen. Azért harcoltak, hogy újra egyesüljenek Szovjet–Ukrajna testvérnépével.1
A tényekkel és a korábbi ismereteinkkel szemben egyre gyakrabban jelennek meg olyan tartalmú fejtegetések, melyek szerint az 1848–49-es szabadságharcban „fegyveres nemzetiségi konfliktus tört ki a magyar és szlovák nép között, s ez a „tragikus szembenállás2 szükségessé teszi a megbékélést, melynek a már bevett gyakorlat alapján természetes előfeltétele lenne a bocsánatkérés a magyarok részéről.
Ha vizsgálódásainkhoz a szakembert hívjuk segítségül, azt olvassuk, hogy a szabadságharcban a szlovákok népességük arányszámához viszonyítva több honvédet adtak, mint a magyarok.3 A legjobb alakulatok közé tartozott a jelentős részben szlovákokból álló pozsonyi 4. honvéd zászlóalj, továbbá a Kossuth hívó szavára hazatérő 8. és 10. huszárezred több százada is.4 A kassai 9. honvéd zászlóalj – Damjanich híres veressapkás rohamcsapata – szintén magyar és szlovák önkéntesekből állott.5 A sorhadi alakulatok közül a 34. (Prinz von Preussen) és 60. (Wasa) ezred mellett Aulich ezrede, a pozsonyi 2. Sándor gyalogezred soraiban is jelentős számban találunk szlovák katonákat.6 Az természetes, hogy a Pozsonyban alakult 2. honvéd utászzászlóalj sem állott kizárólag törzsökös magyarokból, az azonban kevéssé ismert, hogy a lengyel légió is verbuvált a szlovákok között.7
Magas számuknál fogva a szlovák nemzetiségű katonák kivették részüket a szabadságharc csatáiból is, elegendő hivatkoznunk a branyiszkói áttörésre, ahol is az élen a bányavárosokban besorozott 1. és 2. besztercebányai (későbbi hadrend szerint 51., illetve 124. honvéd zászlóalj) haladt. Tábori papjuk, Erdősi (Polesny) nyitrai piarista atya, „önérzetes, nemzetiségéhez hű tót feszülettel a kezében vezette rohamra fiait.8
„Igen jelentős számban szolgáltak szlovák származású főtisztek is a honvédseregben,9 a felsőbb parancsnokok közül pedig elég Beniczky Lajos honvédezredesre, a bányavidéki kormánybiztosra utalnunk. Anyja szlovák volt, ő maga még a szabadságharc idején sem tudott tökéletesen magyarul, mert „jobban beszélt tótul, mint magyarul vagy németül”. A „Tótok hercegének” nevezték, s ahol csak toborzást kezdett, a nép csapatostól özönlött hívó szavára. Osztrák hivatalos feljegyzésekből ismeretes, hogy a falvak népe mind elment Kossuth zászlói alá, odahaza csak az öregek és gyermekek maradtak.10
A történészek szerint negyvenezer szlovák szolgált a honvédseregben.11 Ha kényszer szorította volna őket a hadseregbe, csapatostól dezertáltak volna visszavonulás vagy vesztett csata esetén, s kérkedően számoltak volna be erről az osztrák hivatalos jelentések. Ilyen hírre egyetlenegyszer sem bukkanunk, pedig voltak tisztán szlovákokból álló egységek is.12 „A felvidéki nép hazafisága a szabadságharcz legválságosabb viszonyai között mindig feddhetetlen maradt, a magyar fajúúuakkal versenyezve küldé a haza védelmére, kormányunk rendelkezése alá zászlóaljait, melyek néhányai legvitézebb honvédeink közé számláltattak” – írja Horváth Mihály, a Szemere-kormány minisztere.13
Ami a másik oldalt illeti, Bécs még kétezer embert is alig tudott összeszedni Felső-Magyarországon a „tót felkelés hamis cégére alatt”.14
Mint a Felvidékről származó Hunfalvy Pál írja naplójában: „Stur szónokolt tótul Kassa polgárainak, kik őt nem hallgatták, ha meg is értették. Becsődített azután falusi népet, de az is úgy felelt, hogy biz ők nem kelnek fel a magyarok ellen.15 A pesti kisember a napi értesülései között szükségesnek tartja megjegyezni, amikor ismerteti Stur és Hodzsa „dühös pánszlávok Besztercebányán tartott sikertelen toborzó-gyűlését: a „zólyomi tótok magyarok akarnak maradni.16 A népek önrendelkezési jogát mindenkor szeme előtt tartó legújabb – Amerikában készült – feldolgozás is a parasztok közönyére vezeti vissza a gerillabetörések kudarcát.17 Götz császári tábornok levélben rögzítette, hogy a „tót nép felkelésében a magyarok ellen bizakodni nem lehet, az erről szóló beszédek mind dajkamesék.18
Ez a jelentéktelen katonai „erő természetesen még a Felvidéken folyó hadműveleteket sem tudta befolyásolni, így teljesítményeitől még a szövetségesei sem voltak elragadtatva. Nyolcvan esztendő célzatos propagandája után meghökkenve olvashatjuk, hogy Windischgrätz tábornagy óva intett Stur, Hurban, Hodzsa és más luteránus lelkipásztorok átkos befolyásától, akik Őfelsége hűséges alattvalóinak adták ki magukat, de nem egyebek, mint terroristák és kommunisták.19
Az intervenciós cári csapatok parancsnokai feljegyzéseikben a pánszláv testvériség nevében fellépő szlovák csoportokat még megjegyzésre sem méltatták.20
A fenti vázlatos ismertetés is elegendő annak bizonyítására, hogy a szlovák nemzet zöme szembeszállt a Bécsből szított mozgalmakkal, s a magyarsággal együttműködve akarta saját sorsát is megjavítani és irányítani, amint erre a korabeli röpiratok sorozata is utal.21 Aligha beszélhetünk tehát tragikus szembenállásról, mely különleges megbékélést tenne szükségessé. Ehelyett inkább arról a történelmi fegyverbarátságról kellene beszélnünk, amikor a 13. pesti, a 33. szegedi zászlóaljak magyar és sváb honvédei a besztercebányai szlovák honvéd zászlóaljak katonáival a közös szabadságért ontották vérüket a meredek branyiszkói hegyoldal kilenc kanyarulatának havára…

 

Jegyzetek:


1 Grecsko: A Kárpátokon át. Bp. 1977. 301–302. l.

2 Gyivicsán Anna: Egy szlovák–magyar megbékélési tervezet 1850-ből. In: Magyar Szemle, 1998. október. 42; 47. l.

3 Bóna Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49. Bp. 1983. 66. l.

4 Bóna Gábor: I. m. 67. l.

5 Bóna Gábor: I. m. 66. l.

6 Bóna Gábor: I. m. 67. l.

7 Kovács István: A légió. Bp. 1989. 107. és 161. l.

8 Bárczy–Somogyi: A szabadságharc hadserege. Bp. 1986. 100. l.; Steier: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései. Bp. Fontes, 1924. 208. l.

9 Bóna Gábor: I. m. 68. l.

10 Steier: I. m. 9., 51., 90., 201. l.

11 Kovács István: I. m. 61. l. Steier: I. m. 226. l.

12 Steier: I. m. 7. l.

13 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története. Pest 1871. I. k. 102. l.

14 Steier: I. m. 226. l.

15 Hunfalvy Pál: Napló 1848–1849. Bp. 1986. 214. l.

16 Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848–49-ben. Bp. 1989. 97–98. l.

17 Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben. Bp. 1983. 140. l.

18 Steier: I. m. 102. l.

19 Deák István: I. m. 258. l.

20 Magyarországi hadjárat 1849. Bp. 1988.; Scserbatov: Paszkevics Magyarországon. Bp. 1984.; Steier: Haynau és Paskievics I–II. Bp. é. n.

21 Steier: I. m. 148–150. l.



« vissza