Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

175 éve született Steindl Imre, az Országház építésze

A historizáló magyar építészet egyik legsikerültebb, maradandóan értékes, európai jelentőségű alkotása a Duna partján Budapesten álló Országházunk. Tervezője, Steindl Imre 175 évvel ezelőtt, 1839. október 20-án született Pesten, élete is ide kötődik. Éppen negyed évszázaddal volt fiatalabb Ybl Miklósnál. Steindlről, halála után, Csányi Károly építész-professzor találó jellemzést adott, amikor azt írta: „Ha az építészet megfagyott muzsika, akkor Steindl ennek Schubertje volt, úgy a termékenység, mint a művek előkelő harmóniája tekintetében.” Születésnapján valóban a magyar építészet történetének egyik legnagyobb alkotójaként tisztelhetjük.
Pesti ékszerész fiaként polgári jólétbe született. Elemi és középiskoláit Pesten járta ki. Főiskolai tanulmányait a „budai műegyetem”-nek nevezett ipartanodában kezdte meg, majd húszéves korában Bécsbe került, oda többször is visszatért tanulni. Bécsben legnagyobb hatással Friedrich Schmidt volt reá, aki a feltörő itáliai neoreneszánsszal szemben a középkor emlékeiben látta a historizáló építészet előnyösebb gyökereit.
Budapestre hazatérve 1869-ben kinevezték a budai műegyetemen helyettes tanárnak, majd 1870-ben a középkori építészet rendes tanárának. Itt is követve a bécsi Schmidt példáját, előadásain kívül országjárással ismertette meg tanítványait a középkori építészet emlékeivel. Ezeknek a tanulmányutaknak a során készített felmérésekből ötszáz rajz maradt fenn. A műemlékvédelem ekkor feltörő új építészeti műfaj volt, és főleg a középkori emlékek mentése, gondozása volt a feladata. Ma a „műemlékes építészek” az építészettörténet egészét átfogó ismeretekkel és a művészettörténetben is járatos, sajátos ágazathoz sorolhatók. Akkor a középkori emlékek megmentése, fenntartása, átalakítása azoknak az építészeknek volt a kenyere, akik a historizmus szellemében nevelkedtek. Így a műemlékek védelme és az új épületek alkotása ikertestvéreknek mutatkoztak. Ez években váltott a korai eklektika a késői eklektikába (amit ma egységesen historizmusnak nevezünk). A váltás nemcsak azt jelentette, hogy az ókori építészet formakincsére támaszkodó reneszánsz-barokk stílus helyett immár a középkori román és gótikus formákra történő visszatekintés vált kedveltté, a váltás egyben kitárta az építészek előtt a lehetőséget, hogy szabadabban alkalmazhassák, sőt vegyíthessék is az öröklött formákat. Meg kell ehhez jegyeznünk, hogy a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus korából fennmaradt alkotások még nem minősültek műemléknek: majd csak a 20. században lépnek ebbe a kategóriába, minősülnek történeti értékké.
Steindl Imre korának mentalitása egyébként is merően eltér még a műemlékvédelem mai szemléletétől. Akkor a rekonstruálás nagy szabadságot engedett az építésznek. Az elöregedett templomot vagy palotát az építész a saját megítélésének megfelelően egészíthette ki, hogy azok a rendeltetésnek jobban megfeleljenek, még eredeti megjelenésük feláldozása árán is. Ma a rekonstrukció helyére a konzerválást helyezzük. Mivel Steindl Imre korában a műemlékvédelem még nem szorítkozhatott a konzerválásra, a rekonstrukció során alkalmazott kiegészítések nem az adott objektum eredetiségét, hanem a korhű megjelenítést tekintették feladatuknak. Nem csak a sérült kövek, falak, boltozatok, padozatok, ablakok, tornyok kijavítását, hanem azoknak kiegészítését is. Egyben a 19. század végének egyik fontos esztétikai igénye is mutatkozik a munkáknál, ez pedig a festőiességre törekvés, a „picturesque”. Ez mutatkozik a pécsi székesegyháznak Schmidt által végzett rekonstrukciójánál, ezt a szemléletet hozta magával Bécsből Steindl, és ezt követte akkor hazánk másik nagy építésze, Schulek Frigyes is, amikor a budai Mátyás-templomot átépítette. Amikor ezzel szemben már kifogások merültek fel, a kritikusoknak az egyik építész így válaszolt: „Mit értettek az öregek a gótikához!” Gerő László, hazánk egyik legjelesebb műemlékes építésze a problematikát egy előadásán így fejezte ki: a műemlékvédő építészet kardélen való tánc a történelmi hűség és a funkciót is kielégítő esztétikai megjelenítés között. A konzerválásra törekvést már az 1930-as években a műegyetem építész-hallgatóinak kedves folyóiratában, a Megfagyottmuzsikusban megjelent karikatúrasorozat is jól érzékeltette. A képek egy középkori épület sorsáról számoltak be. Tatár, török feldúlja, de újraépítik. Árvíz megrongálja, újjáépítik. Földrengés károsítja, újjáépítik. Majd a konklúzió: korunkban éri a legnagyobb csapás: műemlékesek rekonstruálják.
Steindl Imrének a műemlékvédelemhez tartozó munkái mégis maradandó értéket képviselnek. Mert velük korhű, túlzásoktól mentes és a városképi igényeket mindegyik esetben messzemenően kielégítő architektúrát hozott létre. Életművéből ebbe a műfajba tartozott volna az általa csak megkezdett Vajdahunyadvár-rekonstrukció, ami pénzügyi nehézségek miatt félbeszakadt. A kassai Szent Erzsébet-székesegyház megújítása a legnagyobb magyar székesegyházak egyikét érintette (1877), és ezért is a megvalósultak között egyike a legjelentősebbeknek. 1878-ban a vele barátságban álló Trefort Ágoston miniszter megbízta Steindl Imrét a rossz állapotban levő bártfai Szent Egyed-templom megmentésével. Ugyancsak Trefort felkérésére rekonstruálta (1878–1880) a Vas megyei Máriafalva (ma Mariasdorf, Burgenland) középkori templomát. Ennek eredménye lett a Steindl-oeuvre egyik gyöngyszeme, melyhez a képzőművészettel való kiegészítést Roth Miksa üvegfestményei nyújtják. A templom egyes szerkezeteit az osztrák műemlékvédelem 1994-ben újból gondosan felújította, immár a műemlékvédelemnek ma érvényes alapelvét követve: itt a konzerválás immár a Steindl-munkára vonatkozott.
Steindl Imre, akit Ybl Miklós mellett a kicsengő historizmus legnagyobb magyar építészei közé kell sorolnunk, megannyi jeles új épülettel gazdagította az országot, főleg fővárosunkat. Első jelentős művei között az aradi városházát kell említeni. 1868-ban a Pest város polgári és fenyítő törvényszékét tervezte. Követte ezt 1871-ben a budai kereskedelmi és iparbank háromemeletes palotája a Fő utcában. 1870–1872 között épült a pesti Váci utcában az új városháza, melynek vas tartószerkezetű lépcsőháza és gazdag kerámiadíszei a korszerű anyaghasználatot bizonyítják. A három városrészből 1873-ban az ország fővárosává egyesített Budapest jelentőségének megfelelő építkezések sorába jól illik Steindl több műve is. A Margit híd őrházai a hídfőnél 1876-ra készültek el. Az állatorvosi tanintézet pavilonjai (1881), a Múzeum körúton épült műszaki egyetem (1871–1872), mely később más felsőoktatási rendeltetést töltött be, és az 1895-től épült Szent Erzsébet-templom a Rózsák terén. Debrecenben a Bika szállót építette, ezt később gyökeresen átépítették. Különleges műfajban szép alkotás gróf Gyulay Sámuel sírkápolnája a Vízivárosi temetőben (1870).
Steindl sok tervpályázaton vett részt, itthon és külföldön egyaránt, amelyeknél helyezést ért el és elismerést aratott. Tervpályázat alapján jutott élete legjelentősebb megbízásához, a Duna-parti magyar Országház tervezéséhez. Az említett, akkor uralkodó építészeti historizmus is mindinkább a reneszánsz és barokk stílus felől a gótika felé tájékozódott. Steindl ezt a szemléletet követve, a polgári rendeltetésű parlamenthez is a barokk paloták helyett középkori mentalitást tükröző reprezentatív kompozíciót keresett. Mintaképül szolgálhatott neki a bécsi Fünfhaus-Pfarrkirche kupolája, ennek továbbfejlesztett alakja koronázza a pesti Országház hatásos, teljes szépségében a budai Duna-part felől kirajzolódó sziluettjét. Ebből a nézőpontból a tetőkontúrt a kupola mellett áttörő négy-négy kis torony is látszik, melyek az üléstermek, az épület funkcionális lényegének helyét mutatják.
Az Országház építésére egy 1880-ban hozott törvény alapján hirdették meg a tervpályázatot, melyre az 1883. évi határidőre 19 pályaterv érkezett be. A bírálat négy kiválasztott és díjazott terv közül Steindl Imre tervét helyezte első helyre. (Ezt követték Hauszmann Alajos, Schickedanz Albert és a bécsi Otto Wagner tervei.) Az építkezés 1895-ban kezdődött. Átlagosan ezer ember dolgozott rajta, közel két évtizedig. Az Országház a Duna-parttal párhuzamosan 268 méter hosszú, szélessége 123 méter. A kupola 98 méter magas. A beépített térfogat 73 ezer légköbméter. Az építkezéshez kizárólag az akkori Magyarország területéről származó anyagokat használtak, kivételt a főlépcső mellé állított, Svédországból importált hat monolit márványoszlop képez. Az építkezés méretét érzékelteti, hogy 40 millió téglát és félmillió díszkövet használtak fel. Az ablakok és ajtók szlavón tölgyfából készültek. Az épület főbejárata a – Steindl Imre elképzelése alapján nemrég újból átépített – Kossuth térről nyílik. A reprezentatív előcsarnokból balra a képviselőház (ma az Országgyűlés), jobbra a felsőház (ma konferenciák) termei nyílnak. Belső építészetük célszerű és tetszetős. Az épületben további mintegy 200 helyiséget használnak. Az Országház homlokzatain 90, az épület belső tereiben 152 szobor mutatkozik. Díszítésükhöz 40 kilogramm aranyat használtak fel.
Nem ezek a számadatok képezik a magyar Országház értékét, hanem a rendeltetését híven kifejező architektúra. Városképi megjelenése jogosan emeli a magyarság legfontosabb és legelső profán középületévé. Jelentősége az elmúlt években emelkedett. A szakszerű felújítás a tartalmi jelentőséghez méltóbbá tette. Ma már mindenki előtt világos, hogy az itthon élő és a nagyvilágba szétszóródott magyarságnak egyaránt közös büszkesége.
Az épület elkészültét a 1896. évi millennium egyik eseményének szánták, s noha már 1894-ben tartottak ülést is az Országházban, az építkezés még tovább folyt, és csak 1904-ben fejeződött be. Steindl Imre tragédiája, hogy ő ezt nem érte meg, mert 1902. augusztus 31-én meghalt.
A tehetséges építész életpályájáról most, a 175. születésnapján még fel kell jegyezni, hogy már 1870-ben a Műemlékvédelem Országos Bizottságának (MOB) tagjává nevezték ki. Tagja lett a Fővárosi Közmunka Tanácsnak is. Az 1873. évi bécsi, majd az 1878. évi párizsi világkiállítások alkalmából osztrák illetve francia kitüntetésekkel jutalmazták. 1878-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorába választotta, 1898-ban a brit Royal Institute of British Architects levelező tagjává választotta. 1898-ban a király a Ferenc József rend lovagkeresztjét adományozta neki. Majd két évvel később a művésznek adható legmagasabb „Pro litteris et artibus” kitüntetést is elnyerte a királytól.
Érvényes Steindlre, az Országház építészére Horatius híres mondása: „Ércnél maradandóbb emléket állítottam”.


« vissza