Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Nemzeti Színház építészeti tervpályázata

Ritkán kísért építészeti tervpályázatot a közönségnek és a „médiáknak olyan figyelme, mint a Nemzeti Színházét, melyet ez év első hónapjaiban bonyolítottak le s amelynek eredményéről a zsűri május 30-án hirdetett eredményt.
Sanyarú építészeti sors kísérte eddig ezt, az ország kulturális életének élvonalában álló intézményt: az elmúlt 160 évben nem volt saját háza, épülete. Több mint fél évszázadig az 1837-ben megnyitott Pesti Magyar Színház, melyet a jeles pesti építész, Zitterbarth Mátyás tervezett, adott otthont a Nemzetinek. Ez a színházépület kiteljesedett a hasonlóan neves pesti építész, Szkalnitzky Antal által 1870-1875 között végzett bővítés során, az új homlokzatok a múlt századi városiasodáshoz illő városképi megjelenést is biztosították a Nemzetinek. De már 1908-ban tűzveszélyesnek minősítették (később sokszor elhangzott a vád, hogy túlzott aggályoskodás eredményeként), s átköltöztették az 1875-ben felépült Népszínházba. Ezt megint csak neves építészek alkották, a Fellner és Helmer építészpáros, akiknek a színházépítés volt a „specialitása. A régi Nemzetit pedig 1913-ban le is bontották. Nemzedékeknek a volt Népszínház jelentette a „Nemzetit, ott, ahol a hatos megáll. Az első pesti mélyvezetésű metró építésénél azonban újabb szakvélemény kongatta meg a lélekharangot az immár „nemzeti Népszínház felett; egy elhamarkodott intézkedés miatt: 1965-ben lebontották és a Nemzeti társulatát „ideiglenesen a Hevesi Sándor téri Magyar Színházba költöztették.
A mindvégig átmeneti helyzetet érzékelteti a sok tervpályázat, melyet a Nemzeti Színház „új épületére kiírtak. Az elsőt még 1912-ben, a régi Pesti Magyar Színház helyére, (ahol ma Zalaváry Lajos találóan odakomponált irodaépülete áll a Rákóczi út és a Kiskörút sarkán). Jeles magyar építészek nevének sora olvasható a díjazott tervek alatt. Az első díjjal a Medgyaszay Istvánét tüntették ki, aki akkor alig néhány éve az új veszprémi színházzal és a soproni átalakításával tűnt ki. De a Bálint és Jámbor építészpáros, az Adria palotával, a „szomszédban éppen akkor maradandó értéket alkotó Tőry Emil és Pogány Móric építészpáros és az akkori „sikerépítész Lajta Béla terveit is díjazták. A világháború azonban meggátolta az építést (igaz, a közbeeső két év alatt sem fogtak hozzá).
A két világháború között mindössze Pogány Móric, foglalkozott a Nemzeti Színház kérdésével, 1930-ban. Persze ez is álom maradt. A második világháború után két évtizedre volt szükség, amíg a kultúrpolitikába a Nemzeti Színház ügye belefért: a metróépítés miatt felrobbantott régi Nemzeti Népszínház helyett nagyszabású tervpályázat ígért kárpótlást. A helyszín ezúttal a Városliget sarkán lett volna, a Dózsa György út mentén. Nem is volt rossz ez az elképzelés, bár ezt is sokan elvetették, azzal, hogy nem méltó egy nemzeti színházhoz, mert az a belváros közvetlen közelébe kívánkozik. Erre a tervpályázatra a szocialista országok építészeinek is biztosítottak részvételi lehetőséget. Az élen Hofer Miklós mellett valóban egy lengyel építészpáros végzett (Boguslawski és társa). Az él két ex aequo kiadott második díjat jelentett, az elsőre nem találtak méltónak senkit. Az élmezőnyben több, figyelemre méltó alkotás szerepelt, így Molnár Péter és Tokár György, Nagy Elemér tervei. Nem is a tisztesség kedvéért, szovjet építészek is részesültek harmadik díjban. A megvétellel kitüntetett tervek közül a magyar építészek körében különösen Jánossy György kompakt tömbbe tömörített kompozíciója részesült elismerésben.
A Hofer-féle terv méltóságteljességet és célszerűséget egyesített. Nagy kár, hogy nem épült meg. Alkotóját szabadságolták egyetemi munkája alól, hogy kizárólag a színház tervezésének szentelhesse magát. Több mint egy évtizedig tette ezt, készített a mind újabb elképzeléseknek és követelményeknek eleget téve engedélyezési (1984), sőt részben már kiviteli terveket. Egészen addig, míg ki nem derült: az adott helyszínen nem lesz színház-építkezés. Hofer Miklós visszatért az egyetemi katedrára, s 1988-ban megkezdődött a Nemzeti Színház terveire a pályáztatás elölről, mégpedig először is megfelelő helyszín kijelölésére.
Egy évvel később, (miközben, hogy a kérdés megvalósításának a széles társadalmi igényét hangsúlyozzák, az építés költségeire egyre erőteljesebben folyt a gyűjtés) újabb építészeti tervpályázatot hirdettek meg. Ebben az volt a különös, hogy a pályázók tetszés szerint a budai Várban, vagy az Erzsébet térre helyezhették el a Nemzeti Színházat. Az a körülmény, hogy az itt díjazott tervek közül a legtöbben az utóbbit választották, meghatározó volt a további, máig is megtartott helykijelölés tekintetében. Az 1989. évi tervpályázaton az I. díjat Ligeti Béla és társai nyerték, míg a második helyen az a Bán Ferenc jelenik meg, aki „csapatával nyolc évvel később – most – az első helyre került. És akit azóta a kiviteli tervek elkészítésével meg is bíztak.
Bán Ferenc azok közé tartozik, akik az elmúlt évtizedekben jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar építészeti kezdeményezés és élvonal a fővárosból részben vidékre helyeződjék. Nyíregyházán épített művelődési házával festőiességre (picturesque) törekszik, mátészalkai (akkori) tanácsháza épületének sima kocka alakú tömbje a Bauhaus puritánságát idézi s szinte avantgárd iránti nosztalgiát sugároz. Bán Ferenc tehát több stílusban is otthon van. Úgy mondják, hogy közel áll hozzá a festészet, amit expresszív építészeti kompozíciói igazolnak. Századunkban nem is egy nagy építészre volt ez a kapcsolat jellemző, elég ha a svájci-francia Le Corbusier-re utalunk.
Bán Ferenc és munkatársai most díjazott Nemzeti Színház-tervén a funkcionalizmust idézi az épület világos tagoltsága: a 625 fős nagy előadó, a 200 fős stúdiószínház és a színházi büfé-étterem világos és hangsúlyos elhatárolódása egymástól. Nem csak a kompozícióban, hanem strukturális megjelenítésben is. A pályázaton szerepelt művek legtöbbje kompakt kompozíciójában egy tömegbe foglalja az épületbe sorolt feladatokat. A színház a legklasszikusabb középület, predesztinált a tömör megjelenítéshez. Timpanonos, oszlopsoros bejárattal (amit sok pályázó alkalmazott is, többé-kevésbé szervesen vagy csak díszként állítva a színházépület elé, mint Gerő Balázs tervén). Az oszlopsort Bán Ferenc egészen másként alkalmazza: a Bajcsy-Zsilinszky úttól való elhatárolásra, pózna-sorként, nagyszabású térelválasztó városképi elemként. Mögötte – az épület három aszimmetrikus főtömegre tagolásával – egy ugyancsak „oldalra csúsztatott előtérből vezeti a közönséget a lépcsőtömeg alatti bejárathoz. Egy térbeli rácsostartó mint nagy háló-szövet mutatkozik a színház főtömege előtt. A huszadik század építészeti lehetőségeiből jól kiválasztott megfogalmazás ez. Posztmodernnek alig van nyoma, a japán metabolizmus reminiszcenciái is inkább csak belemagyarázhatók. Lényegében új városképi megoldást láthatunk a megszokott tömör falas lezárással, nagyon is kompakt módon, az épület a József Attila utca és az Erzsébet tér oldaláról mutatkozik majd.
A helyszín tehát az Erzsébet tér és a Bajcsy-Zsilinszky út között a második világháború óta tátongó sebhely, ma autóparkolónak használt, majdnem megszokott tér-űr. A városkép fontos helye, ide vezet a Károly körút, a jövőben éppen a Nemzeti Színház bejárata felé. S nem sokkal hátrébb innen nyílik a főváros egyik legreprezentatívabb útja, az Andrássy út, valamikor nevében is Sugár út, melynek kiindulópontja, illetve a visszapillantáskor megjelenő torkolata építészetileg ugyancsak megoldatlan – s ezután is az marad.
Sajnálatos, hogy a hely szűk, behatárolja a Nyiri István építész által 1949-ben épített, műemlékké nyilvánított autóbusz-pályaudvar, mely bizonyára egy pregnáns kort képvisel a főváros építészetében, a második világháborút követő újjáépítés, akkor csodált-kritizált, egyik könnyed és tetszetős kompozícióját. (Annak idején azért bírálták, hogy túl sokféle építőanyag jelenik meg a homlokzatán: üveg, terméskő, csiszolt kő, vasbeton, vakolat egyaránt.) Rövid felvillanás volt ez a „stílus, nemsokára elnyomta a „szoc-reál”. Mégis úgy hiszem, hogy a Nemzeti Színház tökéletes megoldásának nem lett volna szabad útjába állítani ezt az épületet, fel kellett volna oldani műemlékké nyilvánítását. (E sorok írójaként éppen azért merem ezt mondani, mert – úgy hiszem – az elmúlt harminc év során a legújabb kori épületek műemlékké nyilvánítását senki nálam jobban nem szorgalmazta.) De Nyiri István életművében csakúgy lehetett volna e korra jellemző másik alkotást találni, mint ahogy a fővárosban is. Éppen a buszpályaudvar megtartásának kötöttsége lehet egyik oka annak, hogy több jeles építészünk nem is indult a Nemzeti Színház tervpályázatán. S azoknak is komoly gondot okozott, akik a tervpályázati kiírás lehetőségeivel élve, az immár volt autóbuszpályaudvar-épületet bevonták a kompozíciójukba, vagy akik éppenséggel „átléptek rajta. (Mint tette Sári István, akinek a terve szerint a Nemzeti Színházat szentkorona-szerű kupola borítaná, hogy az jelenjék meg az Andrássy út tengelyében.) S ez a megkötöttség bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a pályatervek között, s gondolok itt elsősorban a közönségnek még be nem mutatott, nem díjazott művek sokaságára, éppen a megjelenésben középszerűnek minősíthetők voltak sokan.
A hetvenkét pályamunkából egyet díjaztak, tizenötöt megvétellel tüntettek ki. A kiemelt megvételben részesült két terv – Cságoly Ferenc–Lázár Antal és Pálfy Sándor, illetve Turányi Gábor és társainak terve – megjelenésre ugyancsak elegáns. A huszadik század építészetére jellemzőbb és kiforrottabbnak tűnő alkotások, mint a kiválasztott. Igaz, a városképi megjelenés, amit ebben az írásomban előtérbe helyeztem a tervpályázat elbírálásának kritériumai közül csupán az egyik. A mű egészét tekintve, fontosságban ezzel vetekszik a belső építészeti kialakítás, hiszen egy színház életében meghatározóak a lépcsőház, a foyer és a nézőtér. De éppen ezek csak a készülő kiviteli tervben alakulnak ki, ahogyan a döntő jelentőségű részletek is. Az elfogadott terv ezeknek szinte csak adottságát teremti meg, „alaphangját adhatja meg. A színház egészének megoldásánál nemkülönben meghatározó a szcenikai megoldás. Ebben Bán Ferencék szinte verhetetlenek lehetnek.
Hogy a szcenika ma milyen, az az építészeti lényeget is elnyomó szerepet játszik a színházépítészetben, ezt a drezdai Gottfried Semper tervezte operaház múlt évtizedbeli rekonstrukciója is bizonyítja. Ennek során a nézőtér elejére helyezett udvari díszpáholyba reflektorokat telepítettek. A fényerő igénye tehát megelőzte a belső építészeti megoldás történelmileg hiteles megjelenítését. Aminek mindent elsöprő szükségességét azért nehéz elfogadni, mert 140 évvel ezelőtt is tudtak hatásos színpadi jeleneteket technikailag jól érvényesíteni, s a páholyban mégsem a reflektor, hanem a király ült. Hála ezért Bán Ferencnek, hogy építészet és szcenika között egyensúlyt tudott tartani.
A többi, megvett pályamű sok tekintetben igen különböző szemléletet tükröz. A reprezentatív városképi meg‧oldás tekintetében is sok pályázat vetekszik az első díjas művel. A korai modern építészet szép sima felületeit és ma már klasszikusnak nevezhető tagoltságát több pályázó is választotta. Többek között Vadász György és társai, valamint Mónus János. A közeli Kempinski szállodánál megkezdett „stílust logikusan kívánta itt folytatni Finta József. A pécsi Kistelegdi István–Bachmann Zoltán páros feltűnést keltő terve, alaprajzában aszimmetrikus, felépítésében expresszíven organikus, illetve festőien keleties. Megjelenése így egészen különleges. Ennek a pályaműnek volt még egy figyelmen kívül nem hagyható érdeme: szabadkézzel rajzolták! Az áldozatot, amit egy ilyen nagyságrendű épületnek „gyalogos végigrajzolása jelent, külön is méltányolni kell. Főleg ma, amikor a többnyire lelketlen hatású computeres rajztechnika az évszázadokon át alkalmazott műszaki-építészeti rajz‧technikát kiszorítja (a kettő között legalább annyi különbség van, mint egy festmény és egy fénykép között). Vadász Györgyék nagyon tetszetős lavírozott perspektívája is érzékelteti, hogy az építészeti rajz mögött nem csak elbűvölési szándék van, sokkal inkább a saját fantázia egészséges kibontakozása, vagy éppen az építészeti lényeg kidomborítása. Amire a gép aligha képes.
Egy új, mégpedig hangsúlyos épületet, több módon lehet urbánus környezetbe szervesen illeszteni. Az egyik a hasonulás. Ennek módja a historizáló architektúra felelevenítése volt. Többen is választották ezt a pályázók közül. Lehet szerényen tartózkodni a környezeti hangsúlyokkal szemben. Az épület jelentősége ezt az utat kizárta. A harmadik és leghatásosabb módja a beilleszkedésnek a sajátos új hangsúly alkotása, korunk ízlésének, építészeti lehetőségeinek egyaránt megfelelően. (Ez a változat csak többé-kevésbé respektálja környezetét). Bán Ferenc és társai ezt választották. Azzal, hogy szabdalt látképet alkottak. Modern módon, kifejezve korunk építészeti felfogásának egyik lehetőségét is. A zsűri a szcenikai tökéletesség mellett ezt értékelte. Bán Ferenc tervét igazolni látszik az a körülmény is, hogy két, egészen más összetételű zsűri 8 év távlatban egyformán mellette szólt (akkor is 2. helyezést értek el).
A közönség ízlése általában a művészek felfogása mögött kullog. (Nem is mindig éri azt utol, igaz, nem is mindig bizonyul a felfogás helyesnek.) Bán Ferenc és társai a kivitelezés mielőbbi megkezdése érdekében azonnal hozzáfogtak a győztes terv feldolgozásához. Az eredményt néhány év múlva mindenki láthatja, maga is gyönyörködhet majd benne. Félő, hogy sokunknak nem fog tetszeni. De biztos vagyok benne, hogy a nemzet 160 évnyi várakozás után végre méltó és tökéletes színpadon láthatja és hallhatja drámairodalmunk remekműveit.



« vissza