Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kotsis Iván építészprofesszor emléke

Kotsis Iván, a 20. század első felében a magyar építészet és az építészeti felsőoktatás egyik meghatározó egyénisége, 1889. december 15-én született Aradon. Apja is építész volt, aki az épülettervezésen kívül vállalkozóként is dolgozott, ahogy ez annak idején vidéken gyakori volt. A fiatal Kotsis Iván családi hagyományt követett, amikor 1907-ben beiratkozott építészhallgatónak a budapesti műegyetemre. Követte őt ebben néhány év múlva Endre nevű öccse is. Tanárai között Hauszmann Alajos, Nagy Virgil, Pecz Samu, Schulek Frigyes és Czakó Adolf személyében jeles egyéniségeket találunk. Kotsis Iván 1911-ben szerezte meg oklevelét. Ugyanebben az évben megnyerte a Czigler Győző által alapított ifjúsági tervpályázatot, melynek objektuma akkor egy síremlék volt. És ugyancsak még ez évben kinevezték Hültl Dezső professzor mellé segédtanárnak. Röviddel ezután külföldi tanulmányútra indult Németországba és Olaszországba. Amikor útjáról visszatér, 1912-ben, adjunktussá lép elő. Az első világháborúig a még hátralevő két esztendőben nyolc tervpályázaton indul, ezekben három megvételt ér el. 1914-ben kapja a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól első megbízását három erdélyi iskola és egy tanítói lak tervezésére. 1915-ben bevonul katonának, 1917-ben szerelik le. Megnősül, feleségül veszi Tuzson Rozáliát (1897–1981), dr. Tuzson János botanikusprofesszor leányát. Benne megértő hitvesre talál, aki az alkotó munkához a nyugodt családi hátteret egész életében biztosította számára. Aktivitásának mértékadó évtizedei következnek, mind az épülettervezés, mind az oktatás tekintetében. Ez utóbbi mindvégig két diszciplínára oszlik, a lakó- és középület-tervezésre, valamint az építészettörténetre. Utóbbinak fókuszában, bizonyára az említett tanulmányút hatására is, a reneszánsz építészet áll. 1922-ben nevezik ki Kotsis Ivánt a Nagy Virgil halálával megüresedett katedrából leválasztott új épülettervezési tanszék vezetőjének. Feladata a reneszánsz formáknak és – mint új tantárgynak – a térművészetnek az oktatása. 1928-tól ehhez a lakóépületek tervezése című stúdium is csatlakozott. Ez időben következik be az életműve és a tanítványaira gyakorolt hatása tekintetében egyaránt lényegesnek mondható felfogásbeli változás, amelyet visszaemlékezéseiben tömören így fogalmazott meg: Ahogyan… a gyakorlatban, éppúgy a tanításban is 1928 táján fokozatosan elhagytam a történelmi formákban való tervezést és átállottunk a haladó irányba, sőt lassanként tanszékem csakis ilyen irányban működött. Ehhez a nagy jelentőségű metamorfózishoz nemsokára hozzájárul az építészképzés reformja, melynek lényegét az akkor új építészmérnök cím fejezte ki: a történeti formák alapján történő oktatást a tartószerkezet-méretezés ismereteit is elmélyítő, a súlypontot az építészeti funkcióra és téralkotásra helyező stúdium váltotta fel. A nagy hírű, Kotsis Ivánnál fiatalabb Csonka Pál professzor (1896–1988) ebben méltó partnere volt. A modern építészet jegyében felvirágzó épülettervezési és oktatási tevékenységet másfél évtized múlva a második világháború törte derékba. 1945-ben az MTA Kotsis Ivánt a tagjai sorába választotta (amit csak néhány évig élvezhetett). Az újjáépülő Műegyetemen is már csak 3 évig dolgozhatott Kotsis Iván, azután eltávolították. Ez csodálatosképpen nem törte le az immár 60 éves alkotó professzor kedvét, helyet keresett és kapott az állami tervezőapparátusban, ahol még két évtizedig, elsősorban városképileg fontos középületek rekonstrukciójával foglalkozott. A politikai diszkrimináció ellenére egykori tanítványainak nagy része – és ez az akkori egész magyar építésztársadalmat jelentette – mindvégig a legnagyobb tisztelettel tekintett példaadó tanárára. 1980. január 11-én, 90 évet meghaladó korában hunyt el Budapesten.
Amikor 1911-ben Kotsis Iván megszerezte építészi oklevelét, hazánkban a szecessziós építőstílussal szemben éppen az első neobarokk hangvételű ellenkezések láttak napvilágot. A barokk ismét divatba jött. Kotsis Iván csatlakozott ehhez az új barokkhoz, mely oly rokon volt az általa tisztelt reneszánsszal. Ebben a historizáló felfogásban fogant több pályaterve (többek között a mezőtúri városháza, 1914-ben) és megvalósított épülete egyaránt. Köztük József főherceg tihanyi nyaralója is, még 1924-ben, majd a balassagyarmati rendőr- és csendőrlaktanya 1928-ban. De a legpregnánsabb neobarokk alkotása bizonyára a zalaegerszegi plébániatemplom maradt, 1925-ből. A tisztultabb, modern szemléletű, dekor nélküli architektúra már a tihanyi Biológiai Kutató Intézet épületegyüttesénél mutatkozik 1926-ban, az épület célszerű tagozódása ugyanakkor a feltörő funkcionalizmus felé mutat. Folytatódik ez a szellem a budapesti Gyáli úti Országos Ápolónő- és Védőnőképző Intézet épületénél (1928), ahol azonban a markáns ablakkeretek, a sima tömegkompozíció ellenére is, még csak tartózkodó architektúrát produkálnak. Az áttörést egy merőben új építészeti szemlélet felé a balatonboglári templom jelenti 1931-ben, amely az egész Kotsis-oeuvre bizonyára legjelentősebb példája. Ennek az új szemléletű épületnek a megvalósításában partner volt az akkori boglári plébános: Varga Béla, akinek neve egyébként is bekerült a legújabb kori magyar történelembe. A templom dísztelen, kívül-belül sima. Tömegkompozíciójának racionális-funkcionális megjelenése az idő tájt szinte kihívás volt. A belső tér világos és áttekinthető, a sötét klinker padló, a pácolt padok és a fehér falak kontrasztja nagyszerű. Ohmann Béla szobrász – aki Kotsis Iván több más épületénél is részt vesz a képzőművészeti kiegészítések alkotásában – faragta a megragadó feszületet. A boglári templom a magyar építészetben korszakot nyitó alkotás.
És most sorra következnek a modern szemléletben fogant építészeti művek: budapesti bérházak, vidéki sorházak, modern nyaralók, a Műegyetem Aerodynamikai Intézete (1936; a háborúban elpusztult). Székesfehérvár belvárosának rendezése során több épület átalakítása különösen kényes feladatot jelentett, a mester itt valóban kissé visszafogottabban is élt a modern építészet eszközeivel. A háború után a budai vár helyreállítására készült átfogó tervét nem vették figyelembe, mert ellenezte a kupola helyreállítását, amiben a historizmussal való szakítás eltökéltsége vezérelte. (Azóta úgy véljük, hogy ebben talán nem is volt egészen igaza.)
Mint műegyetemi tanár, most már az építészetben mutatkozó metamorfózis elfogadását tanította, s így már a harmincas években a modern építészet szellemében készítették hallgatói terveiket, diplomamunkáikat. Meg kell jegyezni, hogy Európában az első világháborút követően a Bauhaus és a holland De Stijl hatására ugyan felvirágzott a modern, funkcionalista építészet, jeles követői igyekeztek azt Németországban, Olaszországban, Csehországban és Spanyolországban elterjeszteni, mégsem koronázta törekvéseiket átfogó siker. Le Corbusier Franciaországban egy-két családi házon és kisebb épületen kívül nem jutott szóhoz, a Moszkvában épített hatalmas középületét szerkezeti-szigetelési fogyatékosságok miatt oly éles bírálat érte, hogy a modern építészet előretörését ez ott három évtizedig is meggátolta, és a háborút követően még a megszállt országokra is árnyékot vetett. A nemzetiszocialista ideológia az elfajzott művészetekhez sorolta a Bauhaust és a De Stijl szellemét, Anglia pedig, ismert konzervatizmusa miatt, alig lépett e téren előre (amiért is végül emigráló modern szemléletű építészei szinte mind az Egyesült Államok felé orientálódtak). Nem eléggé ismert és hirdetett az a tény, hogy a modern építészet bástyája akkor, a harmincas években, Európában Magyarország volt, ahol nem csak az építészek követték mind nagyobb számban az új architektúrát, de a közönség is kezdett vele megbarátkozni. Ebben az áttörésben nagy szerepe volt a Bauhaus hatásának és az onnan hazatelepült fiatal építészeknek: Molnár Farkasnak, Breuer Marcellnek és azoknak, akik itthon szegődtek az új felfogáshoz, mint Fischer József, Kozma Lajos, Masirevich György, az Olgyay fivérek, Gerlóczy Gedeon és mások. Mégis különös érdem írható ebben Kotsis Iván javára, aki az új építészethez csatlakozva magával ragadta tanítványait és meggyőzően hatott a közvéleményre is. A tanszéki kiadványok, a hazai szakirodalomban lépten-nyomon publikált hallgatói tervek, előadások és cikkek olyan széles alapot biztosítottak az új architektúrának, ami akkor világviszonylatban alig volt megtalálható. Ez Kotsis Iván hervadhatatlan érdeme.
Ehhez az érdemhez csatlakozik rögtön a másik, és ez a műegyetemi oktatás átszervezése. Ennek lényege az évszázados szakadás áthidalására irányuló törekvés: a technikai és a művészi oldalak közelítése egymáshoz. A klasszikus építészképzés a történeti alkotások, elsősorban az ókor monumentális példáinak besulykolásából állt. Arányokat, részleteket ezek alapján sajátították el a fiatal építészek. Ennek eredménye is a történeti formakelléktárat ismételten felelevenítő világméretű historizálás. Az építészet felületi motívumait átültető eklektika helyébe – a Kotsis Iván és Csonka Pál által szorgalmazott reform eredményeként – az építészet legfontosabb kritériumának tartott téralakítást helyezték, annak formai megvalósításához a megfelelő tartószerkezet-méretezési ismereteket párosítva. Így nyerték el a korábbi építészek a máig érvényes építészmérnöki distinkciót. A tiszta műszaki képzéssel a mérnök (akkor köznyelven kultúrmérnöknek nevezték) a tartószerkezet-méretezésben bizonyára elmélyültebb képzésben részesül, s az ő feladatköre maradt a mélyépítés (út , vasút , vízépítés) is. Amióta ezt a végzettséget építőmérnöknek jelöljük, és a kétféle végzettséget a magyar nyelvben mindössze három betű különbözteti meg egymástól, a kettő képességeit is gyakran összekeverik. Majd egyszer külön szólunk erről az immár évszázados problémáról, most itt csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a Kotsis Iván által szorgalmazott reform eredményeként az immár építészmérnök nagy lépéssel jutott előre munkáinak átfogó alkotása felé, és ha nehezebb esetekben igénybe kell is vennie az építőmérnököt, az együttműködés részéről már teljesen biztosított. (Meg kell jegyezni, hogy máig is csak a próbálkozások stádiumában van a mérnökképzés közelítése az építészethez, holott jeles mérnökök egész sora bizonyítja alkotásaival ez irányú képességeit.) Végül ki kell emelni a Kotsis Iván-féle felsőoktatási reform (annak idején nem használták ezt a ma divatos kifejezést) további jelentős újítását, a városrendezés hangsúlyos bevezetését az építészmérnöki oktatásba.
Kotsis Ivánnak a műegyetemről való eltávolítása az osztályharc jegyében eszembe juttatja Talleyrand nagy mondását, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: Ez több volt, mint bűn, ez hiba volt. Nagy hiba volt. Talán szerencse a bajban, hogy Kotsis Iván addigra már elvégezte a hazai építészeti felsőoktatásban a reá hárult nagy feladatot. Máig érvényes teljes sikerrel. A magas életkoráig aktív mesternek a Középülettervező Vállalat dicséretes módon adott lehetőséget, hogy élete hátralevő éveiben is kifejthesse építészeti képességeit. A pesti belvárosban így valósulhatott meg az Eötvös Lóránd Tudományegyetem átalakítása, a Józsefvárosban az Erkel Színház rekonstrukciója, Sopronban a sérült és az új előírásoknak már nem megfelelő Medgyasszay István-féle színház modernizálása. Ezekben csengett ki a nagy mester életműve.
Az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottsága, valamint az MTA Építészettudományi Bizottsága ez évben, április 15-én emlékülésen méltatta Kotsis Iván érdemeit. A Budapesti Műszaki Egyetemen Csonka Pál mellszobra mellé a Szathmáry Gyöngyi szobrászművész alkotta képmása kerül, hogy további nemzedékek is ébren tartsák szellemét emlékezetükben.



« vissza