Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Démétér–Perszephoné kapcsolatról

A francia, keresztény filozófus, Teilhard de Chardin amikor a NŐI-ről beszél, azt kérdi: vajon miért volt évszázadokon át és miért van ma is annyi tilalom a nő körül. Mert veszélyes! – feleli. És ez a veszély az erő jele. Csakhogy ami veszélyes, attól nem menekülni kellene, hanem megfejteni, megérteni és fölhasználni az erejét.

 

A felhajtóerő

 

A különböző kultúrák mondáiban és mítoszaiban megjelenik a női erő és ennek következményei. A hopi indiánok teremtésmítosza szerint például az emberek valaha a Föld sokrétű mélységeiben éltek. Itt az asszonyok viselkedése időről időre tűrhetetlenné vált, ilyenkor a férfiak egy réteggel feljebb furakodtak, az asszonyok meg utánuk… és helyreállt a rend. Hanem a nők ismét nyugtalankodni kezdtek, a férfiak újból feljebb menekültek – így ment ez sokáig, míg végre valamennyien kijutottak a napfényre, a Föld felszínére.
A mitikus mondandó világos: a nőben van a felhajtó erő.
Az ősi sumér Gilgames-eposzban a halandó férfit Enkidunak hívják. Nem olyan, mint Gilgames, aki kétharmadrészt isten. Enkidu az erdőben, a vadak között, tudat-
* Előadás a gödöllői Családvédő Nyári Egyetemen (Családok az ezredvégi Magyarországon) 1998. július 9-én.
lanságban él. Testét szőr borítja. „Borjúként szopta / tőgyét a baromnak. / Kenyérrel kínálták – de ő / tanácstalanul nézte, nézte csak, ) zavarodottan pillogott (fordította: Rákos Sándor). Egy nő Istár templomából fölébreszti Enkidut az állati létből. Felkelti benne a szerelem szenvedélyét, ami lehetne csapda, a férfi elveszejtésének eszköze, de itt másként történik. A lány így szól hozzá: „Elnézlek téged Enkidu. / Mint egy isten, valóban olyan vagy! / Miért barangolsz e vad földeken, / barmok csapáján, magad is baromként? Mintha ezekkel a szavakkal: „Mint egy isten, valóban olyan vagy, megrajzolta volna azt az arcot, amelyre elsősorban a férfinek van szüksége.
Az indián mítoszban nyugtalansággal késztették magasabb szintre a férfiakat, a sumér mítoszban szerelemmel. De létezik még ezeregy módszer, mindig az az igazi, amelyik az adott nő személyiségéhez illik. És itt a bökkenő! Mert ehhez a nőnek autonóm személyiséggé kellene válni, valakivé, önmagává, vagyis tudnia illene: voltaképpen kicsoda ő.

 

Hiszékenység

 

Az ezredforduló lányai – ha egyáltalán tudatosan gondolnak önmeghatározásra – sztereotípiák szerint formálják magukat. Amikor a pszichológus megkérdezi: „Milyennek látja önmagát? „Mik a tervei önmagával? „Miképp gondolkodik problémája megoldásáról? – akkor közhelyketreccel rukkolnak elő, amibe beleszuszakolnák sokfelé ágazó, olykor szélesívű és színes személyiségüket. Visszatérő fordulatok: „mert így szokás „mert ez a normális „különben mit szólnának „a nőnek az a feladata….
Legtöbb ember önismerete hiányos, ezért könnyen elfogadja, amit mások állítanak róla. Az 1970-es évek Párizsában végeztek egy kísérletet, melynek eredményét „Barnum-hatás néven tartják számon. A kísérleti személyeket arra kérték, adják meg születésük dátumát, cserében ingyen megkapják horoszkópjukat. Csak az lesz a dolguk, hogy utólag jelezzék: találóak voltak-e a horoszkóp megállapításai. A résztvevők 94%-a önmagára illőnek találta a horoszkóp szövegét – pedig mindenkinek ugyanazt a horoszkópot küldték ki (méghozzá egy párizsi tömeggyilkos horoszkópját!) A mai nők többsége hasonló hiszékenységgel fogadja el, amit évszázadok óta mondogatnak neki arról, hogy „milyennek kell lennie a nőnek. Pedig iszonyatosat változott a világ, és roppantul megváltoztak a női helytállás követelményei is. A megszaporodott női szereplehetőségeket összeegyeztetni – ez mérlegelést, szorgalmat, mentális fáradozást igényel. Egyben teljesebb életet ígér. Arra is van mód persze, hogy valaki változatlanul a tradicionális női szerephez ragaszkodjon, behúzódjon a babaházba. Ez is lehet jó döntés, ha megvan a nőben a „tudom, mit vállalok értelmi belátása. A baj a naiv illúziókkal kezdődik, miszerint a hagyományos család és hagyományos női szerep: a nyugalom, a béke, a boldog, pufók gyerekek és a tűzhelyen rotyogó meleg étel. E cilikés bugyutaság, a falvédős galambpár csacskasága. A gyesneurózis, az abortuszok és csecsemőgyilkosságok emelkedő száma elárulja, hogy a nőkben – nem mindig tudatosulva – mélységes csalódottság él a tradicionális női szereppel kapcsolatban. Roppant nehéz tudomásul venni, hogy önálló pénzkereset nélkül ez a szerep infantilizáló. Ebben az életformában a nő eltartott, státusa gyermeki státus, mindennapi kenyere, tüzelője, ruhája csakis a másik féltől várható, így a nő alapvetően függőségben él.

 

Mélyebbre ásni

 

Az elmúlt ősi kultúrák lenyomatai ott vannak a mai nők karakterében. Az antik istennők felébresztése, létük felfedezése dinamizáló erő, és segít az önismeretben. Számosan megjelenítették őket Homérosztól Kerényi Károlyon át Shinoda Bolenig, mert a körülöttük bokrosodó események megragadó és használható szimbólumokkal telítettek. Lappangó tudással régtől fogva ismerősök, és amikor sorsukban – mint egy üvegtáblán – hirtelen meglátjuk önmagunkat, ez a pillanat olykor megrázó és kényelmetlen lehet.
Essék szó most a női erő démétéri vonatkozásáról, és ne felejtsük el, valamennyi nőben él Démétér – valamilyen minőségben.

 

Két istennő – anya és lánya

 

Démétért a rómaiak Ceresnek hívták, szimbóluma az érett búzakéve, Homérosz szép hajú istennőnek nevezte. Szép nő, kék ruhában. Néha matrónaként karszékben ülve ábrázolták. Rheia és Kronosz második gyermeke, apja csecsemőként őt is elnyelte, majd „visszaadta. Zeusz testvére és – Héra előtt – isteni párja. Közös gyermekük Perszephoné, akit a rómaiak Proserpinának hívtak. Démétér és Zeusz később eltávolodtak egymástól. Ettől fogva Démétért legszorosabb kapcsolata leányához fűzi – ahogyan ez a mai, a démétéri hatás alatt álló nőkre azóta is határozottan jellemző. Démétér az anya archetípusa. Mások gondozója, táplálója. Tőle függ az élet és a megújulás, tavasszal kikelti a magvakat, neki engedelmeskednek a gyümölcsök, a növények, a termények.
Az anya drámája lánya elrablásával indul. Perszephoné a tengerparton játszik barátnőivel, nárciszra bukkan, és amint megközelíti, megnyílik a föld, a hasadékból elővágtat Hádész, az alvilág királya fekete lovak húzta arany kocsiján. Perszephoné hiába sikoltozik Zeuszhoz, isteni apjához, elrabolják, bezárul a föld. Démétér hallja messziről gyermeke kiáltását, amit a hegyek visszhangoznak, de már nem segíthet. Kilenc napig étlen és szomjan, alvás nélkül rohan a földön és a tengerek fölött, keservesen keresi kislányát. Tanácskozik Hekatéval, a Sötét Hold és keresztutak istennőjével, aki Hélioszhoz viszi (Héliosz a világító Nap istenségében osztozott Apollóval), tőle megtudja, hogy Zeusz beleegyezésével rabolta el Hádész a lányt, és feleségül vette. Hádész nem akarmilyen vő, mondja Héliosz, bele kellene nyugodni a dologba. Démétérnek nem kell ez a tanács. Az anyaság egyik drámája ez, archetipikus mintázat: kín elviselni, amikor elmegy a gyermek.
Démétér álruhát ölt, vándorútra indul, Eleusziszba érkezve Metaneira házánál gyermekgondozói munkát vállal. A gyereket titokban istennek neveli. Ambróziával eteti, és egy ízben, amikor épp a tűzbe tartja, hogy halhatatlanná váljon, ezt meglátja Eleuszisz. Kétségbeesetten felkiált. A mítosz egyik változata szerint ekkor Démétér megöli a titkát kileső embert, a híres eleusziszi ünnepek ennek emlékére szerveződtek. Titkos beavatási ceremóniák ezek az ünnepek, aki átesik a beavatásokon, az többé nem fél a haláltól. Más leírás szerint Démétér csak összeszidja a titkos beavatást megleső embert. Mikor Démétér isteni volta így lelepleződik és teljes erejében megmutatkozik, az emberek templomot építenek neki. De a magvak istennője ekkor már elfordul tőlük, a veszteség fájdalmától szinte megzavarodik, nem hajlandó többé teljesíteni kötelességét: kikelteni a magvakat, felvirágoztatni a fákat, beérlelni a gabonát. Azért nem, mert Zeusz nem hallgat rá, nem adja vissza Perszephonét. Az emberi faj ekkor pusztulni kezd, az éhínség az egész földre kiterjed. Észbe kapnak az Olümposzon, mert nincs már áldozati füst, nincs laudáció, nincs ki imádja Zeuszt – bah! Ekkor az atya egyezkedni kezd. Hívatja Hermészt, az leszáll az alvilágba, rátalál a depressziós Perszephonéra, kölcsönkéri Hádész kocsiját. Indulás előtt Hádész gránátalmamagokat ad a lánynak.
Hatalmas a boldogság, amikor anya és lánya találkoznak. A lenyelt gránátalmamagok miatt a lánynak csak az év kétharmadát lehet a földön töltenie, a többi időre visszatér az alvilágba. Amikor fenn van, kora tavasztól termékennyé teszi Démétér a földet, kikelnek a magok, érik a gyümölcs és a gabona, de télen, amikor nincs itt a lány, kihalt és fagyott lesz a föld. A szülők között kompromisszum köttetett – részben a gyermek érdekében.
Démétér jelentős tartalmat tud adni mások életének, s aki hosszú ideig kénytelen nélkülözni hatását, az könnyen lesz depressziós, mint Perszephoné az alvilágban. A mai démétéri nő a támogató, a segítő, az anyás asszony. Észreveszi, mi hiányzik a másiknak – csirkelevestől a zsebpénzig –, és különösebb hercehurca nélkül ad. Sokan úgy jellemzik, hogy szolid és erős, mint a Föld. Mások azt mondják, gyakorlatias, józan, „két lábbal áll a földön és szívbéli melegséget áraszt. Nagylelkű, sőt altruista, néha „fafejűnek mutatkozik, mert ha megvan a maga meggyőződése valamiről, ami neki fontos, akkor nehezen engedi meggyőzni magát – Zeusszal való harcában is elment a végletekig.
Az ősi történetben Démétér anyja, Rheia, és nagyanyja, Gaia, a Földanya tisztét töltötték be, ebből a jellegből Démétér is örökölt. Mindhárom nő szembekerült gyermekeik biológiai apjával. Gaia férje a megszületett gyerekeket azonnal saját testébe temette, Rheia férje elnyelte az újszülötteket, Démétér férje pedig megengedte az alvilág urának lánya elrablását. Olyan férjeket választottak ezek az asszonyok, akikből az apai felelősség vagy hiányzik vagy valamiképp más, mint a kívánatos, és ettől az anyák három generáción át szenvedtek. Nem voltak olyan hatalmasak, mint az apák, nem tudták megvédeni gyermekeiket. Analóg ezzel bizonyos mai nők életvitele. Gyermekeik kapcsolata az apával gyenge, hiteltelen, az apa érdektelen, nem tud törvényt szabni a lányának vagy épp rosszul viseli, hogy a gyermek elveszi tőle felesége idejét és szeretetét. Más esetben bántalmazza feleségét, vagy anyai minőségét nem méltányolja, és ezzel aláássa önbecsülését.
A démétéri nők nem a szerelmes és hűséges házastársat keresik, mint Héra. Nem is a szerelem erotikus örömeit, mint Aphrodité. Ők elsősorban kisbaba után vágyakoznak. Szívesen kötnek korai házasságot. Különösen a munkás és kispolgári körből kikerült lányok kapnak a korai házassághoz otthonról bátorítást. Ha a démétéri lány mégis továbbtanul, akkor sem intellektuális, ami nem jelenti azt, hogy ne végezné iskoláit akár nagyszerű színvonalon. A démétéri foglalkozások felelnek meg neki, ezek valójában a tradicionális női foglalkozások, melyek a gondozás, a táplálás, a segítés, a gyógyítás, az ápolás, a tanítás körül forognak.
A démétéri nő igazi kibontakozásának most jött el az ideje. Ebben a században felszínre hozható mindaz, ami az őstípusban adott, de amit évezredeken át a családi élet szűk medrében nem lehetett kibontani. Vagyis Démétérnek – átvitt értelemben – az egész Föld táplálása a dolga, és korántsem csak fizikai értelemben. Támogató ereje éppannyira pszichológiai, lelki, mint amennyire testi is. Tehetségét, készségeit, adottságait ma már – elvileg – a család felé éppúgy kifejtheti, mint kifelé, a világ felé. A múlt századok lehetőségeihez mérten ma szélesebbek a társadalmi, a jogi, a politikai lehetőségei.

 

Amikor Démétér kártékony

 

Nők, akik kizárólag anyaszerepet vállaltak és ennek megfelelően rendezték be életüket, olykor elvesztik talpuk alól a talajt, mikor kirepülnek a gyerekek. A napok hirtelen üressé válnak. Az anya átéli az elhagyatottságot, engedi „szétesni magát, ez meglátszik otthonán, ruháján, testi-lelki mivoltán. Elindul a depresszió felé. Az „üres a fészek szindróma másik tünete: az anya beleéli magát felnőtt lánya, fia életébe, átveszi életük irányítását, így szeretné megújítani önmagát. Ebből nem depresszió lesz, hanem életvezetési melléfogás és kapcsolati feszültségek. Jó esetben a démétéri nő is vált, új életstratégiát vezet be, más istennők karakterét engedi magában érvényesülni. Ha ez nem történik meg, akkor belőlük lesznek a panaszkodó, az elkeseredett, a dühös, az elégedetlen Démétérek, akik pszichoszomatikus betegségekkel naphosszat az orvosi várószobában üldögélnek. Nehéz őket elviselni. Pszichológiai fejlődésük rendszerint megáll. Szellemileg visszafejlődnek, holott biológiailag még évtizedek sora áll előttük, talán még húsz, harminc, negyven esztendő…
A kártékony Démétér legnagyobb bűne az, hogy úgy gondolja, mélyen szereti gyermekét, miközben visszatartja őt fejlődésében. Ilyen esetekben az anya gyakran saját depressziójával kínlódik, és már akkor veszteségként éli meg a gyermek függetlenedését, amikor az még kicsike. Emocionálisan még jobban leszegényedne az anya, ha a gyermeket nem láncolná magához, ezért tudattalan manővere arra irányul, hogy ki se alakuljon a gyermek önállósága. Ha mégis azt tapasztalja, hogy a gyermek távolodik, akkor depressziója növekszik, ilyenkor néha szembefordul a gyermekkel, ellenségeskedik vele, és drámaian szemére lobbantja hálátlanságát.
Az anyai hatalom mágikusan erős és olykor nyomasztó. Mintha az anima elöntené a másikat, a kisebbet, túlárad, ráömlik, megfojtja, rátelepül és magához láncolja. C. G. Jung szerint háromféle születés van életünkben. Első a biológiai, második a pszichológiai, amikor kamaszkorunkban kiszületünk a család méhéből. Ez is lehet fájdalmas. A harmadik születés a felnőttkor közepére vagy végére esik, ilyenkor – jó esetben – az érett szellemiség a teljesség felé halad, szellemünk megszületik és a teljességet igényli: az ego beáll a Self vonalába. Fontos erről a harmadik születésről tudni, és az életstratégia jelentős programjaként felfogni.
A leválásra képtelen anya nem engedi, hogy a család méhéből kiszülessen a gyermek. Bekeríti „a körte formával (az anyaméh körte alakú), nem tűri, hogy kiszabaduljon. Olyan helyzeteket teremt, hogy a gyermek valamiképp megmaradjon neki szellemi-lelki-jogi és egzisztenciális kiskorúságban.

 

Mai Démétérek, mai Perszephonék

 

Az anya–lány kapcsolat kártékony Démétéreit egy mai példán nézzük: hárman vannak, nagyanya, anya és a lány. Úgy is mondhatnánk: Rheia, Démétér és Perszephoné – ma, Budapesten. A kártékony démétéri attitűdöt átörökítik, nem a génekben, hanem azzal a viselkedési mintázattal, amellyel egyik generáció példaként szolgál a másik generációnak.
Jelentkezett egy harmincesztendős, diplomás, elvált asszony, depresszív panaszokkal, motiválatlansággal. Rengeteg nyugtató gyógyszert szed. Nevezzük Zsuzsának. Az édesanyja kíséri. Környezetét Zsuzsa öngyilkossági szándékával ijesztgeti. Életvezetése zavaros, sorozatos pontatlansága és megbízhatatlansága miatt munkahelyéről elküldik. Új munkahelyén megismétli a pontatlanságokat. Sorsában látható a kártékony démétéri hatás, életében ismétlődik a romboló Démétér–Perszephoné kapcsolat. Mintha az lenne ennek lényege, hogy az emberi kapcsolat melegségét, érdekességét, a szeretetet úgy tudják átélni, ha az anya és a lány kölcsönösen kiszolgáltatott helyzetben élnek, néha gyűlölt egymásrautaltságban és kölcsönös függésben.
Időben az első kártékony Démétér Zsuzsa nagyanyja. Zsuzsa anyját teljesen magához láncolta. Amikor az terhes lett, döntött, intézkedett helyette, ahogyan minden másban is megszabta lánya életét. Ő volt a „megmentő. Lánya életének gubancait megoldotta, akár tetszett ez a másiknak, akár nem. Lánya többnyire tűrt, ez volt a visszatérő mondata: „nem tehetek másként, ő az anyám. Mikor férjhez ment, módja lett volna szétköltözni a két nőnek. Nem tették, Zsuzsa anyja a kislány Perszephoné módjára élt tovább, néha gyűlölködve, dühös, hisztériás veszekedések közepette próbált elszakadni és felszabadulni, de végül mégis benne maradt a megkövesült anya–lánya játszmában. Amikor az ő lánya, Zsuzsa megszületett, éppúgy kisajátította, mint őt annak idején az anyja. Saját anyjával kapcsolatban megmaradt kislány Perszephonénak, ám „lefelé, saját kislánya felé Démétérré változott. Zsuzsa nehezen nevelhető kamaszlány volt, anyja féktelenül istenítette és mentette, mentegette mulasztásait. Megmagyarázta mindenkinek, milyen lehetetlen az iskola, a szomszédok, a világ, minden összeesküszik az ő tehetséges, okos, eredeti gyermeke ellen. Ilyen magatartás közben átélhető a „megmentő megdicsőült szerepe. Felemelő ez az érzés, az anya a saját fontosságát, anyai szerepének nagyságát bizonyíthatja. Beleégeti gyermekébe, hogy lám milyen csúf a világ, csak én, én vagyok neked a biztos pont. Mintha rögzült volna a „majd én mindentől megmentelek és megóvlak szándék. Ezzel rombolta lánya alkalmazkodókészségét, megakadályozta szociális ügyességének, életismeretének, felelősségtudatának fejlődését. Például Zsuzsa összetöri kocsiját, anyja ugyanis nem engedi villamossal közlekedni lányát, mert Zsuzsa azt mondja: a metró sínpárjai vonzzák… A lány szó nélkül benyújtja a kocsijavítás hatalmas számláját. Az anya panaszkodik, de fizet. Harmincesztendős lánya felelőtlen kamasz marad, felnőttként életképtelen. Az anya szinte előkészíti Zsuzsa útját a linkségekhez és a kriminális tettekhez, miközben úgy éli meg magát, mint aki igazi, gondoskodó, jó anya. Egyik alkalommal megfogalmazza: azért kell így viselkednie lányával, mert az emberi kapcsolatok legmagasabbrendű változata az anya–lány kapcsolat.
És a férfiak? Mintha a neurotikus Démétér–Perszephoné kapcsolatok mellől a férfiak elosonnának. A nagymama férje szótlan, csendes tisztviselő, késő estig a hivatalában dolgozgat. Az anya férje alig látható, rendszeresen találkozik barátaival, sörözni jár. Zsuzsát hamar elhagyja férje, későbbi barátai jelentéktelen kapcsolatok. A nők itt egymás között élik át a szeretet, a hatalom, a dominanciakényszer, a gyengédség, a zsarolás, az érzelmek–indulatok változékony dinamizmusát. Az őstípusnak, a mitológiai Démétérnek anyja és nagyanya, ő maga is, komisz apákat választottak. Példánk mai Démétéreinek férjei csupán közönyösek, apai szerepüket nem élik.
A neurotikus Déméter–Perszephoné kapcsolatokban megjelenik olykor a homoerotizmus, a nők leszbikus késztetése. A három nemzedék fent említett játszájában ez nem így történik. Igaz, a férfiakat ők is lenézik, lekezelik, az apák, ha néha jelen vannak, nem kapnak szót, nincs jelentőségük. A mítoszban, miután Hádész elrabolta a lányt, Démétér feldühödik, tombol, féltékeny. Perszephoné is sikoltozik előbb, és anyja nélkül rosszkedvű odalenn, az alvilágban. Aztán egyre jobban érzi magát. Zeusz azzal érvel Démétérnek, hogy a lány az édes mézesheteit éli, kezdi megismerni Hádészt, és királynő válik belőle. Az archetipikus helyzet e ponton különösen tanulságos: vannak anyák, akiktől erőszakkal kellene elszakítani lányukat, szinte brutálisan kellene szétzúzni a túlságosan erős anya–lány kötődést. A lányt a mítoszban elrabolják, Perszephoné eltűnik. Nincs. Mi lenne, ha ott a tengerparton Hádész szépen megkérné a lány kezét? És Démétér beleegyezését óhajtaná? Akkor a szép hajú, kék ruhás asszonyság hevesen tiltakozna. Úgy viselkedne, hogy valamiképp megakadályozza lánya házasságát. Ha mégsem, akkor megmérgezné, megkeserítené és előbb-utóbb szétrombolná a fiatalok kapcsolatát. Ebben a mítoszban lényeges az elszippantás, a mélyek mélyére kell vinni a lányt az anyja elől. A mítosz Démétére végül, ha nehezen is, de kompromisszumot köt Zeusszal, a férfival, és elfogadja, hogy nem teljesen tarthatja meg lányát, tavasszal visszakapja, ősszel elengedi. Perszephoné pedig beleszokik a felnőtti létbe, amely keményebb, sötétebb, alvilágibb, mint a tengerparti kislányos játszadozás, virágszedegetés az anya védelmében.
A neurotikus mai Démétér nem tudja megkötni a kompromisszumot. Neki minden kell, nem bír lemondani, nem engedi ki a lányt a család méhéből. Tudattalanul folyik ez a játszma, és ha nem változik, akkor a lány talán képtelen lesz megszületni a harmadik születéssel, a szellemivel – amikor az ego már a Self irányát követné. Infantilis marad, mint Zsuzsa, összetört autóját anyuka fizeti, elveszített állásáért anyuka vigasztalja, a pszichológushoz anyuka cipeli. De csak addig, amíg a pszichológus nem próbálja meg a benne élő Démétért kompromisszumra biztatni, és a túltengő „megmentőt megfékezni.
Összefoglalva: az anyai hatalom és az anya túlzott beleszövődése lánya sorsába kártékony lehet. A neurotikus Démétér nem tudja lányát tárgyilagosan megítélni, tudattalan féltékenységét kiterjeszti a világra és minden férfira. Lányát infantilizálja, fejlődését akadályozza, felelőtlenségre ítéli. A lány megszokja, hogy anyja örökös megmentője, később, felnőttként, ha kell zsarolással kikényszeríti anyjából azt az anyagi és erkölcsi támogatást, ami tulajdonképp már régen nem jár neki.
Visszatérve Teilhard de Chardin gondolatához: miért is volt évszázadokon át annyi tilalom a nő körül és van ma is – bizonyos kultúrákban? Mert a nő veszélyes, és a veszély az erő jele. Csakhogy ami veszélyes, attól nem menekülni kellene, hanem megfejteni rejtélyét és felhasználni erejét. Itt a démétéri erő egyik kártékony aspektusát próbáltuk fölfejteni, azt a kártékony kapcsolatot, amely – bizonyos esetekben – Démétért saját lányához fűzi.



« vissza