Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A posztmodern társadalom értelmezése felé

Valahogy úgy vagyunk a posztmodernség fogalmával, mint Szent Anzelm Isten-bizonyításával, az úgynevezett ontológiai érvvel. Ez így hangzik:… aliquid quo nihil majus cogitari possit, Isten az, akinél nagyobbat nem tudunk gondolni. A modernségből elindulva, amely mindig a jelen állapot, csak a „posztmodernt tudjuk elképzelni, méghozzá saját – modern – mércénk szerint. Kogitációnk eredménye: igen, lesz egy posztmodern mint időben az utolsó, amit elképzelünk. Ebből viszont az következik, hogy magunk modernsége alapján szerkesztjük meg a posztmodernt. Aliquid quo nihil tardius cogitari possit.
Ezek szerint, a posztmodern a modernség fogalmi felnagyítása, esetleg javítása, mindenképpen új, de nem garantált elrendezése. Nem adatik meg nekünk, hogy elképzeljük, mi van a posztmodernen túl, így a posztmodernt tekintjük horizontnak, utolsó stációnak, amelyet még elérhetünk, megérthetünk. Ezért ragaszkodik Fukuyama az ő (amerikai, liberál-demokrata-kapitalista) képletéhez; egyrészt nem ismer alternatívát, másrészt, mivel a modernséget ismeri, abban jól érzi magát. Nem ő egyedül; különböző technokraták, ideológusok és bürokráciák szintén megtorpannak az időfolyamat „terrorja (Eliade) előtt, és rögzíteni szeretnék a civil társadalmat az általuk ismert fokon. Ez a jelenség, vagyis a horizont naiv és önérdeket szolgáló „lezárása minden korszakban feltűnik, Augustus császár idejében éppen úgy, mint a 19. század prófétáinál (Saint-Simon, az utópiák szerzői, Marx). A huszadik század második felében, kétségkívül amerikai befolyásra, a „történelem vége, más szóval a posztmodern az amerikai modell szerinti civil társadalomhoz kötődik, azt gondolja tovább a már meglévő sínpáron.
Ezen a néhány oldalon meg fogjuk vizsgálni a
modern fogalmát, mert ez az egyetlen ajtó, amelyen keresztül elérjük a posztmodernt. Persze nem vehetjük figyelembe, hogy a történelem minden nagy változata váratlanul kopogtat azon az ajtón, és egészen más köntösbe lép be, mint azt elképzeltük, sőt kiszámítottuk. Melyik keresztény gondolta Diocletianus üldözései idején, hogy 313-ban Konstantin megnyitja majd a „posztmodernség útját előtte? Ki gondolta 1989. november 8-án, hogy másnap széjjelkalapácsolják a berlini Falat?
E rövid esszének két része van, egyike a múltra, másika a jövőre mutat, a modernre és a posztmodernre. A MODERN. A 14. századtól kezdve, páduai Marsilióval és Ockham Vilmossal, a városi civilizáció elértnek vélte az időt ahhoz, hogy a polgárság emancipálja magát a kereskedelemellenes erkölcsi felfogás alól, és fenti gondolkodói segítségével olyan ideológiát fogalmazzon meg, amely ezt az aspirációt legitimálja. Ehhez a vallás akkoriban univerzális nyelvét kellett használnia, már csak azért is, mert – mint Spengler írja – az agrártársadalom és az új szerzetesrendek között egyfajta törésre került a sor. A domonkos és ferences rendről van szó, melyek közül különösen az elsőnek feladata volt a városi polgárt és értelmiségit téríteni, prédikáció, de viták során is. Szövegezésük tehát városi és „modern volt. Az új világnézetnek már Marsilius a politikai szószólója (Ockham nominalizmusa filozófiailag támasztja alá), aki az egyház hatalmát kívánja visszaszorítani, azt a császárénak aláhelyezni. Nézetei forradalmiak, vagyis modernek: a császár joga a zsinatot összehívni, hiszen a klérus, a pápát beleértve, állami tisztviselők, akár a törvényszéki bíró vagy a katona. Jegyezzük meg, hogy ez idő tájt a civil társadalom még gyengének tudta magát, és az állam hatalmát használta az egyház ellen; de célja, hogy úgy mondjuk, álcázott terve, mindkettő meggyengítése volt.
Nincs itt lehetőség végigvizsgálni a koreszméket, melyek a modernséget építették: a királyi abszolutizmus (Bodin, Hobbes); a tulajdonjog elsősége (Locke); a szekularizált erkölcs (Mandeville); az állam élén ajánlott őrségváltás (Saint-Simon). Tény, hogy a liberális felfogás (Montesquieu, Hume, Lessing), amely a 18. század folyamán vegyül az Encyclopedia szociális utópizmusával (d’Alembert, Diderot, Condorcet), döntő befolyásra tett szert, és egybeolvadt az iparosodás dinamikájával. Együtt határozták meg a liberalizmust, melyben elég modern vonás volt jelen, hogy modernség és liberalizmus fokozatosan szinonimmá váljék.1
A modernség tehát kialakult (1800), mint a következő két évszázad ideológiája; erről tanúskodik földrajzi terjeszkedése, globális tanügyi filozófiája, hódítása az értelmiség többségében, és sok más eszme, divat és program. Mi ennek az első „szakaszhoz tartozó liberalizmusnak a lényege? Néhány pontban összefoglalható: az állam és egyház közötti válaszfal (1789, Jefferson); egyéni jog (Rousseau, Kant, Fichte); jogállam; egyházi hozzájárulás, előbb vonakodó, majd lelkes, az állam deszakralizációjához.2 Mindezt tetőzve, a
business-szellem: a szerződéses viszony mint a társadalom szövete; a partnerség mint az emberi kapcsolat prototípusa, pl. válás esetén; a lobby mint a civil társadalom árnyékában működő, agresszív szervezkedési mód. Mindehhez számítsuk a tudomány, az ipar és a technológia fúzióját.
*
Ez így prezentálva egy bevásárlási listára emlékeztet. Valójában egy folyamatról van szó. Egyrészt, a modernséget úgy definiálhatjuk, mint a liberális eszme diadalát, amely képes volt 1750 és 1900 között majdnem minden szellemi irányzatot magába olvasztani és másokat a közéletből kizárni. 1927-ben, a fasizmus derekán, az olasz politológus, de Ruggiero, már ünnepli az állam és a liberális eszme találkozását! Másrészt, a liberalizmus maga is megizmosodik, ami nem zár ki kompromisszumokat sem. Az 1930-as években, tehát amikor a kommunizmus, a népfront, a korporatizmus (Dollfuss) és a fasizmus látszott előtérben, a New Deal, majd 1945 után Keynes és a Beveridge-terv erőteljes szövetségest hozott a liberális tábor számára, azt kitágítva, rugalmassá téve és hosszú jövőjét biztosítva.3 Bár Anglia „tiszteletteljes
(reverential) társadalom maradt (S. Lipset), az Egyesült Államokban egy demokrata-liberális társadalom és társadalmi kultúra foglalta el a mezőnyt, és terjedt onnan tovább.4 Mint már ezt Tocqueville leírta száz évvel Roosevelt előtt, Amerika egészében egy civil társadalom, ahol, bár „nyugatinak tartja struktúráját, hiába keresnénk (és Tocqueville is hiába kereste) az ancien régime klasszikus egyensúlyát: állam, társadalom, vallási/erkölcsi hatóság.
Saint-Simont kell olvasnunk ahhoz, hogy megértsük: 1820 körüli művelt európai kb. úgy bámulta Amerikát, mint mi manapság a „posztmodern társadalmat. Az ő számukra Amerika „modern volt: szabad véleménynyilvánítás5, korlátlan kezdeményezési lehetőség, egyenlőség, a nép által választott hatóságok. Tocqueville azonban, húsz évvel Saint-Simon után, a veszélyeket is diagnosztálja, melyek közül kiemelkedik a gyámkodó állam (
Etat tutélaire). De mivel ő a gyámkodást a többség hajlamának tulajdonította, valójában nem az államtól tartott, hanem a társadalomtól, mely lobbyjai révén – és a liberális cégér alatt – társadalmi gyámságot állít fel. Egy société tutélaire-ről beszélhetett volna, mint ez leírásaiból ki is tűnik.
A POSZTMODERN. Tocqueville még álcázott aggodalma vezet minket is, mikor a posztmodern társadalomról beszélünk. Mondjuk ki helyette: tartunk egy új Leviathantól, amely sem állam, sem társadalom, hanem a kettő fúziója. Jacob Talmon a „totalitárius demokráciát elemzi, mások a liberalizmus vakságát az úgynevezett „értékek-kel szemben.7 Amikor a vitázó felek megegyeznek a
technokrácia címkében, nem kiutat jeleznek ezzel, hiszen a képlet fenyegető, hanem a posztmodern elkerülhetetlenségét, a végső centralizmust, Huxley laboratórium-világát.
Az optimisták egész listával rendelkeznek arról, hogyan lehet a Tocqueville által józanul jelzett posztmodernt – abban az időben modernt – megelőzni, elhárítani, vagy éppenséggel jobb útra terelni. A legvokálisabbak a politika kiiktatásának hívei – mint az az anonim íródeák, aki a Lánchíd villamos-aluljáró falára filctollal odamázolta: „Semmi hatalom senkinek! Persze, éppen ez a bökkenő: csak magának követeli a hatalmat, más hatalmát megtiltja. De van a felírásnak érdeme is: a politikát a hatalommal azonosítja. Két évszázad élte át a tudományt, az ipart, a demokráciát, a liberalizmust, a modernséget nemcsak mint haladási eszméket, úgy is mint a politika remélt helyettesítőjét. A. Comte-tól Marxig és Norbert Wienerig várták el a civil társadalomtól, hogy felszívja a politikát, vagyis, értelmezésük szerint, a hatalmat, amely összpontosítva van a főurak, az iparbárók, az állam kezében. A civil társadalom
per se apolitikus, állítja már Montesquieu és Kant, és ez a modernség vezető jelszava. A posztmodernitás azzal az Angst-tal indult meg, hogy a civil társadalom is a politika kovácsműhelye.
Úgy látszik, a politikát nem lehet kiiktatni a közösségi életből, programként ezt csak a Lánchíd alatti anarchisták vallhatják. Ez marad a posztmodern társadalom alaptétele, mint ahogy ez volt a modernségé is. És mint a múltban, akármennyire igyekszünk a hatalmat új kezekbe átjátszani, remélve, hogy ez az
utolsó eset (a munkásság kezébe, a Világbank vagy Brüsszel kezébe, a businessman vagy a technokraták kezébe), terveink dugába dőlnek: a hatalom, mint egy játékos fantom, máshol üti fel a fejét, nevezzük transzparenciának, a hatalom humanizálásának, résztvevő politikának, a demokrácia további elmélyítésének. Reflektálva Körösényi András cikkére (Századvég, 1996. tél), mondjuk ki, hogy John Rawls és Richard Rorty depolitizálásra igyekvő, állítólagosan eredeti elmélete nem vezet kevésbé zsákutcába, mint a többi utópia-terv. Semlegesnek mondott elméletük elősegíti a technokrácia térfoglalását, középutat keresve az elsatnyult polgári öntudat és a kétszáz évvel ezelőtti dicsőített szlogenek között. Jegyezzük meg, hogy minél vérszegényebb egy társadalmi elmélet, annál inkább hajlandó engedményeket tenni egy agresszív ideológia javára. Jó példa a nemrég még divatos keresztény/kommunista dialógus.
A századvég divatja mindinkább a posztmodernizmus. A millennium vége apokaliptikus rémsejtésekkel terhes, a liberális ideológus ezt ellenkező, pozitív előjellel mutatja be és húzza alá. Jellemző azonban, hogy a posztmodernitást csak egy új fogalmazású régi ideológia képleteként tudjuk elgondolni. A képlet neohumanista, technológiai, galaktikus (lásd az OVNI és a science fiction népszerűségét), de lehet mítosz is vagy politikai program „értékekkel teletűzdelve. Az amerikai kultúrkritikus, Neil Postman, „transzcendens mesét (
narrative) kíván szőni, amely mind az ideológiát, mind a vallást helyettesítené, és szembeszállna a művészet (építészet, urbanisztika) képzeletszegénységével. A francia „új pogányság az indogermán mítoszt szegezi a modern kereszténység elhalványuló hite ellen. A poszt-modernség tipikus epizódusa: dr. Richard Gott, a Princeton Egyetem tanára, teljes komolysággal vetette fel minap az ötletet, hogy mivel Földünk szűk és ökológiailag is fenyegetett, tervezzük meg emigrációnkat egy másik bolygóra. Néhány évvel az ötlet felvetése előtt hirdették egy amerikai újságban űrben felállított mauzóleumok lehetőségét: kétszázezer dollár lenne az ára egy koporsónak, melynek „bentlakója az örökkévalóságig keringhetne bolygónk körül, a legújabb űrtechnika felhasználásával. Ezekben a példákban ne a Verne Gyulán túli témákat keressük, hanem egy sajátos gondolkodási módot, amelyben már conditio humana nem szerepel. Senki nem mond neki ellen: egyszerűen nem szerepel. Megszűnt az ember és a technika közötti feszültség, felborult az egyensúly. Itt van talán a poszt-modern végső lényege.
Megnyugtató (?), hogy a posztmodernség kiutakat keres – a modernségből: a materializmusból, a filozófiai zsargonból, a kvantitás uralma alól, az eltorzított városképből. Félő azonban, hogy a politikából az utópiába csap át, a személytelent csodálja, a logoszt a kommunikációval téveszti össze. Amig a civil társadalom dominál és magához vonzza a posztmodernség kísérletezéseit, ez utóbbiak a politikát kiiktató próbálkozásokból fognak állni. Egyszóval: a modernség szcenárióját játsszák újra. Máris tapasztaljuk, hogy a próbálkozás maga politizálja az egyén és a közösség minden talpalatnyi helyét, a művészettől a pedagógiáig. Adjunk hálát, hogy az autentikus posztmodern majd váratlanul érkezik mint jó hírével az angyal.
Összegezzük. Ahogy most, 2000-ben a posztmodernt egyáltalán el tudjuk képzelni, irányában jóslásba bocsátkozni, az a modern felnagyított verziója, radikalizálódása, eltúlzása. Ilyenformán a posztmodern nem fér bele a modernség kereteibe, annak intézményeit, életvitelét, etikai és esztétikai kánonját, nyelvezetét szétzúzza. Vagy a kultúra nullapontja felé halad, vagy abban tetszeleg, hogy vég nélkül kísérletezik, többnyire önmagának a kísérletnek a kedvéért. A modell „Amerika, egy társadalom, mely indentitását csak akkor érzi át, ha állandóan változik. Minden új divat- és eseményhullám bizonyíték, hogy a demokrata, stb. civil társadalom az új találmányok, új kombinációk laboratóriuma; hogy a súlypont már nem a föld, hanem az űr. Nincs hát korlát sem rivális, az ember autonóm és egy új antropológiát hirdet.
Ez volt a modernség programja is, csakhogy akkor még humanizmusnak hívták. Az új címke a posztmodern. Igaz ugyan, hogy néhány ritka politológus megkongatja a vészharangot és az egyensúly visszaállítását hirdeti: erkölcsi tekintély, államhatalom és társadalmi erők között. Az antifasiszta Mario Vinciguerra a fogyasztói társadalomban nem a posztmodernt üdvözli, hanem a „zoológia diadalát, amely a politikát, mint az emberi jó és rossz küzdelmét eltörli. A spanyol Miguel Ayuso úgy látja, hogy a modern állam túl sok „társadalmi felületet mutat, melynek arányában a
lobbyk játékszerévé válik, politikai ereje satnyul.
Folyosók nyílnak tehát a posztmodern felé. Melyiket választja majd a nyugati ember?


 

Jegyzetek:


1 Ludassy Mária tézise, hogy a liberalizmus nem lehet nemzeti, filozófiailag megállja a helyét, de ne feledjük, hogy 150 évvel ezelőtt a liberalizmus a
gentleman hitvallása volt, aki lehetett keresztény és nemzeti, mint Tocqueville, Gladstone, Montalembert, Eötvös példája mutatja.
2 Jacques Maritain nem az egyetlen, de a legfontosabb példa. Amerikai tartózkodása alatt jutott a következtetésre, hogy az állam és társadalom vallási semlegessége az egyházakat megszabadítja régi béklyóiktól. Fő érve az volt, hogy a demokratikus társadalom asszimilálta 2000 éven keresztül a keresztény eszméket.
3 A New Deal tulajdonképpen a liberális-demokrata állam válasza volt Sztálin első ötéves tervére.
4 Ne feledjük, hogy az amerikai üzleti ethosz a kálvinista puritanizmus szülötte (Weber), és hogy annak képleteit még mindig érvényesnek tekinti. Ehhez hozzátartozik a misszionárius szellem, amellyel az üzletember nem csak áruját exportálja külföldre, „kapitalista értékrendszerét is megismerteti kereskedelmi partnereivel.
5 Tocqueville említi az érdekes tünetet, hogy ha egy amerikaival őszintén beszélget a demokrata stb. rendszerről és egy második amerikai csatlakozik a beszélgetőkhöz, az első elhallgat, mintha egy beárulótól tartana. A politikai korrekt őse?
6 Az „érték-fogalom bár elterjedt, mégis sikamlós. Olyan zsák, amelybe azt dobjuk, amiben nem vagyunk biztosak. Nem döntöttük el, vajon mit mond lelkiismeretünk és mit anyagi érdekünk.



« vissza