Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A magyar jogfejlődés határon túlról nézve

Ami a témámat (A magyar jogfejlődés a határon túlról nézve) meghatározza, az egy speciális szemszög. E szemszöget illetően meg kellene határoznom, hogy hol az innen, hol is van a túl, merre nézek és honnan. Tisztázás végett engedtessék meg, hogy elmondjam: a családomban az első jogász a nagyapám volt, aki 1867-ben született Nagybecskereken, a Váraljai utca 10.-ben, és Budapesten szerzett jogi diplomát. Az apám szintén Nagybecskereken született, a Váraljai utca 10.-ben, amely akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, de amikor az általános iskolába indult, akkor Nagybecskerek már a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. ’ Zágrábban szerzett jogi doktorátust. Én már a Dusán cár utca 10.-ben születtem, mert a Váraljai utca neve megváltozott; a szobák ugyanazok maradtak, de az országot, ahol születtem, Jugoszláv Királyságnak hívták. Belgrádban jártam egyetemre, akkor már az ország neve Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság lett. Megboldogult öcsém, aki szintén a Dusán cár utca 10.-ben született, Belgrádban tanult jogot, az ország neve ismét változott, Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársasággá vált. Hogy ismét magammal folytassam, Amerikában doktoráltam, ezalatt az országom neve nem változott (Amerikáé sem). Két fiam van, ők már nem a házunkban, hanem kórházban születtek, a Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársaságban, de gimnáziumba már a „kis Jugoszláviában (Jugoszláv Szövetségi Köztársaság) indultak. A kisebbik fiam most elsőéves joghallgató az ELTE-n. Ezek után, ha most tudják, hogy számomra hol az innen, hol van a túl, merre nézek és honnan, akkor segítsenek.
Idézném egy újvidéki író szavait. Wittgenstein Szövőszéke című kötetében Végel László a következőképpen fogalmazza meg az országok közötti ingázás állapotát: „Budapesten gyermekzsivaj ver fel az álmomból. Elcsodálkozom, hogy az utcára nyíló ablakom előtt magyarul lármáznak és visonganak. Végel konklúziója tehát: A nyitott ablak alatt a gyerekek az anyanyelvén zajonganak – tehát külföldön van.
A tárgyra térve, akárhonnan nézem is, átláthatatlan számomra a feladat; már csak azért is, mert természetesen nem tudok annyit a magyar jogról, hogy igazán értékelhessem. Ami számomra marad, és amit mozgási területnek látok, azok följegyzések, impressziók, egy kíváncsi jogász megjegyzései. Naplójegyzetek arról, hogy hogyan látja a magyar jog és jogi érvelés mindennapjait valaki, aki külföldön lett jogásszá, de ehhez az anyanyelvi kultúrához tartozik – és idecsöppent.
Kezdeném egy tényleges – habár erre az alkalomra egy kissé módosított – naplófeljegyzéssel. 1993 májusában vagyunk, ekkor kerültem a Közép-Európai Egyetemre, szervezzük az egyetemet, többek között a vendégtanárok ittlétét is. Jönnek kollégák Chicagóból, a Berkeley-ről, Cornellról, az Emoryról, Harvardról, a Hamburgi Egyetemről, Berlinből, Párizsból, Oxfordról, a Bruxelles-i Szabadegyetemről. Sok mindenről esik szó, egy dolog van, amit egybehangzóan dicsér mindenki – és ez a budapesti tömegközlekedés. Én körülbelül egy hónapja vagyok Pesten, és ezalatt azt tanultam meg, hogy ezt az információt nem igazán illik megosztani a pesti barátaimmal, mert egyszerűen bumfordinak tűnne. Határozottan érzem, hogy a dicséret továbbításával egy kicsit kirekeszteném magam, lemondva a kételyek által megelőlegezett disztingváltságról; a kontextusban értelmiségire nem jellemző jelzéseket továbbítanék. Mivel ellenzéki beállítottságú vagyok, mégis elmondom, és részletes eligazítást kapok a pesti tömegközlekedés látható, rejtett, valamikori, jelenlegi és várható hibáiról.
‘94 májusában választások vannak, és külföldi ismerőseimmel együtt leszögezünk néhány nagyon egyszerű tényt: 90-ben voltak választások, megválasztottak egy kormányt, és ez ellátta a feladatait mandátuma végéig. Utána ismét választások következnek, és jön egy új kormány. Ezt most folytathatnám ‘98-cal, ismét befejeződik egy teljes mandátum, csak azt nem tudni még ebben a pillanatban, hogy egy új kormány jön-e, vagy a régi folytatja. Na most, ebben az a különös, hogy a volt szocialista országok közül ez csak Magyarországon működött így, sehol másutt. Mindenütt voltak előrehozott választások, idő előtti kormánycserék – olyan országra sem tudok visszaemlékezni, ahol a rendszerváltás éveiben csak egy előrehozott választás szakította volna meg a szabályokban rögzített kormányzati ciklust. Akármilyen óvatosan közeledünk is ehhez a tényhez, akármennyire mondják is pesti barátaim, hogy „igen, de…, ez mégiscsak stabilitást mutat, és – hadd mondjam ki – egy krízis utáni Magyarországot, ahonnan már (talán) nincsen messzire egy posztpesszimista Magyarország.
1994 októbere. Lakást vásárolok, és számomra kihívás, hogy vajon tudok-e magyarul szabatos adásvételi szerződést összeállítani. És nem kis önmegelégedéssel állapítom meg, hogy ez valahogy összejön, hogy a clausula intabulandi az itt is, ott is ugyanaz, hogy ha nehézkesen is, de valahogy a helyükre állnak a szavak. A hatósági engedélyek is összejönnek, és aztán következik a telekkönyv. (Megtanulom, hogy itt földhivatalnak hívják – nálunk a Vajdaságban a hivatal neve is „telekkönyv.) Odamegyek, de a földhivatal előtt annyian vannak, hogy az embernek az az érzése, hogy a walesi herceggel való ingyen vacsorára osztanak jegyeket. Még inkább mellbe vág, hogy minden ismerősöm – ki szemérmesen, ki kevésbé szemérmesen – kiskapukat ajánl. Ezek közül a legenyhébb változat még az, hogy béreljek egy hivatásos sorban állót, de vannak olyan javaslatok is, melyek ezen jóval túlmennek. És – némi iróniával – azt is látom, hogy ebben az országban a becsület és az igazság azért mégis elnyeri a jutalmát. Ha kihagyom a kiskapukat, akkor ugyan évekig is várok a bejegyzésre, de a végén a polgárt kegyetlenül megvárakoztató állam veszít, én pedig nyerek, mert az illetéket is csak jó hosszú idő után kérik, időközben pedig infláció van.
És most egy 1994. decemberi feljegyzés. Az életem valahogy úgy alakul, hogy minden év első három hónapjában az Egyesült Államokban tanítok, az év nagyobb részén pedig itt, a Közép-Európai Egyetemen. Szerbiában nincsen már tanári állásom; Újvidéken, Becskereken, Belgrádban annyit vagyok, amennyit tudok. Készülök az amerikai előadásaimra, és egy nagyon érdekes jogesetet olvasok: a Fülöp-szigetek és a Westinghouse pere.1 A vita még mindig folyamatban van az amerikai bíróságok előtt. A Fülöp-szigetek szerint a Westinghouse lefizette Marcos elnököt, és így jutott egy roppant kedvező atomerőmű-szerződéshez. Az alperes védekezésében ott vannak az összes lehetséges érvek. Magyarázzák, hogy Disini úr, aki – így vagy úgy – több mint 20 millió dollárt kapott (és akinek a felesége Marcos feleségének unokahúga és személyes orvosa), nem azért kapta ezt a pénzt, hogy a javát Marcosékhoz továbbítsa, hanem ez a kijáró közvetítői díj. De ezután jön egy egészen különös érv. A Westinghouse azt állítja, hogy Marcos államában olyan korlátlan diktatúra volt, annyira nem volt jogállam, hogy jogellenes magatartás sem létezhetett. Bármit tett is Marcos, ez jogszerű volt, mert ő maga volt a jog. Tehát, hogy ha meg is vesztegették volna, ha hozzá kerül a csúszópénz (csúszó dollármilliók), ez is jogszerű, mert „Marcost a jog nem kötelezte arra, hogy a sajátján túl bármilyen hatalmat tiszteljen.2 Hozzá kell tennem, hogy a New Jersey-i bíróság nem mutatott különösebb megértést ezen érvek iránt.
Ezt olvasom délelőtt. Délután részt veszek egy megbeszélésen, ahová egy volt diákom hív. Érdeklődéssel megyek, érdekel az ügy is, meg az anyaországban honos tárgyalási stílusképletek is. Egy amerikai gyógyszergyárnak a képviselője tárgyal esetleges magyar vevővel. Diákom a magyar oldalon van. Egy ponton az amerikai tárgyalófél felháborodik azon, hogy mennyi engedély kell ma még itt Magyarországon, és megjegyzi: „Hát azért ez mégiscsak – ha részben is, de – még mindig kommunizmus. És a magyar fél képviselője bólogat: „Hát ez sajnos így van, de hát igyekszünk.
Mivel amerikai oktatói tapasztalataim nyomán véletlenül ismerem egy kevéssé az amerikai gyógyszer-forgalmazási szabályokat, meg kell mondanom, hogy ha a magyarországi hozzáállás kommunizmus, akkor az amerikai szabályok ortodox sztálinizmust tükröznek; és hadd tegyem hozzá, hogy ezen a ponton hellyel-közzel én is sztálinista vagyok. Egy állam, amely komolyan veszi magát, és komolyan veszi azt is, hogy gondját viseli polgárainak, az figyeljen oda a gyógyszerbehozatalra. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy nyilvánvalóan sok még Magyarországon a bürokratikus üresjárat, van azért mit leépíteni; de hadd térjek vissza ahhoz, ami miatt ezt az esetet elmondtam – és ez az érvelési helyzet és érvelési rendszer. A kommunizmus évei alatt roppant fontos volt (és ehhez gyakran bátorság is kellett), hogy egy értelmiségi – ha az akart lenni – elválassza magát a hatalomtól (és ezzel az ahhoz fűződő megítélésektől is). Ez az érvelési helyzet többé-kevésbé megkövetelte, hogy az ember elmondja, hogy a tényleges állapot rosszabb a hivatalosan megfogalmazottnál (esetleg rosszabb a láthatónál is). Akik (a kommunista időkben) gyógyszerbehozatalról tárgyaltak, nem ilyen érvelési alapállásból indultak – esetleg a szerződéskötés után, a vacsoránál próbáltak valamit az értelmiségi státusukból menteni. A helyzet megváltozott, bátorság sem igen kell már a bírálathoz, de még mindig nehéz kihagyni a beidegződött svédtornamozdulatot. Nemigen mulaszt el az ember egy alkalmat, hogy odamondja: vagyok én annyira antikommunista, mint te. Csakhogy egy hatékony érvelési magatartáshoz ez még kevés. A Nyugatot nem csak becsülni kellene ahhoz, hogy eredményesen tárgyalhassunk, hanem ismerni is.
Mondanék valamit a Magyar Alkotmánybíróságról is – és ezt egy belgrádi színházi élményemmel kezdeném. Egy belga szerző Vermorel, Lenin, Sztálin, Trockij című darabjában Sztálin megbízza titkárát, Bazsanovot (korábban Lenin titkára volt), hogy vegyen részt az alkotmány megfogalmazásában. Bazsanov beszámol Sztálinnak. Ott állnak a színen Sztálin és Bazsanov, és folyik a dialógus, Sztálin összevonja a szemöldökét, és mennydörög: „De hát Bazsanov elvtárs! Hát ez egyszerűen fércmunka! Hát hol vannak az általános emberi szabadságok? Hol van a szólásjog? Hol a vallásszabadság? Hol van annak a tiltása, hogy magánembereknek a postáját megnézik? Hol van mindez? Bazsanov teljesen elhűl, mindent várt, csak ezt nem. Próbál védekezni: „De hát Sztálin elvtárs! Amint Sztálin elvtárs is mondta…, amíg tart ez a nemzetközi helyzet…, amíg az imperialisták a torkunkra törnek…, gondoltam… De Sztálin félbeszakítja: „Miről beszélsz egyáltalán? Hisz ez csupán egy alkotmány! Nézz ide mögém! (mögötte május 1-jei plakát van, azon a dagadó izmú munkás és mögötte Lenin sziluettje). És Sztálin folytatja: „Ki van ottan a munkás mögött, tán csak nem tehetjük oda a Jagodát?3 Persze, hogy Lenint tesszük oda. Az alkotmányba is odatesszük a szabadságjogokat, hisz az alkotmány is csak plakát.
Alkotmánytörténészek sem tudták volna ezt pontosabban megfogalmazni. Ennek a legtökéletesebb ellentétét akkor láttam, amikor az amerikai alkotmányjoggal ismerkedtem. Az Egyesült Államokban (még inkább, mint Nyugat-Európában) az Alkotmány egészen egyszerűen a mindennapi jogalkalmazás egyik sarkköve. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy szinte minden büntetőeljárásban vagy polgári perben el lehet jutni az alkotmányig. Az alkotmányértelmezés a jogfejlődés legizgalmasabb vonulata.
Nos, amit itt mondani akarok, az az, hogy ebben az országban az utóbbi évtizedben történt valami egészen rendkívüli. Relevánssá vált az alkotmány. Ez elsősorban az Alkotmánybíróság munkájának az eredménye. Az utóbbi években sok dicséretet hallottam az Alkotmánybíróság döntéseiről, volt panasz is. De mindennek az a közös nevezője, hogy ebben az országban az Alkotmány fontossá vált, hogy nem plakát többé, hanem érvényes jog. Nem mindenki tapsolt minden döntésnek, de ez a kormány is, a korábbi is, mások is betartották a határozatokat. Gyakorló polgári jogászok, büntetőjogászok, közigazgatási jogászok sem tudják megkerülni munkájukban az alkotmánybírósági döntéseket. Ez egyszerűen hatalmas eredmény. Ha ebben a térségben kimondhatjuk, hogy az alkotmányos normák valóban számítanak, akkor ez nem pleonazmus, hanem rendszerváltás. A jogállamiság is itt kezdődik.
A jogállamiság alakulásában és hihetővé tételében fontos szerepet játszott az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is. Ez is egy olyan hivatallá vált Magyarországon, mely komolyan veszi a jogot, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy komolyan vegyék a jogot azok is, akik már felejteni kezdték reményeiket, de azok is, akik azt felejtették el, hogy tartsanak a jogtól.
Most pedig rátérnék egy olyan kérdésre, melynek nemcsak megfigyelője vagyok – és ez a kisebbségi jogok és kisebbségi helyzet problémája. Azt hiszem, van egy mítosz, amellyel szembe kell néznie mindenkinek, aki kisebbségi jogok érvényesítésén munkálkodik. Ez a mítosz a csoportsemlegesség mítosza, illetve pontosan az a feltételezés, hogy a többség számára a csoportsemleges megoldások is elfogadhatók, míg a kisebbség ezen túl próbál kollektív jogokat és csoportérzékeny szabályozást követelni. Hadd mondjak egy példát, mely talán közelít a problémához. 15 évvel ezelőtt egy jogászkongresszuson vettem részt (nem itten, nem is Jugoszláviában), sok országból voltak résztvevők, a szervezők pedig igyekeztek, figyelmesek voltak. Ha jól emlékszem, öt hivatalos nyelv volt, szimultán fordítással. Az ebédet egy hatalmas, ovális asztal körül szolgálták fel, és – a figyelmesség újabb bizonyítékaként – az izraeli kollégákra való tekintettel néhány tányér mellé ki volt írva, hogy „kosher food, tehát kóser étel. Cédula került a többi tányér mellé is – ide pedig az volt kitéve, hogy „normal food, vagyis „normális étel. Ez persze feszültséget váltott ki. Az érintetteket, és néhány más kollégát is irritált az elviselhetetlen könnyedség, ahogyan a többség a normalitással azonosul. Nos, itt van valahol az ál-csoportsemlegesség buktatója. Nem abban különböznek egyes népek ételei, hogy közülük az egyik „normális; és nincsen „normális nyelv sem. A többség nyelvét beszélni és megkövetelni nem csoportsemleges megoldás, nem egyenlő polgárok egyenlő joga. Szerbiának kétharmada szerb, de Szerbiában szerbül beszélni nem minden polgárnak azonos általános joga, hanem csak a többség (kijáró és természetes) csoportjoga. Magyarországon magyarul beszélni szintén nem minden polgárnak azonos joga, mert Magyarországon is vannak más kultúrájú, más nyelvű polgárok; tehát ez ismét csak csoportjog, egy (hatalmas) többségnek a nagyon természetes, nagyon logikus kollektív joga. Itt egy optikai csalódást (vagy néha csalást) kell felszámolnunk. Nem áll az, hogy a többség nyelve és kultúrája az egyenlő elbánás mutatója, és hogy a kisebbség az egyenlőségnél többet akar, ha saját nyelvére és kultúrájára is igényt tart. A normalitást nem lehet egyszerűen a többséghez kapcsolni. Az sem igazságos és méltányos, hogy a polgároknak egy csoportja, akik a többségi nyelvet beszélik, úgy jussanak el az egyenlőségig és „normalitásig, hogy megőrzik a saját nyelvüket és kultúrájukat, míg a polgároknak a másik csoportja csak úgy válhat egyenlővé, hogy lemond a saját nyelvéről és kultúrájáról.
Mivel kisebbségiként éltem, és ezzel a helyzettel tudok a leginkább rokonszenvezni, kisebbségpárti vagyok Magyarországon is. A kisebbségekre vonatkozó magyar szabályozást és gyakorlatot pedig azért is követem figyelemmel, mert a többség–kisebbség vitákban, beszélgetésekben, veszekedésekben állandóan visszatérő szempont a „mieink ott és ezzel szemben a tieitek itt. Ezt előrebocsátva, hadd mondjam el, hogy jó érzéssel olvasom a magyar 1993. évi törvényt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, és abban is a 15. §-t, mely szerint: „A kisebbségi önazonosság megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése a kisebbségek elidegeníthetetlen közösségi joga. A 17. §. leszögezi: „A kisebbségek társadalmi szervezeteket, helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. Ezután következik a 17. §. elveinek részletesebb kidolgozása. Tudom persze azt is, hogy a kisebbségek sorsát nem csak a lefektetett normák befolyásolják, hanem az is, hogy ki hogyan áll hozzá az alkalmazásukhoz. Megoldódhatna már a kisebbségek parlamenti képviseletének kérdése Magyarországon. Tíz napja kért fel a Szerb Tudományos Akadémia, hogy írjak egy tanulmányt a kollektív jogokról a magyar jogban, és ezt örömmel fogom végezni. Nem adom fel azt az utópiát, hogy a „határon innen, „határon túl szemszögváltásból nem csak megismerés, hanem egy magasabb szintű itt is és ott is kialakulhat.
Egy ‘97. decemberi feljegyzést vennék most elő. Olvasom a Wall Street Journal Europe’s Central European Economic Review-ben4 az átalakuló országok gazdasági értékelését, osztályozását. Mielőtt azonban ezt a fonalat folytatnám, egy vargabetűvel visszatérnék a hatvanas évek Jugoszláviájára. Tito azt mondta egy spliti beszédében, hogy növekvőben az adócsalás és túlságosan gazdagodik a magánszektor (vendéglősök, borbélyok, ügyvédek). Aztán Szvetozár… elvtárs is megállapította, hogy Szerbiában ez még aggasztóbb. Ennek az volt a következménye, hogy minden bíróság, minden ügyész kellett hogy találjon legalább egy-két esetet – és néhány ügyvédet egyéb alap híján azért ítéltek pénzbírságra, mert a könyvelésükben ott volt ugyan az ügyfél neve, a helység, az összeg is, de kimaradt az utca (olyan falvakról van szó, melyekben az emberek nem utca szerint igazodnak). Nagy volt a hév. Kevés ember merte – akár magánbeszélgetésben is – feltenni azt az egyszerű kérdést, hogy honnan a csudából is tudta Szvetozár elvtárs, hogy növekvőben vannak a magánszektorban a visszaélések. Nem volt egyetlenegy felmérés, nem volt egyetlenegy vizsgálat sem, hivatkozás még kevésbé. Nos ez a „honnan tudta? egy kicsit felmerül bennem, mikor olvasom a Wall Street Journal Europe értékelését. Örömmel értesülök, hogy Magyarország az első helyen van tíz versenyszámnak az összesített eredményeként, és olvasom például azt is, hogy a korrupció elleni harcban, ahol 0-tól 10-ig pontoznak (a 10 pont jelenti azt, hogy nincs már korrupció, a nulla azt, hogy csak korrupció van), Magyarország 8,6 pontos, Lengyelország 8,2, és Csehország 7,9 (Jugoszlávia 2,3). Szép, de valamiképpen a Szvetozár elvtárs jut eszembe, és hogy honnan tudta? Várom a kérdést, hogy honnan a csudából tudják ezt a Wall Street Journal Europe-ban. Hogy lehetett ezt így megállapítani, hogy Magyarországon éppen 8,6, Csehországban éppen 7,9? Nem hallom a kérdést. Lehet, hogy nem Magyarországnak kellene kérdeznie, de marad úgy látszik a tény, hogy a módszert tekintély helyettesíti, mint ahogyan ez volt a megoldás Szvetozár elvtárs esetében is. Új védőbástyái alakulnak a tekintélyelvű gondolkodásnak Közép-Kelet-Európában?
A végén azt mondanám el, hogy ezelőtt egy hónappal még Amerikában tanítottam, és egy ismerősömmel elmentem Memphisben a „National Civil Rights múzeumba. (A Lorraine nevű motelt és annak környékét alakították át a feketék polgárjogi küzdelmének emlékhelyévé – azt a motelt, melyben 30 évvel ezelőtt gyilkolták meg Martin Luther Kinget.) Nos, ebben a múzeumban láttam egy plakátot a 60-as évek elejéről, a plakátra pedig az volt kézzel kiírva, hogy: BATTLE AT OLE MISS. KENNEDY’S HUNGARY5
Old Mississippi-ben (Ole Miss) történt az egyik legvéresebb leszámolás a fekete polgárjogi mozgalom tüntetőivel. Akkoriban, néhány évvel 1956 után Magyarország lehetett az agresszió és pusztítás metaforája és hangos felsőfoka. A plakátot nyilván a polgárjogi mozgalom fekete aktivistái írták, akik ezzel a hasonlattal akarták Kennedy kormányát megbélyegezni. A tüntetőkkel szemben alkalmazott erőszak, ami Old Mississippiben történt, az olyan rettenetes, olyan brutális, hogy az már Magyarországnak nevezhető.
Itt tartott Magyarország a hatvanas évek elején. És ez az, ami teljesen megváltozott. Amerikai ismerősöm, aki velem volt a múzeumban, nem tudta, hogy mi is adhatta az ötletet a különös hasonlatra. ’ nem emlékezett ‘56-ra. Magyarországról manapság nem sokat írnak az amerikai újságok, amit írnak, az nem túl izgalmas, de zömmel pozitív.
Jegyzeteimhez visszatérve, Szerb Antalt idézném, aki Szenci Molnár Albertről mondja: „Hazamenni a létező Magyarországba, annyit jelentett, mint lemondani az ideális Magyarországról. Hát én is egy létező Magyarországra jöttem, és ez valószínűleg azt is jelenti, hogy lemondok az ideális Magyarországról. Azon töprengek viszont, hogy a piacgazdaság, demokrácia és jogállam Magyarországa az ideális vagy a létező Magyarország-e. A váltás előtt, évtizedek során Jugoszláviában is, ahol éltem, Magyarországon is, a térség többi államában is, melyeket kommunista pártok irányítottak, nem azt mondogatták, hogy ez egy kommunista ország vagy szocialista ország, hanem azt, hogy építjük a szocializmust, építjük a kommunizmust, még tart az átmenet. Ez persze nagyon logikus volt. Ha a kommunizmus az valami gyönyörű kell hogy legyen, és ha ezt a képzetet valahogy át akarjuk menteni, akkor nem ajánlatos azt hangoztatni, hogy amiben élünk, az kommunizmus. (Mert evidens, hogy nem igazán gyönyör.) Így adódik az áthidaló megoldás, hogy ami van, az még nem az, de afelé haladunk. Ez persze egy kicsit a felelősséget is leveszi az ember válláról. Vállalni sem kell igazán a kommunizmust, mert még nincs itt.
Most azt hallom, hogy ami itt van, az még csak épülő kapitalizmus, épülő piacgazdaság, ez még átmenet, tranzíció. Nos, nem tudom. Természetesen, létezik átalakulási folyamat, de ez nem tart addig, míg be nem áll az idill. Néhány évig tart. Nincsen idill. Persze rengeteg mindent lehet és kell javítani, de azt hiszem, hogy valamiképpen rá kell döbbenni, hogy ez már az, mi nem építjük már a piacgazdaságot, ez már a piacgazdaság. Ilyen. Fejleszteni is lehet. Taktikai szempontból talán szerencsés, hogy Magyarország polgárai az európaiságot nem annyira mint állapotot, hanem inkább mint feladatot látják és élik meg. Ez jó így, de tény már, hogy Magyarország Európa része, és egy európai jogrendszert épít. Nagyon sok még persze a következetlenség, de hadd idézzem ezen a ponton az amerikai jogtudomány és bíráskodás egyik nagy alakja, Oliver Wendell Holmes szavait: „A jog akkor lesz csak teljesen konzisztens, ha megszűnik fejlődni.

(A Magyar Jogász Vándorgyűlésre írt előadás szerkesztett változata.)

 

 

Jegyzetek:

 

1 The Republic of the Philippines and National Power Corporation v. Westinghouse Electric Corporation, 774 F. Supp. 1438. (E vita eddig több bírósági döntést is eredményezett, lásd: 714 F. Supp. 1362; 782 F. Supp. 972; 821 F. Supp. 292; 43 F. 3d 65)

2 774 F. Supp. 1438 – a 1452. oldalon

3 A szovjet titkosrendőrség feje akkoriban

4 Wall Street Journal Europes, Central European Economic Review, December, 1997

5 Csata Ole Miss-nél – Kennedy Magyarországa. (Old Mississippi városkát délen „Ole Miss-re rövidíti a szóhasználat)



« vissza