Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Trianon és a magyar politikai gondolkodás

A trianoni békeszerződés aláírása óta közel 80 esztendő telt el. Ez alatt a több mint háromnegyed évszázad alatt Trianon folyamatosan jelen volt a magyar politikai gondolkodásban. A probléma megítélése ugyanakkor koronként változott. Ennek historiográfiája sajnos még nem készült el; a közelmúlt szellemi és politikai irányzatainak Trianon-recepciójáról megdöbbentően keveset tudunk. Ezért nem törekedhettünk a címben jelölt téma teljes körű kifejtésére. Ehelyett arra vállalkozunk, hogy három fontos időszak – a Horthy-kor, az 1945 és 1947 közötti koalíciós időszak és a Kádár-kor Trianon-felfogásának domináns jellegzetességeit vázoljuk fel.

A Horthy-kor

A Horthy-kor vezető elitje történelmi véletlenként és totális igazságtalanságként fogta föl Trianont, s válasza rá a teljes elutasítás volt. Ez nemcsak az országzászló félárbocra eresztésében, az iskolai oktatás előtt és után deklamáltatott Magyar Hiszekegy mondanivalójában és a különböző irredenta jelszavak hangoztatásában fejeződött ki, hanem az irodalom, a művészetek (köztéri szobrászat!) és a társadalomtudományok reflexióiban is. A teljes elutasítás álláspontját és az integrális vagy optimális revízió ebből logikusan következő programját változatos érvrendszer támasztotta alá. A kor történészei kidolgozták például a magyarok kárpát-medencei elsőbbségének tézisét, amely szerint a honfoglalás pillanatában idegenek nem, illetve csak elhanyagolható számban éltek a magyar törzsek által birtokba vett területeken. A historizáló gondolkodás ebből azt a konklúziót vonta le, hogy a Kárpátok északi lánca és az Adria közötti területekre „történeti joga egyedül és kizárólag a magyar nemzetnek van.(1) A magyar békedelegáció vezetőjeként és az 1928-as Igazságot Magyarországnak című kötet nyitó tanulmányának szerzőjeként Apponyi Albert a magyarság kulturális fölényét és különleges politikai szervezőképességét hangsúlyozta, amely a térség minden más nációjától megkülönböztette, és egyedül őt tette alkalmassá a Nyugat védelmére, valamint a római és a brit világbirodalmakéhoz hasonló civilizatórikus misszió betöltésére a Duna-medencében.(2) A történelmi Magyarország visszaállítását alátámasztani hivatott érvek közé tartozott az úgynevezett Szent István-i állameszme is. Eszerint a nemzetiségek magyarországi elnyomása minden valóságalapot nélkülöz; Szent István és utódainak az országa lényegénél, belső szelleménél fogva mindenkor a nemzetiségek barátja volt; ezt „szívük mélyén az elszakadt nemzetiségek is tudják, és ezért a Szent István-i birodalom, azaz „Nagy-Hungária összes népeinek újraegyesülése csupán idő kérdése. Ez olyan egymástól távol álló személyiségek Trianon-felfogását is jellemezte, amilyen például a 30-as években már egyértelműen németellenes és a rendszer liberális ellenzéke felé közeledő Szekfű Gyula, illetve a fasiszta és 1944-ben a németek kegyéből hatalomra kerülő Szálasi Ferenc volt.(3) A Trianonnal szembeni 1920 és 1945 közötti revíziós propaganda negyedik tipikus argumentuma a Közép-Duna-medence földrajzi és gazdasági egysége, illetve az itt élő népek gazdasági egymásrautaltsága volt. „A földrajzi szempont – hangoztatta például Teleki Pál is – a nemzetalkotó tényezők legfontosabbika, és a békekonferencia nagyot hibázott, amikor döntéseit a nyelvi különbségekre alapozta.(4) Bethlen István, aki a kor legmeghatározóbb politikusa volt, mindezeket sajátos stratégiai, illetve biztonsági szempontokkal egészítette ki. Úgy gondolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát felváltó fragmentált kisállami struktúra a térséget hagyományosan fenyegető orosz és német behatolás számára egyaránt kedvezőbb feltételeket teremtett. Ezt elkerülendő – hangoztatta – elengedhetetlen a térség államai közötti szoros együttműködés, amelynek viszont előfeltétele a magyar revízió.
A fenti érvek egyike sem volt teljesen légből kapott, az igazság néhány elemét mindegyik tartalmazta. Ezek az igazságelemek azonban olyan mértékben keveredtek „csúsztatásokkal, féligazságokkal, elhallgatásokkal és téveszmékkel, hogy végeredményben egyáltalán nem a magyar társadalom múlt- és önismeretét, valamint politikai tisztánlátását növelték, hanem éppen ellenkezőleg: illúziókat és megalapozatlan reményeket keltettek a lakosság széles köreiben.
A birodalmi gondolat természetesen nem kizárólagosan uralta a két világháború közötti magyar politikai gondolkodást. Az integrális vagy nagyrevízió eszméje mellett jelen volt az etnikai elvű revízió programja is. Az ellenzéki pozícióban levő különböző liberális és liberális-demokrata csoportok lényegében ezt képviselték. „… nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Vámbéry Rusztem 1928-ban. A revízió – írta a liberális Fenyő Miksa 1935-ben – nem lehet más, mint a „magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása.(5) Lényegében ugyanezt vallották a szociáldemokraták is. Az emigráns Jászi Oszkár és a „szellemi fenegyerek Szabó Dezső ennél is tovább mentek, és a trianoni határokat lényegében elfogadva keresték a megoldás kulcsát. A probléma lényege – vélte Jászi – nem a terület, hanem a „területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének a lehetősége.(6) Jászi dunai konföderációs gondolatát Szabó a kelet-európai szláv népekkel való összefogás víziójává tágította. Magyarországnak – írta – közelebbi és távolabbi szomszédaival együtt „két nagy lidércnyomása van: Németország és Oroszország, amelytől csak akkor szabadulhatnak meg, ha létrehozzák a Kelet-európai Államok Szövetségét.(7)
A népi mozgalom meghatározó ideológusa, Németh László – Jászihoz egyébként hasonlóan – azt vallotta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt. „A Habsburg-monarchiát – írta – a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a 19. századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség. Ebből az akkor hallatlan eretnekségnek számító gondolatból logikusan következett a másik eretnekség: a területi revízióról való lemondás és a dunai népek „tejtestvériségének a hangoztatása.(8)
A Trianonnal kapcsolatos két világháború közötti politikai gondolkodás sajátos regionális hajtása volt a transzszilvanizmus. Ennek maximális verziói Erdély független állammá szervezését, illetve Románián belüli széles körű területi autonómiáját propagálták, a mérsékeltebb elképzelések viszont megelégedtek a kulturális és/vagy vallási autonómiával. Sokféleségéből következőleg a transzszilván érvrendszer a különböző revizionista koncepciókkal éppúgy érintkezhetett, mint a dunai népek egymásrautaltságát és együttműködésük fontosságát hangoztató elképzelésekkel.(9)
Sem a politikai baloldal, sem Jászi, Szabó, Németh László és a transzszilván ideológusok hatását nem szabad lebecsülnünk. A két világháború között, s különösen az 1930-as és 40-es években eszmélődő ifjabb értelmiségi generációk gondolkodására kimutathatóan nagy hatást gyakoroltak. Saját generációjuk Trianonnal kapcsolatos felfogását viszont csak igen mérsékelten tudták befolyásolni, a kormánykörökét, az uralkodó elitét és az állami propagandát pedig egyáltalán nem. Jellemző példája volt ennek Rothermere 1927-es ismert fellépése a magyar határok etnikai elvű módosítása érdekében és ennek magyar fogadtatása. Az angol lord javaslatára Herczeg Ferenc, a két világháború közötti szellemi élet prominens alakja és a Magyar Revíziós Liga elnöke a szervezet 1927. július 27-i ülésén így válaszolt: „az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat, „a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves […] államterületéhez.(10) Ez az attitűd jellemezte Bajcsy-Zsilinszky Endrét is, aki 1943-as Erdély-könyvében még mindig azt hangoztatta, hogy „… Erdélyt a maga egészében – mint érintetlen egységet – a Szent Korona fennhatósága alá kell visszahelyezni.(11)

A koalíciós időszak

A második világháború után a magyar politika és szellemi élet Trianon-felfogásában radikális és realista irányú fordulat vette kezdetét. A hatalomra került koalíciós pártok a két világháború közötti baloldali ellenzék mérsékelt revíziós elképzeléseiből indultak ki, és azokat próbálták alkalmazni az új helyzetre. Még az ebben a kérdésben legradikálisabb koalíciós partner, a „reakciós Kisgazdapárt sem követelt az etnikai határoknál és annál többet, hogy a távolabbi tömbökben élő magyarok kapjanak autonómiát. A Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre pedig így nyilatkozott: „Sovinizmus az ezeréves határok követelése, és aki ezt követeli, az népellenes és antidemokrata, és mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából. Nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.(12)
A Szent István-i államelvvel, a történelmi határokkal és általában a különböző nagyrevíziós tervekkel való szakítás, illetve a nemzetiségi elv elfogadása a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő ideológusának, s egyben a Külügyminisztérium kebelén belül folyó béke-előkészítés tevékeny résztvevőjének, Bibó Istvánnak az 1946-os esszéiben nyert klasszikus és tágabb történeti, szociológiai és politikai perspektívába illeszkedő megfogalmazást. Kelet- és Közép-Európában – írta például A kelet-európai kisállamok nyomorúságában – „… a nemzetek egymás közötti elhatárolódásának a stabilizálását nem a történeti határ mentén kell keresni, mint Nyugat-Európában, hanem a nyelvhatár mentén. Mindazok a kísérletek, amelyek ezen a területen nyugat-európai mintára a történeti egységre támaszkodva többnyelvű népeket akartak egységes nemzeti tudattal megtölteni, mindenekelőtt a lengyel, a magyar és a cseh kísérlet, visszahozhatatlanul megbuktak. […] Az összes többi állítólagos szempontok: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja még miféle szempontok, […] valójában teljesen hiábavalóak, és nagyméretű alkalmazásuk a legnagyobb bajok forrásává lesz.(13)
A két munkáspárt képviselői ennél is radikálisabban szakítottak a két világháború közötti domináns megközelítések alapelveivel. Révai József, az MKP ideológiai kérdésekben irányadó vezetője 1945 végén és 1946 elején több alkalommal kifejtette, hogy nemcsak a történelmi, hanem a néprajzi határok követelése is irreális és káros. „Az ész – hangoztatta – azt diktálja nekünk, hogy minden erőnket a határon túl maradt magyar kisebbséggel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk.(14) A Szociáldemokrata Párt ugyancsak elvetette a revizionizmus bármely formáját, sőt egyes megnyilatkozásaiban még a kollektív jogokra épülő kisebbségvédelem eszméjét is. Mint Horváth Zoltán a Népszava olvasóinak elmagyarázta: „Nemcsak a Szent István-i határok hirdetése sovinizmus, sovinizmus az a világnézet is, amely azt hiszi, hogy valakit valamilyen jog megillet csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségű.(15)
Az 1945 és 1946 fordulóján zajló sajtóviták és pártközi egyeztetések során a kommunista és a szociáldemokrata álláspont annyiban változott, hogy Erdélyt illetően hozzájárultak az 1920-as határok módosításának felvetéséhez. Egyetértés alakult ki közöttük abban is, hogy Jugoszláviával szemben értelmetlen lenne területi követelésekkel fellépni. A határ menti szlovák területek jövőjével kapcsolatban azonban továbbra is ellentét feszült közöttük. Az 1946. március 6-i pártközi értekezleten a kisgazda Auer Pál és a parasztpárti Farkas Ferenc egyaránt a „kompakt magyar többségű vidékek visszakövetelését javasolta, míg a kommunisták és a szociáldemokraták képviselői hallani sem akartak erről. Ezért és a nagyhatalmak világosan kifejezésre juttatott ellenzése miatt az 1946. július 29-én kezdődő békekonferencián a magyar delegáció Csehszlovákiával szemben nem támasztott területi követelést. Romániától viszont 22 ezer négyzetkilométer átengedését kérte közel 2 millió lakossal, valamint területi autonómiát a Székelyföld számára. Amerikai tanácsra augusztus második felében a magyar delegáció ezt négyezer négyzetkilométerre, illetve kevesebb mint félmillió lakosra redukálta. A békekonferencia azonban – ismeretes módon – ezt is elutasította, s a Pozsonnyal szembeni hídfő kivételével, amit Csehszlovákiának ítélt, az 1920-as határokat állította helyre.
A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Lelkesedést Magyarországon természetesen senki részéről sem váltott ki, de olyan elkeseredést és hisztériát sem, mint 1920-ban a trianoni békeszerződés aláírása. Mindössze a Mindszenty által celebrált bazilikai szentmiséről jelentették a tudósítók, hogy „Mikor felcsendült a templomban az ének szava: ‘Hol vagy István király, Téged magyar kíván… ’, hangos zokogás tört fel a templomban lévők és a térre szorultak soraiból.(16) A magyar társadalom nemzeti kérdésre továbbra is érzékeny része ezekben a napokban döbbent rá, és kezdett beletörődni abba, hogy nemcsak az integrális vagy optimális revízió irreális és elérhetetlen, hanem az etnikai revízió, illetve a méltányos kiegyezés is. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a „kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit elkerülve példát ad a „kisnépek közötti lojalitásra, és ugyanakkor felelősséget érez „a határon túli magyarság sorsával szemben.(17)
Ezzel egyidejűleg mások is hasonló véleményt alakítottak ki. Ezek közül legnagyobb jelentősége a Horthy-kor történész-ideológusa, Szekfű Gyula pálfordulásának volt, aki a második világháború alatti magyar nemzetiségpolitikai anomáliákra és a zsidótörvényekre hivatkozva, ám nyilvánvalóan az új hatalmi helyzettel is számot vetve helyezkedett arra az álláspontra, hogy „Ezek után pedig egyszer s mindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának, s hogy a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük.(18) A két világháború közötti konzervatív, „úri Magyarország és a második világháború utáni demokratikus, „népi Magyarország két kiemelkedő reprezentánsa ezzel lényegében azzal a Révai Józseffel került közös platformra, aki 1945-től hirdette az etnikai elvű revízió irrealizmusát. A kommunista sajtó propagandaszólamaiban, mely szerint máris beköszöntött volna a népek közötti örök béke és barátság kora, azonban sem ők, sem a magyar társadalom többsége nem hitt. Különösen nehéz volt ezt feltételezni a Romániából és Jugoszláviából spontán, Csehszlovákiából pedig szervezetten áttelepülők és új hazát, új otthont keresők tízezreinek a beszámolóit hallgatva.

A Kádár-kor

Az 1956 novemberében hatalomra került új kommunista vezetés nagyfokú nemzetközi elszigeteltségben kezdte meg munkáját. Az elszigeteltségből való kitörés egyik eszköze a szomszédos szocialista országok bizalmának az elnyerése volt – akár azon az áron is, hogy az ottani magyar kisebbségeket a budapesti kormány sorsukra hagyja. Ezt a célt szolgálta Kádár látogatása Romániában 1958 februárjában és Münnich Ferenc miniszterelnöké Csehszlovákiában 1958 decemberében. Tárgyalásaik során a magyar vezetők nemcsak arról biztosították román és csehszlovák partnereiket, hogy Magyarországnak semmiféle területi követelése nincs velük szemben, hanem arról is, hogy a román, illetve a csehszlovák nemzetiségi politikát megfelelőnek tartják, és hogy az ottani magyarság helyzetének alakulását Magyarország a két ország belügyének tekinti. Ennek következménye mindkét országban a magyar kisebbség helyzetének romlása lett. Az oktatás „szocialista patriotizmusának erősítésére hivatkozva Csehszlovákiában ezt követően kezdték összevonni a magyar és a szlovák tannyelvű iskolákat, Romániában pedig 1959 márciusában egyesítették a magyar tannyelvű kolozsvári Bolyai Egyetemet a román tannyelvű Babeš egyetemmel. Az 1960-ban életbe léptetett új csehszlovák alkotmány számos más magyarellenes diszkriminációnak is a jogi alapjává vált. A szlovákiai közigazgatási egységeket ennek alapján alakították át úgy, hogy a magyarok egy-két körzettől eltekintve mindenütt kisebbségbe kerültek, és ugyancsak erre hivatkozva váltották fel a nemzetiségeket kollektívumként felfogó addigi politikát az egyéni jogokat hangsúlyozó megközelítéssel.
A magyar kisebbség sorsa iránti közömbösség feltétlen szovjetbarátsággal és nagyfokú külpolitikai önállósággal egészült ki. Ennek az időszaknak a legitimációs ideológiája egy olyan történelemszemlélet volt, amely a nemzeti büszkeség és önérzet legtöbb megnyilvánulását „nacionalista maradványnak bélyegezte, a magyar történelmet az osztályharcok történetére szűkítette, és a „hungarocentrizmustól, valamint a „provincializmustól mentes új nemzetfogalom szerepét abban jelölte meg, hogy – amint ez egy 1966-os vitában megfogalmazódott – „magát a nemzeti formát a szocialista népek barátságának és testvéri közeledésének, végső soron egybeolvadásának az eszközévé tegye.(19) A konkrétumok síkján ennek felelt meg a magyar történelemben oly nagy szerepet játszó és 1956-tal közvetlen összefüggésbe hozható függetlenségi harcok nimbuszának az aláásása, valamint a nemzetek fölötti gazdasági és politikai integráció történelmi előképeként felmutatható Habsburg-monarchia piedesztálra emelése. Ez az „osztályharcos szemlélet a „táboron belül is csaknem egyedülálló jelenség volt. Hasonló megközelítések csak a keletnémet történetírást és zsurnalizmust jellemezték. A többi országban, beleértve a Szovjetuniót is, a nemzet mint olyan és a nemzeti szabadságért folytatott függetlenségi harcok sokkal pozitívabb megvilágítást kaptak, s valamilyen módon beépültek a kommunista pártok által vállalt történelmi hagyományok közé. Magyarországon viszont éppen ezek jelentősége kérdőjeleződött meg.
A fentieknek látszólag ellentmond, hogy az 1960-as évek utolsó harmadától a kádári vezetés kezdett fellépni az erdélyi magyarság érdekében. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A magyar politika hirtelen feléledt érdeklődése az erdélyi magyarság helyzete iránt a román külpolitika különutasságával függött össze, amelyet a Szovjetunió rossz néven vett, és nem bánta, ha a budapesti vezetés fellépései révén indirekt figyelmeztetésekben részesíthette. A szovjet vezetés ezt annál is inkább indokoltnak tartotta, mert 1964-től kezdődően a román történetírás és publicisztika félreérthetetlen utalásokat tett Besszarábia román jellegére, amivel a régió Szovjetunióhoz tartozásának problematikusságát kívánta jelezni. Az „el nem kötelezett, „semlegességre törekvő román külpolitikát a magyar vezetők – például Kállai Gyula – ezért már 1964-től kezdődően burkolt bírálatokban részesítették. Ezek közül a bírálatok közül nemzetközi figyelmet is kiváltott Kádár Jánosnak a Pravda 1967. szeptember 17-i számában közzétett egész oldalas cikke.
A román különutasság és ennek örve alatt a román nemzetiségpolitika bírálata az 1960-as évek végéig nem járt együtt a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság helyzetének kritikus szemlélésével. 1964-ben, amikor Tito Budapestre látogatott, a kiadott közös nyilatkozatok a nemzetiségek hídszerepét hangsúlyozták, és semmiféle problémáról nem tettek említést. Mivel a jugoszláv föderalizmusnak köszönhetően a vajdasági magyarok valóban sokkal jobb helyzetben voltak a többi magyar kisebbségnél – a vajdasági autonóm tartomány öt hivatalos nyelve közül az egyik a magyar volt, az általános iskolás korú magyar gyermekek több mint 80%-a anyanyelvén tanult, az újvidéki egyetemen és a szabadkai pedagógiai főiskolán magyar tanszékek működtek, a helység- és utcaneveket az adott településen élő nemzetiségek nyelvén írták ki, stb. – a nemzetiségek hídszerepére és a két ország közötti kapcsolatok elmélyítésére való utalások rendelkeztek némi realitással. Ezt látszott igazolni, hogy 1966-ban megszűnt a két ország közötti vízumkényszer, és ezt követően nemcsak élénk kishatárforgalom alakult ki, hanem a turizmus is fellendült. A másik két ország viszonylatában azonban semmi alapja nem volt az optimizmusnak. Csehszlovákiában például az 1960-as évek közepén a magyar gyermekeknek 25–30%-a szlovák vagy cseh tannyelvű iskolába járt, és a középiskolát végzett magyar diákoknak csak 36%-a tanult tovább egyetemen vagy főiskolán, miközben a szlovák diákoknak 60%-a. 1967 októberében, amikor Prágába látogatott, Kádár ennek ellenére azt állította nyilatkozataiban, hogy a korábbi problémákat megoldották, és a csehszlovákiai magyarok helyzete teljes mértékben kielégítő.
A magyar kisebbségek helyzetével szembeni közömbösséget, illetve „szelektív, csak a romániai magyarokkal szemben megnyilvánuló figyelmet, valamint az ideológiai szinten ezt alátámasztó antinacionalista „proletár internacionalizmust az 1960-as évek végétől a nemzetnek mint létező kulturális és politikai realitásnak a tudomásulvétele, és a világ magyarságát összekapcsoló kulturális kötelékek erősítése váltotta fel. A gazdaságpolitikai reformokhoz és a kulturális liberalizmushoz hasonlóan ez a váltás is Kádár és a kádári vezetés pragmatizmusával és bizonyos mértékű önkorrekciós képességével magyarázható. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a módosítás növelni fogja a rendszer bázisát a nemzeti szempontból elkötelezett közvélemény-formáló értelmiség között, és a nyugati magyarság egyes köreinek aktivizálása révén külföldi megítélését is kedvezően befolyásolhatja.
Az új politika egyik első jele egy bizottság felállítása volt 1968-ban a Hazafias Népfront kebelén belül azzal a céllal, hogy megvizsgálja a szomszédos országokban élő magyarok helyzetét. Az Írószövetség ugyanebben az évben a környező országok magyar nyelvű kultúrájának a problémáit tűzte napirendre. Az ezzel párhuzamosan megjelenő sajtóközlemények egyértelművé tették, hogy Magyarország szakítani készül a nemzetek elhalását és a nemzetiségek gyors asszimilálódását hangoztató korábbi álláspontjával, és hogy az új irányvonal lényege a nemzetiségek asszimilálásának elítélése, illetve a magyar kisebbségek etnikai és kulturális azonosságuk megőrzéséért folytatott erőfeszítéseinek a támogatása lesz. Vagyis az, amit Bibó és Szekfű 1947-ben ajánlottak. Az új irányvonal alátámasztása érdekében indult meg az úgynevezett anyanyelvi mozgalom, amely 1970-ben tartotta első konferenciáját. Az ettől kezdve 3-4 évente megrendezett összejövetelek a magyarság kulturális összetartozását demonstrálták. Ezeken a rendezvényeken eleinte csak a nyugati és a magyarországi magyarság képviselői jelentek meg. Az 1977-es harmadik konferencián azonban már a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarok küldöttei is ott voltak, s csak egyedül a romániai magyarok képviselői hiányoztak.
A nemzeti kérdés új megközelítése és a szomszédos országokkal szemben követendő differenciált magyar külpolitika mellett Kádár több nyilatkozatában kiállt. Ezek közül legnagyobb visszhangot az 1975-ös helsinki konferencián elmondott beszéde váltott ki, amelyben életében először utalt Magyarország első világháború utáni területi veszteségeire, és először szólt büszkeséggel arról a hosszú állami múltról, amelyre a magyarság visszatekinthet. „Mi annak a magyar népnek a küldötteiként veszünk részt ezen a történelmi jelentőségű tanácskozáson, amely államot alapítva 1100 éve él a Duna–Tisza táján, Európa közepén, így múltunk és jövőnk egyaránt az itt élő népek sorsához kötődik. Meggyőződésünk, hogy Európa minden népének legfőbb kívánsága a béke. Ha lehetséges, még fokozottabban így van ez a magyar nép esetében, amely évszázadokon át a hadak útjának kereszteződési pontján élt és mérhetetlen véráldozatokat hozott, hogy fennmaradhasson és megőrizze államát a fenyegető pusztulással szemben. Századunkban, az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent, a második világháborúban, urai bűnéből a rossz oldalon vérezve, elvesztette felnőtt lakosságának 8%-át, és az ország romhalmazzá vált – mondotta kül- és belföldön egyaránt jelentős figyelmet kiváltva.(20) A helsinki konferencia záródokumentumát egyébként Magyarország és szomszédai egyaránt megelégedéssel fogadták. A szomszédok azért, mert rögzítette a határok erőszakos megváltoztatásának a tilalmát, s ezzel újabb garanciát kaptak határaik sérthetetlenségére. Magyarország pedig azért, mert az eszmék szabad áramlásával úgynevezett harmadik kosár alapján jogalapot kapott az anyaország és a határokon kívüli magyarság közötti kulturális kötelékeknek az erősítésére. A Helsinkit követő nemzetközi konferenciákon, így például 1977-ben Belgrádban, 1980-ban Madridban és 1983-ban Ottawában a magyar delegáció mindig aktív magatartást tanúsított a kisebbségi és emberi jogi problémákkal kapcsolatban.
A külföldi magyarság megítélésének megváltozásával egyidejűleg a hazai nemzetiségek kezelése is módosult. A korábban érvényesülő úgynevezett automatizmust, amely a nemzetiségek gyors beolvadásával számolt, az 1960-as évek végétől a nemzetiségi kultúrák fokozott támogatása váltotta fel. Az 1972-ben módosított alkotmány elismerte a kisebbségeket kollektívumként, s rögzítette jogukat anyanyelvük ápolásához és nemzeti kultúrájuk megőrzéséhez. Nem kétséges, hogy ezzel a megváltozott belső politikával a párt példát akart mutatni a szomszédos országoknak, amelyektől hasonló bánásmódot várt el az ottani magyarokkal szemben. Az 1980-as XII. kongresszuson Kádár ezt expressis verbis is megfogalmazta. „… nálunk, Magyarországon a különböző nemzetiségű emberek, a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényüknek és alkotmányuknak megfelelően teljes jogú állampolgáraként élnek, dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is.(21)
A magyar példamutatás Jugoszlávia kivételével nem talált viszonzásra. A magyarok helyzete különösen Romániában adott okot panaszokra, ahol az 1965-ben hatalomra került Ceaucescu uralma alatt egyre súlyosabb diszkriminációkat szenvedtek el. 1968-ban felszámolták a Magyar Autonóm Tartományt. Ezt követően különböző burkolt és nyílt intézkedésekkel folyamatosan csökkentették a magyar nyelvű osztályok és a magyar tanárok számát; papírhiányra hivatkozva magyar lapokat szüntettek meg, vagy korlátozták terjedelmüket; 1974-ben megtiltották, hogy külföldi turisták magánházaknál éjszakázzanak, és a romániai magyarok Magyarországra utazását minden elképzelhető eszközzel akadályozták. Mindez abba az 1972-ben elfogadott „nemzeti homogenizációs programba illeszkedett, amelynek végső célja a magyarok – és általában a nemzetiségek – teljes asszimilálása és az etnikailag-nyelvileg homogén román nemzetállamnak a létrehozása volt. A diszkriminációk mérséklése, illetve megszüntetése érdekében a magyar vezetés többször interveniált. 1977-ben Kádár – Debrecenben és Nagyváradon – személyesen is találkozott Ceaucescuval. 1982-ben Aczél György látogatott Bukarestbe ugyanilyen céllal. A magyar vezetők intervencióit azonban nem koronázta siker. A románosítási politika csúcspontjaként 1988-ban bejelentették az úgynevezett szisztematizálási tervet, amelynek keretében az ország 13 ezer falujából 7 ezret egyszerűen le akartak rombolni, és azt tervezték, hogy az ottlakókat nagy agrár-ipari centrumokba tömörítik. Mindezek miatt az 1970-es évek végétől Románia és Magyarország között igen feszült viszony alakult ki, és az 1980-as évek második felében több tízezer erdélyi magyar menekült Magyarországra, illetve Magyarországon át Nyugatra.
Nem csökkent a szlovákiai magyarokra nehezedő nyomás sem, sőt inkább fokozódott. Az 1968-ban kért autonómiát nem kapták meg, és nem állították vissza a nyelvi határokhoz jobban igazodó régi járás-, illetve körzethatárokat sem. A magyar nyelvű oktatás és kulturálódás visszaszorítása folytatódott. Míg az 1960-as évek közepén 496 magyar tannyelvű általános iskola működött Szlovákiában, addig 1977-ben már csak 376, és a magyarul tanuló diákok száma is lecsökkent 90–100 ezerről 70 ezerre. Nem volt jobb a helyzet Kárpátalján sem, s Tito 1980-as halála után a jugoszláviai – különösen a vajdasági – magyarság sorsa is rosszabbra fordult. Mindezek következtében a szomszédos országokban élő magyarok helyzete az 1980-as évek elejétől a magyar értelmiséget egyik leginkább foglalkoztató és nyugtalanító kérdéssé vált. Ezzel függött össze, hogy többéves halogatás után a pártvezetés 1985-ben végül hozzájárult egy olyan kutatócsoport (Magyarságkutató Intézet) megszervezéséhez, amelynek legfontosabb feladata a határokon kívüli magyarokkal kapcsolatos adatok gyűjtése és feldolgozása volt.
A Kádár-kor második felének aktív, és a magyar kisebbségek érdekében fellépő szomszédsági politikája átütő eredménnyel nem járt. Az előbb vagy utóbb mindenütt megjelenő asszimilációs politikára azonban fékezőleg hatott. Az 1956 utáni passzív és érdektelenséget mutató politika folytatódása esetén a magyar kisebbségeknek minden bizonnyal még súlyosabb diszkriminációkat kellett volna elszenvedniük.

(A Közép-európai Intézet által szervezett Történelem és integráció konferencián (1989. április 16–17.) elhangzott előadás szerkesztett változata.)

 

 

Jegyzetek:

 


1 Lásd például Karácsonyi János: Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez. Bp., 1921. Vö. Stephen Bela Varady. Trianon in Interwar Hungarian Historiography. In. Essays on World War I: Total War and Peacemaking. A Case Study on Trianon. Szerk. Béla K. Király, Peter Pastor, Ivan Sanders. New York, 1982. 361–389.
2 Gróf Apponyi Albert: Magyarországnak és rovására megnagyobbodott államoknak történelmi hivatása. In. Igazságot Magyarországnak. A trianoni békeszerződés következményeinek ismertetése és bírálata. Bp., 1928. 1–18.
3 Lásd erre részletesen ifj. Bertényi Iván „Szekfű Gyula és Ungváry Krisztián „Szálasi Ferenc című tanulmányát. Közli Trianon és a magyar politikai gondolkodás. Szerk. Romsics Ignác. Bp., 1998, Osiris, 51–69. és 117–133.
4 Gróf Teleki Pál: Európáról és Magyarországról. Bp., 1934. 7–8. és 30–50. Vö. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 12–30.
5 Idézi L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931–1945. Bp., Akadémiai Kiadó, 79.
6 Jászi Oszkár: A magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Bp., 1989. Vö. Richly Gábot–Ablonczy Balázs: Jászi Oszkár. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 134–155.
7 Szabó Dezső: Az egész látóhatár. I. köt. Bp., 1939. Magyar Élet, 211–236.
8 Németh László: A magyar élet antinómiái. In. Sorskérdések. Bp., 1989. 1119. Vö. Bárdi Nándor: Németh László. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás. i. m. 175–192.
9 Balogh Piroska: Transzszilvanizmus: revízió vagy regionalizmus. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 156–174. Részletesebben K. Lengyel Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiss. Desprünge und Gestallen des frühen Transsilvanismus 1918–1928. München, 1993. Ungarisches Institut.
10 Idézi Zeidler Miklós: A Magyar Revíziós Liga. In. Rubicon, 1997/1. 31.
11 Bajcsy-Zsilinszky Endre: Erdély múltja és jövője. Bp., 1990. Tinódi Könyvkiadó, 111.
12 Idézi Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. 2. kiad. Bp., 1988. Kossuth Kiadó, 136.
13 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In. Bibó István Összegyűjtött Munkái. I. köt. Szerk. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1981. Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadása. 236–237. Vö. Lukács Zs. Tibor: Bibó István. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 203–220.
14 Révai József: A magyar demokrácia nemzeti jellege. Bp., 1945. Szikra. 12.
15 Idézi Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. Bp., 1988. Kossuth Könyvkiadó. 137.
16 Közli Sorsdöntések. Szerk. Gerő András. Bp., é. n. Göncöl Kiadó. 303.
17 Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia. In. Bibó István összegyűjtött munkái. 1. köt., i. m. 199.
18 Szekfű Gyula: Forradalom után. Bp., 1983. Gondolat. 69. és 203.
19 Idézi Gombos Gyula: Húsz év után. New York, 1973. Auróra. 80–85.
20 Kádár János: A szocializmus megújulása Magyarországon. Válogatott beszédek és cikkek 1957–1986. Bp., 1986. Kossuth Könyvkiadó. 252–253.
21 A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusának jegyzőkönyve. Bp., 1980. Kossuth Kiadó. 450–451.



« vissza