Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Közép-Európa balkanizálódása

Gyakran mondjuk – és joggal mondjuk –, hogy a békeszerződések Közép-Európát „balkanizálták. Ennek a szónak kétféle értelme van. Jelentheti művelődési tekintetben azt, hogy a kultúra valamely magasabb fokán állott népek vagy néptöredékek egy fejletlenebb kultúra uralma alá kerültek, ami Közép-Európa keleti részéről határozottan állítható. De jelentheti politikai értelemben azt is, hogy az a bizonytalan politikai helyzet, amely a balkáni állapotokat a határok folytonos változása, a nemzetek és nemzetiségek folytonos súrlódása következtében jellemezte és amely állandóan veszélyeztette az európai békét is, a Balkánról kiterjedt egész Közép-Európára. Ezúttal Közép-Európa balkanizálódásával csakis az utóbbi értelemben akarok foglalkozni. A Csehszlovák Köztársaság elnöke, Masaryk úr, 1927. október 28-án – a köztársaság fennállásának kilencedik évfordulója alkalmából – az előtte megjelent kormánytagok és kamarai elnökök előtt azt a kijelentést tette, hogy a „háború utáni államalakulatok egészségesebbek a háború előttieknél. Ha Közép-Európa politikailag valóban balkanizálódott, ez a megállapítás nem lehet helyes.
Mi volt politikai tekintetben a balkánállamok egymáshoz való viszonyának legfőbb jellemvonása? Kétségkívül az állandó hatalmi egyensúlynak teljes hiánya. Egyik balkán nemzet sem volt teljesen megelégedve határaival és ezeket nem csak a Balkán-félszigeten kívül álló hatalmak (Magyarország–Ausztria, Oroszország) rovására, hanem egymás rovására is állandóan kiterjeszteni igyekeztek. A faji vetélkedés és a nemzetiségi féltékenykedés olyan helyzetet teremtett a Balkánon, amelyben – ideiglenes szövetséges alakulatoktól eltekintve – minden állam összes szomszédjainak ellensége volt. Ez a helyzet az európai politika szempontjából is veszélyeket rejtett magában. A nagyhatalmak ugyanis, kihasználván a Balkán-államok közötti ellentéteket, igyekeztek azok egyikét-másikát pártfogásukba venni és ezáltal hatalmi körüket és politikai befolyásukat kiterjeszteni, ami aztán azt az állandó veszélyt rejtette magában, hogy a Balkán-államok közötti konfliktusok a nagyhatalmak közötti konfliktusokká váltak. Ez tette a „keleti kérdést vagy „balkánkérdést száz éven keresztül európai tűzfészekké.
Közép-Európa néprajzi viszonyai a Balkán-félsziget néprajzi viszonyaihoz sok tekintetben hasonlók. Itt is több egymással vetélkedő, egymással szemben ellenséges érzelmekkel eltelt, a nagy európai népcsaládokkal összehasonlítva kicsiny nép él egymás mellett, sok helyütt annyira keveredett állapotban, hogy egymással szemben való területi elhatárolásuk teljesen lehetetlen. Erdély vagy a Bánát népessége fajilag éppen olyan kevert, mint Macedóniáé. Amíg a régi Magyar–Osztrák Monarchia létezett, az e népek között felmerült faji ellentétek a belpolitikának legsúlyosabb kérdései közé tartoztak. Ezek az antagonizmusok elkeseredett parlamenti harcokra vezettek, ami éppenséggel nem volt a külföld szemében épületes látvány, kormányok buktak meg miattuk, itt-ott utcai zavargásokra került a dolog, de azért sohasem váltak nemzetközi jellegű ellentétekké és még kevésbé olyanokká, amelyekben a nagyhatalmak maguk is érdekelve lettek volna. A Monarchiának az volt a történeti hivatása, hogy ezeket a faji vetélkedéseket és villongásokat neutralizálja és immunizálja, úgyhogy azokból nemzetközi kérdések, nemzetközi összeütközések ne keletkezhessenek és hogy azok az európai békét sohase veszélyeztessék. És ezt a történeti hivatását a monarchia teljesítette is.
A Monarchia felosztása mindezeket az ellentétes erőket teljesen felszabadította és most már összecsapásuk nem belpolitikai bonyodalmakat, de nemzetközi konfliktusokat okoz. Ma Közép-Európában, úgy mint a Balkánon, nincsenek olyan határok, amelyek megnyugvással vétetnének és ezért állandóknak mutatkoznának, ma Közép-Európában is minden állam ellentétben áll összes közvetlen szomszédjával, ellenben rokonszenvet érez ennek túloldali szomszédja iránt, mert hiszen ez viszont a maga részéről szintén hasonlóan barátságtalan viszonyban állván az ő saját szomszédjával, szükségképp osztozik a mi, ugyanezen államra vonatkozó hangulatunkban. Így ellenséges gyűrűkre bomlik fel Európának ez az egész része. De látjuk azt is, hogy éppen úgy, mint a Balkánon, a nagyhatalmak is érdeklődni kezdenek az új közép-európai államok iránt, szövetségeseket keresvén közöttük. Franciaországnak Közép-Európában máris több szövetségese van és előbb vagy utóbb Olaszország is törekedni fog arra, hogy ilyeneket találjon. Ebben az esetben – tökéletesen hasonlóan a balkánállamokban fennálló helyzethez – két veszedelemtől kell tartani. Az egyik az, hogy a Közép-Európában az egyes államok közt felmerülő nemzetközi konfliktusok szükségképpen konfliktusokra fognak vezetni az egyes államok nagyhatalmi protektorai között is, ami veszedelmes az európai béke szempontjából. A másik veszély az, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktusok, amelyek esetleg egészen más, bennünket nem is érintő kérdések körül forognak, igen könnyen fognak Közép-Európában is visszahatást gyakorolni azokon a csatornákon keresztül, amelyek a különböző szövetségi megállapodások alakjában létesülőben vannak. Ez az a helyzet, amelyet a Közép-Európa balkanizálódásának kifejezésével – politikai vonatkozásban – szoktunk megjelölni. Ha még hozzávesszük, hogy a nemzeti kisebbségek problémája minden egyes új állam belpolitikájában ugyanolyan nagy és kellemetlen szerepet játszik, mint a régi Magyar–Osztrák Monarchiában, hogy a vele kapcsolatban előforduló parlamenti viták, vagy belpolitikai helyzetek éppen olyan kevéssé épületes látványt nyújtanak és hogy az új nemzeti többségek és az új nemzeti kisebbségek közötti összeütközések manapság még gyakrabban és még hevesebb alakban vezetnek utcai zavargásokra, akkor vajmi nehezen lehet elfogadni Masaryk idézett megállapítását, hogy a háború után kialakult állami csoportosulás szerencsésebb a háború előtti állapotoknál. Ha nem egyes nemzetek szempontjából, de az európai érdekek szerint vesszük szemügyre a dolgokat, akkor belpolitikai tekintetben, a nemzeti kisebbségi kérdéssel kapcsolatban, tökéletesen változatlanul súlyos súrlódásokat látunk most is, és a múlthoz képest a különbség csak az, hogy ezek a súrlódások most már nem csak egyedül belpolitikai kérdések, hanem nemzetközi összetűzésekre is vezethetnek, elsősorban az egyes közép-európai államok közt, másodsorban aztán a nagyhatalmak között is. Ez nem haladást jelent, hanem Közép-Európa népei helyzetének megromlását és ezt értjük Közép-Európa balkanizálódása alatt.
De még egy másik vonatkozásban is megromlott a közép-európai népeknek helyzete. A régi Magyarország– Ausztria a nagyhatalmak egyike volt, amely akaratát, ha komoly érdekeinek megvédéséről volt szó, rendesen érvényesíteni tudta. Hogy jó politikát folytatott-e vagy rosszat, az más kérdés, de akármilyen politikai szándékai voltak, azokat képes volt megvalósítani. Nem válhatott sohasem idegen államok, ránézve teljesen közömbös, politikai törekvéseinek elérésére irányuló eszközévé, nem válhatott ránézve teljesen érdekesség nélküli idegen, hatalmi versengésekben egyszerű játéklabdává. Akkor kifelé független külpolitikát tudtunk folytatni, most egyetlen, a régi Monarchiából keletkezett vagy annak rovására megnagyobbodott állam sem képes erre. Márpedig a külpolitika kifelé való függetlenségének megóvása, amelyet csak a nagyhatalmakkal való egyenrangúság biztosít, elsőrangú érdek. Csak azok a nemzetek, amelyek függetlenek külpolitikájuk irányításában, képesek arra, hogy teljesen kiszámítsák az előttük álló lehetőségeket. A kicsinyeket, amelyek ily független külpolitikára nem elég erősek, az események akaratuk ellenére is magukkal sodorják. A külpolitikában a helyzet hasonló a tőzsdei viszonyokhoz: a nagyok majdnem mindig nyernek, a kicsinyek rendesen elvéreznek.
Ez ellen az okoskodás ellen több ellenérv hangozhatik el. Az egyik az, hogy az a régi politika, amelyet a magyar–osztrák nagyhatalom határain belül folytattunk, szintén nem volt teljesen független. Ez bizonyos mértékben igaz. Ma világpolitikai, az egész földgömböt behálózó összefüggésekből, megszámlálhatatlan ok és okozat összejátszásából alakul ki a politika. Távoli földrészeken lezajló események visszahatást gyakorolhatnak saját sorsunk alakulására és befolyásolhatják saját akaratunkat. Nincs oly hatalmas nemzet, amely nem volna kénytelen saját akaratát sokszor a tőle függetlenül kifejlődő viszonyoknak alárendelni. Anglia vagy Franciaország igen gyakran húzódik vissza az olyan akadályok elől, amelyekbe politikájának gyors megvalósítása ütközik. Sőt igen gyakran a nagy nemzetek inkább fognak kompromisszumokra hajlani, mert érzik, hogy politikájuknak sikere nem egyes, véletlenül felmerülő és gyorsan változó konjunktúrának gyors kihasználásától függ, hanem inkább attól az állandó nyomástól, amelyet hatalmuk erejével egy bizonyos irányban az idők folyamán kifejleszteni képesek. De azért igen nagy különbség áll fenn a nagy államok és a kis országok politikai függetlensége, hogy úgy mondjuk akciós rádiusza között. Ezt a különbséget érthetővé teszi egy hasonlat. Évezredes vita folyik az ember akaratának szabadsága kérdéséről. Ezt az akaratot determinálja számos körülmény, amely akaratunk körén kívül játszódik le, amely részben igen távol tőlünk vagy talán régen elmúlt időkben keletkezett. Ilyen értelemben van determinálva a nagyhatalmak akarata is és csak e determináltság körén belül érvényesíthetik szabad akaratukat. De a determináló tényezők mások egy gazdaságilag független, senki másnak alá nem rendelt tényezőnél, és mások az olyannál, akinek súlyos küzdelmet kell folytatnia egzisztenciájáért, vagy aki esetleg mástól függő viszonyban van. A nagyhatalmakat inkább csak saját belátásuk korlátozza, a kicsinyek mások által felállított korlátokba is ütköznek, amelyeket belátásuk talán nem képes igazoltaknak és helyeseknek elfogadni.
Egy másik ellenvetés abban állhat, hogy hiszen vannak olyan államok, amelyek nem nagyobbak, sőt talán népességük számát tekintve kisebbek, mint mi és amelyeknél mégsem érezhető különösebben a nagyhatalmaktól való függőség. Lehet e tekintetben utalni Svájc, Hollandia vagy a skandináviai államok példájára. Ámde e példák egyike sem alkalmazható mireánk. A svájci köztársaság a hatalmak akaratából kifolyólag nyilváníttatott semlegesnek már 1815-ben. A békebarátok szempontjából – és ki nem volna az – kétségtelenül irigylendő helyzet. De nem utánozható. Valamely ország semlegesítése nem az ő akarat-elhatározásától, hanem a hatalmakétól függ. Rendesen nem is a semlegesített ország érdekében, hanem az illető országra vonatkozólag, a hatalmak között keletkező konfliktusok elhárítása érdekében, tehát a nagyhatalmak saját érdekében történik. Egyedül a maga saját elhatározásából kifolyólag egyik állam sem mondhatja ki a maga állandó semlegességét, mert kell valakinek lennie, aki ezt a semlegességet, szükség esetében, táma‧dásokkal szemben fegyveresen is megvédi. És hogy még a hatalmak által kimondott semlegesítés is adandó alkalommal csak „papírrongy, azt mutatta a világháború kezdetén Belgium példája. De nem volna helyes a mi helyzetünknek Dánia vagy Hollandia, vagy Norvégia helyzetével való összehasonlítása sem. Ezek az országok az európai hatalmi politika színterének perifériáin vagy még azokon is túl feküsznek, alig van vitájuk szomszédjaikkal és a hatalmaknak az ő egymás közötti összeütközéseik esetében vajmi keveset tudnának nyújtani. Ezzel, mintegy a helyzetnél fogva, semlegesítődnek. Magyarország azonban az európai politika katlanjának kellős közepében fekszik, igen veszélyes helyen, ellenségektől körülvéve, oly területen, amelyen a nagyhatalmi tendenciák – éppen Közép-Európa balkanizálódása folytán – igenis összeütköznek, mi tehát sem semlegesíttetésre, sem természetesen adódó semlegesítődésre nem számíthatunk. Azoknak az államoknak, amelyek akár a hatalmak akaratánál fogva, akár földrajzi fekvésüknél fogva nincsenek külső veszélyek által fenyegetve, nem oly fontos, hogy az ország külpolitikája nagyobb vagy kisebb súllyal tud-e érvényesülni, mint az exponált helyzetben lévő kis országoknál.
A harmadik ellenvetés, amellyel találkozhatunk, a következő. Kétségtelen ugyan, hogy előny egy országra nézve, ha másoktól függetlenül képes arra, hogy akaratát a világpolitikában döntő súllyal érvényesítse. Ámde ennek a lehetőségét a viszonyok állapítják meg, amelyek nem befolyásolhatók. A külpolitikának ilyen értelemben való függetlensége csakis igen nagy nemzeteknél állhat fenn, a viszonylag legnagyobbaknál, kivált, ha különben is legalább részben védett pozícióban vannak. A magyarság semmi esetre sem tartozik ezekhez a nagyhatalmú államokhoz és ezen mesterségesen nem lehet változtatni. Lehet változtatni szövetkezések útján és ilyenforma szövetség volt (bár történetileg más alapon jött létre) a Magyar–Osztrák Monarchia is. Ez azonban azt jelenti, hogy az illető szövetségnek akarata kifelé ugyan függetlenebbül léphet fel, nagyobb súllyal érvényesülhet, megakadályozhatja azt, hogy tagjai a hatalmak politikájában a játéklabdák szerepét játsszák, biztosíthatja, hogy azok a külpolitikának nem objektumai, de szubjektumai lehessenek, de viszont függetlensége befelé meg van bénítva és nem tud egységes akaratnyilvánulásra jutni. Hogy ez így van, azt éppen a Magyar–Osztrák Monarchia külpolitikája mutatja, amellyel sajátosképpen a Monarchiához tartozott egyik nép sem azonosítja magát és amely valahogyan absztrahálódott és elidegenedett a népek akaratától. Mi magyarok meg vagyunk győződve róla, és ezt igazolni is tudjuk, hogy a magyar–osztrák külpolitikát döntően nem befolyásoltuk. Osztrák részről szintén tagadják, hogy ők döntötték volna el a külpolitika irányát és rámutatnak arra, hogy 1867 óta külpolitikánk főbb eseményeinek legtöbbje nem osztrák befolyás folytán jött létre. A német–magyar–osztrák szövetséget a magyar Andrássy Gyula gróf teremtette meg, a magyarokra támaszkodva, a Königgrätz miatti revanche-gondolatoktól nem egészen szabad osztrák konzervatív körökkel szemben; Bosznia annexiója szintén Andrássy műve volt; a Szerbiával való vámháború, mely déli szomszédunkhoz való viszonyunkat elrontotta, a magyar agrárérdekek védelmében folyt; Bosznia annexióját az ugyancsak magyar Burián báró közös pénzügyminiszternek egy memoranduma indította meg stb. Ezzel szemben utalhatunk arra, hogy a német szövetség megteremtése 1879-ben igen bölcs politika volt, amelyet az osztrák császár mint ilyen is támogatott, hogy Bosznia okkupációját a magyar közvélemény hevesen ellenezte, hogy Szerbiához való viszonyunkat nem a vámháború, hanem a szerb dinasztia változása rontotta meg és hogy Bosznia annexiójának eszméjét, ha Burián báró vetette is fel, mégis Aehrenthal gróf tette konkrét politikai akció tárgyává. Ezekről a dolgokról a végtelenségig lehet elvitatkozni, végeredményben az derül ki, hogy a külpolitika nem volt sem osztrák, sem magyar, hanem valami, ami a kettő között vagy a kettő felett állott, ami el volt vonatkoztatva úgy a magyar, mint az osztrák parlamentekben kifejezésre jutott politikai akarattól. Hogy a cseheknek törekvései, amelyek magyar–osztrák–orosz szövetség létrehozatalára irányultak, szintén nem érvényesülhettek a magyar–osztrák politikában, arra nem is kell rámutatni, a többi nemzetiségben pedig külpolitikai tekintetben határozott irányt követő akarat nem is alakult ki. Ez a helyzet bizonyítja, hogy az ilyen államszövetségekkel úgy vagyunk, mint a parlamenti koalíciókkal, amelyek rendesen odavezetnek, hogy nem az történik, amit az egyik vagy a másik koaleált csoport óhajt, hanem kompromisszumok révén rendesen olyan valami, amit – egyik sem tart kívánatosnak, ez pedig a legrosszabb a politikában. Ha tehát egy ország, amely magában véve nem elég nagy arra, hogy az európai politikában való függetlenségét abban az értelemben is megóvhassa, hogy megakadályozza az országnak játék eszközévé való válását, arra gondolna, hogy erejét szövetségekkel fokozza, akkor igen meg kell fontolnia, nem fizet-e ezért belső függetlenségének feladásával túl magas árat. Kényszerítő szükség nélkül a belső függetlenséget feláldozni, hiba volna. De lehetnek esetek, amikor ez a kisebbik baj. Hogy mikor áll elő ilyen eset, az függ egyfelől attól, hogy az országot minő veszedelmek fenyegetik, másfelől attól, hogy az esetleges szövetségesekkel való kompromisszumok nem követelnek-e túl súlyos áldozatokat saját külön nagy politikai céljaink rovására. Erre feleletet adni nem a politikai tudomány feladata, ez már a politikai ösztön, a politikai művészet területére tartozik.
Bárhogy is szemléljük a dolgokat, az a processzus, amely Magyarország–Ausztria feldarabolásán keresztül Közép-Európa balkanizálódására vezetett, semmi esetre sem teremtett a múlthoz képest kedvezőbb helyzetet. Talán az egyes államok részére sem – ami a győzteseknél csak azután fog elválni –, de különösen nem az európai politika, az európai béke megóvásának szempontjából. A Magyar–Osztrák Monarchia konstrukciójában kétségkívül voltak nagy hibák. Ezek leginkább abból fakadtak, hogy a monarchia intézményei mintegy megkövesedtek egy fél századon keresztül és nem alkalmazkodtak a változott erőviszonyokhoz. De kérdéses, hogy az a politika, amely e hibák kiküszöbölése helyett a monarchia megsemmisítésére törekedett, nem okozott-e az európai politika szem‧pontjából több bajt, mint amennyit meggyógyított. Viszont az is lehetséges, hogy az új állapotokban rejlő veszedelmek – mindig az európai politika szempontjából nézve a dolgokat – jóval kisebbek volnának, ha azok megteremtésében több bölcsesség és mérséklet és kevesebb kapzsiság és tájékozatlanság nyilvánult volna meg. Mert hiszen el lehetett volna képzelni a Magyar–Osztrák Monarchia felbomlása esetében is az ő helyébe lépő olyan alakulatokat, amelyek, minden közjogi kapocs nélkül, megóvták volna Közép-Európát attól a balkanizálódástól, amelybe belesüllyedt. Akárhogyan álljon is a dolog, ma nevetséges vállalkozás volna a Magyar–Osztrák Monarchiának feltámaszthatására még csak gondolni is. A mai politikának csak az lehet a feladata, hogy a Magyarország–Ausztria felbomlása után keletkezett balkanizálódási folyamatnak véget vetve, Közép-Európa konszolidálódására törekedjék. Ez azonban lehetetlen azoknak a hibáknak elhárítása nélkül, amelyek ezt a balkanizálódási folyamatot – a győztesek oldalán álló közép-európai népek kapzsisága és a nagyhatalmak tájékozatlansága folytán – megindították.

1928. május (9. szám)



« vissza